London

London

Fandom: Axis Powers Hetalia

Korhatár: PG-13
Jellemzők: dráma, angst

Rövid leírás: Főszereplőm ezúttal is Anglia, de mint csak egyszerű ember. Egy átlagos halandó a II. világháború közepén. Hogy hogyan is élte meg ő a londoni bombázást.

kép forrás:  http://www.chickensmoothie.com/Forum/viewtopic.php?f=28&t=760392

  London

         Bágyadtan szemléltem, mi lett a városból, melyet úgy szerettem. Mi lett az egész Európa által elismert településből. Dermedten tettem meg az első lépést. Kényszerítenem kellett magam, hogy megismételjem a mozdulatot. Úgy éreztem, mintha egy részem is elpusztult volna.

         A gyönyörű épületek romokban hevertek, lakóik holttestei mindenütt ott voltak. Halotti bűz és a puskapor szaga nehezítette a levegőt. A Napot eltakaró sűrű felhők uralma állandósulni látszott. Hát soha nem mosolyog már ránk a fény? A felettünk elhaladó bombázók látványa általános riadalmat okozott. A megmaradtak egymást taposva menekültek. A rendőrök alig bírtak a pánikba esett emberekkel. Kétségbeesve vonszoltam magam. Nem adhatjuk fel! Így nem! A Temze ártatlan áldozatok vérével vegyülve vitte a hírt: Londont eltaposták, a németek győzelmet arattak. Az Északi-tenger hajósai mind tudhatták már, hogy hogy végezte az arisztokraták hazája, elsuttogták nekik a víz által sodort holttestek. Síró kisgyermekek könyörögtek halott szüleiknek. Ám anya és apa minden kérés ellenére mozdulatlan maradtak. Akaratuk ellenére elhagytak titeket. Én viszont saját döntésem alapján cselekedtem. Hű társam a bánat ismét a vállamba vájta karmait. Hát megfeledkeztem volna róla? Mintha képes lennék rá. Bocsáss meg, kicsi Alfred! Feladtam őt is. Az egyetlent, ki még fontos volt nekem, hátrahagytam egy óvóhelyen. Élj boldogan! Állj majd ki Angliáért, de ha nem teszed sem hibáztatlak. Csak légy boldog és erős! Erősebb, mint én! Nem vágytam másra csak a pusztulásra, ha a sors ezt nem adja meg nekem, még mindig enyém lehet a bosszú. Addig ölök, még képes vagyok a mozgásra, addig tizedelem a németet, még a lelkem el nem hagyja a testem! Néma eskümet megpecsételve, a közeli házat marcangoló tűz látványos táncba kezdett, a kitörő ablakok szilánk zuhatagára apró szivárványokat festett a fény. Vidám játéka nem illett a londoni hanyatláshoz. Boldogság, jó kedv? Itt nincs helye, még a bosszú be nem végeztetett. Remegő térdeim egyre kevésbé bírták a terhelést. De miért is aggódom? Hova is tartok? Nem tudom, ahol fegyvert adnak! Arcomra hullott az első csepp. Hunyorogva tekintettem az égre. Hát a jó Isten is velünk sír? Miért nem védett meg? Miért adott a németek kezére?

- Hallod? – üvöltöttem a viharnak. – Hol vagy? Hogy tehetted?! – hangom elcsuklott – Hol vagy ilyenkor? – lábaim összecsuklottak.

Az eddig csendesen síró emberek döbbenten néztek rám, majd követték a tekintetem. Néhányan megbotránkoztak kitörésemen, mások egyetértően kezdtek felfelé meredni. Büszkeségüket fel nem adó arisztokrata kisasszonyok bámultak rám lenézően. Ez az, maradjatok csak ilyenek! Ne ereszkedjetek le a pornép szintjére! Elvégre ti vagytok a halott London urai! Ez mind a tiétek! Könnyeim megeredtek. Testem megállíthatatlanul rázta a zokogás. Miért? Ujjaim a sárba mártottam, hogy ne az arcom marjam. Miért? Az engem körülölelő halál, félelem és őrület lassan teljesen megfertőzte a lelkemet is. Tovább vánszorogtam. Zavarodottan kerestem az „utam”. A szirénák felsírtak. Ereimben megfagyott a vér. Az apokalipszist jelző hangok minden könyörgésem ellenére tovább nyivákoltak. A pokol közeledett. Ismét. Az emberek egy része futásnak eredt. Egymást fellökve, taposva igyekeztek a biztonságot ígérő pincék felé, mint a vihartól megriadt veszett kutyák. Megvalósult rémálmom megint utolért. Még az előző bombák okozta tüzet sem oltottuk el, már itt lennének? Durcásan leültem. Már igazán nincs mitől félnem. Mindent elvettek tőlem: a hazám, a pozícióm, a feleségem. Nincs már semmim, csak az életem. Az övék! Egy rendőr ragadta meg a karom. Elkeseredetten próbált felcibálni. Nem engedtem neki. Még egy utolsót rántott rajtam, majd igen csak hamar feladva tovább rohant. Eső áztatta szőke hajam a szemembe lógott. Legalább nem látom, mikor is érnek ide. Elszántan markoltam a füvet. Nem megyek sehova. Alig pár perc múlva a bombázók mással össze nem téveszthető hangja járta át Londont. Hát újra itt? Fülsüketítő robbanások sorozata rázta meg a földet. Vagy csak a saját remegésem érezném? Újabb dörrenés. Majd halálsikolyok százai égették magukat az elmémbe. Fogaim össze-össze koccantak. Süvítő hang a fejem fölött. Hát ez lenne a vég? Egy apró kéz markolta meg a vállam. Felkaptam a fejem. Egy aranyhajú kisfiú, gyönyörű, jégkék szemei meredtek rám. Könnyei végig folytak az arcán. Inge sáros volt, a nyakában lógó piros kis szalag elszakadt.

- Arthur bácsi! – sírta keservesen.

Döbbenten meredtem rá. Ő hogy kerül ide? Egy ilyen kis angyal nem illik a háború szörnyű világába.

- Gyere! – kérlelt.

Nevelt fiam megragadta kezem és húzni kezdett. Alig volt erő a ötéves kicsi kezében, mégis úgy éreztem, mintha egy elefánt ereje dolgozott volna benne. Talán ő lenne az én utam? Megadva magam felálltam.

- Miért hagytál ott? – dörzsölgette szemeit - Már nem szeretsz?

Csak bámultam rá. Hogy felejthettem el pont őt? Bűntudatom támadt. Rá egy percig se gondoltam. Önző mód csak a saját nyomorom érdekelt. Alfred ruhái teljesen átáztak az esőben. Kicsi teste reszketett. Még mindig nem fért a fejembe, hogy hogy szökött meg, de már nem is érdekelt. Felkaptam, hogy együtt szökhessünk meg a háború viszontagságai elől. Szívének gyors verését érezve már tudtam, hogy miért is élek.

***

        Lustán kavargattam ötórai teám. Alfred az ölemben szendergett. Két éve már annak a pokolnak és még mindig élek. Visszaadta a kedvem ez a gyermek. Finoman öleltem magamhoz. Nem is tudja még, hogy mivel tartozom neki. Célt adott egy elveszett léleknek, a puszta létével.