Parázsló liliom

Fandom:
             Axis Powers Hetalia
Párosítás:
    Franciaország x Jeanne d'Arc x Anglia
Szereplők:
        Franciao. - Francis Bonnefoy
             Anglia - Arthur Kirkland
Korhatár:
                  PG - 13
Jellemzők:
                drama, angst
Rövid tartalom:
1431. május 30. a kivégzés napja. Jeanne d'arc utoljára csodálja a lenyugvó napot. Retteg a haláltól, de igyekszik megbarátkozni a gondolattal. Semmire nem vágyik csak, hogy őt utoljára láthassa. Ám a templomba belépő férfi idegen a számára.

      A romos templom láttán összeszorult a szívem. A gyönyörű, színes üvegek, melyek egykor szivárványos ragyogásba vonták az imádkozók sorait, most kristályokra törve feküdtek a hideg kőpadlón. A padsorok nagy része a tűz martalékává vált, ahogy a tetőszerkezet is. Az oltár felett beragyogott az éltető nap.

 - „ A fény mindenkié. Mindenkit szebbé tesz, az árnyékok és az akadályok eltörpülnek, ha a Nap csodás ragyogása melletted áll.” – mosolygott rám. – „ Bízok benned! Tudom, hogy előtted nincs akadály!”

Bocsáss meg, Uram! Nem vagyok legyőzhetetlen és soha nem is voltam. Az élet épp oly múlékony, mint egy virág. Apró és törékeny, de legalább olyan gyönyörű. Számomra elérkezett a vég. Tudom, hogy eljön egy újabb tavasz és kapok egy újabb esélyt. Csak a telet éld túl, drága hazám! Vissza fogok térni. Egészen biztosan. Összekulcsoltam kezeim. Az utolsó alkonyat utolsó imája. Ha szerencsém van, maga mellé fogad. Olyan bőkezű lesz velem, mint az életben és végre megtekinthetem teljes valójában. Reszkető kezeim összeszorítottam. Nem fogja az utam állni egy olyan csekélység, mint a félelem. Soha nem volt tanácsadóm, hát most sem lesz. Arra akartak kényszeríteni, hogy megtagadjak mindent amiben hiszek, hogy megtagadjam a mindenhatót, a hazám. De értük bármikor meghalnék és ezt ma meg is teszem.

     Csak téged láthatnálak még egyszer! Még egyszer utoljára! Ha a te arcod kísérne el, boldogan vonulnék a máglyára. A tűz okozta fájdalom, árnyéka sem lenne örömömnek. A te tekinteted számomra az egyetlen ópium. Az a ragyogó kék szempár, akár a felhőtlen ég. Ha az ember túl soká nézi, elnyeli a mélység, mintha zuhanni kezdene. Halk csörgés törte meg a templom csendjét. Akaratlanul is felnéztem. Egy szőke férfi közeledett felém. Teljesen más volt, mint ő. De körül lengte az a furcsa aura. Járása és tartása tekintélyt parancsoló volt. A láncing kiemelte harcedzett alakját. Fehér köpenye lágyan lobogott a tavaszi szélben. Jól kivehetők voltak a vörös kereszt szélei. Aranyszín haja lazán állt, mintha összeborzolták volna. Fehér bőre szinte ragyogott a naplemente utolsó sugaraiban. Zöld szeme izzott, mikor rám pillantott, néma vádak ragyogtak benne. Nem hittem volna, hogy létezik ilyen tekintet a földön. Talán a sátán jött el meggyőzni, hogy tagadjak meg mindent, amiért eddig harcoltam. A vonásai megfeszültek, de barátságosan mosolygott.

 - Akad egy szabad hely? – a hangja selymes volt, akár a frissen nyílt rózsa, de azt is elárulta, hogy fiatalsága hajnalát éli még.

 - Mit akarhat tőlem egy angol? Nem fogom megtagadni. – feleltem, de odébb csúsztam.

 - Csak beszélgetni akarok. – tökéletesen beszélte a nyelvet, mintha itt született volna vagy legalábbis rég tartózkodna francia földön.

Leült, majd csend telepedett ránk. Kezeit összeszorította és előrehajolt. Vékony ajkai hang nélkül mozogtak. Imádkozik? Az ördög miért könyörögne az Istenhez? Gúnyolódik?  Döbbenten vettem észre, hogy az a perzselő tekintet engem méreget.

 - Tulajdonképpen én tisztellek. – suttogta elmerengve.

 Nem feleltem, nincs szükségem egy démon elismerésére.

 - Megtettél valamit, amire előtted csak kevesek voltak képesek. Megmozgattad ezt a mihaszna csürhét. – a végén esküdni mertem volna, hogy kuncogott is.

 - A francia, Isten népe! Nagy dolgokat tudunk véghez vinni, ha akarunk! Az Úr megsegített minket, ezért kiszabadultunk a fajtád karmai közül! – háborodtam fel.

 - Átmenetileg. – mosolygott, de az volt az érzésem, hogy nem rajtam szórakozik.

 - Meg fogok halni? – bukott ki belőlem a kérdés.

 - Igen. – arca elkomorult. – Sajnos nem hagytál nekem más választást.

 - Fontos ember lehetsz. – lemondóan mosolyogtam a zöld szempárba.

 - Valami olyasmi. – elgondolkodva méregette a Szűz Mária szobrát. – Tényleg láttad őt?

 - Igen.

 - És arra kért, hogy áldozd fel magad?

 - Isten sosem kérne ilyet. Vétek volna megtagadnom. Ő a kezét nyújtotta felém és kiválasztott engem. Szerencsés vagyok. Franciaország szabad, ha nem is teljesen és nem is örökké, de a harcom nem volt hiábavaló.

 - De hisz elárultak téged! – csattant fel az angol. Zöld szemében a harag és az értetlenség lángjai tomboltak.

 - Az árulás rosszindulatból és irigységből fakad, engem csupán nem értettek meg. De dühöngenem hiába való volna. Ráadásul ők mindig velem lesznek.

 - Ők? – a mosolya gúnyos lett. – Isten és Francis?

 - Ismered őt? – szilárd falaim meginogtak.

 - Természetes. Túl jól. Miatta akartalak téged is megismerni. Nem érdemel meg téged.

 - Francis jó ember! – kiáltottam fel, reszkető lábam a földhöz szorítottam. – A barátom.

 - Barát? – vonta fel fél szemöldökét. – Vagy szerető?

 - Sosem ért hozzám! – legszívesebben pofon vágtam volna. Felháborított a feltételezés is.

 - Mégis képes az önmegtartóztatásra? – merengett el. – Szereted őt?

 - Ez nem tartozik önre! – igyekeztem megtartani a távolságot.

 - Most már ön? – suttogta. – Hiszel a szerelmében?

 - Én Istenhez tartozok! Nem vethetek szemet egy emberre!

 - Rendben. – kezeit megadólag a magasba emelte. – A lelked Istené, de a szíved hova húz? Nem volna egyszerűbb egy földi halandóhoz tartozni?

 - Nem. – makacsoltam meg magam, de a bizonytalanság árnyéka rám vetődött.

 - És ha azt mondom, hogy nem ember?

 - Már hogyne volna! – csattantam fel.

Francis földöntúlian gyönyörű. Arany haja olyan, akár egy glória, szemei, akár az égbolt. Kedvessége és bőkezűsége páratlan, de ettől függetlenül, csak egy ember. Egy hihetetlen ember.

 - Hiszel benne annyira, hogy meghalj érte? – zöld szemei hidegen csillogtak, akár a tenger mélye.

 - Bármikor! – suttogtam.

 - Elárult téged.

 - Ő soha! Semmi köze a kivégzésemhez.

A szőke angol tekintetétől kirázott a hideg. A barátságos légkör elillant, felfedve az ellenség kilétét. 

 - Nem akarsz meghalni. – vette elégedetten tudomásul. – De ostoba vagy és büszke! Élni akarsz és ez a természetes. De vagy annyira ostoba, hogy tűzben halj egy árulóért és a szent bilincsekért, melyeket magadnak kovácsoltál! De tudod mit? – teljesen felém fordult. – Ez örömmel tölt el! A magad korlátai fognak megölni és ezt láthatom! Láthatlak szenvedni és őt is! – a mosolyától kirázott a hideg.

 - Miket beszél? – teljes testemben reszkettem.

 - Jelen leszek a kivégzéseden! Magam gyújtom meg a máglyát! Végignézem, ahogy megszűnsz létezni!

 - Mégis mit ártottam magának? – csuklott el a hangom.

 - Elvetted tőlem. – suttogta színtelenül.

 - Mégis kit vagy mit?

 - Megtetted, amire eddig senki nem volt képes. – arcán egy könnycsepp folyt végig. – Megfosztottál a lelkem egy részétől, elszakítottál tőle! Elhagyott érted! Egy falusi libáért hagyott hátra!

Az angol egész testében reszketett. Ujjai elfehéredtek, úgy szorította a pad szélét. Döbbenten meredtem rá. Mit tettem én? A tudatlanság fátyolként nehezedett rám. Egy végeláthatatlan anyagként.

 - Elvetted tőlem Franciaországot! – sziszegte az őrült vádat. Szenvedő arca könnyeket csalt az én szemembe is.

 - Franciaország szabad! Az angoloktól független! Nem sajátíthat ki egy országot, egy földet! – feleltem döbbenten. Szívem szerint hátrahagytam volna, de az ajtóban ácsorgó őrök, aligha hagyták volna.

 - Francis az enyém! – kiáltás formájában szakadt ki belőle a név. Ajkai széle reszketett, könnyei folytak. – Ő mindig hozzám tartozott! Nem fog elhagyni egy ilyen senkiért!

 - Francis? – hebegtem. Értetlenül meredtem rá. Francisnek mi köze Franciaországhoz? Ezek nem mind a ketten férfiak? Megőrült volna?

 - A nevem Kirkland, ha beszélsz vele, én öltelek meg! Én intéztem a kivégzésed! – könnyei elapadtak. Az előbbi megtört katona eltűnt. Ugyanolyan méltóságteljes volt, mint mikor belépett. Csak a szemei csillogtak, a visszafojtott gyűlölettől. – Kár rád a szót pocsékolni. Ma este elnyel a tűz. Porrá égsz, mintha soha nem lettél volna. Francis pár napig bánkódik érted és elfelejt. Néhány hét múlva a nevedre sem fog emlékezni! A történelem csak egy hibaként fog emlékezni rád! Egy hatalom mániás szuka leszel az emberek szemében!

 - Takarodjon! – kiabáltam rá. Dideregve markoltam a padot.

 - Elárult téged! Aláírta a végítéleted! – fröcsögött.

 - Hazudik! – folyt végig az arcomon az első könnycsepp.

 - Mivel ma este úgyis meghalsz, elárulok neked valamit. A mesékben élő szörnyetegek egy része létezik! Álmodban sem hinnéd, milyen is ez a világ valójában! Országok léteznek, a nemzetek tényleg születnek! A nevem Anglia! – szeme ijesztően villant meg. – A nevem Anglia és a te nagy szerelmed maga Franciaország! Az ország, aki elárult!

Reszketve csúsztam odébb.

 - Maga egy bolond! – leheltem.

 - A szeretet országod árult el! – nevetett jóízűen. – A nép, a vér, a szerelem, amiért harcoltál, hátba szúrt! Akarsz-e még meghalni? Odadobod-e az életed értük?

 Zokogva meredtem rá. Igaz, amit mond? A gyűlölete megrémisztett. A szavai képtelenül csengtek, de olyan igaznak tűntek. Vagy egy bolond világának színfalai közé csöppentem?

 - Meg akarsz halni, Jeanne d’arc? Meg akarsz halni egy áruló országért? Az általad trónra juttatott király sem harcolt érted! Tudja, hogy ma érte veszel el! Érte leszel mártír!

 - Nem! – suttogtam. – Nem akarok meghalni! – hüppögtem.

 - Sejtettem. – szelíden mosolygott rám. Kezét felém nyújtotta és felhúzott magához. – Beismered, hogy az ördöggel cimborálsz?

Be! Akartam kiáltani, de szavak a torkomra forrtak. Mi van, ha hazudik? Szégyenbe akar hozni? De ha igazat mond? Ha ez igaz is, isten soha nem árult el. Érte halok és nem Franciaországért!

 - Nem. – erőtlenül csuklottak össze térdeim.

A pad szinte égette a bőröm. Az egész lét fájt. Féltem meghalni, de undorodtam élni. Ugye hazudik, Francis? Lényegtelen. Már rég döntöttem.

 - Helyes. Ott leszek, mikor a húsod leválik a csontodról, mikor az utolsó könnycsepped egy áruló hazáért ejted. Anglia népe mindig gyűlölni fog, de tisztelni is. Ostoba vagy, de bátor. Volna egy utolsó meglepetésem tiszteletem jeléül.

 - Magától nem kell semmi! – mordultam fel.

 - Csak várj! – mosolygott rejtélyesen. – Gyertek! – kiáltott.

Az óriási faajtók feltárultak. A beáramló fény, csak három sziluettet engedett látnom. Tartásuk és kecses járásuk nemesi vérre utalt. Szívem megdobbant. Francis aranyló tincseit ezúttal felfogta, kék szemeit bánat uralta. Automatikusan indultam felé. Az angol karja vas bilincsként csapódott a karomra. Megpróbáltam kitépni magam a kezéből, de meg se mozdult. 

 - Ha nekem nem hiszel, hát majd neki. Francis! – üvöltése vérfagyasztó volt.

Úgy köpte ki ezt az ártatlan nevet, mintha a világ legnagyobb vétkétől szabadult volna meg. Ujjai egy pillanatra megreszkettek, mikor az említett férfi üres tekintete rávillant, de az arca rezzenéstelen maradt. Hirtelen markolt a hajamba, majd rántott hátra. A fájdalomtól felsikoltva estem térdre. Gyűlölettől fűtve néztem a szőke démon izzó zöld szemeibe. Egy pillanatra, mintha elnyelt volna. Mintha maga a nehéz, fojtó óceán zúdult volna rám. A lelkem ezer bilincs húzta lefelé, a levegő a torkomban ragadt.

 - Mit akarsz? – egy lágy hang szakította félbe az ördögi varázst.

Kirkland bosszúsan fordult el. A tompa nyomás nem akart szűnni, mintha szét akart volna szakadni a tüdőm. Köhögve görnyedtem össze. Öklöm a mellkasomhoz szorítottam. Francis némán ácsorgott, de úgy szorította össze kezeit, hogy azok elfehéredtek. Fuldokolva bámultam az öreg köveket, majd valami áttört. Sós víz fröccsent a kezemre. Ez nem lehetséges! Lassan emeltem a fény felé. A reszkető cseppeken megcsillantak a sugarak.

 - Démon! – suttogtam hitetlenkedve.

Hátrébb akartam csúszni, de visszarántott.

 - Arthur ne játszadozz! – csattant fel az eddig némán figyelő francia.

 - Ahogy parancsolod! – gúnyolódott. – Beleegyeztél ennek az eretnek boszorkánynak a kivégzésébe? – elégedetten ragyogott a feneketlen mélység. – Ennek a cafkának, aki az ördöggel cimborált?

 - Angle... – zavartan helyesbített. – Arthur erre semmi szükség!

 - Igen vagy nem? – közönyösen nézett az esedező férfire.

Francis összeszorított szemekkel kezdte bámulni a saját lábát. Hallgatása elbizonytalanított. Lemondóan fordultam el. Az angyal elmondta. Tudtam előre, hogy el fog árulni. Tudtam, hogy ma megtagad. Nincs más választása. Napokkal ezelőtt láttam, amit ma tesz. Mégis fájt szenvedni látni. A gyönyörű vonásokat eltorzította a bűnbánat és a tehetetlen harag. De gyűlöletnek nyoma sem volt. Nem veti meg az angolt, még azok után sem, amit tett. Francis talán soha nem engem szeretett, csupán szabadulni akart. Könnyek folytak végig az arcomon. Félek meghalni.

 - Beleegyeztél. – jelentettem ki Francisre nézve.

A francia, mintha ismét elbizonytalanodott volna. Tekintetében kimondatlan szavak egész tengere ragyogott. Nem tudtam volna eldönteni, hogy most mire vágyik. Üvölteni? Túl lenni az egészen? Már lényegtelen is. Áldozatul estem két ember ostoba vívódásának. Elveszek a semmiért. Remegő szám szélére haraptam. Rettenetesen fájt az árulás.

 - Igen. – hangzott el a szó, amitől rettegtem.

Lassan elindult felém, de a mellette álló nem engedte. A barna hajú férfi, hang nélkül rázta a fejét. Tekintete kerülte az enyémet.

 - Károly, hát te is eljöttél? – pillantottam az árnyékokban meghúzódó királyra.

Nem felelt. Nem volt mit mondania.

 - Vigyétek! – parancsolt a háttérben várakozó angol.

Az őrök habozás nélkül kezdték átszelni a templomot. Francis ajkai elnyíltak. Várakozóan és kissé reménykedve fordultam felé, de egy hang nélkül záródtak össze. Egy röpke másodperce bizonytalanodott el csupán és magához is tért. Mintha a szava jelentene bármit is. Valóban nemes ember, de mit számít a döntése a királyéval szemben? De miért kellett neki beleegyeznie a kivégzésbe? Ki ő? Valóban ország lenne? Miért hiszek egy őrült szavában?  De hisz majdnem megölt! A puszta tekintete mágiával bír! Tényleg ő volna Anglia? A mellém érő őrök, lazán meghajoltak előtte. A szemükben bizalom és tisztelet csillogott. Hogy lehet ezt a démont szolgálni? Akaratlanul próbáltam kikerülni kezüket, de megragadtak. Könyörgően néztem Francisre. Ezt nem hagyhatja! Semmit sem jelentek neki?

 - Indulj el! – mordult rám egyikük.

 - Ne! Kérem ne! – reszkető lábaim összecsuklottak.

A félelem jeges ölelése áthűtötte a testem, a csarnok forogni kezdett. A halál az ajtóban kopogtatott. Már napok óta csak rám várt. Eltántoríthatatlanul állt az akadály előtt. A zárak, melyek eddig védtek, halk kattanással engedtek el. A türelmetlen sötétstég kacagva szökött be. Mindent és mindenkit elnyelt, aki az útjába került. Zöld szemei fagyosan csillogtak, az erdők színét magára öltve táncolt benne a gyilkos láng. Az én személyes halálom angol volt. Szőke, mint az angyalok, fehér bőrű, akár az ártatlanság és tekintete magában hordozta a szelíd óceánt. Gyönyörű, de halálos. Haragos arcával úgy hatott, akár a bosszúállás szép, de romlott angyala. Közelebb érve a köpenye sem tűnt már feketének. Fehér volt, vakítóan fehér. De nem viselt isteni jelképet, helyette a lüktető vörös keresztet. Szélei elfolytak, mintha vérből festették volna. Ki tudja hány francia élete szárad rajta. De most csak kettőre szomjazott. Vagy csak egyre? Francist nem küldené máglyára. Kirkland könnyi őszintének tűntek, de mintha az emberségét is elhullatta volna velük együtt. Mikor bejött, mintha még a szeme is elevenebb lett volna. Létezhet egy testben két lélek? Élhet együtt ország és halandó? Vagy megszállta volna az ördög? Hasonlíthat egy démon, így egy isteni teremtményre? Vagy egy megtévedt angyal volna?  A jobboldali őr erőset lökött rajtam. Megállás nélkül zokogtam. Nem akartam meghalni, nem így és nem most. Még nem. Francis sápadt arcát néztem. Meg akartam jegyezni minden vonását, tovább vinni a túlvilágba. Kék szemeinek mélységét, rózsás ajkait és szép ívű állát. A padsorok gyorsan fogytak, ahogy az időm is. A homokóra falára tapadt, de már meglazuló utolsó szem, lassan csúszni kezdett. Kiáltásra kaptam fel a fejem. Francis kitépte magát Károly kezei közül.

 - Állj meg! – parancsolt rá.

Egy pillanatra lecövekelt, vállai megfeszültek, mintha láncok húznák hátra. Ha ő ország, milyen hatással lehetnek rá a király szavai? Hangosat sóhajtott, majd tett egy lépést előre. Majd még egyet, végül rohanni kezdett. Dühös tekintete megszelídült. Úgy festett, mint aki hátra hagyott minden köteléket. Elképesztő látványt nyújtott. Hullámos haján végig futott a fáklyák fénye, mozgása olyan könnyű volt, mintha egy pillanatra szabad lett volna. Szemei ragyogtak, akár a zafír. Elszakadt az ember az országtól? Létezhet ilyen? Kísérőim eleresztettek, kardjaik a franciára meredtek. Félelem járt át és remény. Miért jár a kettő kéz a kézben? Ha megsérül, abba belepusztulok. Ám az angol intett, a fegyverek leereszkedtek. Francis villám gyorsan rántott magához. Ölelése meleg volt, szinte égetett. A szíve vadul vert, még én is éreztem. Csalódottság és nyugalom járta át a testem. Zokogni kezdtem, mert ezek szerint ez a búcsúnk, az anglikán kezére ad és kimondhatatlanul megkönnyebbültem a jelenlététől. Nehéz rózsaillat járta körül, de mégis oly édes. Aranyló tincsei a nyakamat simogatták. Féltem a szavaktól, nem akartam, hogy megszólaljon. A helyzeten csak ronthat. Ha szeret, az önzőség tönkre tesz, a halálfélelem és vágyak fognak megőrjíteni. Ha nem, akkor eddigi harcaim, bár nem voltak fölöslegesek, számomra értéktelenné válnak. Egyszerűen még élni akarok!

 - Jeanne. – úgy suttogta a nevem, mint egy igét, egy titkos igét, melyet csak ő ismer.

Végigsimítottam szép arcán.

 - A fény mindenkié. Mindenkit szebbé tesz, az árnyékok és az akadályok eltörpülnek, ha a Nap csodás ragyogása melletted áll. – ismételtem szavait. – De sajnos most éjszaka van. – a torkom elszorult. – Ott bőven lesz fény, ahova megyek. – elcsuklott a hangom.

Szorosabban fogta kezeim.

 - Bocsáss meg! – lehelte a fülembe. – A Nap leáldozott, de mindig megvirrad. Térj vissza hozzám, ha fel kel az éltető Nap! – kért halkan.

 - Félek. – reszkettem meg.

 - Tudom. – jólesően simogatta a hátam. – Én is. De ha nem virágzol újra, akár a liliom, követni foglak a túlvilágba is. Szeretlek! –suttogta.

Fájdalom kezdte feszíteni a mellkasom. Ezt ne mondtad volna. A közeli fáklyák lángja egy pillanatra fellobbant, vadul kezdtek csapkodni, mintha pokol tüze éltette volna őket, majd dühösen kialudtak.

 - Hazudsz, ha szeretnél, nem adnál fel. – könnyeim fátyolán át, alig láttam az arcát. – Isten veled Franciaország! – fordultam el.

Döbbenet futott végig vonásain, de sietve rendezte őket. 

 - Jeanne, várj! – elkapta a kezem, de az őrök félrelökték. – Engedjenek már!

Keze megremegett az felvigyázó karján, mintha sokkal erősebb volna, de amire most készült, az tiltott.

 - Mehetünk? – Anglia rám mosolygott és a karját nyújtotta.

Nem szóltam, csak keletlenül elfogadtam.

 - Jeanne, kérlek! – Francis hangja elkeseredetten csengett.

A mozgásán látszott, hogy az foglárok csak jelképes bilincsek a számára. Félve gondoltam rá, hogy milyen erő lapulhat az engem vezető, páncélok által védett végtagban.

 - Arthur, te rohadék! – sziszegte. – Jeanne, menekülj!

 - Hallgass! – az őr hatalmasat ütött rá.

Francis állán vékony vércsík futott végig.

 - Jeanne! – a lágy hang ordítássá vadult. – Ne halj meg! – tette hozzá szelídebben.

Az arcán végigfolyó könnycsepp, mintha az első tőr lett volna szívemben vagy az első szikra a máglyán, égetett és mart. Nem néztem többé hátra. A vaskos ajtó becsukódott mögöttem. Egyszer még hallottam a nevem, de próbáltam felejteni a hangját, az arcát, a létét. Ma meghozom érte a legnagyobb áldozatot, a szabadságért odaadom, amit egyszer lehet, az életemmel fizetek egy szebb jövőért.