2015. március 15., vasárnap

Hazafiatlan hazafi~

Elnézést a múlt heti kimaradásért, de mint korábban írtam, sikeresen lebetegedtem. Magamról viszont ennél többet nem is szólnék.
A fic-kel kapcsolatban, nos én Harry Potter-t terveztem, aztán reggel felébredtem és rám tőrt a mániám. Ha már egyszer március 15.-re esik, legyek aktuális. Hogy ez mennyire hálás feladat az én gondolkodásommal? Döntsétek el magatok.

Kokárda
Fandom: Axis Powers Hetalia
Páros: Nyomokban PruHun
Jellemző: kőkemény angst
Rövid tartalom: Itt most megint csak magamról tudok írni. (önimádó) Elkeserítőnek találom azt, hogy mennyire nem tiszteljük önnön múltunkat. Illetve, most fogok ellentmondásba keveredni saját magammal. Azt tartom elkeserítőnek, hogy ebből akarunk megélni. Hogy manapság verjük a mellkasunk az ünnepeinkre, de közel sem érezzük át annak szellemiségét, legalábbis igen kevesen. Elismerem, hogy nem én fogok kirobbantani egy következő forradalmat, ez egy kritika saját magamnak is. Milyen is volt egykor a magyar nép? Mit jelentett magyarnak lenni? Mennyire vagyunk melletted, szép Magyarország? Ahogy a lektorom fogalmazott ez egy igazán hazafiatlan fic.



- Tekintetes karok és rendek! – csengett a mély hang a fátyolos messzeségben.
Évszázadok választották el, évszázadok, korszakok, elvek, talán egész világok, új népek, vér és elhalt büszkeség.
- Mikor hunyta le a szemét a magyar nép? – ez már közelebbi volt és mégis túl távoli.
A felszólaló értelmiségi, ki választ sosem kapott. Ingyen nem, mástól sem, és saját magának felelnie túl fájó lett volna. Süket önnön vádjaira. De mit is ér a nemzet, ha annak fia saját magát bátorítja, ha hiányzik a szellem, mely hajtja és a lélek, mely vérét ontja, mikor kell?  Mikor másnak kéne kezet nyújtani, de nincs ott a világon senki? Él még a nemzet, mikor fia már elhagyta? Vagy valóban kísért a nemzethalál?
 Ő már nem tudta. Az az érzése támadt, hogy önnön fiai nem akarják megadni neki a tudást. Kezében megreszketett a hajkefe, majd egyszerűen kicsúszott vékony ujjai közül. Útja rövid, siralmas vége beteljesült egy hangos koppanás kíséretében, sírása bejárta a szobát. Az ágyon elnyúló ezüstös hajú férfi csak egy pillanatra szegte fel állát, vörös vérszín szemei rebbenés szerűen nyíltak ki, s csak egyetlen másodpercre mutatkoztak meg teljes valójukban, akár csak a lepkék gyönyörű törékeny szárnyai. De nem foglalkozott igazán a jaj-kiáltással, helyette szunnyadt tovább, mint annyi éve már. Persze, a porosz mindennek mondható volt, csak halottnak nem, még sem élt már igazán. Nem volt ugyanaz, mint egykoron.
 A fésülködő asztal mögül a fiatal nő lassan hajolt le, mély csokoládé barna színű tincsei lustán omlottak vállaira, majd arcán végigsimítva a föld felé zuhantak, valódi pajzsként körül ölelve a törékeny női alakot. Kiszáradt ajkai finom sóhajt hallattak, ahogy megerőltette magát ezzel az egyetlen, egyszerű mozdulattal.
- Tekintetes karok és rendek – suttogta maga elé újra.
Az eszközt ott hagyva, ahová az esett, rávetette pillantását a fényes fehér fésülködő asztalon fekvő kokárdára. Egészen új volt, tudta, hiszen maga vette. Népe tisztelte hagyományait, megbecsülte, ápolta azokat. Igaz? Lassan nyúlt utána, végtelen kimért mozdulat volt ez, melybe semmi fölösleges energiát nem fektettek. Pont ilyennek élte meg a mai világot. Fogai hirtelen martak puha ajkaiba, amint mellkasa megrázkódott, légzése zihálássá vadult, és körmei hangosat koppantak a fésülködő asztal hideg felületén, bőre tompán csattant a bútoron és az apró kokárda a padlóra zuhant.
 Az nem sikított, mint a korábbi tárgy. Nem kért segítséget, koppant fájdalmasan vagy szilárdan, nem. Csak elesett. Semmiben sem tükrözte az egykori eszmét! Nem éreztette annak lángolását! Láncok közti születését, azok letépését, majd a mindenfelé széthullt ezüst karikák közepette kifulladt ácsorgást! Azt a patakzó könnyekkel és vérrel kevert büszke örömet, melyet akkor a magyar érzett! Melyet jogos diadala felett érzett! Majd a végsőkig kimerülve, idegen kezektől meghurcolva, minden hősi fiának tettein megtorlást elszenvedve hullt szétvert láncainak maradványai közé. Hogy a meglazult és szétfeszegetett szemeket újraforrasszák és ismételten rab bestiává tegyék.
 Ezt a kokárdát már nem asszonyok varrták éjszakákat átvirrasztva, ezeket már nem áztatta reményük könnye. Ez már nem volt semmi. Hördülve prüszkölt fel, csuklott el hangja, amint felpattanva tébolyult módjára kezdte kardját keresni.
- Tekintetes karok és rendek?! – hallatta újra az akkori köszöntést, az esetlen magyar szavakat, mellyel a parlamentben születtek egykoron hősök, melyekre mindig felfigyelt mikor egy reszketeg, de büszke ifjú ejtette ki őket.
 Meztelen talpa hangosat csattant a kövön, ahogy egyszerűen körbe fordult, ahogy a bútorok és az ingatag szoba megpördült vele együtt és a televízió tovább suttogta a háttérben a mérgező szavakat. Megemlékezések tudósítása, mely megaláztatások egész millióit hordozta és senki nem tett semmit! Senki nem ragadott pisztolyt, ha már elkopott a kard, senki nem kereste virágként elrothadó egykori büszkeségét!
- Elisabeth! – vágott a nő tépelődő magányos játékába a férfi hangja.
- A nevem Erzsébet! – vágta rá vadul, hisztérikusan, szinte fröcsögve.
Az egyetlen pillanatra állt csak meg, hogy tébolyultan meredjen, de nem rá, hanem önnön tükörképére. Hányingere volt, és ennek arányában holt sápadt, zöld szemiben már nem ragyogott a harci szellem, mint akkoron, csak mélységes fáradtság és még valami. De fogalma nem volt, hogy mi ez a valami! Kell-e ez neki vagy soha sem kellett?! Térde finoman reszketett meg, amint nem ismert a fényes felületről visszanéző fiatal lányra, ha úgy tetszik kislányra. Köze sem volt az egykori harcok élén álló nőhöz. Semmi sem maradt abból, amiben hitt, amiben hinni akart: a népéből.
 Dideregve karolta át gyenge testét, halk hüppögése elnyomta a bemondó hangját. Kénytelen volt tudatára ébredni, hogy a korábbi segítség kérés is talán ő maga volt. Talán végig csak ő jajveszékelt.
- Tekintetes karok és rendek… - csuklott el hangja, vált végképp érhetetlenné, elmosódottá, végképp idegenné.
 Ujjai a földre tapadtak, ahogy tenyere maga is, fehér hálóingben, majdnem tökéletesen meztelenül kuporgott magát megalázva hálószobája földjén ezen az ünnepen, a nemzeti ünnepen, melyet minden évben folyton csak gyászolt. A lépések hirtelen hangzottak föl mögötte és a férfi vörös szemei immár nem csukódtak le, mögé rogyva nem szólt semmit, csak erőteljesen karolta át. Temette ezüst tincses koponyáját a másik vállába, ahogy Magyarország háta a mellkasához simult. A nő zokogása nem akart csitulni, a sorokat ismételgette, de folytatni képtelen volt, mert…
- Nem emlékszem! – bukott ki belőle bűne, amint könnyei ingét, majd Poroszországét áztatták.
- Más időket élünk – felelte kis hallgatás után rekedtes hangján, majd némán ringatta tovább.
Már megszokta, hogy Erzsébet minden évben megadta magát az év ezen egyetlen napján örök fájdalmának, melyet egyre hangosabban ünnepelt népe, egyre inkább magára hagyva és feledve nemzetét. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése