"Két méter fölött mindegy: milyen mély a víz. - Tudsz úszni, vagy sem."

A tegnapi nap folyamán megnéztem az In Time című filmet, nem tudom, hogy az ottani kicentizett életvitel hatott-e rám, de kivételesen valóban a hétvégén teszem közzé a "hétvégi frisst". Egyébként ezt a remekművet mindenki figyelmébe ajánlanám, bűn volt eddig elkerülnöm. Elég komoly társadalom kritikát fogalmaz meg, nem mellesleg csodálatos párhuzamot húz a mai rendszer működésével is, ha nem is egymás "idejét" lopjuk. Ha átmennék film szakértőbe, nálam egy 10/9-et simán megérne.
 Na de, én filmkritikus nem vagyok és nem is ennek kapcsán írok most. Ezzel a fic-kel hivatalosan is a sajátomnak tekintem a Free! fandomot is. A mai poszttal kapcsolatban csak azt jegyezném meg zárójelben - hogy aki testközelből ismer, tudja rólam, menthetetlen SouRin fan vagyok, - a mai szösz témája érinti is, de még sem az kapta meg a reflektorfényt. Pedig rengeteget mondogattam, hogy mással nem nyithatok... Ember tervez, isten végez?

Clarity~
Fandom: Free!
Párosítás: Makoto x Rin ( x Sousuke)
Jellemző: Angst, Shounen ai
Rövid tartalom: A fic a Free! Eternal Summer 10. része után veszi fel a fonalat. Nézzétek el a meglehetősen OCC vonalvezetést. (Nem is láttam még tovább és nem is óhajtottam alkalmazkodni.) Sousuke sérülése immár napvilágot látott s Rin természetesen vele tölti ideje nagyját, részben a lelkiismeret furdalás, részben megváltozott érzelmei miatt, Az utóbbit ő nem látja, nem akarja látni, párjával, Makotoval, ellentétben. A férfi arra a fájdalmas felismerésre jut, hogy kedvesét már régen elvesztette, hogy Rint a becsület és az iránta való tisztelete tartja mellette és nem az egykori szerelem. Ő pedig ilyen áron nem akarja ezt fenntartani. Elsősorban a másik boldogságát tartja szem előtt a rá jellemző önzetlenségtől vezérelve.

 Megélni azt, hogy bármi lennél! A világon bármi, csak figyelhesd őt! A szomszédja, a lakótársa, az olvasólámpája, a kispárnája, a tükre, a kávéscsészéje, a nyakkendője! Bármi, csak a közelében lehess! A barátja és egyben szövetségese, valaki, akivel mindent megoszt! Valaki, aki előtt mer élni! Aki hazug módon lophatja el léte nagy pillanatait, aki önző módon mind a kettőjük helyett akar jelen lenni, kettőjük miatt akarja ezeket a sajátjainak is tudni. A párjának lenni, birtokba venni, elragadni a közösből és nyugodt szívvel azt állítani, hogy joggal teszi! Valaki, aki együtt éli vele a mindennapokat, mégis tökéletessé akar válni annak szemében! Szerelmük ellenére, ő, a túlbecsült pár nyomozhasson azon ballépések után, melyet barátként, szövetségesként még megkapott. Megélni azt, hogy bármi lenne! Hogy a világon bármi, csak figyelhesse őt!
Megkapja a kiválasztott kezet, ujjaik egymásra találnak szoros ölelésben, a napjaik közösek, de a szeretet szempár nem őt figyeli, a szív még annyira sem kötődik hozzá könnyedén és tisztán, mint ahhoz a bizonyos szomszédhoz, osztálytárshoz, laktóráshoz, mert mást figyel… A világ legnyomorúságosabb dolga.
 Mikor az úgy szeretett apróságok érvényüket vesztik, először jelentőségük foszlik szét, ahogy már csak az egyik fél akar gondoskodni róluk. Majd a csalódások fakó marásokat hagynak rajtuk, hogy a végén fájdalmas eleresztés után váljanak semmivé. Talán soha nem is volt igazán értelmük, de szerette őket, mert az övék voltak. Mert ezek a jelentéktelen apróságok tették annyira elevenné a kettőjük összetartozását.
 A férfi csinált egy utolsó karkörzést, hogy végképp megszabaduljon az edzés okozta görcsös feszüléstől. Izmai, ellazulva kerültek helyükre a mozdulat után. Ajkait megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szabadságot és kényelmet meglelve, néha valóságos marionett bábunak érezte magát egy – egy délután végére. Egy babának, ami túllépte saját hatókörét, megfeledkezve kötelességeiről, viháncolt és élt a pillanatnak, még az élet és a valóság gúzsba nem kötötte a testét irányító fonalak sokaságának képében.
 Az utolsó néhány vízcseppet is összeterelgette bőrén a puha anyaggal, majd azt gondosan hajtogatta össze, hogy pontosan odafektethesse táskájába, mint mindig. Gyomra fájdalmas görcsbe rándult és ennek oka egészen pontosan az volt, hogy ez a hely üresen állt ott. Egyetlen betolakodó sem foglalta el önkényesen saját használati tárgyának egész halmával. Már nem keveredtek fürdőnadrágjába elnyúlt hajgumik vagy hosszú, mély bordó hajszálak. Szomorkás csalódottságát elrejtve pillantott fel, hogy megcsodálhassa a neki háttal álló kidolgozott izmos vállait.
- Ma sem jössz át? – ismerte fel saját hangját, mely fájdalmasan csengett, mint az utóbbi időben mindig.
 Az előtte mozgolódó fiú, mintha meg sem hallotta volna. A sötét törölközőt lusta mozdulattal dobta a padra, hogy a hatalmas tükör elé léphessen. Arca sápadt volt, szemei alatt karikák, ezt Makato innen is látta. Túlhajtotta magát, mint mindig, mióta értesült egykori barátja sérüléséről. Kisöpörte szemei elől lilába forduló tincseit, majd lustán, csak ujja végeivel kezdte átfésülgetni őket. Tekintete elárulta, hogy teljesen máshol jár, hogy a szürke, megszokott kis öltöző már közel sem elég neki. Nem ide vágyik, vélhetőleg menthetetlenül szakadt el mindentől. Kilépni még sem akar belőle, mert túl jó…
 Tachibana lassan állt fel, nem akarta megijeszteni, megszakítani a pillanatot. Némán lépett a másik mögé és egy másodpercnyi habozás után simult csak tenyere a másik bordáira. Van még joga érinteni valamit, amit nem tudott megtartani? Rin ijedten, szinte reszketve rándult össze, felhős szemei villám gyorsan tisztultak ki, gyors és égető harag villant benne, de támadóját felismerve, semmivé is foszlott az. Nem fordult meg. Hagyta, hogy háta a másik mellkasához simuljon, még sem lazult el teljesen. Szemeit sem hunyta le, képtelen lett volna rá. Helyette megkereste a másik pillantását a tükörben, hogy azt az illúziót keltse, mintha nem kerülné azt már napok óta. Mintha még mindig ugyanolyan bizalommal tudna beléjük látni.
 Makoto torkában percről percre növekedett az a bizonyos csomó. Félt, hogy beszélni is elfelejt, hogy képtelen lesz megszólalni, ha a helyzet és a pillanat megkívánja. Nem akarta elengedni, nem most, nem így, de az élet döntött helyette. A benne élő tagadhatatlan keserűség ökölbe rántotta kezeit, meg-megremegve erőszakkal hajtogatta ki őket, hogy játszadozva szaladhassanak végig a másik oldalán, majd gyorsan, de pillekönnyű mozdulattal álljanak meg a másik feszes hasfalán. Tagadhatatlanul imádta a másik minden porcikáját, még ezt az apróságot is, minként levegőt vett. Szerette, mikor magáról megfeledkezve adott utat minden érzelmének, mikor képtelen volt gátat szabni nevetésének, vagy éppen könnyeinek.
- Csak te vagy képes még ezt is átverni – mosolyodott el a vörös szórakozottan és tenyerét az említett tárgyra fektette.
- Jobban van? – Makoto képtelen volt magában tartani a kérdést.
Minden a ketten tudták, pontosán tudták, hogy mi eszi ennyire Matsuoka lelkét. Elmúltak már azok az idők, mikor párja miatt omlott össze ennyire.
 Rin tekintete újra gondterheltté vált, óvatos ficergésbe kezdett és nem is nyugodott meg addig, még a másik el nem engedte. Nem akarta tovább kettősüket együtt látni, amíg Yamazakiról beszélt, fogalmazódott meg Makotoban a szomorú tény.
- Persze. Úszni a közeljövőben nem fog – állt meg háttal a másiknak a padoknál, ujjait a vasszerkezet egyik oszlopára hurkolva. – Viszont nem tűnik különösebben elkeseredettnek, mert megtalálta… - ajkaira sejtelmes és egyben kínlódó mosoly kúszott ismételten.
- Téged…? – öltött alakot közöttük a keserű, de nem követelőző hang.
A csend hirtelen állt be, a másik háta látványosan feszült meg, mintha lélegezni is elfelejtett volna. Lassan fordult meg, lépésről lépésre, hogy sebzett, kétségbeesett tekintetét ráemelhesse Makotora. Ajkait szóra nyitotta, de ezt képtelen volt kivárni Tachibana. Rájött, hogy nem akarja hallani, hogy nem akarja emiatt többet szenvedni látni. Túlságosan szerette.
- Boldog vagy vele? – döntötte finoman oldalra a fejét.
 Fogalma sem volt, hogy mikor oldódott fel a csomó, hogy mikor nyerte vissza nyelve és esze szabadságát, de most élt vele. Véget akart ennek vetni, véget annak, ami most a lényét jelentette.
 Rin egy pillanatig némán bámult maga elé, szemeiben és arcán látványos változások mentek végbe. Mégis a zavar volt az uralkodó, fogalma nem volt, hogy erre a gátlástalan vádra miként kéne felelnie. És ez volt az igazán árulkodó, hogy nem tudta azonnal, gondolkodás nélkül letagadni! Fogai finom mozdulattal kerültek ajkain kívülre, amint alsó ajkába vájta őket, majd megfeszülő teste, mintha katapult módjára engedett volna. Keze őrült tempóban lőtt ki oldalra, hogy fémes csörömpölés közepette vájjon az acélszín szekrénysorba, lassú légzése zihálássá vált, fejét előrevetette, vizes tincsei mint dühös glória ölelték körül sápadt arcát. A másodperc tört része alatt alakult át dühöngő vadállattá. Lábait laza terpeszbe vetette, a kívülálló számára támadni készült, a maradék esze is elment.
 Makato mégis csupán a szenvedést volt képes látni benne, reszkető ujjait, melyen vörös vércseppek ültek meg, didergő testét alig megtartó remegő lábait, domborodó gerincét. Azt a zaklatott fújtatást, melybe az utóbbi hónap összes bűntudatát és bánatát belepréselte volna. Matsuoka nem fog támadni. Soha nem volt senkire veszélyes, soha senkire annyira, mint most, ebben a minutumban saját magára.
- Nem… - nyögte végül ki, amint érzelmei burka engedett és újra érintkezhetett a vakvilággal. – Nem tettünk semmit – hangja puha, szinte könyörgő volt.
 Partnere, vagy sokkal inkább volt partnere szíve, mintha ebben a pillanatban hasadt volna meg. Némán állt, képtelen volt közelebb menni, ha odament volna könyörögni, talán meg is csókolja, de most egy célja volt: elengedni.
- Tudom – kapta magát azon, hogy mégis átszelte a közöttük tátongó távolságot.
Ujjai finoman siklottak fel a másik vállán, pihenésre akarta kényszeríteni a megfeszült izmokat. Saját keze is reszketett, régen elvesztette bűvös nyugalmát, de annak maradékát Rinnek szánta. Az ő egyetlen ragadozójának, akit egy még erősebb ejtett rabul. Lágyan érintette meg a zaklatott arcot, nyúlt be álla alá, hogy rákényszerítse, hogy az a szemébe nézzen.
 A férfi pilláin ekkor már kristályos könnyek ültek, melyek Makotot akarata ellenére egyszerre vigasztalták és tették boldogtalanná.
- Vigyázz rá! – kérte halkan, mire végigfutott az első csepp immár volt barátja arcán.
 A gyötrő fájdalom mellett elégedettség szállta meg. Rin ebben a pillanatban is ugyanúgy tiszteli, mint kapcsolatuk kezdetén. Ami egyszerre csodálatos és bilincs. Tekintetével végigkövette a nem kívánt jelenség útját, nem akart ma könnyeket látni. Eljátszott a gondolattal, hogy búcsúként lecsókolja annak ajkairól, hogy ezzel engedi végképp útjára. De a gondolat megmaradt a képzelet szintjén és a valóság mindent átformált. Közelebb hajolva az arc helyett a férfi homlokát kereste meg. Bőré ízét élvezve még egyszer, utoljára forrt rá arra, majd a haján végigsimítva szakadt el a másiktól, hogy törölközőjét felvéve ürügyet találjon a távolság teremtésre.
- Lezuhanyozom – jelentette ki tömören.
 Lábai alig bírták el. Mellkasában lüktető ólomsúlyként volt jelen az a fájdalom, melyet eddig csak az eszével fogott fel és feldolgozva, elnyomva annak valódi nehézségét használta azt az előre haladásra. Rin halk sírása lassan halt el mögötte. Tudta, hogy nem ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy Sousuke mellett sem lesz teljesen boldog, mert szerette őt. Nagyon is szerette. Tisztelte annyira, hogy megváltozott érzelmei ellenére se akarjon változtatni.
 Egyik térde hirtelen rogyott meg, majd tenyerei keményen csapódtak a kőnek, amint már biztos volt benne, hogy a másik ebből mit sem lát. Ujjait reszkető ajkaira préselte, hogy egyetlen kósza hang se hagyja el torkát, könnyei csak tenyerét mossák.
 Megélni azt, hogy minden lehettél, hogy minden ő volt és a mindenséget együtt ti jelentettétek, pillantása mégis eltéved rólad, a világ legszörnyűbb érzése. Megélni, hogy ennek ellenére tisztel, szívéből nem űzött ki teljesen és elengedned neked kell, nyomorúság, de a legszebb szabadság is.