A halálon is túl

   Hihetetlen izgatott lettem, mikor fellapozva a töri könyvet végre Anglia nevébe botlottam. Az ókorban - hát nem is tudom, hogy miért... - nem nagyon szerepelt. A kora középkort éreztem az én korszakomnak. Határozottan tévedtem. Hatalmasat. Az angol rendiség témakör nem lopta be magát a szívembe. Pedig jelezném, hogy nem nehéz. Mindegy, annak ellenére, hogy nem igazán szerettem az angol hűbériséget, sikerült összehozni egy nem gyengén beteg ficet. xD

Fandom: Hetalia 

Párosítás: Minden, ami elképzelhető három karakterrel. ><
ScotUk, FrUk, ScotFr
Korhatár: 12
Jellemző: angst, shounen-ai, action
Annyit viszont előre elárulnék, hogy Anglia esetében ne az örökké határozott, megtörhetetlen valakit keressük. Mániám az ország jellemfejlődése, Arthur esetében inkább változása. Itt még egy kissé naivabb, még csak most ismeri fel az országokban rejlő önzést, de azért itt sem egy szende szűz. xD
Rövid tartalom:  I. (hódító) Vilmos normand király 1066-ban elfoglalta Angliát, mellyel megkezdődött az angol rendiség kialakulása. Bár a brit országnak előnye származott ebből a kapcsolatból, mégis rengeteg lázadás tört ki. De végül Anglia Franciaország hűbéresévé válik.
Skócia rosszul van öccse meghunyászkodásától, hogy lassan elfogadja a felette uralkodó zsarnokot és természetesen ennek hangot is ad. Kardot ragadva igyekszik jobb belátásra bírni Arthurt.

   

    Üvöltve mart az elszáradt fába a kiéhezett villám. Az ember számára érdektelen recsegést hallatva sírta el bánatát. Vagy üdvözölte hőnszeretett gyilkosát? Hangos morajlás kíséretében futottak végig derekán a forró lángok, nyelték el az ősöreg testet. Ordítva hasadt ketté, akár a meggyötört szív, de mohón ölelte keblére a megfáradt fehér nyalábot. Szerelmük tüze határt nem ismerve tört a csillagos égbe, hogy a két test egyesülésével semmivé válva pusztuljon el. Önzőn egymásba fulladva dobták el az életet, létük bizonyítéka csak az emlékek, a földre hullt, megszenesedett könnyek. Fekete korom képében távozott lelkük egy jobb világ reményében, hol a föld és az ég teremtménye szabadon érinthetik egymást.

   Arthur letörölte az állán lecsorgó vért, keze reszketett, talán el is tört, de ez mit sem számított, gyors mozdulattal fordította vissza természetes pozíciójába. Az eső által felpuhított talaj, mintha elnyelni akarta volna. Káromkodva próbált feltápászkodni, de a sár újra és újra kicsúszott ujjai alól, Skócia földje csúfos játékot űzött vele.

  William könnyed léptekkel siklott küszködő öccse felé. Vörös hajába bele- belekapott az ura közelében megszelídülő szél, engedelmes kígyóként simult hozzá a férfihez, ellenben az angolt sziszegve marta, bíbor csíkokat hagyott maga után fogazata.

  A fiú dideregve emelkedett fel, félt. Mocskosul félt. Bátyja tekintetében tomboltak a gyűlölet zöld lángjai, mindent felperzselt maga körül. Anglia rettegett, a teste perzselt, fivére szemeibe nézve kiverte a veríték, a fantom tűz nyelvei forrón ölelték, még hamuvá nem esett szét.

  Skócia vörös köpenye laza hullámokat vetett, akár az ébredező tenger, a magához térő véróceán. Szürkés páncélja hidegen ragyogott, de volt benne valami megfoghatatlanul eleven, mintha maga az alkonyat szilárdult volna meg. Arthur még a felkelő csillagok álmos tekintetét is látta rajta. William arisztokratikus vonásai megfeszültek, tökéletes arcát eltorzította a gyilkosokat is meghazudtoló vicsor. A sárkány tüzében megedzett nemes kardot eddig lazán lógatta, most rászorított a cirádás markolatra. A fegyver ezüstözött szárnyai megcsillantak a közeli tűz fényében.

- Féreg! - köpte a szót, ha azt nem is, de mást igen.

A magasba emelt penge vakítóan ragyogott, majd előre nyargalt, hogy megkísérelje a fiatalabb vérét venni. Sikítva csapódott Anglia kardjának, a tündérek által öntött, egyszarvú könnye védte fém ellenállt a tűzokádó haragjának.

- Undorító kis patkány! - üvöltötte.

- Nem vagyok bűnösebb nálad! - sziszegte Arthur.

- Egy férfi alá feküdtél te fattyú! Odaadtad a tested egy senki franciának! - óriásit taszított ellenfelén.

Anglia döbbenten lépett hátra.

- Britanniáért tettem! Francis szövetséget ajánlott! - kiáltotta.

- Vagy inkább az ágyát! A szajhája lettél! Bemocskoltad a Kirkland nevet! - Skócia dühödten sújtott le.

- De hisz te sem tettél másképp! Megadtad magad! - Arthur sietve hajolt el, de a penge így is végigvágta a homlokát. Gyors mozdulattal törölte le a szemébe folyó vért.

   A seb pillanatok alatt behegedt, de a pilláit összetapasztó, ragadós nedű félvakká tette. Nem látta értelmét ennek a küzdelemnek, akár kétszáz évig is űzhetnék, akkor sem volna eredménye.

- Az egyetlen, aki vinnyogva adta meg magát, az te voltál! Nincs elég nő a népedben, hogy egy férfi alatt keresed az élvezetet? Szégyentelen! - ismét előre lökte a pengét. - Mocskos, hitvány áruló! Van képed Britanniára hivatkozni?! Anyánk forog a sírjában!

- Nem értesz semmit! A Francia Királyság hátulról támadott! De...

- Az már egyszer biztos! De te hárítottad! Senki vagy! - élénk vörös haja tűzként ragyogta körbe sápadt arcát.

  Anglia szőke tincsei vadul lobogtak a vágtázó szélben. Pár méter választotta el a tajtékzó testvéreket.

  William félkézzel kezdte lóbálni a hideg pengét, mégis mintha izzani kezdett volna.

  Acsarkodva meredtek egymásra, lassú körben jártak. Feszes, törékeny ívet írtak le. Mindketten ugrásra készen álltak, ha egyikük belép a kényes területre, a másik jobb belátásra bírja.

- A Francia Királyság nagyobb nálunk! - Anglia leeresztette a kardot. - Nem tudjuk legyőzni, most nem! Tekints rám áldozatként! Előnyt fogok kovácsolni a pozíciómból!

- Előnyt! - Skócia prüszkölve felröhögött. - Talán a megunt, kihasznált ágyasból a királynője leszel?? - nevetése bejárta a tájat, majd hirtelen elhallgatott. - Viseled a jelét! Megbélyegzett! A hátadra égett az az átkozott, rothadó liliomot! Rajtad élősködik! Britannián! Rajtam! A bőröd alá vert gyökeret, a véred veszi, az enyémet! - undorodva köpött oldalra. - Nem fogsz tönkre tenni! Ti soha!

- Tévedsz! Nem tettem esküt neki! Soha nem lettem a hűbérese! – zöld köpenye megvadulva lobogott.

- Szavak vagy tettek. Te sokkal alantasabb dolgot tettél! Egy eskü elvész! Holnapra mindenki feledi! De te! Te teljes Angliát adtad oda! – keze megreszketett. – Hagytad magad meggyalázni!

- Nem! – Arthur gondolkodás nélkül lépett közelebb. – Esküszöm!

- Te nekem ne esküdj! – rontott előre. – Hazudsz! Hazudsz, mint Britannia!

Egy pillanatra megjelent előtte a gyönyörű női arc, a zöld szemekben ragyogó szeretet, az aranyló szőke haj, a törékeny, kecses test, a cseresznyeszín ajkai, melyek a szemébe hazudtak, mielőtt meghalt, mielőtt elhagyta. Elpusztult, Róma magával rántotta, együtt emésztették fel őket a politika, a hatalom és a germán törzsek. Pedig hatalmas birodalom volt és mégis. Ebben a pillanatban a Francia Királyság is óriási és ha...  Szorosabban fogta a markolatot. 

- Ne merjetek hazudni! Még egyszer nem vezettek félre! – a kard végigszelte a levegőt.

Hangos csattanással, majd fülsüketítő sikítás kíséretében szaladt végig Arthur páncélján.

   A fiú döbbenten tántorodott meg, majd megragadta a saját fegyverét és viszonozta a kölcsönt. A pengék ordítva feszültek egymásnak, újra és újra egyesültek a düh szellemében. Anglia reszketve feszült neki, de bátyja erősebbnek bizonyult.

- Ha nem tettél esküt, miért vagy ilyen gyenge?! –  hangja színtelen volt. – Nem irányítasz te semmit! Eltiport! A haderőd, a gazgaságod, a területeid, a tested, minden az övé! – hörögte, ismét hátrébb taszítva a másikat.

   Tomboló villám csapott le, a táj nyögve reszketett bele. A sűrű, sötét felhők lüktetve nehezedtek a pusztára, az eső megállíthatatlanul zuhogott. A hátuk mögött haldokló fa elhallgatott. Skócia átadta magát az élő nemzetnek, eggyé vált vele, készen a betolakodó elűzésére.

   Arthur kezei reszkettek a markolaton. Szédült, a világ elmosódott előtte, a hideg veríték lassan folyt végig meggörnyedő hátán. Laposakat pislogott, szemei egyre ragadtak le. Lemondóan simított végig megnedvesedett homlokán. Tett előre egy tétova lépést. Dülöngélve esett a másiknak, a kard egyenesen beékelődött a mellvért és a vállat védő lemez közé. Sóhajtva próbálta kirángatni.

   Skócia gondolkodás nélkül rúgott bele. Öccse üvöltve zuhant a kiégett fának. Szuszogva csúszott le. Zöld szemei tompán csillogtak, csak  néha-néha villanva ki, mikor elgyötörten próbált felállni, de a puszta minduntalan forogni kezdett.

William már majdhogynem szánakozva figyelte.

- Ez a te hőn vágyott szövetséged! – sziszegte. – Mutasd magad! 

Bátyja rezzenéstelen arccal tornyosult felé. Káromkodva szúrta a nedves talajba a britek mélyen tisztelt örökségét és szenvedő ellenfele irányába indult. Tekintete hidegen ragyogott.
  Az angol küszködve zihált a sárban. Nehéz fegyverzete lehúzta, végtagjai megbénultak a francia láthatatlan béklyóitól. Szőke haja kócosan meredt a borús ég felé, de zöld szemeiben a megadásnak szikrája sem volt. A félelem egészen tisztán látszott, de a behódolás halvány árnyalata sem mutatkozott. Ajkai közül vékony vércsík szívárgott, végigfutott a keskeny állon és apró cseppek formájában ült meg az ezüstös páncélon. Arthur nyögve emelte fel a kardot, egyenesen bátyja arcára meredt a szent penge.
  Skócia egyetlen lépést tett előre, lábai közé került a fiatalabb ernyedt teste. Üres tekintettel meredt szenvedő fivérére, óvatosan hajolt közelebb. Fehér bőrén hang nélkül mart vörös mélyedést a fegyver. Egyetlen csepp hullt alá, egyetlen egy.
  Anglia arcát szinte égette William vére, úgy érezte, mintha az beleenné magát a bőrébe, megmérgezve terjedne szét az ereiben, megfertőzné a lelkét is.

  Ellenfele puszta kézzel csapott előre. Hangos csattanással pördült meg a tündérek hagyatéka a vihartól felkavarodott levegőben, majd halk nyekkenés kíséretében merült a sárba.

 Anglia rezignáltan fordult utána, de meg sem mozdult. Helyette fölényesen a férfira mosolygott.

- Ellened sosem vesztenék! Holnap a provinciámként fogsz szolgálni! Térden csúszni te hitvány kelta! - zöld szemeiben tombolt az üvöltő óceán, játszva döntötte le az alabástrom szirteket.

  William hallgatva ereszkedett mellé. Keze végigjárta öccse finom vonalait. Annyira mások. Arthur kölyök képe hordozott valami hihetetlen gúnyt, valamit, ami könyörgött, hogy megüssék, az arrogancia megtestesítője volt.

- Ne érj hozzám! - mordult fel.

  A vörös ujjai hirtelen markoltak a szőke fürtökbe, kíméletlenül rántott a másik fején, ajkai villám gyorsan martak áldozatáéra.

  Anglia megrökönyödve próbált hátrálni, de ellenfele keményen tartotta. Nem volt benne semmi finom vagy érzéki csak gyűlölet és megvetés. Nem fűtötte a vágy csak az éhség. De miből táplálkozhat ez a feneketlen mélység? Arthur dühödten harapott a skót alsóajkára.

  Will gondolkodás nélkül vágta pofon. A nehéz páncél nem engedte elmozdulni, így fivére ütésének teljes ereje érte, az angol szája felrepedt.

- Korcs - vérét nyögve köpte oldalra.
Skócia dühödten esett neki újra. Nyelve vadul tört a másik ajkai közé, végigsiklott annak fogsorán, gondolkodás nélkül nyelte le fivére átáramló vérét. Kezei végigjárták a másik mellvértjét és pillanatok alatt feszítette fel, ujjai között oly könnyedséggel deformálódott el a nemes fém, mint a porhanyós hó a kavargó szélben. Hangos csörgés kíséretében vágódott a földre a lelkét kilehelő páncél.
   Arthur szemei rémülten tágultak ki, feje lüktetett, tehetetlenül vergődött a tomboló skót alatt.
  Ám fivére gyors mozdulattal fordította hátára.
  Anglia körmei a sárba mélyedtek, nyögve húzta magát előre. Ujjait elkeseredetten nyújtotta ki, fogai kellemetlenül siklottak végig egymáson a koncentrálás kőben. Kétségbeesve tocsogott a pocsolyákban, de nem lelte a keresett tárgyat.
  Hangos, akaratlan üvöltés törte meg az eső ritmusát, hogy aztán elfulladva szakadjon meg. 
Arthur teste összerándult, torka kiszáradt, könnyei végigfolytak meggyötört arcán. Reszketve lapult a földhöz, de a hátába vájt penge nem engedte.
  Fivére a húsba ágyazódott pengét, kínzó lassúsággal kezdte lejjebb tolni. A feltörő vér lustán nyelte el a mocskos, átizzadt inget, a bélyeg fekete vonalait. Will a kardot mélyebbre lökve, hogy megálljon, térdelt le. Óvatos mozdulattal húzta el a szétszakadt anyagot. Keze megállt, tekintete elsötétült, de folytatta. Hagyta hadd fedje fel magát a a romlás biztos jele, az árulás védjegye, a francia mocskos érintésének bizonyítéka, a romlott, rothadó, bűnben burjánzó liliom. Ujjai végigszaladtak a virág cirádás szirmain, a friss rügyeket, ágacskákat ábrázoló bőrön.

  A nyúlványok úgy hálózták be az angol hátát, akár a fekete halál. A skótot láncokra emlékeztető indák koronát viseltek, szégyentelenül hirdették hatalmukat. Bár tüskéket nem ábrázoltak, tisztán érezte az öccse húsába vájó mérgező karmokat. Egy nemes hajtás, törékeny, puha, felemésztő, pusztító, mérges gaz. Keze ökölbe szorult.
- Mily meglepő, hazudtál – állapította meg. – Teljesen megfertőzött.
- Ez csupán átmeneti! – hörögve nyögte, hangja egészen elváltozott, fogait vér színezte, de tekintete ragyogott, szánalmasan feküdt a sárban, de mégis legyőzhetetlennek hatott.
- Gyenge f...
- Megtámadott! Megfertőzött! A szívem cserélte ki! Az uralkodóm ragadta el! A sajátját ültette a trónomra. Egy normand a lelkem alapja, egy francia a népem irányítója! Kötődöm hozzá! Belülről foglalt el. A szívembe, az ereimbe ette be magát! Bűnössé tette az uralkodó házat. Követnem kell, ha akarom, ha nem.
- Szereted? – Skócia hideg tekintettel vizslatta az arcát. 
- Mi? – döbbenten nézett vissza rá.
- Azt kérdeztem, hogy szereted-e? – ismételte meg csendesen.
- Mégis...
- Elfogadtad a trónon, nem indítottál háborút. Nem harcoltál a szabadságodért csupán elfogadtad a sorsod. Akartad őt?
- Mégis, hogy akartam volna! – Arthur összeszorított ajkakkal meredt maga elé.
- Akartad mikor magával vitt? Mikor megtörte a büszkeséged, az ellenállásod? – megszorította öccse állát, arra kényszerítve ezzel, hogy a szemébe nézzen. – Nem undorodtál az érintésétől? A közelsége nem borzasztott? Az illata? A tekintete? Szereted őt, Anglia?
- Nem tudom.
William ujjai végigszaladtak az angol arcán. Arthur összerándulva lökte el.
- Sose tűrted meg az érintésem, de ő látta mindened – zöld írisze hunyorogva aludt ki a vörös pillák mögött, fejét a magasba emelte. – Britannia – suttogta elgondolkodva. – Pont olyan vagy, mint ő, kívül, belül. Rémálom vagytok, te is, ő is és Róma is visszatért. Miért nem pusztultok el végre?! – hirtelen rántotta ki a kardot, tekintetében megint ott ült a gyűlölet. Hanyag mozdulattal fordította hanyatt testvérét.
- Megölsz? – Arthur rámosolygott az égbe emelt pengére. – Tényleg én testesíteném meg a démonod?
- Démon?! Ne röhögtess! Csupán félreteszlek egy időre.
Anglia szemében visszatükröződtek a lángok, a fa törzsét felemésztő forró lángnyelvek.
- Sosem győzhetsz le – suttogta.
- Nem vagy te egy kicsit elvakult? – William vigyorogva hajolt fölé, kardját gondosan a másik szívére igazította.
- Nem, a halál együtt jön el értünk – szemei felparázslottak és elnézett a bátyja mellett, ismét a tűzre meredve. – Skócia földjén nincs hatalmam, de a tűz, a láng egyszerre barátod és ellenséged. Engedelmeskedj! – üvöltötte.
Hangos recsegés volt a felelet parancsára. Támadója döbbenten bámult fel. A feléledő nyelvek elmarták a törzs maradékát.
- Hogy az a! – szaladt ki a száján.
   A megperzselt tönk nyögve adta meg magát. Égve zuhant alá, az enyészetet magával hozva. Hangos morajlás kíséretében futottak végig Skócia derekán a forró lángok, nyelték el az ősöreg testet.

   Ordítva görnyedt előre, de mohón ölelte keblére a megfáradt angolt. Gyűlöletük tüze határt nem ismerve tört a csillagos égbe, hogy a két test egyesülésével semmivé válva pusztuljon el. Önzőn egymásba fulladva dobták el az életet, létük bizonyítéka csak az emlékek, a földre hullt, megszenesedett könnyek.

***

  A maró, tépő lángok elnyelték utolsó porcikáját is, végigfutottak feszülő erein. Légszomja egyre fokozódott, zihálva igyekezett oxigénhez jutni, patakokban folyt róla a verejték.

  Képtelen volt mozogni, beszélni, ordítani. Halott, egészen biztosan halott. Szemei nyitva voltak, érezte, tudta, de látni, érzékelni, a világba betekintést nyerni nem tudott. Újra és újra falba ütközött, az élet sáncába. Nem is fal, inkább jég. Egy jeges tó alján rekedt az elveszett lelkek közt és keveredni képtelenül a létezőkkel. Ujjai kétségbeesve tapadtak a fagyos határra, reszketve kaparta azt, de a páncél nem engedett. Lehelete könnyed buborékok formájában távozott, egyszerűen átsiklottak az áttörhetetlenen. Önkéntelenül kapott utána, de ismét csak értelmetlenül ütközött a választékba. Elkeseredve nyomta neki tenyereit.

  Torkát marta a keserű tenger, bőrét, mintha szétrágta volna a szomjas só, lelkét a félelem ölelte keblére. A jég hirtelen szakadt keresztül, időt nem hagyva rántották ki.

  Nyögve feszült meg teste. Hátravetett fejét tartó nyaka roppanásig feszült, ajkai néma üvöltés kíséretében nyíltak el, csigolyái félkörívet alkotva ugrottak össze, végtagjai utolsó ujjpercei is sikoltva meredtek az égnek, vak szemei könnyektől ragyogva üdvözölték a színes világot, tüdeje szomjazva tágult ki.

  Az élet kíméletlenül tört testébe, nem engedte át társának, ez a test soha nem lesz martaléka a halálnak, nem, még az ember hisz, a szent föld áll, a haza, a nép hisz az egységben. Lassu mozdulattal ült fel, reszketve fűzte ujjait izzadságtól összetapadt tincsei közé. Mi történt? Egy zöld tekintet perzselő tüze lobbant fel előtte.
- Skócia! – kis híján leugrott az összeeszkábált ágyról.
   Döbbenten kapaszkodott fekhelye szélébe. Hol van? Ki hozta el? Ember volt? Hálából meg kéne ölni-e? Lélegzett már mikor elhozták? Láthatta őt egy halandó a halálból feltámadni? Mit hazudjon? A teste megsemmisült akkor. A lángok a bátyjával együtt nyelték el. Reszketve nehezedett fájó talpaira, összecsukló térdeire. Hangosat nyögve lépett egyet.

   A világ nagyot fordulva dobta vissza, esetlenül tántorodott meg, hogy a hintázó ágyba kapaszkodjék. Homlokán verejték folyt végig, végtagjai elnehezültek, teste nem regenerálódott a megfelelő ütemben. Nem, mert Francis nem engedte, mert a férfi mindenben lekorlátozta, semmiben nem lehetett önálló, semmi nem működött, amíg a francia nem látta és rá nem bólintott. Hűbéresként sokkal inkább tartozott a latinnak, mint bármivel magának. Újabb lendületet véve tántorodott előre, zihálása kitöltötte a kezdetleges sátrat. Egyik vonszolt lépés követte a másikat. Elmondhatatlan kín égette és leírhatatlan fáradság uralta, de képtelen volt ülni, feküdni, az alvás gondolatától pedig egyenesen a hideg rázta.

  A lelke reagált, volt itt valami, ami nem hagyta nyugodni, valami, ami vonzotta és taszította, kényszeredetten markolt a ráborított köpenybe. Ujjának feszültek a merev hímzéshez tartozó durva cérnák, öntudatlanul futtatta végig bőrén az ismerős domborulatot, a liliom érdes szirmait. Lélegzete hirtelen állt el. Dideregve húzta le magáról az anyagot. Rá se pillantva engedte le a földre. Vacogva lépett át felette. Fedetlen teste reszketett, az egyetlen páncél, mely védte, az egyetlen vékony védelem a francia címerrel ellátott díszköpeny, mely hónapok óta Francis ruházatát ékesítette, meggyötörten feküdt a sárban. Gondolkodás nélkül evickélt tovább, nem engedhetett meg magának ilyesféle fényűzést, az értelem, a logika menekülésre sarkallta, de az ösztönei vezették, előre egyenesen előre. Erőtlenül támaszkodott a hanyagul földbe ékelt támpillérnek, lassan húzta el a válaszfalként szolgáló vastag állatbőrt.

  A finom szőrme csiklandozta a kézfejét, ő mégis kampóknak élte meg.
  A határ fokozatosan omlott le, vált semmivé. Több volt egy szimpla bundánál. Skócia pajzsa volt, de csak addig tartotta távol a kíváncsi pillantásokat, éles füleket, még meg nem érintették. Arthur parancsára felhasadt és vele együtt valami más is.
  William döbbenten bámult vissza öccse tompán fénylő szemeibe, csupán válla felett nézett rá. Meztelen bőrén át jól látszott gerince vonulata, a csigolyák kényes rendszere, a csontok kapcsa, melyeket a liliom indái kötöttek össze, melyek sokkal bonyolultabbak voltak az angol bilincseinél. Skócia épp úgy viselte a „bűnük” billogot, épp úgy megadta magát a franciának, és mai támadásának egyetlen célja az angol hűbéressé tétele volt, a mai számonkérés, csók, tébolyult őrület egy célt szolgált, Arthurt akarta maga alá kényszeríteni. Gyűlölt a lánc alján lenni, az öccse szolgálójaként élni. A fivére hátán futó indák látványánál talán csak egy döbbentette le még inkább, a derekát átkaroló kezek, az ágakon végigfutó ujjak.

 A francia aranyló tincsei összekeveredtek a lángoló förgeteggel, mikor annak nyakába hajolt. Meztelen bőrük összesimult.
  Arthur természetellenes nyugalommal nézett vissza Francis kavargó tekintetébe. Fogalma nem volt, hogy mit kéne érezni, hogy mi ilyenkor a várható. Sok minden átfutott rajta: mérgező harag, keserű gyűlölet, gyilkos bosszú és fertőző vágy, de legerősebbnek mégis valami idegen bizonytalanság tűnt, valami feszegető, égő marás, mely eddig is jelen volt, most csak tovább hasadt.

   A dermedt levegő egyre csak körül ölelte, rákúszott fedetlen bőrére, gyenge csontjaira és kísérletet tett a fiú összeroppantására. Nevető kígyó formájában csúszott végig a nyakán, a gerince mentén, majd az idegeit megfertőzve telepedett a szívébe.
   Kiesett ujjai közül az anyag és végre elvágta a látványtól, mely eddig fogva tartotta. Az erő, mi eddig messze kerülte, mintha megkegyelmezett volna.

   A pillanatnyi lendületet kihasználva vágtázott összepakolt ruháihoz. Sietve kapott inge után, de az foszlányokra hullt szét ujjai között. Elégett, ami maradt belőle, azt most maga tette tönkre. Reszkető ujjai végigjárták a használhatatlan halmot. A levegőt felszínesen kapkodva toporgott. Mi legyen? Merre? Hova? Miben? Ezer kérdés tolult az agyába, de válasz egy sem. Gondolatai elillantak, úgy érezte, hogy az egész világ túl gyors, minden hátrahagyja, minden. Dühödten csapott az apró asztalkára. A mosakodásra kikészített ezüst edényből kifröccsent a víz.
- Angleterre – suttogta a háta mögött.
Nem kellett megfordulni, hogy tudja, csupán pár lépés választja el őket egymástól. Őt és ezt a rohadt senkit. A szemébe toluló ideges könnyeket hanyag mozdulattal letörölve fordult meg.
- Bocsáss meg! Nem állt szándékomban fájdalmat okozni neked – hajolt meg a francia.
Arthur nem felelt. Nem tudta, hogy mit mondhatna, hogy mivel magyarázhatná ostoba viselkedését, hogy voltaképpen mi is zaklatta fel, hogy mi teszi ilyen gyengévé.
- Szabadíts fel! – parancsolta hirtelen.

   Francis lassan emelkedett fel. Szőke tincsei most szabadon lógtak, végigfutottak rajta a bejutó napsugarak.
   Arthur akaratlanul is Skóciát látta maga előtt, ahogy megfeszült háttal belekapaszkodik a fürtökbe, ahogy hozzájuk ér, az arcához érnek. Kényszeredetten fordult el.
- Nem tehetem – válaszolta hirtelen. – Nem fogom megtenni, nem akarom – mosolygott rá.
- Féreg! – szűrte fogai között.
- Önző – kontrázott közelebb lépve.
- Szörnyeteg! – folytatta üvöltve.
- Megbilincselt – már csak pár centi.
- Idióta mocsok! – ütközött az asztalba.
   Franciaország hirtelen lépett mellé. Kezeit az angol mellett támasztotta meg, hogy a férfi véletlenül se léphessen meg. Kék szemei elgyötörten csillogtak, mégis volt benne valami mély vadság, valami ami rabul ejtette a bele pillantót. Fejét hirtelen támasztotta a másik vállára, magába szívta annak illatát, kezei bilincsként karolták át a menekülni próbáló angolt. Hangosat sóhajtva fúrta arcát a másik nyakába.
- Nem engedhetlek el, nem tehetem és nem is akarom. Szükségem van rád. Leginkább rád, de a többiekre is, a testvéreidre épp annyira - suttogta. – Nem akarlak elveszíteni, nem tudnék meglenni nélküled, de az egyedülivé sem tehetlek.
- Nem érdekelnek az érdekeid! – csattant fel ismét.
- Pedig a sajátjaid érdekelhetnének – szemei összeszűkültek. Nem törődve a másik látványos undorával végigsimított a fiú bőrén, a szőke tincseken. Kecses mozdulattal kapta fel az asztalra fektetett vörös rózsát, lehunyt szemekkel szagolt bele, majd érintette az angol ajkaihoz, végül kezébe ejtette a törékeny virágot. – Vilmos sosem fog lemondani rólad és örülj még értékként tekint rád, megbecsül, megvéd, csupán a függetlenséged nem őrzöd meg!
- Mi az, hogy talán csak... – hirtelen akadt el. Feje kóválygott, a szoba körvonalai elmosódtak, éjszaka nehezedett rájuk. Szédelegve kapott homlokához, a verejték ismét kiverte. Reszketve szagolt bele a kezébe ejtett rózsába. Szirmai kesernyés illatot árasztottak. – Mit tettél rá? – hördült fel. – Mivel mérgeztél meg?! – ütni akart, de nem volt már erő kezeiben. Lihegve dőlt a másiknak. – Mit tettél velem? – suttogta előrebukva
   Francis meglepően gyengéden húzta magához, kifeszegette ujjai közül a virágot és a földre eresztette.
- Az enyém vagy – lehelte a másik fülébe. – És nem adlak ki a kezemből. Nem érdekel a bátyád, a terület az terület, nekem igazán te kellesz és ezt nem fogod tönkretenni még te sem, mert az enyém vagy, Angleterre!
   Arthur nyögve pislogott, kereste a kapcsolatot a külvilággal, de a jégpajzs ismét felemelkedett. Nem értette, hogy mit mond a francia, de még érezte a meztelen testét ölelő melegséget, a férfi ajkait a nyakán, az arcán, ujjait a sajátjai között, de összekulcsolódó kezeikre, mintha a fagy zárult volna, vagy maga a liliom. A burjánzó jelkép tüskéi a bőrükbe vájódva fűzték össze őket, vérük kiontva keveredett össze a kristályos vízben, melybe Francis taszította, de mégis mintha vele együtt süllyedt volna el.