Party hard

 A hétvégi friss csak megérkezett.. ><  A fic alapötletét az itt látható kép szolgáltatta, így számotokra nem is lesz meglepetés, amit Angliának csak oly lassan sikerült feldolgozni vagy egészen nem is. Ezt sikerült a végletekig elbonyolítani. A Bad Trio és Romano rövid megjelenése borít mindent.

Party hard 

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: Fruk
Korhatár: -
Jellemző: (már nem is tudom, hogy minek írom) general
Rövid tartalom:  Az átmulatott éjszakák általában megbosszulják önmagukat, ez most sincs másképp. Anglia a másnapossággal küzd, mikor belép a helyiségbe az "ismerős idegen" és minden a feje tetejére áll.

 

  Döbbenten meredt a belépő idegenre, volt benne valami ismerős, valami, ami képébe vágta, hogy már látta valahol, de elsőre képtelen volt azonosítani. Reggeli teája keserű útóízt hagyott maga után. Nem hitte, hogy ennyi év után még elronthatja. Feje üvöltve szaggatott, dühöngve verte le rajta az átmulatott éjszaka árát. Agya gyorsan kattogott, a fogaskerekek füstölve pörögtek túl, de a képzelete kifújt. Egyszerűen nem tudta feldolgozni, képtelen volt emlékeket kapcsolni az archoz.

  A férfi csak állt az ajtóban, kék szemeiben nevetés ragyogott egy jó adag könnyedség és alantas szándék mellett. Laza mozdulattal kócolta össze rövid, arany szőke, vasalt tincseit, ragyogó tekintete azt sugallta, hogy nagyon is tisztában van adottságaival, fogait kivillantva mosolyodott el. Ordított a képről, hogy pontosan tudja, hogy a másik mit érez, hogy tudja, Arthur, ha soha nem is fogja bevallani, de imádja amit lát, oda van érte és ez a mocsok ezt nem csak sejtette, hanem tudta. Érezhető volt a felsőbbséges légkörön, melyet árasztott, feszes, büszke testtartásán.

  Anglia egyetlen ilyen embert ismert a földön, aki egész pontosan egy teljes nemzet volt. A fickó kidolgozott mellkasa átrajzolódott a vékony ingen, lábaira ráfeszült fehér nadrágja, az alja mégis lazán lógott, az angol szíve szerint rendőrt hívott volna rá. Közszemérem sértés, ez egész biztosan az! Sértetten bámult bele a régi, díszes csészébe. Ő ugyan nem ad meg semmilyen örömet egy ilyen senkinek! Elégedetten nyelte le a következő kortyot.
- Angleterre! – ragyogott rá a férfi a porcelán fölött, csupán néhány centire a másik arcától.
  A félúton tartó tea hirtelen kanyart csinálva sietett inkább az angol légcsövébe, kitaszítva a levegőt.

  Hangos csuklás kíséretében csapta le a csészét. Szája szélére harapva meredt a másikra. Torkába, mintha ezer kést szúrtak volna, de büszkesége nem engedett. Az oxigén nagy ívben kerülte ki, bejárat híján tovább állt. Mozdulni nem mert és már nem is nagyon bírt, szemeibe könnyeket csalt a légcsöve falán csúszkáló démonok serege, tíz körmüket röhögve vájták az eleven  húsba. Zöld tekintetét nem volt hajlandó levenni a rámeredő franciáról.

  Francis leereszkedő mosoly kíséretében ült a férfi térdeire.
- Képes lennél megfulladni, mon amour?
Anglia vörös arca lassan váltott bíborra.
- Bolond! – ragyogott rá a másik. – Hadd segítsek! – hirtelen fonta át karjaival a fuldokló nyakát és villámgyorsan hajolt előre.
  Arthur riadtan hőkölt hátra, ajkai résnyire nyíltak el, csak résnyire, de eléggé, hogy hörögve törjön belőle ki a köhögés, tüdeje fájóan préselődött össze, hogy megszabaduljon a betolakodótól. A férfi önkéntelenül hajolt előre, kézfejét görcsösen szorította össze, belemarva a másik lábába, fuldokolva görnyedt meg.
- Jól van, jól van, mon cher – suttogta Francis gyengéd hangon a hátát lapogatva.
Anglia könnyes szemei vádlóan ragyogtak rá, de szólni képtelen volt, nyögve csuklott előre, keményen markolt a betolakodó combjába.
- Mindig meglepsz, de ezt elismerésnek veszem! – magabiztos mosoly kíséretében dobta hátra rövid tincseit.
  Kirkland a tekintetét fedő fátylon át próbálta kivenni a francia körvonalait, ugyanakkor ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy felrúgja, hogy a varangy végre hangosat nyekkenve terüljön el előtte, hogy megadja a neki kijáró tiszteletet. Ám terveit elvetve bámult rá némán. A kitisztuló világ ismét magával hozta az előbbi meglepetést. Az ölében terpeszkedő férfi csak árnyéka volt az általa ismert „tökélynek”. Nem akart hinni saját szemeinek, a teste igen ritkán árulta el vagy verte át, de úgy tűnt, hogy most ismét megkíséreli. Lélegzet visszatartva nyúlt előre, tudomást sem vett a francia ragyogó kék szemeiről, hívogató mosolyáról, helyette szőke tincsei közé fúrta ujjait, illetve ami maradt belőlük. A gyermekek ártatlanságával érintette meg a profik ügyességével  és szakértelmével megtépett, könnyed tincseket. Alig-alig, de elállt Franciaország arcától, nem simult hozzá, mint előző frizurája, nem szöktek ki a copfból, mert nem volt többé. Lehunyt szemmel simított végig a férfi immár szabad tarkóján, lehelet könnyű érintés volt, éppen csak súrolta.
- Arthur – suttogta figyelmeztetően a férfi, elmélyülő hangján.
- Mit tettél? – krákogta a brit.
A gyönyörű loknik, mely mindig a lenyugvó Nap tengeren táncoló utolsó sugaraira emlékeztették, most egyenesen meredtek lefelé.
- Nem tetszik? – cirógatta meg finoman Arthur bőrét, mindig elragadónak találta az angol elmélyült tekintetét.
- Nem – válaszolt tömören.
- Csak megszokás kérdése – vigasztalta, mint a játékát elvesztő gyermeket szokás.
Anglia bágyadtan figyelte, ismét végighúzta ujjait az egyik hosszabb tincsen. Az övénél hosszabb, lényegesen hosszabb, de a megszokottnál annyival rövidebb, hiányérzetet ébresztett benne. Ha akart bele tudott volna akaszkodni, de most valahol küzdelmet jelentett ez az elképzelés. Sose gondolt bele, hogy hányszor kapta el haragjában, hogy hányszor rejtette bele könnyes arcát vagy hányszor tépett bele izgalmában vagy simogatta csak megnyugvás képen.
- Lehet – rántott vállat.
Nem. Biztosan nem.
- Szerintem dögös! – kacsintott rá. – A vasalás mostanában egyeduralomra tört és... – hirtelen hallgatott el Angleterre elgyötört arcát látva. – Megölsz! – sóhajtott. – Egyszer biztosan!
Arthur megütközve pillantott fel rá, szemeiben érdeklődés ragyogott. 
- Jobban esett volna, ha kisebb a lelkesedésed – nevetett rá bűntudatosan. – Tudod ez az arckifejezés egyáltalán nem fair! – panaszkodott elgyengülve, majd hirtelen pattant fel és ült a másik székre a férfit az ölébe húzva. Helycserés támadás. – Magam sem tudom, hogy miért csináltuk, de kifejezetten jó lett!
   Partnere csak bólintott, de látszólag nem volt kisegítve.
- Mon Dieu*! Hagyd ezt abba! Most! – parancsolt rá Francis. – Hogy lehetsz ilyen szárnyaszegett és ennyire édes?! – sóhajtva nézett az elkeseredett, zöld, csillogó szemekbe, mint egy kidobott kutyus vagy sokkal inkább egy gyerkőc, aki most döbbent rá, hogy nincsenek unikornisok. – Tudod, ez nekem már megérte! – vigyorgott végül rá és óvatosan hajolt közelebb.
Kirkland nem tanúsított ellenállást, a feje hasogatott, képtelen volt visszaemlékezni a múlt éjszakára, de mégis jól esett neki a másik közelsége, a meleg, erős kar a derekán, a gerince mentén végig sikló ujjak és azt kísérő reszketésbe vont forróság. Ajkai finoman elnyíltak, ahogy ő is közelebb hajolt, marka elidőzött a rövid tincsek között. Sóhajtva csókolta meg a franciát. Rövid, kínzó találkozás volt csupán.
- Was zur Hölle geht hier vor**? – ostorcsapásként  szakított a csendbe a porosz döbbent hangja.
Riadtan rándultak össze, majd rebbentek szét. Arthur magához térve szegte le fejét, dühösen meredt maga elé.
Francis neheztelő pillantást vetett Gilbertre, kék szemei bosszút ígértek. Anglia füle hegye is vörös volt a zavartól, partnere lemondóan fektette tenyért a borzas fejre és védelmezően húzta mellkasára. Nem volt még igazán elemében az angol, egyáltalán nem.
Antonio kíváncsi tekintete hirtelen bukkant fel a küszöbön a másik mellett, nyomában Lovinoval. A másodperc törtrésze alatt mérte fel a helyzetet, a megvilágosodás egyértelmű jele elővillanó fehér fogsora volt.
- Egy éltre károsultam – szenvedett Poroszország látványosan.
- Egyáltalán mit kerestek a házamban?! – dörrent rájuk hirtelen Arthur. Kezdeti zavara gyorsan lényegült át haraggá. – Mi a fészkes fenéért...
- Angleterre! – vágott szavába óvatosan Francis.
- Mi van? – mordult rá az említett.
- Ez az én lakásom – felelte egyszerűen.
- MI?? – meredt rá a brit.
- Oui, az enyém.
Arthur fásultan pillantott körbe. Hát, talán nem az övé...  A fényes króm felületű bútorok, a merész ívek, modern, de kellemes divatszínek és a függöny mögött terpeszkedő Eiffel-torony látképe, mely keresztül hasított a francia égen.
- Mi történt tegnap? – szaladt ki száján első gondolata.
- Ha tudnád! – röhögött fel az albínó.
- Annyira nem lehet súlyos – rántott vállat Anglia.
- Ha ezt akarod hinni – vigyorgott rá Antonio.
- Azért hívd fel lécci Amerikát mielőtt lerohanja Európát vagy ideköltözteti az FBI-t! – folytatta Gilbert a földről felkapott mellényt forgatva csuklóján. – Ezek sem a régiek – sóhajtott.
- De lassan a bilincskulcsok sem ártanának, Ludwig kezd zabos lenni – kontrázott a spanyol.
- De melyik ablakon dobtuk ki? – fordult hátra Francis.
- Azt hiszem, hogy amelyiken Anglia hányt – szólt közbe Lovino.
Arthur sápadtan nézett hol az egyikre, hol a másikra. Meglehetősen nehezére esett feldolgozni a hallottakat.
- Várjatok egy percet! – vesztette el béketűrését. – Hogy kerültem én egyáltalán ide??  És mi van Alfreddal?
Egyszerre villant rá a kék ég, a zöld mezők, a vér tengere és a karamell színű földek tekintete, egy volt bennük csupán közös, mind nevetett, kendőzetlenül nevetett.
- Hagyjuk – krákogta elveszetten.


*: Istenem!
**: Mi a pokol folyik itt?