Maszkabál

Ezúttal nem, mint országok csak egyszerű halandók jelennek meg. ( A hibás német kifejezésekért elnézést.)
 Fandom: Axis Powers Hetalia
 Párosítás: PruHun
 Szereplők:
                 Ausztria - Roderich, mint Erzsébet osztrák unokatestvére
        Franciaország - Francis Bonnefoy
       Magyarország - Héderváry Erzsébet
         Németország - Ludwig Beilschmidt
        Poroszország - Gilbert Beilschmidt
Korhatár: R
Jellemzők: drama
Rövid tartalom: Franciaország a csillogás és a pompa hazája, vonzza a szerelmeseket. A megfáradt Erzsébet is csak pihenésre vágyik. Sejtelme sincs róla, hogy választása hatalmas hiba. A II. világháború idején nem volt nehéz egy rajtaütésbe keveredni. A csillogás hamar tompa karmazsinná fakul, de van-e kiút a förgetegből?


      A párizsi kastély már önmagában is impozáns volt, de mikor beléptem az antik bejárati ajtón, mintha egy kietlen földet hagytam volna hátra. Életemben először voltam igazi francia maszkabálon.  Megbűvölve figyeltem ezt a csillogó kavalkádot, mintha egy egészen más dimenzióba jutottam volna.
      A bézs tapétán futó aranyozott cirádák hálója szinte körül ölelte az embert. Az innen- onnan lelógó, ragyogó füzérek az égbolt megannyi csillagát idézték fel.  Izgatottan kapkodtam a fejem ide-oda, mindenütt gyönyörű hölgyek és elegáns urak társalogtak, táncoltak. A keringő ütemére ringatózók, forgók testét követő egyedi ruhaköltemények ékkövei úgy verték vissza a gyertyák  fényét, mint a naplemente utolsó sugarait a kristályos óceán felszíne. A falnál álló kisasszony csipke legyezője mögé igyekezett elrejteni szűziesnek szánt huncut mosolyát  udvarlója elől. A hatalmas báltermet teljesen betöltötte a zene. Volt benne valami édesen ismerős, otthonos. Tekintetem megakadt az óriási versenyzongora előtt ülő elegáns férfin. Akaratlanul is elmosolyodtam.  Roderich a világot teljesen elfeledve irányította kicsi seregét, a hangokat.  Minden egyes mozdulata precíz, kecses támadás volt az ember szíve ellen.  Egy igazi művész szenvedélyével csapott le újra és újra a billentyűkre. Jó pár hónapja, hogy utoljára láttam drága unokabátyám, de nem változott semmit.  Csupán ében fekete haja lett hosszabb, de most is gondosan hátra simította. Csak a játék hevében kiszabaduló tincsek keretezték szép arcát. Kék szemeit most szorosan összezárta, elragadta a saját kis világa. Hiába szerettem volna beszélgetni vele, nem vitt rá a lélek, hogy megzavarjam. Időm, mint a tenger, majd megkeresem. Tovább haladtam a díszes rengetegben. Magam sem tudtam, hogy miért érzem úgy, hogy a termet megtöltő tömeg olyan, akár a háborgó tenger. Csillogó hullámai fodrozódtak a villámlás ritmusára.  Az óvatlant elnyelte, magába rántotta. Akaratod ellenére fertőzött meg a jókedv. Nem vágytam másra, csak az elmerülésre, csak arra hogy alámerülhessek, de nem láttam, amit igazán kerestem, amiért idáig eljöttem. Esetlenül törtem át magam a díszes hadon. A lökés olyan hirtelen ért, hogy majdnem orra estem.  Saját ruhám szélére lépve csúsztam meg. Reflexszerűen kapaszkodtam meg az előttem álló férfi karjában. Fülig vörösödtem.

- Excusez-moi! – suttogtam.

Segített az egyensúlyom visszanyerésében, de tekintete hideg volt, akár a jég.  Kék szemei  mérgesen csillogtak. Markáns arcát a tányérsapkája alól kilógó szőke tincsek díszítették. Fekete egyenruhát viselt. Soha nem láttam még ilyet. Számomra ismeretlen jelképek sokasága fedte mellkasát.  Meglehetősen elegáns és impozáns volt, de egy bálon nem visel ilyet az ember. Honnan származhat? Ismét elnézést kértem és  tovább siettem. Nem mertem visszanézni. Szinte éreztem, ahogy lyukat éget a hátamba a tekintetével.  Nem is lassítottam, még a terem túlvégébe nem értem.  A rajtam végig futó borzongás csak nem akart enyhülni. Óriási üvegajtókkal találtam magam szembe.  Az erkélyre nyíltak, mindkét oldalt aranyszínű rózsák borították.  A virághad valami megfoghatatlan eleganciát sugallt. Szirmaikon vízcseppek csillantak meg. Ez lenne az éden bejárata? A teraszon egy fiatal férfi támasztotta a régi kőkorlátot.  Elmerülten tanulmányozta a francia eget. Halvány szőke haja ezüstösen csillogott a hold fényében. Rendezett megjelenésével ellentétben a szélrózsa miden irányába meredeztek tincsei.  Melegség járta át a szívem.  Van, ami soha nem változik. Óvatosan tettem egy lépést előre. Nem akartam megzavarni, de minden igyekezetem hiába valónak bizonyult. A háborúban megedzett katona egy pillanat alatt felfedezett, aki élete nagy részében rejtőzködőket üldözött, mi annak egy bálon osonó magyar lány settenkedése.  Maszkja egy zuhanó sast ábrázolt.  A ragadozó madár szeme két rubin  volt. Oldalra feszített szárnyainak tollai közül villant elő a férfi  barna, kissé vöröses írisze, végigjárva fekete selyemruhám. A fűző mintha egy pillanatra még jobban szorított volna. Szoknyámat arany színű rózsák sziluettje díszítette.  Maszkom fekete csipke fedte, apró kövek nyugodtak rajta.

 - Oh, mein Gott! – suttogta. -  Erzsébet maga most is wunderschön*!

A magyar sosem volt az erőssége. Az erős katona benyomását kissé esetlenné tette a helyenként rossz kiejtése, szívesebben használt német kifejezéseket.  Ellökte magát a korláttól és felém indult.  A keringő lágy dallamát lassan teljesen elnyomta a fülemben dobogó szívverésem.  Gilbert kezet csókolt, szemeiben valami hihetetlen jókedv ragyogott.

 - Ez volt életem leghosszabb hónapja. – állapította meg mosolyogva a porosz származású férfi.

Nem is tudta mennyire boldoggá tesznek ezek a szavak.

 - Igen? Pedig meglehetősen sok a szabad ideje. – válaszoltam.

 - De nem tölthetem önnel, drága Fräulein**. – sajnálkozott talán túl hevesen – Megtisztelne egy tánccal? – hajolt meg.

 - Ha csak erre vágyik...  – az ő nyitott tenyerébe fektettem a sajátom.

 - Mindennél jobban! – magabiztos mosolyától kirázott a hideg.

Átkarolta a derekam.  Gyengéden kezdett vezetni. A keringőre tett esetlen kísérletünk hamar szimpla öleléssé vált.  Olyan jó volt újra érezni az illatát, testének melegét, tincsei arcomat csiklandozták.

 - Hiányzott! – suttogtam a vállába.

 Erős szorítása teljesen megnyugtatott. A hátamat simogatta finoman.      

 - Ön nekem sokkal jobban! – lehelte nevetve.

Az ajtóban Roderich jelent meg. Elnézően ingatta a fejét, de nem szólt semmit. Soha nem nézte jó szemmel a kapcsolatunk és főleg nem a nyilvános összeborulásainkat, de mostanra beletörődött.  Akár mennyire is fájt, elszakítottam magam Gilberttől, hogy megfelelően üdvözölhessem rég látott unokatestvérem. Fivérem meleg tekintete átjárta a szívem. Könnyű csókot nyomott az arcomra, majd egy pillanatra átölelt. Számomra itt meg is állhatott volna az idő. Megfordulva nem tudtam mire vélni Gilbert ellenséges tekintetét, merev  vonásait.   Alig hallhatóan suttogott valamit és az udvarra mutatott. Eleinte hiába pásztáztam a sötét kertet, képtelen voltam felfedezni amit ő. Roderich is mellénk lépett. Döbbenet ült ki az arcára. Elnéztem abba az irányba, amit ők vizslattak. Belesápadtam a látványba. Midenhonnan katonák bukkantak elő.  Teljes csöndben vették körbe a kastélyt. Az éjszaka leple alatt akarták meglepni a párizsi arisztokraták krémjét. 

 - Ludwig, fluch über dich***! – szűrte a fogai között Gilbert.                 

 - Szólnunk kell! – hebegtem kétségbeesve.

 - Nincs rá időnk. – felelte Roderich.

Rettegésem tovább fokozódott. Egyenruhájuk megegyezett a benti férfiéval, bár az övék jóval egyszerűbb volt. 

 - Bent is vannak! – leheltem.

Dühösen meredtek rám.

 - Ez biztos? - kérdezte Gilbert nyugalmat erőltetve magára.

 - Láttam egy férfit ugyanilyen egyenruhában.

Szavaimat megerősítvén puska lövések hangja szakította meg a zenét. Az emberek kétségbeesett sikolyai fokozatosan erősödtek. Gilbert megragadta a kezem.

 - Jö.. jöj… - idegesen kereste a szavakat – Kommen Sie mit mir, bitte****! – fejezte be.

Választ nem várva kezdett húzni maga után. Minden egyes lövés hangja egyre jobban és jobban megrémisztett, az emberek kiabálása kiborított. Könnyeim hullani kezdtek. Gilbert hátra –hátra pillantott. Szemeiben szomorúság csillogott, ujjai nyugtatólag simogatták a kézfejem, de nem állt meg.  Bátyám szigorúan mögöttem maradt. Ha elértünk egy ajtót, úgy helyezkedtek, hogy még véletlenül se lőhessenek meg. Kirázott a hideg. Egyikük áldozatát sem akartam. Ezerszer halok meg inkább, mint ők!

 - Pass auf*****! – kiálltott Gilbert és a földre rántott.

A hátunk mögötti drága kanapé díszpárnáit lövedékek tépték szét.  A kiszabaduló tollpihék beborítottak minket. Az aranyló dekorációk, fűzérek száz darabra szakadtak. Gyönyörű fényüket a vér matt vöröse vette át.  A menny lassan földi pokollá vált. Minden helyiségből német szavak szűrödtek ki.  Teljesen körbevettek. Mindenkit megöltek, akit megtaláltak.  Kúszva igyekeztünk észrevétlenek maradni. Alig láttam a saját könnyeimtől.  Valami nedveset tapintottam. Döbbenten néztem végig magamon. Tenyerem és ruhám karmazsin színű folyadék szennyezte.  Kezeimről egy idegen  vére folyt.  Meredten bámultam remegő ujjaim. Ajkaim sikolyra nyíltak. Valaki megragadta  a csuklóm, csak finoman, de határozottan. 

 - Erzsébet! Beruhigen Sie sich, bitte******! – suttogta gyengéden. Nagyot nyelt-  Nyugodj meg! – zavartan pislogott. -Kérlek!

Szavai valamelyest segítettek, de őrületem túl mély volt már.  Mielőtt síkithattam volna, Roderich fogta be a szám. A szoba elmosódott, de még éreztem, hogy erős kezek karolnak át.

 Kellemes melegség járta át a testem, mégis reszkettem. A helyiség körvonalai elrendeződtek. Végtagjaimba visszatért az élet. Nem akartam felébredni.  Most nem! Így nem!Nyöszörögve kezdtem feltápászkodni. Ujjaim valami puhának ütköztek. Egy sötétkék anyag. Az agyamban ezer kérdés fogalmazódott meg. Ugye nem? Riadtan néztem fel. Roderich feküdt mellettem. Teste csupa vér. Arcán vágás futott végig.

 - Nem! Roderich! – kétségbeesve ragadtam meg a kezét. – Roderich!  Kérlek! – zokogva hajoltam fölé.

Őt ne! Erős karok ragadtak meg hátulról. Felsikoltottam. Eressz el!

 - Ruhe! – suttogta- Nyugalom! Nincs semmi baja!

 - Már hogyne lenne?-hebegtem elfúló hangon.

Közben hálát adtam magamban az égnek, hogy Gilbert láthatóan jól van.  Ölelése lazábbá vált, arcát a nyakamba rejtette. Lassú légzése  rám ragadt.

 - Az nem a saját vére. Csak rákentem, hogy halottnak higgyék. – felelte.

Roderich kék szemei  kinyíltak és engem figyeltek. Elmondhatatlan boldogság  lett úrrá rajtam.  Túléltük a poklot.  De hogyan tovább? Kérdésemre válaszul egy német tiszt rontott be.  A jelvényeiből ítélve igen magas rangú. Teljes testem remegni kezdett. Hát szórakoznak velünk odafent?  Géppuskáját  szorongatva figyelt minket. Farkasszemet néztünk a halállal. Ám a tekintete valahogy más volt, mint a többié. Kék szemében visszatartott könnycseppek ragyogtak.

 - Bruder! – suttogta megkönnyebbülve.

Fegyverét földhöz vágva rontott rám, illetve mögém, miközben kezeim magam elé kaptam, de nem történt semmi. Döbbenten figyeltem, ahogy átöleli Gilbertet.

 - Ludwig? – válaszolt Gilbert megütközve.

Roderich közben feltápászkodott. Tekintetében ugyanaz a kérdés ült, mint az enyémben: ez most mi is akar lenni? Gilbert kibontakozott a szőke férfi öleléséből.

 - Wir haben keine Zeit! – hadarta a tiszt.  Egy óriási táskát dobott a földre.

 A tárgy magatehetetlenül zuhant le. Hangosat puffant, majd elnémult.  Kapkodva húzta el a cipzárt. Halkan szitkozódott, a zár nem akart engedelmeskedni reszkető kezeinek. Újabb fekete egyenruhákat rángatott elő belőle. 

 - Vegyétek fel ezeket! – utasított minket.

 - Na de..  – kezdtem akadékoskodni.

 - Csak vegye fel! – suttogta békülékenyen Gilbert.

Bizonytalanul néztem rá. Könyörgő tekintete a lelkemig hatolt. Az az őszinte aggodalom. Nem kockáztathatom sem az ő életét, sem Roderichét.  Ludwig keze után nyúltam.

 - Danke! – suttogta megkönnyebbülve. Átadta a fekete csomagot, majd Gilbertnek is adott egyet.

Kétségbeesve pislogott unokabátyámra. -  Csak kettőre számítottam. – vakarta a homlokát zavartan. 

 - Semmi baj, a lényeg, hogy ők kijussanak. – simított végig az arcomon Roderich.

 Elöntött a pánik. Reszketve kapaszkodtam a karjába. Nem hagyom itt! Soha!  Ellenkezésre nyitottam a szám.

 - Aber... – kapta fel a fejét Ludwig. Ismét felrántotta a táskát. Bősz kutatásba kezdett.

 - Nem maradhat itt! Azt nem hagyom! – egyre szorosabban öleltem.

 - Erre semmi szükség Erzsébet! – megrovóan ingatta a fejét.

 - Hier ist das! – rántott valamit elő legújabb reménységünk.

Halk csörgés törte meg a csendet, majd megcsillantak a reggel első sugarai a láncokon.

 - Mit akarsz ezekkel? – szakadt ki Gilbertből a kérdés.

 - Egy sikeres offenzíva fogjokkal jár! – felelte és eldobta Roderich szabadságának kulcsát.

Némán siklott felénk a levegőben. Az osztrák esetlenül kapott utána, kicsúszott ujjai közül. A nehéz fém csörögve, csengve-bongva zuhant a kőre.

Fényesen ragyogtak az üvegszilánkok az asztal közepén. A bor lustán folyt szét, akár a vér. Döbbenten kaptam fel a fejem. 

 - Sajnálom, ha megijesztettem, Frau Beilschmidt! – szabadkozott rossz angolsággal a francia.

 - Ugyan, semmi baj! – mosolyogtam rá erőtlenül. – De ugye nem sérült meg?

 - Nem, rendben vagyok. – maga elé kapta kezeit, sértetlenségét bizonyítva. – De ön rendkívül sápadt.     

 - Bocsásson meg, csak a régi emlékek gyötörnek. – sóhajtottam.

Idegesen szorongattam pezsgőspoharamat. Idegennek és feszélyezve éreztem magam. Már nyolc éve annak az éjszakának, mégis kirázott a hideg. A füzérek és rózsák rengetege fojtogatott. Az emberek sokasága megrémisztett, a katonák jelenlététől kivert a víz. Belekortyoltam az italomba, keserű volt, marta a torkom. A felém tévedő pincér tálcájára raktam a poharat. Egy darabig követtem a szememmel a termen átszaladó elragadó, szőke kisfiút. Akaratlanul is elmosolyodtam. A csintalan apróság neki rohant egy férfinek. A gyermek kísérője nem győzött elnézést kérni meglepődött sógoromtól. Ludwigot látszólag kifejezetten szórakoztatta az incidens. Roderich arca már kimértebb volt. Gilbert türelmetlenül kerülte ki a kínlódó angolt. A hátralévő pár métert szélsebesen tette meg az asztalunk felé. Közvetlenül előttem állt meg. Szőke haja most is szanaszét állt, szemei ragyogtak.

 - Szabad egy táncra Frau Beilschmidt? – lágyan megcsókolta a kézfejem.

 - Hogyne Herr Beilschmidt!

Magam mögött akartam hagyni a múlt árnyait, csak a jövőre koncentrálni és ebben a pillanatban erre minden esélyem meg is volt.

*: csodaszép
**: kisasszony
***: légy átkozott!
****: Kérem jöjjön velem!
*****: Vigyázat!
******: Nyugodjon meg!