Befagyott óceán

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: FrUk
Szereplők:
           Anglia - Arthur Kirkland
        Amerika - Alfred F. Jones
Franciaország - Francis Bonnefoy
          Kanada - Matthew W.
Spanyolország - Antonio F. C.
 Poroszország - Gilbert B.
Korhatár: R
Jellemzők: drama, shounen ai
Rövid tartalom: Vége. A függetlenségi háború véget ért. Anglia vesztett. Az egész világ ellenfordult, mindenki elárulta. Kanada gondoskodása a végletekig felbosszantja, önkéntes száműzetésbe vonul. Nem kíváncsi senkire és semmire. Boldogságát csak az a jégkék szempár hozhatná el, aki ellene fordult.  Alfred soha nem tér vissza, de szövetségese hajlandó lenne a helyét elfoglalni az angol szívében.

      
      Sikítva tépte a fák lombját a megvadult szél. Esetlenül hajlongtak a máskor tekintélyt parancsoló nyírek. A sátrakból kiszűrődő fényben életre keltek megfékezhetetlen árnyékaik. Kísérteties aláfestésként hatott az öregebb ágak recsegő kiabálása. Minden jel az ítéletidő eljövetelére figyelmeztetett. Az éjszaka sötétje elnyelte a tájat, csupán mozgó sziluettjét fedezhették fel a szemfülesebbek. A kígyókként tekergő árnyak jeges riadalmat hordoztak magukkal. 

     Reszketve húztam magam össze. Elámulva bámultam a saját leheletem. Szórakozva fújtam bele a hideg levegőbe. A tüdőmből kiszabadult apró részecskék kristályként ragyogtak a sötétségben. Vidám játékuk sértés volt a zord hangulattal szemben. Egymást kergetve emelkedtek a magasba. Szinte hallottam kacagásuk. Mosolyogva dörzsöltem össze átfagyott kezeim. Van még a világon boldogság, talán nem az élőké, de jelen van.

 - Mr. Anglia. - Kanada hangját, majdnem teljesen elnyomta a vihar ordítása.

Arcom az ég felé tartottam. Érezni akartam, amit régen. Azt a féktelen szabadságot, az őrült vágyat, a legyőzhetetlenség édes ízét. Hajamba téptek a szél vágtázó paripái, bőrömön vörös nyomokat hagyott a jegek ura. A fák recsegve-ropogva táncoltak a múlt heves ritmusára. Robbanás szerű robaj kíséretében sújtott le egy villám. Éles fényével szétmarcangolta az emlékek kényes fátylát. Egy pillanatra még láttam az elszabadult képeket, az elszökő érzelmeket és a szelek szárnyán útra kelt titkokat, aztán a másodperc tört részére, nappali fénybe vonta a harcmezőt. Ugyanaz a helyszín volt, melyen évek óta élek, de most egészen másképp hatott. A barátságos fák mögött csonka árnyak nyúltak el, a Nap nem melegítette át az ember szívét, az elesettek arcának baljós kifejezést adott. Fény nélküli szemükben vád csillogott. Semmi nem lesz olyan, mint régen, formálták a halott kék ajkai. Döbbenten meredtem rá. Mi ez? Egy kéz fonódott a vállamra. A hideg ismét végignyargalt, de ezúttal az egész testemen. Sietve fordultam hátra. Lihegve kaptam előre üres kezem, halálos félelmet ébresztve a szörnynek vélt Kanadában.

 - Csak annyit mondtam, hogy semmi nem lesz olyan, mint régen. – hebegte.

Lihegve eresztettem magam mellé, a veszélyes fegyvernek kikiáltott reszkető mancsokat. Matthew kék szemeiben kétség és aggodalom keveréke ragyogott. Szőke, hullámos tincseit összefogta, hogy ne zavarja harc közben. Mintha nem ért volna már véget minden. Vesztettünk. Vesztettem. Elvesztettem őt. Flegmán fordítottam neki hátat. Engem ne sajnáljon senki! Főleg ő ne!

 - Mr. Anglia? – suttogta reszketve.

Lehelete melege még itt is érződött. Fogai alig halhatóan összekoccantak. Miért nem megy már el? Nem akarom látni! Nem akarom, hogy itt legyen.

 - Kérem jöjjön be! Meg fog fázni. – feljebb rángatta a kabát nyakát.

Szinte magam előtt láttam, ahogy tétován felém nyúl. Ujjai kipirosodnak a fagyos levegőtől. Reszketnek, de nem a hidegtől. Fél. Fél tőlem. Ismét lendületre kapnak, finoman megérinti a vállam, de azonnal vissza is rántja a kezét. Jól teszed Kanada. Távolodj el tőlem, mint ő. Válaszd őt és hagyj magamra. Tovább bámultam a csillagos eget. Pont olyanok, akár a vágyaim. Elérhetetlen ragyogó pontok kilátástalan távolságra egymástól. Soha nem fogom megérinteni őket, de jó hinni bennük, jó látni őket. Pont olyan távoliak, mint te. Elnehezülő mellkasom tompán lüktetett. Miért ilyen nehéz feladni? Megalázkodtam előtte! Magam mondtam ki, hogy vége. Akkor miért fáj?

 - Itt vannak. – Matthew egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát. – Visszajött. Alf...

 - Hallgass! – dörrentem rá.                                                                          

Kanada szemei, mintha egy pillanatra megteltek volna könnyekkel, de lehet, hogy csak káprázat volt.

 -  Monsieur Bonnefoy..

 - Takarodj! – suttogtam.

 - Na de Mr..

 - Azt mondtam, hogy takarodj! – szűrtem a fogaim között.

Kanada finoman meghajolt. Járása ingatag volt, szép arca feldúlt. Megpördült és elviharzott. Lépéseit hallgattam még pár másodpercig. Bűnbánóan meredtem az öreg tölgyre. Megint vele voltam túl kemény. Az egyetlen, aki hű maradt hozzám és mégis ő szenved a legtöbbet. A hó csillogó pelyhekben kezdett aláhullani. Habozva kinyújtottam az egyik kezem. Az apró kristály hang nélkül landolt a tenyeremen, majd semmivé vállt. Egyedi, gyönyörű, csipkés formája elveszett és tehetetlenül folyt szét. Sóhajtva nyugtáztam, hogy semmit sem tehetek érte. Halk léptek zaja kavarodott a vihar üvöltésébe. Ne gyere ide! Menekülj Kanada! Kezem ökölbe szorult. Matthew egyetlen bűne, hogy hasonlít rá, hogy pont olyan erős és kitartó, akár a bátyja. Egy nap ő is elhagy engem. Reszkető térdeim megadták magukat. Az arcomon végig folyó könnyek szinte égettek. A fagytól megkeményedett föld hihetetlen gyorsasággal közeledett. Nem védekeztem. Nem rántottam fel a kezem, nem akartam, hogy kevésbé szenvedjek. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. A becsapódás elmaradt, helyette erős karok fonódtak körém. Felszínesen kapkodtam a levegőt. A rám telepedő rózsaillat elbódított. Fojtogató, nehéz, de elmondhatatlanul csábító. Alig észrevehetően közelebb húzódtam. Jól esett az érintése, a teste melege, a tudat, hogy itt van, hogy valaki nem árult el. Szemeim felpattantak. Elöntött a keserű harag.

 - Eressz el! – morogtam. Fészkelődni kezdtem, de nem engedett.

 - Ne makacskodj! – suttogta a francia. Ajkai lágyan végigsimítottak a nyakamon. – Megbántottad Matthew-t. Nem érdemelte meg, nem rá haragszol. Büntess inkább engem! – az ő szájából ez inkább tűnt kívánatosnak, mint ijesztőnek.

 - Mocskos áruló! – sziszegtem.

 - Sosem álltam melletted. – felelte egyszerűen. Lehelete perzselte a nyakam. – Túl messzire mentél. Alfred jól döntött.

 - Hallgass el!

 - Engedd el őt! Feladtad. Ez volt a legbölcsebb, amit tehettél. Büszke vagyok rád. – incselkedett. – Viszont. – hangja elkomorult.

Lassan talpra segített. Szemei, melyek megszégyenítették a kék eget, szomorúan figyeltek engem.

 - Bökd már ki!

Szőke haját vörös szalaggal fogta össze, ami meglepően jól ment kék uniformisához. Csupán egy-két elszabadult, hullámos tincs keretezte lélegzet elállító arcát. Vékony ajkait fehér csíkká préselte. A háború őt is megviselte.

 - Szóval? – topogtam türelmetlenül.

Ajkai mozogtak, de a szavak a viharba vesztek. Egyetlen hangot sem hallottam. Francis keze lassan emelkedett felém. El akartam lökni, kilépni előle, de egyszerűen képtelen voltam rá. A jelenléte, a törődése tűzként égett a bánat éjszakájában. Szerettem volna elhinni, hogy most nem csak szórakozik, hogy ez több, mint egy muló szeszély. Tenyere az arcomra simult. Most éreztem csak, hogy mennyire átfagytam. Szinte érzéketlen voltam az érintésére. De mégis könnyek gyűltek a szememben. Makacsul nyeltem vissza őket. A torkomat szorongató szörnyeteg dühöngeni kezdett.

 - C’est merveilleux*! – letörölt egy eltévelyedett cseppet.

 - Idióta.

 Ujja a számra tévedt.

- Hagyd abba! – morogtam, de nem tanúsítottam különösebb ellenállást.

Francis szemei végigjártak az arcom, de a tekintete elárulta, hogy lélekben máshol jár. Fájt tudni, hogy bár engem érint, nem engem lát maga előtt.

A szél ismét felordított. Franciaország tincsei vadul lobogtak, itt-ott apró pelyhek tapadtak aranyszőke hajára. Úgy hatott, mint egy gyönyörű király. A tél egyedüli ura. Fehér bőre, kék szemei, halovány tincsei, a természetfeletti külseje, a vihar által marcangolt, mégis tökéletes egyenruhája.

 - Angleterre. – nem hatott megszólításként. Csupán tudomásul vette a jelenlétem. Finoman közelebb húzott magához. Erős keze a derekamon nyugodott.

 - Engedj el!

Szemei szinte perzseltek.

 - Je t’aime**, Angleterre – suttogta átszellemült arckifejezéssel.

Megrökönyödve bámultam rá. Vacogva toporogtam előtte. A harag és a keserűség marcangolta a gyomrom és a lelkem.

 - Átkozott hazug! – kiabáltam a képébe. Könnyeim megállíthatatlanul folytak. Reszketve bámultam a francia lassan elmosódó alakját. – Te semmire kellő, szemét!

Francis nem felelt. Dühödten kezdtem püfölni a mellkasát.

 - Alfred kért? Belém rúgtok még egy utolsót? Jól szórakozol? – a hangom hisztérikusan csengett.

 - Felzaklatott. – állapította meg nemes egyszerűséggel.

 - Csak dühít! Átkozottak vagytok! Mind a ketten!

A francia olyan hirtelen ragadta meg a karom, hogy esélyem nem volt ellenkezni.

Durván csókolt meg, mégis volt benne valami gyengédség. Tenyerem közém és a mellkasa közé szorult. A keze végigjárta a hátam és megállapodott a nyakamon. Kényszeredetten próbáltam ellöki magam, de végül feladtam. Francis ujjai összeborzolták a hajam. Az érintése nyomán, mintha megégettek volna. A bőröm lüktetett. Csak a karomhoz nyomódott valami hideg. 

 - Sajnálom. – suttogta megszakítva a csókot. Egy apró puszit nyomott ajkaimra. Halkat kattant a fém. Döbbenten bámultam le a kezemre.  A bilincs ólom ként nehezedett rám. A súlyos fém karika, mintha azonnal a bőrömbe ette volna magát. Rabláncra verték Európa oroszlánját. Minden idők legnagyobb fenyegetése elszunnyadt.

- Amerika nem bírt volna így látni.

- Hogy így? Megcsömörlötten? Összeomolva? Nem élvezi a munkája gyümölcsét?

- Gyűlölködve. Fáj neki a düh a szemedben, ebben a mély zöld förgetegben elvész az ember, - ujjai a homlokomat érintették. - fáj neki az arcodra kiülő csalódottság, mikor az óceán e szent teremtménye rá pazarolja a könnyeit. Szépségem - suttogta elfuló hangon.

Ettől a mély melódiától kirázott a hideg.

- Minden egyes reggel eszembe jutsz, mikor az első, aranyló napsugarak megcsillanak a lágyan ringatózó tengeren. Olyan, mintha egyenesen a szemedbe néznék. Nincs még egy ilyen tekintet a világon. - édes hangja bárkit megrészegített volna.

Végigsimogatta az ember lelkét. A kiszolgáltatottság volt élelme, megtelepedett és megbénította a szívet. A kétségbeejtő mégis az volt, hogy szinte bárki hitt neki. Elég volt csupán megszólalnia, rád néznie azzal a kék szemével. Kicsit úgy hatott, mint egy selyem fátyol. Azt a benyomást keltette, hogy betekinthetsz a gondolatai közé, de csak a sziluettjeit láthattad egy másik univerzumnak. Semmi konkrétat vagy határozottat. Lényegében tudatlan maradsz és talán pont ez vonz. Megismerni a Francis szemében élő mélységet, a láncra vert igaz személyiséget a maszk mögött. Alfred tekintete vele ellentétben, ha dühös volt, úgy ragyogott, minta a Hold fénye a befagyott tavon. Szinte vacogtam, amikor így méregetett. Az a fagyos gyűlölet, dac... Egy kósza csepp szaladt végig az arcomon.

- Fáj? - suttogta átszellemülten a francia. Ujjai bekúsztak a bilincs alá. - Érezd, amit mi! Szenvedj, ahogy mi!

- Neked fogalmad sincs semmiről! - kiáltottam rá. - Fog...

- Az átvirrasztott éjszakák. A gyengéd érintések hiánya, a figyelem, melyet eddig én kaptam, a ragyogó mosoly, az izgatott tekintet, mely tulajdonjoga Alfredé lett, az enyém! - vádlóan meredt rám.

- Te féltékenységből segítettél neki? - a hangom jegesen csengett.

- Valahol azt reméltem, amit ő, ha teljesen független leszek, talán kisodor a partra a szél. Nem akarok tovább egy viharos tengeren hánykódni. Hajótöröttként lebegni a semmiben. De mivel rájöttem, hogy elszakadni lehetetlen, úgy döntöttem, hogy meglovagolom a mélységet. - ujjai finoman kezdtek simogatni a nehéz fém alatt. - Tengerre szállok, de ezúttal felkészültem. – rosszat sejtető mosoly terült szét ajkain.

A hátrálásra tett kísérletem csuklómra fonódott ujjai hiúsították meg. Képtelen voltam a szemébe nézni. Bambán kezdtem bámulni a hóesést. Az apró pelyhek hideg érintése valamelyest lehűtötte túlfűtött testem. Francis egy határozott mozdulattal rántott vissza. Időm se volt reagálni, meglepetten estem neki. Mellkasom az övének feszült, állam a vállának ütközött. Arcom csiklandozták az aranyszín tincsek, tüdőm megtöltötte a bódító rózsaillat. A vihar tombolása elhalt, csak egy apró kis madár csapkodott vadul. Ide-oda repkedett, a gyors ütem szabálytalan volt. Elvörösödve ismertem fel, hogy a szívem kalimpál. Vagy az övé? Kezei láncokként szorultak rám. A közelségétől ismét reszketni kezdtem, lehelete égette az arcom.

 - Je t’aime**, de nem bocsátok meg ilyen könnyen. Érezd, amit én! Szenvedj úgy, ahogy én! Légy olyan magányos, mint én! Tanulj meg szeretni... – suttogta a fülembe. Ajkai végigsúrolták a bőröm, ahogy előre hajolt. – Antonio!

Riadtan kaptam fel a fejem. De vonásaim hamar rendeztem.

 - Na végre. – lelkendezett az előlépő spanyol. – Jó újra látni, Francis. – mosolygott társára. – Anglia. – biccentett.

 - Mi tartott eddig? – morgott a nyomában maradó porosz. Grimaszolva nyújtóztatta ki kezeit. Vörös szeme elégedetten ragyogott, mikor megbilincselt kezeimre pillantott. – Érdemes volt eljönni idáig! – búgta. – Hogy megy sorsod, Anglia? Elkötelezted magad? – röhögött a gyenge szóviccen.

Gondolkodás nélkül pördültem meg. Úgy rúgtam gyomron Francist, ahogy csak bírtam. Esetlenül tántorodott hátra. Alfrednak adtam meg magam! Szó nem volt róla, hogy a kezükre ad! Nem adom meg nekik ezt az örömöt! Kardom markolata után kaptam. Csak az üres levegőt markoltam. A tok üres volt. Franciaország megköszörülte a torkát. Két ujja között magasra emelte a régi fegyvert. Az itt-ott karcos pengén megcsillantak a Hold sugarai. Hagyta lezuhanni. Utána vetettem magam. Ez az utolsó esélyem! A világ lelassult, a másodpercek meghosszabbodtak. Spanyolország zöld szeme kihívóan csillogott, majd a kard után kapott. Nem bizonyultam elég gyorsnak. Alig tudtam hátrahőkölni. A fegyver, ami annyi amerikai és francia vérét ontotta, most apró vágást ejtett a homlokomon. Lihegve meredtem Antonio eltökélt arcára. Gilbert hangos hahotázásba kezdett. A lelkemet is uraló pánikot gondosan elrejtettem előlük. Testem hullámokban járta át a reszketés, végtagjaim teljesen elgémberedtek.

 - Eresszétek el! – a hang túlharsogta a természet ordítását.

Összerándultam, nem akarom. Nem akarom látni! A puszta szavai, jelenléte fájt. Makacsul hunytam be szemeim.

- Nem mondom még egyszer, hogy engedjétek el!

 - Azonnal. – felelte kelletlenül Antonio.

 - Amerika mit keresel te itt? – Francis úgy dorombolt, akár egy macska. – Örülök, hogy ilyen gyorsan elkészültél!

 - Ne hízelegj! Hozd Angliát!

 - Ahogy kéred! – pár lépéssel mögöttem termett. – Szenvedj! – suttogta a fülembe és Alfred után taszított.

A megviselt kardot lazán a hóba hajította. A penge elmerült a fehér takaró alatt. Átéreztem vacogását, fájdalmát és magányát. Fuldokolva bámultam az előttem haladó kék uniformist. A férfit, aki legyőzött, a fiút, aki feledett. Keserűség és bánat marta a lelkem. Ugyanakkor éreztem a hátam mögött ballagó áruló jelenlétét és ez meglepő módon melegített át. Mielőtt beértünk a sátorba, még az arcomra hullott egy hópihe. Gyönyörű jellegzetességeit elvesztve vált egyszerű vízzé. Talán a szeretet is pont ilyen. Megváltoztat, újjá teremt, visszavonhatatlanul. Titeket szeretni már önmagában is szenvedés!

* gyönyörű
** szeretlek