Zelgadis

Zelgadis

      Ez abban különbözik a többi írásomtól, hogy teljesen saját. Nincs alapul szolgáló anime. Eredetileg egy hosszabb novellám - vagy hívhatjuk regényemnek - a bevezetése lett volna, de egyelőre nem született folytatása. Meglehetősen egyszerű, de az én első próbálkozásaim egyike. :) Még az is előfordulhat, hogy egyszer folytatom. (Az ismerőseim között csak a "fa alatt haldokló lány" néven ismert xD)

       Főszereplőm Alexis, aki igen súlyos sérülést szerzett. Próbál menekülni, de a nyakában loholó gyilkos nem sok esélyt ad erre.

Korhatár: 16 (bár lehet eltúlzom)
Jellemző: dráma, romantikus, angst, deathfic

         Testem s kezem saját vérem szennyezte. Az oldalamon tátongó halálos seb egy megmásíthatatlan jövő képét vetítette elém. Elkeseredetten vonszoltam magam. Tudtam, hogy itt a vég, mégis hajtott a remény, az élni akarás, a halálfélelem és legfőképp a vágy. A vágy, hogy még egyszer láthassam őt, aki megismertette velem a boldogságot. 

         Lépések zajára kaptam fel a fejem. Keres engem. Közelít, aki ezt tette velem, aki társaim életét vette és az a gyilkos, kinek vérszomjas tekintete örökre az elmémbe égett. Hű harcosok, remek barátok vesztették ma lelkük értem. Létezésük vége a legsötétebb bűnöm mind közül. Meghaltak… meghaltak, hogy én félórával tovább élhessek. Fájdalmas sikolyaik, halálhörgésük, meggyötört szívük utolsó kínkeserves dobbanása visszacsengett fülembe. Könnyek gyűltek a szemembe. Bocsássatok meg! Nem érdemlem meg az áldozatotokat! De muszáj élnem! Értük, hogy haláluk ne legyen hiába való! Megüresedett tekintetük, összeszabdalt testük képe örökké kísérteni fog. Fűtött a bosszúvágy és a harag. Fájdalom nyílalt amúgy is sajgó testembe. Felszínesen kapkodtam a levegőt. Görcsösen szorongattam az oldalam, mintha ez enyhíteni tudná a kínt. Éreztem a tenyeremen átszivárgó vért. Túl nagy és mély a seb, talán, ha itt állna mellettem egy gyógyító, talán, túlélném. Keserű könnyek folytak végig az arcomon. A társaim orvul meggyilkolták és én képtelen leszek a bosszúra. Bocsássatok meg! Bocsássátok meg, hogy nem tudtam a lelketek megmenteni, de még csak megtorolni sem! Ha ilyen ütemben vérzek, az erdőt sem fogom tudni elhagyni. Gyászos fátyolként nehezedett rám a dzsungel sötétje. Tovább bolyongtam a fák rengetegében. Meg akartam látni a fényt. Még egyszer utoljára látni a napot. Minden élőlény megérzi az elmúlást, az utolsó táncot. Lassan keringőzött velem a halál. Bálunk még javában tartott, de ő már az utolsó taktust várta, mikor az övé leszek teljesen és visszavonhatatlanul. Az elmúlás része a tökéletes egésznek: a természetnek. Ugyanolyan alkotója, mint a születés vagy az élet. Mégis mély fájdalommal vettem tudomásul a megérkeztét. Tökéletesen láttam a sötétben, még is vágytam a fényre. A világ dühöngő táncba kezdett. Véget nem érő fogócskában forrtak össze a fák. Látásom cserbenhagyott. Az egyensúlyomat elveszítve, térdre estem. Hörögve markoltam a párás füvet. Hát itt a vég? Sötétebb, világosabb pacák seregéből állt a tájat jelentő látkép. Az éjszaka ezt a keveset is kezdte megfertőzni. Tapogatózva siettem tovább. Még nem adhatom fel!

- Segítség! – nyögtem suttogva. Hangosan nem mertem kimondani. Nincs, aki segítsen. Nekem nincs otthonom. Nincs senkim. Te voltál az egyetlen, drága Zelgadis. Halk, ütemes puffanások jelezték üldözőim közeledtét. Tudtam, hogy a nyomomban vannak, hogy az életem már egy elvesztett kincs, hogy nyomorultul halok meg egyedül, mégis küzdöttem. Sőt azt is tudtam, hogy gyűlölsz, hogy a szerelemünk a múlt homályába veszett, hogy már csak az emlékekben él. Mégis látni akartalak. A bocsánatod kérni. Halálom pillanatában sem múló szenvedélyem bevallani. Éles fájdalom nyílalt a testembe. Az időm lassan lejár. Képzelt homokórám egy-két eltévelyedett, falra tapadt szemcséje tartott az élők sorában. Lépéseim elbizonytalanodtak, mintha két vastömböt rakosgatnék egymásután. Remegő térdeim fellázadtak, nem voltak hajlandók több súlyt elviselni. Tehetetlenül rogytam a földre. Kínok közt vonaglottam. A fájdalom lángoló tüze szétterjedt az ereimben. Maradék erőm összeszedve széttéptem a ruhát a seb körül. A meggyötört anyag gyorsan megadta magát. Kényszerítésemre engedelmesen tovább hasadt. Sziszegve eltávolítottam a vérbe tapadt szövetdarabkákat. Minden egyes érintés kívánatossá tette számomra a halált. Megszáradt fekete cseppek ölelték a seb oldalát. Zihálva megszorítottam a kardom tartó övet. Megmérgeztek és ez eddig fel sem tűnt. Kinek állok ennyire az útjában? Mivel érdemeltem ki a véget? Forróság űzte ki az erdő dermesztő hidegét, mégis reszkettem. Fáztam, de a verejték így is kivert. Könnyeim szaporábbá váltak. Nem tudtam, mi kínoz jobban ebben a percben, az érzelmek vihara és a szív lehetetlen vágyai vagy a fizikai test gyötrelmei. Abban viszont biztos voltam, hogy teljes lényem Zelgadis után sóvárog. Dallamos hangja, erős ölelése, szerető mosolya, földöntúli kedvessége után. A vele töltött emlékek aprócska szigetet alkottak a fájdalom végtelen tengerén. A baj, hogy ez a sziget lakatlan, instabil. A férfi ki alkotta, ugyanis elhagyta. Elkeseredetten vágytam a jelenlétére. Zelgadis, bosszulj meg! Ha így halok meg, a lelkem sosem találja meg a békét! Torolj meg! Vedd életét annak, ki az enyém vette! A szívem megtelt keserű gyűlölettel. Éreztem, ahogy a belőlem áradó sötétség lassan a földhöz köt. Számomra a túlvilág csak egy álom marad. Sem kárhozat, sem megváltás nem jár nekem. A lelkem dühöngő békétlensége az én bélyegem. Ez a világ pedig a börtönöm. Jól ismertem azok sorsát, akik erre az útra lépnek. Sajnáltam, szántam őket és most követem a példájuk. Menthetetlen vagyok a bemocskolódástól. A világosság lassan utat tört magának a fák között. Hát eljött értem? Szinte felfoghatatlan gyorsasággal fény képében érkezett a megváltó halál. Megszabadít fizikai testemtől. Hirtelen minden felragyogott. Tompán érzékeltem a kibocsátott erősugarakat. Hogy lehet jelenléte? A vakító világosságból egy férfi körvonalai bontakoztak ki. Lélegzetvétele lassú és szaggatott. Egyre furcsább… Ez talán csak egy lázálom. Fekete köpeny helyett ezüst páncélt viselt, amennyire meg tudtam állapítani. Alig tudtam elválasztani a háttértől. Közelebb lépett. Határozatlan, suta lépés volt. Tett még egyet. Lélegzete pár másodpercre elakadt. Teste, oly merev volt, mintha kőből faragták volna. Zaklatott lenne? Óvatosan fölém hajolt. Arca vak szemem világába veszett. Újabb kín rántott össze. Keserves nyögésem, akaratom ellenére kiszakadt belőlem. Gyönyörű halálom váratlanul előre bukott. Arcát vállamba temette. Döbbenten bámultam. Eltakarta a világot egy ezüstös fátyol. Csillogása, puhasága, édes illata elkábított, mégis volt benne valami fájdalmasan ismerős. Egyhamar rájöttem, hogy nem az eget elhagyó hold fénye borult a szememre, hanem a szenvedéstől megváltó hős ragyogó sörénye simult rám. Soha nem hittem volna, hogy ő egy, ilyen tiszta lény. Gyönyörű haját bemocskolta a vérem. Ezüstös csillogását beszennyezte. Ne, méltatlan vagyok rá! Elemeltem a földtől a kezem. Erőtlenül remegett. A gravitáció egyre visszahúzta, makacsul toltam előre. Csak még egy kicsit… Minden próbálkozásom ellenére visszaejtettem. Nedvesség futott végig a vállamon. Automatikusan megpróbáltam oda nyúlni. A karom helyén tapasztalt ólomsúly jutatta eszembe előbbi kísérletem. Már az emlékezet is cserben hagy? A nyakamon legördülő cseppek finom érintése csiklandozott. A testem még fogékony a külvilágra, talán még nem engedte el teljesen az életet. Édes halálom időnként meg- megrándult. Lavinaként zúdult rám a döbbenet. 

- Te miattam sírsz?

Válaszul megszorította a vállam. Ebben az apró mozdulatban tűzként égett a szenvedély lángja. Ki ez?

- Hogyne sírnék? Mikor, ha nem most?

Végtelen fájdalmat éreztem ki szavaiból. Ez a hang… mintha finom selyem simogatná az ember testét és lelkét. Ha tízezer évig élnék, sem tudnám elfeledni ezt a melódiát.

- Zelgadis? – suttogtam az ezüstragyogásba. 

Ajkai egy pillanatra nyakam érintették, majd lassan felemelkedett. Gyors, ruganyos mozdulatok kíséretében mellém ült. Fejem a térdeire fektette. Mindezt oly óvatossággal, mintha egy porcelánbaba volnék. Egy porcelán, ami már megrepedt, eltört. Csak a még megmaradt darabokat óvjuk a további balesetektől. Boldogság járta át a testem: itt van. Talán már nem szeret, de eljött. Hát, mégis együtt nézhetjük végig életem alkonyát. Egyetlen bánatom maradt csupán: arcát az aljas homály rejti előlem.

- Bocsáss meg! – suttogta. Hangja jóval zaklatottabb volt az indokoltnál. – Ez az én hibám! Nem vigyáztam rád!

- Miről beszélsz? Te nem akartad, hogy ide jöjjek. Ez a makacsságom eredménye. Mellesleg nem tartozol nekem semmivel. Nem a te feladatod rám vigyázni.

Már mindent értek. Zelgadis már csak Zelgadis… Mily tiszta a lelke! A legsötétebb lény halálának pillanatában is képes átérezni a fájdalmat. Vádolni magát valamiért, amit el sem követett.

- De, ha nem engedtelek volna el! – zokogta. – De mindent jóváteszek! Meggyógyítalak! – kezeit a sebemre fektette, de oly óvatossággal, mintha egy szappanbuborékot szeretne megérinteni. 

- Már minden hiába. A méreg szétterjedt.

- Méreg?

Mindketten tudtuk, hogy egyes mérgek nem kezelhetők mágiával.

- Lehet, hogy nincs igazad! – kezei alatt felvillant a gyógyító fény. Zöld energiaindák körbe áramlották a sebet. A vágás lassan összehúzódott. Kábultan néztem, ahogy hegesedni kezd, majd eltűnik. Hogy nyom nélkül-e, azt nem tudtam megállapítani. Végig húztam a kezem a felszínén. Ujjaim hamar beleütköztek a keresett felületbe. A megszáradt méregcseppek még a bőrömön ültek. Megdönthetetlen bizonyítékként szolgáltak halálom elkerülhetetlenségére. Óvatosan lekapartam egyet. Bár még így is láttam, annak ellenére, hogy vérem szennyezi, felismerhető maradt. Zelgadis tenyerébe ejtettem az apróságot. Figyelmesen szemrevételezte. Keze ökölbe szorult.

- Nem!- kiabálta.

Meglepetten rándultam össze az ordítás hangereje miatt. Riadt madarak röppentek az ég felé. Most jöttem rá, mi is tette ezt a helyet olyan kísértetiessé. Az élőlények hiánya, hiszen őket most is csak Zelgadis fényaurája vonzotta ide.

- Nem hagylak meghalni!

- A megmásíthatatlan ellen te sem tehetsz semmit! – leheltem.

- Akkor veled halok! – szorosan magához ölet. Érintése szinte égette a bőröm. Fájt, de oly édesen. Ugyanakkor elöntött a pánik. Rám tört a reszketés a halálának gondolatára.

- Eszedbe ne jusson!

- Engem csak te tartasz ezen a földön, Alexis!

- Ugyan, a létezésem nem befolyásolt semmit, és neked is csak fájdalmat okoztam.

- Nem igaz! Szeretlek! Mindig te voltál az egyetlen!

- Zelgadis…- pislogtam döbbenten. Fogalmam sem volt róla, hogy ő még mindig így érez. Túl megbocsátó.

Ajkai egy pillanatra az enyémeket érintették. Melegség öntötte el a lelkem. A külső sebek begyógyításával nyert nekem némi időt. A méreg okozta émelygés, az ereimben lüktető, emésztő tűz lassan kialudtak. A testem jóleső zsibbadás járta át. Ez lenne a végelgyengülés vagy Zelgadis végtelen szerelme könnyítette meg számomra az elmúlást? A sötétség azonban még nem fogadott be. Megfogadtam, hogy többé nem eresztem, soha el nem engedem. Most, mégis erre készültem. Nehezemre esett, mégis elhúzódtam tőle.

- Zelgadis.

- Igen? – tekintete engem fürkészett.

- Ne vedd át a fájdalmam. A halált nekem kell átélnem és nem neked.

- Csak, ennyit tehetek érted. –hangja megtört és szégyenkező volt.

- Kérlek. – nem akartam, hogy velem szenvedjen, hogy majd így emlékezzen rám.

- Nem. – jól ismertem, már ezt az ellentmondást nem tűrő hangot. Részéről lezártnak tekintette. - Nem ülsz fel?

Bólintottam. Óvatosan felhúzott, a hátam és a fejem a mellkasának döntöttem. Szívének üteme hallatán áldott nyugalom uralkodott el rajtam. Nagy, meleg tenyerét a fejemre simította.

- Velem maradsz?

- Örökre. – suttogta a fülembe.

Ez a válasz nyugtalanságot ébresztett bennem.

- Ígérd meg, hogy tovább élsz! Hogy nem dobod el az életet!

- Meghalni borzalmas, de az hal meg igazán, aki végignézi.

Most döbbentem rá, milyen önző is vagyok. Könnyek gyűltek a szemembe.

- Ha a szívedben megbocsátás él, elnyered a lehetőséget egy szebb életre. – óvatosan megszorította a kezem. – Már pedig benned nem élhet gyűlölet.

- Tévedsz. – elöntött a keserű harag. – Gyűlölöm, aki ezt tette, aki megölte Gregorit, Lilianat, Williamet, Adelet, Kait, Leonardot és a többieket. – zokogtam. – Még a lelküket is szétmarcangolták.

Finoman dörzsölgette az oldalam. Jobb keze ökölbe szorult.

- Nyugodj meg! Megbosszulom őket és téged is. – fájdalmasan elnyújtotta a mondatot. 

A félelem jeges markába szorultam. Nem akarom! Az ártatlanságod nem veszítheted el! A lelked tisztasága felbecsülhetetlen! Nem szennyezheted be értem! Te, aki angyal vagy az angyalok közt, nem onthatsz vért! Értem nem!

- Nem! Nem teheted! – heves reakcióm meglepte. Halkabban folytattam. Elgondolkodva pislogtam a sötét homályba. – Először azt kívántam, bár megbosszulnál, de elvakított az önzésem. Nem akarom, hogy vér szennyezze kezed.

- Nem érdekel a tisztaság.

- De engem igen.

- Angyalom. – suttogta.

Arcát a hajamba rejtette. Furcsán mutattak ezüstös tincsei az én fekete loboncomban. Akár a hold az éjszakában. Az égitest, ami beragyogja az éjszakát, az éjszaka ura. Csak, hogy az este elpusztul a napsugarak ragyogó szorításában, még a hold elillan, hogy következő éjjel egy még elkápráztatóbb sötétség királya legyen. Időm lejárt, eljött a hajnal. Eljött értem a fényesség tüzes serege, hogy végleg eloszlasson, hogy valaki a helyembe léphessen. Egy szebb, erősebb. Mint egy hurrikán rántott vissza a valóságba az arcomra hulló aprócska csepp. Hihetetlen erőfeszítés árán, de uralmam alá vontam jobb kezem. Esetlenül letöröltem a kis bűnöst. Mi az, esik az eső? Bágyadtan pislogtam a sötét égre. A fák lombjai közt alig-alig tudta átverekedni magát, a dimenzió kezdetét jelentő égbolt. Csupán itt-ott bukkant elő egy két falevél közül. Őt is legyőzték, elnyomták. Zelgadis alig érezhetően összerándult. Csak most tűnt fel a közénk vont pajzs. Nem akarja, hogy tudjam, mit érez? Miért? Lélegzete kapkodó volt. Miattam sír? Nem érdemlem.

- Találsz majd valaki méltóbbat, mint én.

- Méltóbbat? – nem sikerült teljesen palástolni, dühöngő haragját. – Ez már a lázgörcs hatása? – letörölt könnyeitől nedves tenyerét a homlokomra fektette.

El akartam űzni a kínt a szívéből, melyet én okoztam, melyet én ültettem oda. Csirájában elfojtani az összes rosszat. Azt mondják, hogy ha szeretsz valakit, azzal a kezébe adod az eszközt, hogy fájdalmat okozzon. Igaznak bizonyult. De mégis, miért neki ártottam ennyit? Miért pont neki? Minden tervem, vágyam, úgy igazítottam, hogy ő ne sérüljön, mégis benne tettem a legtöbb kárt. Minden erőm összeszedve kibontakoztam az öleléséből.

- Mit szeretnél? Várj, hagy segítsek!– Zel automatikusan hozzám igazította a mozgását. Pillanatok alatt rájött, hogy mit is akarok.

- Képtelen vagyok látni az arcod. – suttogtam a fülébe. Úgy szomjaztam a látványára, mint egy pohárvízre a sivatagban bolyongó. Talán pont ott is vagyok: egy kietlen sivatagban.

Hatalmas tenyerébe fogta a kezem, így még apróbbnak és törékenyebbnek tűnt. Finoman az arcára simította. Behunytam a szemem, hogy igazán csak őt „láthassam”. Minden egyes vonását meg akartam jegyezni. Sűrű szempilláit, szép ívű szemöldökét, magas homlokát, az orra ívét, arca szép vonásait, érzéki ajkait, melyek finoman szétnyíltak az ujjaim alatt. Ezt az emléket magammal viszem a sírba. Kezem sós könnyei nedvesítették. Mostanra már csak valami derengés maradt a világból. Zelgadisnak köszönhetően, csak innen tudtam, hogy közel a vég. De nem bánom, mert az ő karjaiból ragad el a kárhozat. Csak egy pillanatra láthatnálak. Ilyen az én lelkem, örökké telhetetlen.

- Angyalom. – suttogta.

Nem kerülte el a figyelmem a hangjában bujkáló fájdalom. Hüvelykujját az államhoz érintette, majd nagyon finoman végig húzta az alsó ajkamig.

- Te vérzel.

- Lassan vége.

- Ne mondd ezt! – egy pillanatra kíméletlenül megszorított. – Nem engedlek el!

Könnyek gyűltek a szemembe. Szeretlek! Nem mondtam ki elégszer, nem adtam a tudtodra, mennyire szeretlek! Gyakran elveszünk a szürke hétköznapok forgatagában, olyannyira, hogy elfeledjük, mi az igazán fontos számunkra, csak mikor megcsap a változás szele, akkor ébredünk rá. Mikor már igazán késő.

- Bocsáss meg, hogy így hagylak itt! – hosszú, meleg ölelése boldoggá tett.

- Bolond. – morogta.

Léptek zaja törte meg a csendet. Fülelni kezdtem. Semmi sem moccant, csupán a lélegzetük halk ritmusa volt hallható.

- Ne engedj el! – arcom a mellkasának döntöttem.

- Soha!

Biztonságot adó karjai szorosan öleltek. Ebben a percben szépnek láttam az életet a közelgő halál ellenére. Egyre kevésbé érzékeltem a külvilágot. Csak én voltam és Zelgadis. Kellemes, melegség járta át a testem, de így is reszkettem.

- Alexis, szinte égetsz! – óvatos fészkelődésbe kezdett. – Na, várj! Ez most nem fog jól esni.

Intésére az erdő még sötétebb lett. Halk morajlás törte meg a csendet, szétrebbentek a közeli madarak. Szárnysuhogásuk elhalt a távolban. A levegő fokozatosan lehűlt. Először csak egy két csepp végül szakadni kezdett az eső. A víz mindenemen áthatolt. Vacogva bújtam Zelgadishoz. Testemre tapadtak az átázott ruháim. Remegtem, fáztam, de mégis, olyan jól esett. Homlokomra simította jéghideg kezét. Így ültünk még percekig a szakadó esőben, mint ha ez elmoshatná a búcsúzás fájdalmát. Némán, szótlanul. Vártuk az elkerülhetetlent. Szemhéjaim fokozatosan elnehezültek az idő múlásával. Nem akartam tovább küzdeni, csak süllyedni, feledni. A fülemben doboló vér üteme egyre lassult. Hallottam a túlvilág szűnni nem akaró hívogatását és már hittem neki. Én oda tartozom. Egyre mélyebbre merültem az öntudatlanságban. Erőmön felül szorítottam valamit. Bármi is az, ideje elengedni. Marionett bábuként zuhantam a földre. Mesterem, irányítóm rám unt, elengedett.

- Alexis! – kiáltott egy kétségbeesett hang.

Ki vagy és miért nem engedsz utamra? Újra és újra egy nevet ismételgetett. Ki hiányozhat ennyire neki? Furcsa, az az érzésem támadt, hogy miatta vagyok még itt. Valami nem hagyott nyugodni. Egyszerűen nem jutott az eszembe. De tudtam, hogy ott van.

- Alexis. – suttogta. A kétségbeesés uralta a lelkét, de nem éreztem benne a feladás szikráját sem.

Kedves ez a férfi. Szerencsés lehet a kiválasztottja. Egy árny vált ki a fák közül. Nem tudtam eldönteni ember-e vagy állat. Hangtalan, villámgyors léptekkel közeledett. Csupán egy lépésre tőlünk megállt. Körvonalai baljósan elnyúltak. Volt benne valami a ragadozók kecsességéből, mégis ott rejlett mellette a préda megtörtsége is. Az ég felé rántott egy tárgyat, mintha csak ketté akarná vágni vele. Szikrázva törtek meg a pengén a hold sugarai.

- Vigyázz!- a hangom, oly gyenge volt, hogy akár a lágy szellő is elmoshatta.

Nem voltam elég gyors. A támadó belemártotta kardját. A lendület a testén áthaladó fegyvert az én bőrömbe is beleágyazta. Meleg vér fröccsent az arcomra, meredten bámultam reszkető kezem, melyet most az ő vére szennyezett. Fájdalom járta át a testem.

- Zelgadis! – sikítottam.

Átkaroltam a megsebzett testet. Ő nem! Ő nem érhet ilyen véget! Ez az, amire eddig nem emlékeztem. Ez a név, ami a világot jelenti a számomra. Hogy lehetek ennyire hitvány? Elöntött a kétségbeesés, a gyűlölet. Ez nem lehet!

- Angyalom. –a hangja bágyadtan szólt. Szinte már nem is volt benne élet, de mégis éreztem a mérhetetlen szeretet. – Hát még élsz? Nem hagylak egyedül menni.

- Zelgadis…

Teste az enyémre hanyatlott. Ő nem halhat meg! Előbb nem, mint én! A vadállat ismét mozgásba lendült. A világ egyik legtisztább angyalának sérült testére lépett, hogy lendületet vegyen a gyilkos eszköz kihúzásához. Újra a magasba emelte a vértől szennyes kardot. A markolat egy fekete sárkányt ábrázolt. Egy fekete, pikkelyes fenevadat, melynek eltátott szájából nőtt ki a penge. A penge, melyet az ő vére tarkított. A sárkány ezúttal is lecsapott. A gyilkos, Zelgadis testét és szívét keresztüldöfve mártotta az enyémbe. Felsikítottam. A két szív fájdalmas, utolsó dobbanása tökéletes duettként veszett bele az éjszakába. Egyedül akartam menni, s most együtt ölel minket keblére a sötétség.