Hétvégi friss hétfőn~ Jobb később, mint soha? A nagyérdemű elnézéséért esedezem. Sajnos, nem úgy alakultak a terveim, hogy lett volna időm befejezni. De most itt van és ezzel a poszttal hivatalosan is a fandomok között tudom a Psycho-Passt is. A két elhíresült ship közül kétségtelenül a kevésbé népszerűhöz húzok, de Ginoza személye pillanatok alatt nőtt a szívemhez. Talán azért, mert benne vagyok leginkább képes felfedezni a Sibyl-rendszer emberekre gyakorlott szenvedéseit, kárait.He wolf
Fandom: Psycho-Pass
Párosítás: Kougami x Ginoza (Kougino)
Jellemző: Minimális lemon, rám jellemzően árnyaltan. Shounen-ai elemek.
Rövid tartalom: A Közbiztonsági Hivatal rendszerében komoly hibát fedeznek fel, s ennek helyretételekor a kényszerítők egy részét a vállalkozó szellemű felügyelők fogadják be otthonaikba. Kougami nem igazán tudja mire vélni Ginoza nagy lelkűségét, de kapva kap a felkínálkozó alkalmon.
Kíváncsian nézett körbe a számára vadidegen
terepen, azzal az óvatossággal és alapossággal, amik már nélkülözhetetlen
megszokássá lettek az eltelt évek folyamán. Hozzászokott, hogy az ellenség
bárhonnét jöhet. Legyen az, akár egy elhagyatott raktár vagy ez esetben Ginoza
Nobuchika felügyelő lakása. Tekintetét körbejáratta az egyenlőre mozdulatlan, jellegtelen
folyosón. Figyelmen kívül hagyta a mellette vetkőző társát. Talán alaposabban
vizsgálódott, mint eddig bármikor, habár ez egy kívülálló szemlélő számára nem
tűnt volna különösebben érdeklődőnek. Nem is akarta megsérteni a férfi
magánszféráját, de furcsa volt, hogy kapcsolatuk barátságosabb, majd forróbb
éveiben sem jutott el idáig.
Minimalizmus és unalom, ez a két szó ugrott be neki a látottak alapján. Hosszú együtt töltött időszak állt mögöttük, egy ezerarcú viszony. Elvégre a Gino és közte húzódó kapcsolat folyton változott. Voltak kollégák, egyenrangú barátok, később szeretők. A rivalizáció és az ellenségesség maradt ki eddig a talonból, egészen az utóbbi időszakig.
Kougami „bukása” óta a szemüveges férfi kizárta az életéből. Kezdődő kapcsolatuk úgy foszlott szét, mintha sosem lett volna. Nem tekintette többé embernek, nem az időközönként elkerülő szenvedélyes légyottok másik felének, sokkal inkább egy hibának. De még inkább egy tárgynak. Egy eszköznek, mely elromlott használat közben, esetleg eleve selejtes konstrukció volt. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy Ginoza felügyelő becses, de leginkább fájdalmasan hideg szemeiben Kougami Shinya maximum egy régi lőfegyverhez hasonlatos volt. Az örökké sápadt férfi sosem csinált belőle titkot, milyen mélységesen veti meg azt az eszközt, mely valaha apja kezének meghosszabbításaként szolgált. Elavult, barbár technológia, mely ránk maradt a korábbi idők sötét történelmével egyetemben. Nem lehet vele mást tenni, mint megtanulni és megismerni, majd bemutatni az új generációnak, mint elrettentő példát. Egy pisztoly nem a test egészét sebesíti meg, csak az eltalált pontot. Nem olyan intenzív és visszavonhatatlan a hatása, mint a Sibyl-rendszer gerincét képező Dominatoroknak. Egy biztos marokban mégis képes az ölésre. Valakiében, aki elég biztos ujjakkal és akarattal tartja, aki önbíráskodik és nem a rendszernek megfelelően cselekszik. Mert ki pisztolyt ragad, az megtagadja a jelenlegi világ törvényeit és eme alakot maga a társadalom is kiveti magából. Mégis meglehet a maga bája az önkényesség ezen barbár gyilkoló gépének, ha Gino oly nagy titokban őrzött egyet. Legalábbis Shinya erre jutott a lényegtelen, de szigorúan lényegre törekvő kérdésekből, melyet kimért precizitással tett fel a minap egyik kollégájának a témában maximálisan érdektelen felügyelő.
Ő maga is egy ilyen fegyver, ebben egészen biztos volt. Egy elavult, de jelentős érzelmi értékekkel bíró tárgy, amit a legnagyobb becsben őrzött valamely fiókja mélyén, hogy a megfelelő pillanatban kaphassa elő. Kougami viszont kezdett kételkedni az ilyen alkalmak létezésében.
- Vedd le a cipőd és gyere be! – adta ki a parancsot a nyakkendőjét fél kézzel megigazító, illetve már ingben ácsorgó Gino.
Arckifejezése mérhetetlen türelmetlenségről és elégedetlenségről árulkodott. Egy számára teljesen megszokott fejmozdulattal terelt odébb néhány, az útjába kerülő hollófekete tincset, majd eltűnt a folyosó végi helyiségben.
Kougami nagy sóhaj kíséretében engedelmeskedett a parancsnak. Jó ideje már, hogy a munkán kívül bármit is csináltak volna együtt. Gondolatmenete a születés közepette halálozott el. Soha nem csináltak együtt semmit a feladatokon kívül. Viszonyuk a kifulladt irodai szexre korlátozódott. Még csak ágyat sem láttak a másik társaságában. Ginoza feltűnően került mindent, amivel később az érzelmi kötődés billoggát égethették volna rá.
Kabátját az előszoba jellegtelen fali akasztóján hagyta. A lakás meztelennek hatott, mintha Ginozanak még nem nyílt volna lehetősége a személyi számítógépet aktiválni. Némán követte a másikat a következő helyiségbe.
- Ez lehangoló – foglalta össze véleményét.
Minden annyira steril és szabályos volt. Konyhával egybe épített nappali szelíd, de hideg színekben. A sarokba állított, vélhetőleg sosem élő növény. Konyhai eszközök katonás sorrendben. Rátekintve, az embernek az az érzése támad, hogy a szükségesnél se több, se kevesebb. Ridegen tökéletes volt ez is. Az érintett fél nem felelt, de szemein sem látszott, hogy hatott volna rá a megállapítás. Kougami még arra is megesküdött volna, hogy a férfi ajkai egy pillanatnyi mosolyra húzódtak. Elgondolkodva indult meg az asztal felé. - Mikor látta utoljára Ginoza Nobuchikat szívből mosolyogni? Látta egyáltalán? Az apja közelében, mintha eleve tilalmat rendelt volna el a vidámsággal szemben. Ő sem tudta elérni vagy soha nem is törekedett rá? - Amaz a pult mögött munkálkodott tovább. Meglepő módon minden féle gépi behatás nélkül tette ezt.
Kougami finoman kezdett az asztalon dobolni ujjaival. Ellentmondás ellentmondás hátán. A lakásban minden megtalálható volt, ami egy átlag háztartásban elvárható. Az égvilágon minden gépesítve, a személyi számítógépet működtető érzékelők, áramforrások jelen voltak, de nem aktívak. Nem ugrott a nyakukba egyetlen avatar sem, hogy hajbókoljon hazatért ura előtt. A munkálkodó két bögre fülére fogott, majd kilépett a nappali és konyha között húzódó halba. Az egész annyira XXI. századi volt, mintha apja legénylakását örökölte volna meg. Az ifjú felügyelőre mégis csak hatottak az öreg tanai? Ezen elmosolyogva könyökölt az asztalra. Az elé kerülő folyadék láttán biccentett. Illata alapján kávé lehet.
- Köszönöm – pillantott fel a háziasszony szerepében tetszelgő Ginoza-ra.
- Azt csinálsz, amit akarsz – fordított azonnal hátat ő és nyomban témát váltott. – Csak engem ne zavarj! – került ismertetésre a házirend.
- Azt hittem, hogy eljöttünk az irodából – dőlt hátra Kougami.
- Nem változott meg semmi, csak a helyszín – zárta le a témát felettese.
Tisztán lejött ezúttal is, hogy a gátakat nagyon is rá jellemző módon továbbra is fent óhajtja tartani, egyetlen szívesség még nem a világ vagy nézőpontjának változása. A hivatal épületének rendszerében hibát fedeztek fel, melynek kijavítása nem kivitelezhető működés közben. Így, amíg ez megtörténik, kiürítették azt. A kényszerítők egy része a nagylelkű felügyelőknél húzhatják meg magukat ez idő alatt, amíg a többit a rehabilitációs központokban szállásolták el. Egyik lehetőségtől sem voltak a hetedik mennyországban, de feletteseik lakása mégis csak humánusabb megoldásnak tűnt. Kivétel Ginoza saját steril birodalma, ebben nem voltak lényegi különbségek.
Kougami meglepetten kapta fel fejét, amint lába vélhetőleg a másikéba ütközött. Szörnyen könnyed, nem is fájdalmas találkozás volt, mégis elöntötte az ilyen szituációkra jellemző bűntudat.
- Elnézést – rendezte le gyorsan az eseménysort, közben kihúzva magát.
Társa lassan pillantott fel forró kávéjából, szinte már a felügyelőhöz méltatlanul lustán. Szemöldöke a magasba szaladt, majd egyszerűen biccentett. Ginoza látszólag a lábatlankodó kényszerítőre nem is szánt több időt, helyette bekapcsolta az eddig szunnyadó monitort. Egy másodpercig vibráltak a képek, olvashatatlanná váltak a virtuális szövegek, majd minden összeállt egységes egésszé. Zöld szemeibe halovány tükörképet varázsolt, amint ismételten elmerült a munkában. Persze, mindezt úgy kivitelezve, hogy az illetéktelen szemnek ne fedjen fel semmit. Egy név mégis kirajzolódott Kougami előtt: Tsunemori Akane.
- Mikor érkezik meg az új felügyelő? – döbbent rá a tényre, hogy jelenleg az öt kényszerítővel az ők egyetlen Ginozajuk dolgozik.
- A jövő hét folyamán – vont ismételten vállat fel sem nézve. – Hagyj! – fűzte még hozzá egészen elmerülten.
Shinya tudomásul véve az instrukciót kiitta a kávé maradékát, majd székét hátracsúsztatva állt fel. Nem volt értelme próbálkozni, most nem. Legalábbis nem így. Ha valóban ő tölti be a régi pisztoly szerepét, már pedig igen, semmi esélye egy átlagos esetben a másik létfontosságú feladatival szemben. Már régen megtanulta, ha Ginozatól akar valamit, csapdába kell csalnia. Olyan helyzetet teremteni, amiből nincs menekülés.
A sivár kép mit sem változott a helyszínek cserélődése ellenére sem. Az egész lakás azt a képet keltette, mintha nem lakná senki. Mintha egy kirakat lenne, egy tökéletes környezet a megfelelően személytelen és tehetős vevő számára. Minden kényes figyelemmel a helyére igazítva, rendezve. Se egy elhagyott ruhadarab, se egy kép vagy emléktárgy. Az egész gyakorlottan kerüli a család, a munkahely és kollégák témakörét. Az öregről sem találni semmit. Tényleg semmit. Bár az irodában is kimondatlan titok volt a rokonságuk. Kougamiban nem most született, csupán megerősödött az érzés: Ginoza retteg a valódi kötődéstől. Mindentől, amit nem irányíthat, amit nem tud objektívan kezelni. Aggódik, folytonosan fél, hogy nem a józan esze fogja vezérelni és erre ráfizet. A szabályok jelentik számára a védőhálót.
Újra fogalmazódott benne a kérdés. Mégis, mivel zökkenthetné ki ebből? Egyáltalán az ő tisztje? Nem voltak szerelmesek, nem éreztek igazán egymás iránt semmit a nyers vágyon kívül. Még sem tudta levetkőzni azt az érzést, hogy a férfi hozzá tartozik. De a felügyelő ezt nem volt képes beismerni, ha kimondta volna, két lábbal igyekezett volna agyontaposni az elméletet. Tárgyként tekintett rá vagy megvadult „farkaskutyaként”.
Ujjait végigcsúsztatta a dohányzó asztal sima lapján. Addig fog bele marni, tépni a húsába, amíg megteheti. Ginoza jelek és bizonyítékok nélkül elvethetné egy kapcsolat létezését. Szabállyá és üggyé kell tenni számára. Meg kell teremteni az elvakarhatatlan, kezeletlen sebet.
A fürdőt megpillantva meglazította nyakkendőjét. Ekkor került látóterébe az ajtó, mely annyira elvált a többitől. Mívesebb volt, önmagában ácsorgott. Vélhetőleg a dolgozó szobába nyílt, bár ilyen katonás rendben nehéz volt komoly megállapításokat tenni. Vajon, ha bemenne / behatolna, találna egy páncélszekrényt elrejtve? Egy dupla fenekű fiókot? Hova dugna a kíváncsi pillantások elől Ginoza felügyelő egy számára ekkora titkot?
A gondolatmenetet hamar elűzve fogott a kilincsre. Ám a felcsendülő lépések hallatára megállt. Vállait finoman lazította el. Csak szeme sarkából lesett hátra. Mit akarhat még Ginoza? Külön engedély kell a fürdőbe való belépéshez?
- Mondd csak! – előzte meg a nyitányt és fordult meg, de a folyosó üres volt.
Meglepve toporgott tovább, így telt el egy másodperc, majd még egy és még egy. A mozgás hirtelen támadt fel újra, de nem ember közeledett. A szürkés szempár meglepetten kerekedett el támadója láttán. Acélszín bunda, fehér pamacsokkal tűzdelve, grafit árnyalatú jószág, melynek szőrén, mintha meleg tej ragyogna. Valósággal letarolta a vendéget üdítő jelenlétével. A hegyes fülek biztosan meredtek égnek, nyitott szájából éles fogak villantak elő. Kougamit mégis a ragyogó gombszemek ejtették bűvöletbe.
A kutya néma offenzívája a térdéhez való csapódással ért véget. Lihegve próbált áldozata arcához még közelebb kerülni. A férfi úgy bámult rá, mint egy jelenésre. Nem, mintha nem látott volna még ehhez hasonlót. De szokatlanul sok élet volt ez az eddig kihalt lakásban.
- Egy farkaskutya? – suttogja a hangját megtalálva.
Ez volna az ő bizonyítéka? Az egyetlen szerves lény ebben a szobában. Halovány mosoly kíséretében vakarta meg az állat füle tövét. Hirtelen azonban az az érzés fogta el, hogy Ginoza életében már megvan az a bizonyos pozíció, amiben ő akart lenni, a társ. Ujjai a puha szálak közé simultak, miközben elgondolkodva nézett maga elé. Maga sem tudott vele mit kezdeni, hogy egy ilyen tény ennyire elbizonytalanította.
- Igaz volna, hogy megérzi a fajtársait? – csapott a levegőbe a színtelen kérdés.
Az emberből azt az érzést váltotta ki, mintha rosszul sikerült gúny lett volna. Kougami állát felszegve nézett a másikra. A felügyelő most sután ácsorgott, mint aki egy kellemetlen szituációba keveredett. Nem is jött közelebb, igyekezett távol maradni és mégis részese lenni a jelenetnek.
- Miért hoztál haza? – ejtette le kezét a jószágról a kényszerítő.
- Hogy hogy miért? Mert…
- Nem volt a kötelességed, ez egy szubjektív döntés volt – tette meg az első lépést a másik felé. – No és van a kutyának neve?
- Kougami! – mordult az fel, de nem mozdult. – Megvetem a játékaidat!
A köztük tátongó űr gyorsan szűnt meg, közvetlen közelről találkozott a szürkéllő acél és a mély tengerek zöld tekintete.
- Meg akartad tartani? – emelte fel kezét, hogy megérintse a másik arcát.
De mindezt oly lassan, mintha az egy űzött vad volna, és bármikor világgá menekülhetne és pontosan így is volt. Ginoza nyugalma túl törékeny volt.
- Ezért van itt, nem? – sóhajtott fel a felügyelő.
Átkozta magát, de akaratlanul reszketett meg a másik túl forró és ismerős érintése alatt. Vonásait rendezve, büszkeségére találva húzta ki magát ismét. Szavai kettős jelentésének tudata lassan ette be magát azonban sejtjeibe. A kényszerítő pimasz vigyora immár túl közel volt.
- Mondd Ginoza, van pisztolyod? – suttogta a választ ki sem várva.
Minimalizmus és unalom, ez a két szó ugrott be neki a látottak alapján. Hosszú együtt töltött időszak állt mögöttük, egy ezerarcú viszony. Elvégre a Gino és közte húzódó kapcsolat folyton változott. Voltak kollégák, egyenrangú barátok, később szeretők. A rivalizáció és az ellenségesség maradt ki eddig a talonból, egészen az utóbbi időszakig.
Kougami „bukása” óta a szemüveges férfi kizárta az életéből. Kezdődő kapcsolatuk úgy foszlott szét, mintha sosem lett volna. Nem tekintette többé embernek, nem az időközönként elkerülő szenvedélyes légyottok másik felének, sokkal inkább egy hibának. De még inkább egy tárgynak. Egy eszköznek, mely elromlott használat közben, esetleg eleve selejtes konstrukció volt. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy Ginoza felügyelő becses, de leginkább fájdalmasan hideg szemeiben Kougami Shinya maximum egy régi lőfegyverhez hasonlatos volt. Az örökké sápadt férfi sosem csinált belőle titkot, milyen mélységesen veti meg azt az eszközt, mely valaha apja kezének meghosszabbításaként szolgált. Elavult, barbár technológia, mely ránk maradt a korábbi idők sötét történelmével egyetemben. Nem lehet vele mást tenni, mint megtanulni és megismerni, majd bemutatni az új generációnak, mint elrettentő példát. Egy pisztoly nem a test egészét sebesíti meg, csak az eltalált pontot. Nem olyan intenzív és visszavonhatatlan a hatása, mint a Sibyl-rendszer gerincét képező Dominatoroknak. Egy biztos marokban mégis képes az ölésre. Valakiében, aki elég biztos ujjakkal és akarattal tartja, aki önbíráskodik és nem a rendszernek megfelelően cselekszik. Mert ki pisztolyt ragad, az megtagadja a jelenlegi világ törvényeit és eme alakot maga a társadalom is kiveti magából. Mégis meglehet a maga bája az önkényesség ezen barbár gyilkoló gépének, ha Gino oly nagy titokban őrzött egyet. Legalábbis Shinya erre jutott a lényegtelen, de szigorúan lényegre törekvő kérdésekből, melyet kimért precizitással tett fel a minap egyik kollégájának a témában maximálisan érdektelen felügyelő.
Ő maga is egy ilyen fegyver, ebben egészen biztos volt. Egy elavult, de jelentős érzelmi értékekkel bíró tárgy, amit a legnagyobb becsben őrzött valamely fiókja mélyén, hogy a megfelelő pillanatban kaphassa elő. Kougami viszont kezdett kételkedni az ilyen alkalmak létezésében.
- Vedd le a cipőd és gyere be! – adta ki a parancsot a nyakkendőjét fél kézzel megigazító, illetve már ingben ácsorgó Gino.
Arckifejezése mérhetetlen türelmetlenségről és elégedetlenségről árulkodott. Egy számára teljesen megszokott fejmozdulattal terelt odébb néhány, az útjába kerülő hollófekete tincset, majd eltűnt a folyosó végi helyiségben.
Kougami nagy sóhaj kíséretében engedelmeskedett a parancsnak. Jó ideje már, hogy a munkán kívül bármit is csináltak volna együtt. Gondolatmenete a születés közepette halálozott el. Soha nem csináltak együtt semmit a feladatokon kívül. Viszonyuk a kifulladt irodai szexre korlátozódott. Még csak ágyat sem láttak a másik társaságában. Ginoza feltűnően került mindent, amivel később az érzelmi kötődés billoggát égethették volna rá.
Kabátját az előszoba jellegtelen fali akasztóján hagyta. A lakás meztelennek hatott, mintha Ginozanak még nem nyílt volna lehetősége a személyi számítógépet aktiválni. Némán követte a másikat a következő helyiségbe.
- Ez lehangoló – foglalta össze véleményét.
Minden annyira steril és szabályos volt. Konyhával egybe épített nappali szelíd, de hideg színekben. A sarokba állított, vélhetőleg sosem élő növény. Konyhai eszközök katonás sorrendben. Rátekintve, az embernek az az érzése támad, hogy a szükségesnél se több, se kevesebb. Ridegen tökéletes volt ez is. Az érintett fél nem felelt, de szemein sem látszott, hogy hatott volna rá a megállapítás. Kougami még arra is megesküdött volna, hogy a férfi ajkai egy pillanatnyi mosolyra húzódtak. Elgondolkodva indult meg az asztal felé. - Mikor látta utoljára Ginoza Nobuchikat szívből mosolyogni? Látta egyáltalán? Az apja közelében, mintha eleve tilalmat rendelt volna el a vidámsággal szemben. Ő sem tudta elérni vagy soha nem is törekedett rá? - Amaz a pult mögött munkálkodott tovább. Meglepő módon minden féle gépi behatás nélkül tette ezt.
Kougami finoman kezdett az asztalon dobolni ujjaival. Ellentmondás ellentmondás hátán. A lakásban minden megtalálható volt, ami egy átlag háztartásban elvárható. Az égvilágon minden gépesítve, a személyi számítógépet működtető érzékelők, áramforrások jelen voltak, de nem aktívak. Nem ugrott a nyakukba egyetlen avatar sem, hogy hajbókoljon hazatért ura előtt. A munkálkodó két bögre fülére fogott, majd kilépett a nappali és konyha között húzódó halba. Az egész annyira XXI. századi volt, mintha apja legénylakását örökölte volna meg. Az ifjú felügyelőre mégis csak hatottak az öreg tanai? Ezen elmosolyogva könyökölt az asztalra. Az elé kerülő folyadék láttán biccentett. Illata alapján kávé lehet.
- Köszönöm – pillantott fel a háziasszony szerepében tetszelgő Ginoza-ra.
- Azt csinálsz, amit akarsz – fordított azonnal hátat ő és nyomban témát váltott. – Csak engem ne zavarj! – került ismertetésre a házirend.
- Azt hittem, hogy eljöttünk az irodából – dőlt hátra Kougami.
- Nem változott meg semmi, csak a helyszín – zárta le a témát felettese.
Tisztán lejött ezúttal is, hogy a gátakat nagyon is rá jellemző módon továbbra is fent óhajtja tartani, egyetlen szívesség még nem a világ vagy nézőpontjának változása. A hivatal épületének rendszerében hibát fedeztek fel, melynek kijavítása nem kivitelezhető működés közben. Így, amíg ez megtörténik, kiürítették azt. A kényszerítők egy része a nagylelkű felügyelőknél húzhatják meg magukat ez idő alatt, amíg a többit a rehabilitációs központokban szállásolták el. Egyik lehetőségtől sem voltak a hetedik mennyországban, de feletteseik lakása mégis csak humánusabb megoldásnak tűnt. Kivétel Ginoza saját steril birodalma, ebben nem voltak lényegi különbségek.
Kougami meglepetten kapta fel fejét, amint lába vélhetőleg a másikéba ütközött. Szörnyen könnyed, nem is fájdalmas találkozás volt, mégis elöntötte az ilyen szituációkra jellemző bűntudat.
- Elnézést – rendezte le gyorsan az eseménysort, közben kihúzva magát.
Társa lassan pillantott fel forró kávéjából, szinte már a felügyelőhöz méltatlanul lustán. Szemöldöke a magasba szaladt, majd egyszerűen biccentett. Ginoza látszólag a lábatlankodó kényszerítőre nem is szánt több időt, helyette bekapcsolta az eddig szunnyadó monitort. Egy másodpercig vibráltak a képek, olvashatatlanná váltak a virtuális szövegek, majd minden összeállt egységes egésszé. Zöld szemeibe halovány tükörképet varázsolt, amint ismételten elmerült a munkában. Persze, mindezt úgy kivitelezve, hogy az illetéktelen szemnek ne fedjen fel semmit. Egy név mégis kirajzolódott Kougami előtt: Tsunemori Akane.
- Mikor érkezik meg az új felügyelő? – döbbent rá a tényre, hogy jelenleg az öt kényszerítővel az ők egyetlen Ginozajuk dolgozik.
- A jövő hét folyamán – vont ismételten vállat fel sem nézve. – Hagyj! – fűzte még hozzá egészen elmerülten.
Shinya tudomásul véve az instrukciót kiitta a kávé maradékát, majd székét hátracsúsztatva állt fel. Nem volt értelme próbálkozni, most nem. Legalábbis nem így. Ha valóban ő tölti be a régi pisztoly szerepét, már pedig igen, semmi esélye egy átlagos esetben a másik létfontosságú feladatival szemben. Már régen megtanulta, ha Ginozatól akar valamit, csapdába kell csalnia. Olyan helyzetet teremteni, amiből nincs menekülés.
A sivár kép mit sem változott a helyszínek cserélődése ellenére sem. Az egész lakás azt a képet keltette, mintha nem lakná senki. Mintha egy kirakat lenne, egy tökéletes környezet a megfelelően személytelen és tehetős vevő számára. Minden kényes figyelemmel a helyére igazítva, rendezve. Se egy elhagyott ruhadarab, se egy kép vagy emléktárgy. Az egész gyakorlottan kerüli a család, a munkahely és kollégák témakörét. Az öregről sem találni semmit. Tényleg semmit. Bár az irodában is kimondatlan titok volt a rokonságuk. Kougamiban nem most született, csupán megerősödött az érzés: Ginoza retteg a valódi kötődéstől. Mindentől, amit nem irányíthat, amit nem tud objektívan kezelni. Aggódik, folytonosan fél, hogy nem a józan esze fogja vezérelni és erre ráfizet. A szabályok jelentik számára a védőhálót.
Újra fogalmazódott benne a kérdés. Mégis, mivel zökkenthetné ki ebből? Egyáltalán az ő tisztje? Nem voltak szerelmesek, nem éreztek igazán egymás iránt semmit a nyers vágyon kívül. Még sem tudta levetkőzni azt az érzést, hogy a férfi hozzá tartozik. De a felügyelő ezt nem volt képes beismerni, ha kimondta volna, két lábbal igyekezett volna agyontaposni az elméletet. Tárgyként tekintett rá vagy megvadult „farkaskutyaként”.
Ujjait végigcsúsztatta a dohányzó asztal sima lapján. Addig fog bele marni, tépni a húsába, amíg megteheti. Ginoza jelek és bizonyítékok nélkül elvethetné egy kapcsolat létezését. Szabállyá és üggyé kell tenni számára. Meg kell teremteni az elvakarhatatlan, kezeletlen sebet.
A fürdőt megpillantva meglazította nyakkendőjét. Ekkor került látóterébe az ajtó, mely annyira elvált a többitől. Mívesebb volt, önmagában ácsorgott. Vélhetőleg a dolgozó szobába nyílt, bár ilyen katonás rendben nehéz volt komoly megállapításokat tenni. Vajon, ha bemenne / behatolna, találna egy páncélszekrényt elrejtve? Egy dupla fenekű fiókot? Hova dugna a kíváncsi pillantások elől Ginoza felügyelő egy számára ekkora titkot?
A gondolatmenetet hamar elűzve fogott a kilincsre. Ám a felcsendülő lépések hallatára megállt. Vállait finoman lazította el. Csak szeme sarkából lesett hátra. Mit akarhat még Ginoza? Külön engedély kell a fürdőbe való belépéshez?
- Mondd csak! – előzte meg a nyitányt és fordult meg, de a folyosó üres volt.
Meglepve toporgott tovább, így telt el egy másodperc, majd még egy és még egy. A mozgás hirtelen támadt fel újra, de nem ember közeledett. A szürkés szempár meglepetten kerekedett el támadója láttán. Acélszín bunda, fehér pamacsokkal tűzdelve, grafit árnyalatú jószág, melynek szőrén, mintha meleg tej ragyogna. Valósággal letarolta a vendéget üdítő jelenlétével. A hegyes fülek biztosan meredtek égnek, nyitott szájából éles fogak villantak elő. Kougamit mégis a ragyogó gombszemek ejtették bűvöletbe.
A kutya néma offenzívája a térdéhez való csapódással ért véget. Lihegve próbált áldozata arcához még közelebb kerülni. A férfi úgy bámult rá, mint egy jelenésre. Nem, mintha nem látott volna még ehhez hasonlót. De szokatlanul sok élet volt ez az eddig kihalt lakásban.
- Egy farkaskutya? – suttogja a hangját megtalálva.
Ez volna az ő bizonyítéka? Az egyetlen szerves lény ebben a szobában. Halovány mosoly kíséretében vakarta meg az állat füle tövét. Hirtelen azonban az az érzés fogta el, hogy Ginoza életében már megvan az a bizonyos pozíció, amiben ő akart lenni, a társ. Ujjai a puha szálak közé simultak, miközben elgondolkodva nézett maga elé. Maga sem tudott vele mit kezdeni, hogy egy ilyen tény ennyire elbizonytalanította.
- Igaz volna, hogy megérzi a fajtársait? – csapott a levegőbe a színtelen kérdés.
Az emberből azt az érzést váltotta ki, mintha rosszul sikerült gúny lett volna. Kougami állát felszegve nézett a másikra. A felügyelő most sután ácsorgott, mint aki egy kellemetlen szituációba keveredett. Nem is jött közelebb, igyekezett távol maradni és mégis részese lenni a jelenetnek.
- Miért hoztál haza? – ejtette le kezét a jószágról a kényszerítő.
- Hogy hogy miért? Mert…
- Nem volt a kötelességed, ez egy szubjektív döntés volt – tette meg az első lépést a másik felé. – No és van a kutyának neve?
- Kougami! – mordult az fel, de nem mozdult. – Megvetem a játékaidat!
A köztük tátongó űr gyorsan szűnt meg, közvetlen közelről találkozott a szürkéllő acél és a mély tengerek zöld tekintete.
- Meg akartad tartani? – emelte fel kezét, hogy megérintse a másik arcát.
De mindezt oly lassan, mintha az egy űzött vad volna, és bármikor világgá menekülhetne és pontosan így is volt. Ginoza nyugalma túl törékeny volt.
- Ezért van itt, nem? – sóhajtott fel a felügyelő.
Átkozta magát, de akaratlanul reszketett meg a másik túl forró és ismerős érintése alatt. Vonásait rendezve, büszkeségére találva húzta ki magát ismét. Szavai kettős jelentésének tudata lassan ette be magát azonban sejtjeibe. A kényszerítő pimasz vigyora immár túl közel volt.
- Mondd Ginoza, van pisztolyod? – suttogta a választ ki sem várva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése