Najaden

  Igazság szerint ennek a ficnek ez a harmadik változata. Az első, ami ment a fic versenyre. Meglepően nagy sikert aratott. pedig tipikus last minute alkotás A második a elméletileg megy a gimi évkönyvébe. Erre a célra kreálnom kellett valami fogyaszthatóbb változatot. Magyarul kiszedtem belelő azt a minimális DenNort is. Ide pedig jön a javított. Sajnos a versenyre az utolsó pillanatban tudtam jelentkezni, így oda egy igencsak hiányos változat került.
  A héten még fel akarok dobni egy frisst, annyit elárulok róla, hogy új őrületemnek hódol és kedvencemnek. Még eggyel bővül az Eilith által rajongva imádott csendes pszichopaták köre. Az az jön az első fic, ami nem Hetalia alapú. Történelmi pillanat? O__O Az Anhalt erre a hétre egész biztosan szünetel. Túl fáradt vagyok hozzá, a jövőhetet még meglátjuk. vagy a következőt De hiányoznak már a könnyű kis szöszök.

Szóval itt a Najaden...
  A fic alapja az 1807-től 1814-ig tartó ágyúnaszád-háború Dánia–Norvégia és a Brit Hadiflotta között, mely a napóleoni háborúk ideje alatt zajlott. A naszád egy kisebb hajó volt nagy tűzerővel, de rettentő sérülékeny. A brit haderők felőrölték a skandináv seregeket. Dánia büntetése Norvégia elvesztése lett, melyet Svédországhoz csatoltak. A dán és brit hadihajók közötti utolsó nagy csata 1812. július 12-én volt, amikor a lyngøri csatában a dán Najaden fregatt elsüllyedt.
  A szösz alatt mindenkit gyötör a háború, ugyanakkor személyes tragédiáik is előtérbe kerülnek. Francis veresége, az erejébe vetett hite megrendülése. Anglia, ha ezt nem is látja be, de örökké magányos. Dánia képtelen elérni Norvégiát. Norvégia pedig.. hát ő Norvégia. ><

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: minimális Fruk és Dennor
Jellemző: angst, fantasy
Tartalom: a fent említettek. Ja még annyi, hogy a küzdelem azért lett ennyire kiegyenlítetlen, mert kb. félórám maradt a leadásra. Elég gyors lezárást kívánt a dolog, de terveim szerint ezt egyszer újra le fogják játszani.
  

  Ágyúropogás törte meg Lyngør békés nyugalmát. Az álmos település éjjelei és nappalai eggyé váltak. A házak falát feketére festette a levegővel terjedő, sűrű, sötét, lüktető füst, mely nyughatatlanul hirdette a háború tombolását, úgy áramlott a kikötőbe, mintha el akarná nyelni azt, teljes lakosságával együtt. A sós, tengeri levegőben egyre sűrűsödő kénes puskapor szaga kínozta a szegény embereket és a harcoló feleket egyaránt, de ennek ellenére nem mutattak hajlandóságot a fegyverletételre. A hosszú évek óta tartó csatározás elérte tetőpontját, véget érni látszott a háború. Az erőviszonyok kiegyenlíthetetlenül a brit oldalnak kedveztek, de Dánia nem volt képes feladni, legénysége nap, mint nap keményen küzdött az ország elveszett győzelméért.
  A skandinávok Najaden nevű nimfája hősiesen harcolt szeretett hazájáért. A vízen szinte lebegő, könnyű tünemény, vérző teste ellenére igyekezett visszatartani az angol tengerek oroszlánját. Az Anglia vezette monstrum tekintélyt parancsoló mozdulatokkal igyekezte megtörni a természet alkotta szépséget, kegyelmet nem ismerve rontott újra és újra előre. Kétsége nem volt a biztos siker felől, és meg is volt rá minden oka.
  Dánia idegesen rohangált a bárka szerű hajó fedélzetén. Parancsait nyomban követték és Norvégia számára meglepően ésszerű utasításai ellenére nem javult helyzetük.
  Arthur pillanatnyi bizonytalanságukat kihasználva orvul támadta meg az északi államot, Chirstensen haragja és felháborodása így teljesen jogos volt. Az angol által indított bombázás során számtalan ártatlan civil vesztette életét fölöslegesen. A dán sebei iszonyatos kínokat okoztak a férfinak és élő nemzethez képest rettentő lassan gyógyultak. Az éjszakák nagy részén képtelen volt aludni, Lukas törődése és jelenléte ellenére. Szövetségese segítő hadai majdnem teljesen elvesztek, a maradék odaadóan harcolt otthonukért, de fölöslegesnek tűnt áldozatuk.
  Norvégia finoman dőlt a korlátnak. Némán figyelte az órási angol flottát, ami túlzás nélkül az övék hatszorosa volt, a sürgő forgó legénység leginkább egy apró hangyabolyra emlékeztette. Kedve támadt eltaposni őket, de ebben a pillanatban ezt nem tudta kivitelezni. Fülsüketítő robbanás kíséretében süllyedt a víz alá egy elvétett ágyúgolyó, tovább száguldva a mélységbe. Talán pont a skandináv had útvonalát kívánta jelezni.

  Lukas minden érdeklődés nélkül pillantott utána. Ma veszít, holnap visszatér, egy újabb szégyenfolt egy rongyos könyvben, melyet százévente egyszer valaki fellapoz, nem hatotta meg a történelem alakulása. Tudta, hogy Britannia valami eget rengető árat fog kérni elszenvedett sérelmeiért, de nem tehetett ellene semmit. Győznie kellett volna, és az nem sikerült. Minden szó nélkül engedte a habok közé zuhanni az áttetsző palackot. A rábocsátott bűbáj a többit elintézte helyette. Egy pillanatig még utána nézett. Az óceán világoskék színe Dánia nyughatatlan szemeit idézte, a férfi búskomor arcát. A tegnapesti elkeseredett szavait, hangját, mely most még élethűbben tört rá. Christensen üvöltése járta át az agyát. Magához térve fordult oldalra, hogy tudomást vegyen végre a felé rohanó rémült szövetségesről.
  Dánia lélekszakadva vágtázott a gondolatiban elmélyedő norvég irányába. Fel nem foghatta, hogy miért nem tűnik fel a fiúnak a rá szegeződő ágyúcső. Testének parancsba adva próbálta túlszárnyalni fizikai korlátait.
- Lukas, félre! – kiáltása megelőzte testét. – Lukas! – ismételte kétségbeesve.
  A fiú álmatag, kék szemei végre rávetődtek, de nem tudott megkönnyebbülni. Ne rám! Előre! Anglia felé! Sose fordíts hátat annak az átkozott kalóznak! Fülét elöntötte hangos szívverése, lábai tompa dübörgése a hajó erezett deszkáin.
  Gyorsan rugaszkodott el, hogy még időben elérhesse a törékeny testet, szemei csak Norvégia lassan megdöbbenő arcát voltak képesek látni, lelkében már vérét ontották. Már csak pár lépés! Néhány! Kapkodva számolta őket, miközben már a feléjük száguldó golyó suhanását hallotta.
  Torkát idegesség marta, a csigolyái között gyökeret vertek a hideglelés vadvirágai. Ujjait előre nyújtva repült, de képtelen volt elérni, kétségbeejtően tehetetlennek érezte magát. Reszketve kapaszkodott végül a fiú fehér ingébe, ölelte magához, a másodperc egy tört részére csak őt érezte. Szinte hang nélkül siklottak a levegőben, semmik nem voltak a naszád fakorlátját széttépő fenevadhoz képest. Fivére dideregve kapaszkodott szőke hajába, a fiú lehelete a nyakát égette. Zihálva csapódtak a kemény padlózatra. Dánia pánikba esve feküdt a hozzá képest oly apró északin. Lábai a levegőben lógtak, gondolni sem mert rá, hogy mekkora lehet a kár, csak a másik járt a fejében. Neki nem volt komolyabb sérülése a hátába fúródott szilánkokon kívül, de ettől függetlenül nem zárhatta ki, hogy a norvég nem szenvedett-e el valamit. Lassan engedett szorításán.
  Lukas óvatosan kezdett fészkelődni, megrendülve tapogatta végig a dánt, belepusztult volna, ha a férfi újabb sérüléseket szenved el miatta. Kék tekintetük némán forrt össze. Szavak nélkül próbálták kiolvasni a válaszokat egymás lelkéből. Dánia óvatosan próbálta meg átkarolni, de a norvég magához térve, kicsúszott kezei közül. Hang nélkül porolta le magát. A riadt legénység feldúlt kérdésire csak röviden válaszolt, vagy egyáltalán nem. Kifejezéstelen arccal mérte fel a hajóban okozott kárt, az ágyúnaszád oldalából hiányzó másfél méteres darab eldönthette a háború kimenetelét.
- Végünk! – suttogta Dánia Lukas kimondatlan gondolatát. Kezeit idegesen kulcsolta tarkójára, elsápadva ült a földön, fekete felöltője úgy terült el rajta, mint a kátrány.
- Ha így akarod látni – felelte színtelen hangon társa.
- Mindegy, hogy mit akarok, ha Kirkland meglékeli a Najadent – válaszolta elhűlve. – Sokkal tovább húztam ezt, mint szabad lett volna.
- Idióta – közölte lenézően a másik és tovább indult.
- Te talán többet értél el? – követte hideg tekintettel a fiút.
- Akkor van vége, ha úgy döntesz!
- Arthur már rég úgy döntött – nyögte keserűen.
- Soha nem érdekelt mások akarata – lépett be a kabinba Norvégia.
- Tudom, az enyém se – mosolygott a bezárt ajtóra.

*** 

  Az este átmeneti megnyugvást hozott. Pillanatnyi felüdülést a puskapor földi birtokára. A két flotta mélyen hallgatott az éjszaka sötétje alatt. De a csend, a bizarr mozdulatlanság mögött nem keringtek édes álmok. A legénység nagy része éberen őrizte a hadak biztonságát. Lustán lobogott a fáklya terebélyes lángja, mely megvilágította az angol fedélzet néhány zugát.
  Arthur elmerengve ült pici kabinjában. Igazság szerint nem panaszkodhatott. Volt egy kényelmes ágya, óriási, drága asztalnál foglalt helyet ebben a percben is, és a fekhelye melletti szekrény is hatalmasnak számított, de mégse találta otthonosnak. Száz éve még teljes nyugalommal és hiányérzet nélkül rendezte be életét egy ilyen egérlyukban, most mégis szűknek és zordnak érezte.
  A vörös párnák között énekelve terült el a mámoros kedvű francia. Szőke tincsei kiengedve feküdtek körülötte, inge kigombolna, bakancsát lerúgta, arcán az ital okozta pír ült idétlen vigyor kíséretében. Az ember meg nem mondta volna, hogy alig néhány hónapja szenvedett megsemmisítő vereséget, hogy Napóleon elesése rettenetesen megviselte, hogy a férfinak alig voltak józan pillanatai. Hirtelen lódult előre, hogy meglepetés szerűen az angol nyakába borulhasson, amennyiben egy közelgő földrengés lehet meglepő.
- Táncoljunk! – kérte a másikba kapaszkodva.
- Nem! Tűnés, részeg varangy! – intett vissza az ágyra Anglia.
- De... – kezdett volna szívszorító monológjába, ám a másik nem várta ki.
  Arthur az eddig tanulmányozott cetlit hanyag mozdulattal dobta az asztalra, majd a vörös felöltő után nyúlt. Francis leplezetlen csalódottsággal nézett rá, mint egy felrúgott jószág. Egy pillanatra Alfredra emlékeztette. „Ne menj el!” Sóhajtva simított végig a férfi arcán, a meglepett kalóz macska módjára bújt az angol érintésébe. Kirkland arcára fensőbbséges mosoly ült ki, majd ugyanazzal a mozdulattal taszította fejénél fogva az ágyra az ingatag részeget. Franciaország halkat nyekkent, de mielőtt számon kérhette volna, a másik már nem volt a helyiségben. Léptei viszhangoztak a szűk folyosón, a világítást adó fáklyák körül vékony korom réteg ült a falon. Emberei sorra tisztelegtek neki.
- Kirkland kapitány!
- Kirkland kapitány!
- Kirkland kapitány!
  Mást se hallott, mióta tengerre szállt. Nem vágyott egyébre, csak igazi szavakra, igazi érzelmekkel. Színtiszta gyűlöletre! Valamire, ami többet jelent felszínes tiszteletnél! Nem tudta, hogy mi is hiányzik igazán az életéből, de nem talált még gyógyírt bajára, talán csak a tengeri levegő csalta meg, játszik vele. De nem hitte, hogy az óceán okozta kínokra Francis volna a tüneti kezelés. Agyát kiürítve nyomta fejébe a tollas kalapot, lazított a díszes kabáton, tette el a szemtakarót, helyezte könnyen elérhető zsebbe a cirádás markolatú, öreg pisztolyt. Norvégia üzenete meglepte és elsőre csapdának hitte, de reménykedett a skandináv önfejűségében vagy sokkal inkább épp eszében, minden esetre kész volt belesétálni. Annyira rég érzett már késztetést akármire, hogy készen állt vállalni a hiba ordító lehetőségét. A lépcsősoron végighaladva ért ki végre a fedélzetre. Akaratlanul mosolygott a ragyogó csillagokra, átmelegedve pillantott a legszebbre, a legfényesebbre, az övékre.
”- Akarom! – mutatott a égitestre az apró kezecske. – Őt akarom! Egy napon lehozom és a miénk lesz, csak a minék! – ragyogtak kék szemei a szőke apróságnak.
- A csillagok az égen a legszebbek, Amerika! Nem szabad őket kényünk kedvünk szerint lehozni vagy visszahozni! – simította meg a kicsi kobakot. – Egyezzünk ki abban, hogy ha mesze leszek és őt nézed, tudni fogom, hogy rám gondolsz! A csillagon át foglak figyelni! – szorította meg a gyerkőc kezét.
- Komolyan? – bámult áhítattal fogadott bátyára, majd bánat költözött arcocskájára. – Lemondok a csillagról, ha mindig velem maradsz! Nem a csillagot akarom!”
  Sóhajtva tért vissza a jelenbe. Amerikának mégis elég volt a csillag, helyesebben a csillagok, de nem hibáztatta érte, már nem. Elnehezülve pillantott az égre, de már nem a ragyogó pontokat látta, hanem fiút, aki hátra hagyta. Karjait hátrafeszítette, pedig az érintésére vágyott leginkább. Könnyed mozdulattal ugrott fel, hogy a szél kabátjába kaphasson. Valós súlyától, a világtól megszabadulva emelkedett meg. Arcát simogatta a finom szellő, szőke haját lágyan nyaldosta, ahogy a pihekönnyű fehér tollakat is. A kalapról logó pókhálószerű, arany gyöngyök és a mellén lógó láncok halkan zizegtek. Vörös kabátja szárnyként emelkedett el testétől, zöld szemeit nyugodtan hunyta le. Kezeit kitárva terült el a könnyű levegőben, ebben a pillanatban képes lett volna elhinni, hogy sárkány, hogy ő a világ ura, hogy a természet csak érte él, hogy az akadályok vékony fátylak, melyeket csak át kell szakítania. Csak úszott az árral, csak volt, egy törékeny percig egyszerűen csak magának élt, csak Arthur Kirklandnek, aki távolra vágyott a háborútól, a haláltól, és az ég megtette, amit oly régóta senki sem, önzetlenül ért hozzá, pusztán vágyból és nem várt viszonzást. A férfi előtt felrémlett egy kék szempár, egy elsuttogott szó és a nemzet érintése, akit alig néhány pillanattal ezelőtt lökött el.
  Nyögve tért vissza ismét Lyngør egére , hogy a súlyok, melyek talán egy kicsit lemaradtak, most beérhessék. Lábait nekivetette egy erősebb áramlatnak, a kívülálló számára láthatatlan falnak és előrelódult.
  Norvégia várta és kész volt vérét ontani, ha ez az ország vágya. Villámgyorsan repült át a kötelek hálóján, kerülte meg pajkosan a főárbocot, végig húzta ujjait a könnyű vitorlán, a száguldás boldoggá tette, ha nem is annyira, mint a lebegés. Játszva szaladt végig az egyik főgerendán és emelkedett el ismét.
  Üvöltés törte meg a tájat. Mélyen meghajolva fordult hátra, hogy üdvözölje mai társát. Ledöbbenve figyelte a közeledő oroszlánt. Az állat gyönyörű volt. Vörös sörénye tűzként lobogott, arany szőrének minden egyes szála az angol történelem egy töredékét hordozta, hatalmas körmei könnyedén hasították a levegőt és harcedzett teste bámulatosan nyúlt meg léptei közben, zöld szemeiben az örökké valóság lángja égett, a brit szellemiség örök tüze.
- Britannia? – hebegte Arthur mély tisztelettel. A király, elélépve maga is viszonozta a gesztust, tekintete barátságosan ragyogott. Anglia soha nem látott még ilyen okos, bölcs szemeket. – Köszönöm, hogy személyesen kísérsz utamon!
  Csendben indultak tovább, könnyedén vitorláztak a pihekönnyű szélen, óvatosan közelítették meg a víztükröt. Arthur kicsit úgy érezte, mintha két nagyon hasonló dimenzió közt lebegne. Felette a kristályokkal beszórt ég ragyogott, mintha elszakadt volna egy drága ékszer, örökké szép, változatlan és megérinthetetlen, és alatta az óceán, mely oly közel volt, mely ujjait körülölelve feledte a csillagok képét, és mégis ugyanolyan gyönyörű volt, de elérhető és befogadó, befolyásolható, akár maga az ember vagy maga Anglia. Eljátszott a gondolattal, hogy beleveti magát ebbe a gyönyörű gyilkosba, de helyette csak lassan sétált az álomszerű égbolt másán. Britannia pajkosan felmordulva kapta el a férfi csizmáját, húzta végig fogait a bokáig érő, bőr darabon, az arany vereteken, majd el is eresztette azt, hogy a férfi lábához bújva elékerülhessen, és megfeszülve az idegenre meredt.
  Norvégia csendesen közelített feléjük. Kék köpenyét, mintha a csendes óceán alkotta volna, mely megfagyott léptei nyomán, hogy azonnal el is olvadhasson, amint nem érinti már. Nem hordott hivalkodó ékszereket, csak ingét díszítették fodrok és egy színtelen, de annál szebb kő, akár a víz felvert, dühös habjai. Szőke haja halványan ragyogott, elütve fehér bőrétől.
  Nyomában alig észlelhető körvonalakat vett fel a mesékben sem ismert lény. Teljes teste ragyogott, mégis csak sejtelmesen volt jelen, időnként vakítóan világítottak a finoman fodrozódó fények. Előbb méregzöld volt, majd fokozatosan ment át királykékbe, hogy aztán lila lehessen és így tovább. Aurora Polaris az az sarki fény.
  Lukas jó egy méterre állt meg az angoltól, elismerő pillantással mérte végig a lábánál elnyúló, nemes vadállatot. A sajátja finoman bújt hozzá, rezzenéstelen arcán apró mosoly suhant át.
- Nyughass, Aurora! – simított végig a lényen.
- Most, hogy így összegyűltünk meg...
- Küzdj meg velem - parancsolt rá a norvég színtelen hangon.
- Úgyis rég akadt méltó ellenfelem - lépett közelebb Arthur.
- De ha nyerek, reggelre eltűnsz a flottáiddal együtt, ha legyőzöl, azt teszel velem, amit akarsz – foglalta össze feltételeit.
- És Dánia jussa? – szaladt fel az angol szemöldöke. – Nem vagy te egy kissé önző? Vagy sokkal inkább ostoba? – lépett közelebb kezeit eltartva.
- Őt hagyd ki ebből! – húzta ki magát Norvégia, a körülötte álló tengervíz hirtelen kezdett mozogni, nyugtalankodni. – Elfogadod? – és intésére előre tört a súlyos haboszlop.
  Arthur nyögve ugrott el, két métert csúszott a levegőben, majd elhajolt az újabb támadás elől. Döbbenten pillantott a felé tartó komplett oszlopcsarnokra. Ajkaira eszelős mosoly ült ki. – Tökéletes! – légiesen könnyű mozgással száguldott a semmiben, az előtörő sugarak tetején lépkedve indult a norvég felé, hirtelen előre lódulva ugrott a megdöbbent nemzetre, az ujjai körül jéggé fagyó levegő borotvaéles pengeként tört utat gazdájának, keményen ütközött a másik által teremtett vízpajzsnak.
- Mit tett érted Dánia, hogy feláldozod magad? – kiabálta a földetérés közben. Sietve nyargalt fokozatosan felfelé, mintha lépcsőt mászna. A hideg oxigén megkristályosodva szárnyakat vont a lebegő angolra.
- Mindent – felelte egykedvűen.
  Lukas testét lassan ölelték körül a víz formálta kígyók, páncélt vonva a férfira, szájukat eltátva lőttek gyilkos mérget ellenfelére. Anglia a sebesség fogalmát meghazudtolva kezdett körözni a mozdulatlan kihívó körül, szárnyait hátrafeszítve közelített, Britannia még nála is gyorsabban vetette magát a prédára, de körmei csak a vizet markolták. Aurora hirtelen lépett a skandináv elé, térfogata félelmetesen kezdett növekedni, elvakítva a másik kettőt. Arthur nyögve takarta szemeit, de a lila fény áttört ujjai között, sietve emelkedett, ösztönei ordítottak, ám mielőtt eltalálhatta volna, társa félrerántotta. Hálásan bólintott az oroszlán vélt helye felé. A múlt és jelen szelleme vadul rontott a sarki lényre, egymásnak feszülve küzdöttek a mágia szülöttei. Norvégia ezt kihasználva rohant a víz alkotta körlépcsőn felfelé, így Anglia hirtelen támadásai mindig csak a folyékony falba hatoltak. Villámgyorsan irányt váltva közelítette meg a száguldót és ragadta meg a hónaljánál fogva.
- Eressz el! – üvöltött tőle szokatlan módon a vergődő.
- Ahogy akarod! – mosolygott Kirkland és a magasba hágva elengedte.
  Norvégia fülét betöltötte a süvítő hang, miközben ruháiba belekapott az üvöltő szél, és szemei könnybe lábadtak a hidegtől, széles kézmozdulatokkal vezérelte a medréből kitörő vizet, ám mielőtt landolhatott volna, Anglia jégpáncélt képzett a felületén. Döbbenten pislogott az acélkemény akadályra, de egy gyors mozdulattal friss folyadékot csalt elő, sűrűn imádkozott, hogy elég legyen a megtartására. Kék szemei bezárultak, szőke szempillái szinte összekulcsolódtak. Aurora az utolsó pillanatban taszította félre a tehetetlenül zuhanó fiút, Britannia hirtelen csapódott a testüknek, mind a kettőt a földre nyomva. Arthur nevetve emelkedett fel, a zongorázáshoz hasonló mozdulatokkal szilárdította meg a környék szeleit, ezer és ezer tüske meredt ellenfeleire, mintha egy jégbarlang laza csapjai egy hagos szóra lezuhanhatnának.

  A mögötte őrjöngő zivatar jól sejthető formát vont a brit köré. Testénél százszor nagyobbat adott neki, végtelen hosszú nyak, végtagok és tüskés farok, a levegő képezte pikkelyek megkeményedtek, új fej képződött, szárnyai hártyássá váltak és tovább nőttek, karmai keresztül hasítottak az éjszakán, fújtatva nyújtózott ki, a sárkány arca üvöltve tört elő. Anglia túlnőtt önmagán, félelmetesen túl. Zöld szemeiből indák nőttek, melyek behálózták a lény testét és lüktető erdőszín folyadék indult meg bennünk. Norvégia döbbenten jött rá, hogy mit lát. Kirkland lett a sárkány élő, mozgó, lüktető szíve. Nevetése üvöltéssé vadult és fújtatva lépett előre a monstrum. Lukas dideregve meredt rá, újra rátört egy érzés, mely évek óta nem, mely már rég elkerülte, rettegett. Az arcát megperzselő forró levegő megbénította, szemeit lehunyva várta a véget. Sóhajtva lazította el izmait és semmitmondó pillantással nézett vissza az angol vak szemeibe.
- Ereszd el! – hasított az éjszakába a férfi üvöltése.
Anglia döbbenten fordult oldalra. Dánia felemelt kezekkel lépett közelebb.
- Bármit megadok, csak ne bántsd! – térdelt le a szörny előtt.
- Idióta! – sziszegte Norvégia.
- Nor vesztett, és én is, ha ő elbukott, akkor én is, így döntöttem – közölte üvöltve.
- Legyen, ahogy akarod! – vigyorodott el, és éles fogai kivillantak.
  Arthur torzan nevetett fel. Hirtelen csapott hátra, farka súlya alatt ripityomra tört a Najaden. Ezzel Norvégia és Dánia elesett. Christensen felé tartott nyitott markából tehetetlenül zuhant le a meggyötört fiú. A dán megrémülve rohant, hogy biztosan elkapja kedvesét. Ajkait összeszorítva nézett vissza a sárkányra. Elsápadva ölelte magához az öntudatát elvesztő Nort. Magában ismét bosszút fogadva csókolta homlokon az eszméletlen Lukast, könnyeivel küszködve karolta át még szorosabban.
- Norvégia az enyém! – kacagott fel kegyetlenül.
- Mit mondasz?! – lett még fehérebb Dánia.
- Jól hallottad! Ő az enyém! – visszhangozta a táj. – Büntetése pedig példás lesz! Svédországot mindig jobban kedveltem.
- Ne merészeld! – sziszegte Christensen dühtől reszketve.
- Nincs beleszólásod! – emelkedett a levegőbe és indult az ellenkező irányba. A szárnyai felkavarták a levegőt, szinte feldöntötte a másik nemzetet.
- Várj már! – üvöltött, de a sárkány nem várt, egyszerűen otthagyta őket. A dán megrendülve ült a jeges felszínen. – Mit tettél, Norvégia? – lehelte forrón. – Mit tettél? – szemeit könny áztatta.
- Dánia – suttogta a fiú álmában, de meg nem mozdult, fel nem ébredt.
A férfi megrendülve fúrta könnyes arcát szerelme hajába. Tudta, hogy bármit meg fog tenni, hogy visszanyerje.

*** 

  Arthur zihálva mászott fel a hajó fedélzetére, Britannia segítsége nélkül talán nem is ment volna. Testét elgyötörték a varázslatok, a csata hevében észre nem vett sérülések. Homályosan látott, de pontosan felismerte a korlátnál toporgó szőke férfit, a kék szemek aggódva pillantottak rá, hát kijózanodott.
- Istenem, Angleterre mi történt? – kiáltott fel döbbenten és rohant az angolhoz. – Mi történt veled? – szorosan ölelte át a sebzett testet.
Anglia válaszolni akart, annyira akart.
- Győztünk, Francis! Ne légy szomorú többé! – simított végig a francia arcán. – 1812. július 12-én újra győztél! Újra a régi leszel! – nyögte, de a rózsaillatot megérezve nem bírta tovább. Megnyugodva rogyott a férfi karjai közé