Félédes játszma

   Hát vannak még csodák! Több posztban péntekre ígértem a frisset, és most nagyon úgy tűnik, hogy össze is jön. Bár hozzá tartozik az igazsághoz, hogy ezt eredetileg szilveszterre szántam, de a buli olyan jól sikerült, hogy aznap megfeledkeztem róla. ><
   Black-kel a várost róttuk éjszaka. Miután megvettem magamnak egy cowboykalapot teljesen feljogosítva éreztem magam, hogy megkattanjak. Meglepően gyorsan sikerült azonosulni az általam képzelt "amerikai élet érzéssel", így útitársam pillanatok alatt elnyerte Kanada szerepét. (és nem is ittam! ><) Bár ha Matthew ilyen heves volna, Alfred  hamar elvesztené egyeduralmát.
   A Missing kérdésre leginkább email-ket kaptam. Nos, talán még egy második fejezetet megérdemel a dolog. Sokak problémája az volt, hogy gyakorlatilag nem tudtunk meg semmit. Igazatok van! Igyekszem több információt elétek tárni. A panaszok másik fele Kanada hollétére vonatkozott. Nem akarok senkit áltatni, Matthew eleinte csak fantom szereplő lesz, bár kétségtelenül a leglényegesebbek egyike.
   Gondolkodom bővítéseken is. Egyrészt újabb párosok megjelenésén. (Usuk, Pruhun, PruAus, Germancest, Asakiku, ScotUk) Másrészt bővülne a fandomok listája. ( Vampire Knight, Ao no Exorcist, Good Omens, Bleach) De ez egyelőre a jövő zenéje. Mostanában túlságosan tele van a fejem a Fruk-kal.><
De igyekszem váltani! Ha elkezdek csak Francisről írni, plátói lesz a szerelem, ha Angliáról, jönnek a sokszögek. Nem bírom őket elkülöníteni! xD

Félédes játszma

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: Minimális spamano, egy pici germancest, no és mi? Fruk
Jellemző: humor (próbálkozik), shounen ai, itt-ott trágár jelzők
Korhatár: 14, Francis és Gilbert biztosítja a jó hangulatot
Rövid tartalom: Ismét csak Fruk fic a Bad Trio, Romano és Ludwig vendégszereplésével.
A szivarfüstös játszma hamar kicsinyes civakodássá válik, hogy aztán elmérgesedhessen a helyzet. A gátlások alkoholban jól oldódnak, a sérelmek felszínre tőrnek, Gilbert vesztésre áll, Angliát titkon zaklatják, egy emlékezetes este tuti receptje.
Meglehetősen OCC-re sikeredett szegény Gilbó és Anglia sem az igazi, de már az agyvérzéssel küszködök! xD

  A csatatér puskaporos szagát érezve bárki meghátrált volna. Az ellenfelek keserű küzdelme beleitta magát a bútorokba, a falakba, a levegőbe, a szoba nehéz hangulatába. A tűz csak néha-néha rebbent meg, mintha ő is tartana valamitől. Vagy nem akarta zavarni urát a koncentrálásban. Négy elemi erő feszült egymásnak. A pincér letette a néhány perccel korábban odavetett rendeléseket. Várva az új utasításokat, ezüst tálcáját a mellkasához szorítva, levegőt nem is véve, némán ácsorgott.

 - Mehetsz! – intett gazdája és visszasüllyedt a játszma súlya alá.
  A füstöt szinte vágni lehetett, ködöt képzett az asztal négy oldalán helyet foglaló férfiak körül. Az élénk, vörös szempár zavartan rebbent a mellette ülő kártyái felé. Nem állt szándékában csalni, mikor idejött. De most bármire képes lett volna a győzelemért. A hosszú évek megtanították neki, hogy a vesztesre senki nem emlékszik. Sem a majdnem győztesekre. A történelem csak a nyertes nevét őrzi évszázadokon át. Zavartan söpörte hátra ezüstös frufruját, de mosolya a régi maradt. Érezte ugyan, hogy szorul a hurok, de ő az egyetlen és a hatalmas. Meg fogja találni a jó szerencse. Nem. A győzelmének semmi köze a szerencséhez, egy tétova jelenéshez, melynek léte nem is bizonyított. Mert Poroszország az egyetlen és hatalmas, ma kenterbe veri a többi gyengeelméjűt, akik ostobán hajlandóak voltak elfogadni kihívását. Eme kristálytiszta diadal érdekében közelebb húzódott hát a mellette ülőhöz. Ludwig nem egy vesztest vár haza.
   Az üde zöld tekintet mosolyogva méregette az időnként áthajoló poroszt. A siker biztos tudatában dőlt hátra. Jóízűen forgatta a kezében tartott pókert. Szórakozottan eltakarta, majd szétnyitotta ujjait. A kör ötös előbújt, majd a pikk ötös követte kisvártatva, tovább csúszott a fehér kesztyű, treff ötös, mosolya megdobogtatta a vele szemben ülő szívét, káró ötös és pikk hetes. Elégedetten fektette le a lapokat az asztalra.
 - Nyertél! – suttogta a fülébe a játék hevében magáról megfeledkező olasz.
Antonio kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait és megigazított egy gombot fekete öltönyén. Majd megpróbálta közelebb húzni magához a küszöbön álló győzelemtől megrészegült Romanot. A fiú egy pillanatig engedett, de hamar visszatért a szivarfüstös valóságba. Fülig vörösödve nyomta a spanyol fejébe a kemény kalapot és kiviharzott a szobából. Néhány másodpercig még dübörögtek távolodó léptei, végül hatalmasat puffant egy ajtó. Antonio sóhajtva lökte el magát a fényes asztaltól. A félig leégett szivart beékelte két zseton közé. A ventilátor lustán forgott, néha árnyékot vetve a játékosok arcára.
 - Ha most elmész, kiszálltál – szólította fel egy negédes hang.
Vacillálva állt meg. Ez egy olyan könnyű győzelem volna, de Romano...
 - Megvárunk – gyakorolt kegyet vele, a látszólag unatkozó francia.
Francis előre lökött néhány zsetont. A lila torony csörögve csúszott végig az asztalon, hogy nagyot koppanva eggyé váljon a színes kupaccal az asztal közepén. Elgondolkodva rágcsálta a szivar végét, természetesen csak bájosan elbóbiskolt. Ma nyernie kell, ma mindenképpen. Nem kisebb volt a fogadás tétje, mint a mellette ülő erénye. A vesztes teljesíti a győztes egy parancsát. Már megágyaztatott a vendégszobában. Vagy a sajátjában? Ki tudja, a kettő oly közel van egymáshoz. Kék szemei a fehér, kecses kézben nyugvó kártyákat bűvölték. Kántálása sikeresnek bizonyult, ugyanis a szőke férfi sietős ritmust dobolt a bal kezével, na persze szigorúan csak az asztal alatt. A szemébe húzott kalap miatt nem lehetett rálátni a zöld íriszre. Franciaország finoman végig simított az angol lábszárán. Arthur tekintete felizzott, de pillantok alatt visszanyerte a hidegvérét. Szomszédja rekedt nyögése törte meg a csöndet.
 - Kérlek tartsd magad alatt a lábad! – vigyorgott Anglia képébe.
 - Majd, ha nem próbálsz csalni – jött a színtelen felelet. – Tartom és emelek. – a szemkontaktust végig megtartva tolta előre a zsetonokat.
 - Egyébként ez minek van itt? – Gilbert ujja az angolra meredt. – Nem emlékszem, hogy összehaverkodtunk volna.
 - Hárman nem az igazi – rántott vállat a francia.
 - Jöhetett volna Ludwig vagy bárki más, de ez... – a porosz méltatlankodva tologatta a műanyag korongokat.
 - Gyermekkori barátom és szövetségesem és nem sokára a hálótá... au! – nyögött fel. – Angleterre!
 - Tedd le az ászt, ami a zakód zsebében volt! – Arthur fel se nézett a lapjairól, csak egy apró mosoly ült ki ajkaira.
 - Rágalom – suttogta a másik fülébe a francia.
Anglia látványosan elhúzódott tőle.
 - Hol a francban van már Antonio? – Gilbert szemei unottan fürkészték a bézs tapétát.
Mindig is rámenősebbnek képzelte a francia ízlését, de a régi bárpulton kívül nem volt a berendezésben semmi szokatlan. A szalon eleganciája szinte elálmosította a poroszt. Fehér öltönye kényelmetlen volt, a cipő szorított, az angol jelenléte bosszantotta, a szivar füstje fojtogatta.
 Halk léptek törték meg a csendet, a spanyol visszaült a székbe.
 - Gyorsan rendezzük ezt le – korábbi jókedve teljesen elillant.
Francis somolyogva vette tudomásul, hogy talán sosem látta még ilyen lehangoltnak örökké vidám szomszédját.
 - Morcos az asszonykád? – röhögött az albínó.
 - Csak fáradt – nyugodtan rendezgette lapjait. – All in.
Gilbert prüszkölve köpte ki a bort. A nemesi ital pillanatok alatt keresztül szelte a szobát, csinos foltot hagyva az angol csíkos ingén. 

 - Idióta! – pattant fel az érzékeny anyagot dörzsölgetve. – Ezt kifizeted, ugye tudod? – dohogott.
 - Nem áll jól a szénád, Gilbó? – dorombolt Francis. - Ülj le, majd kiszedjük! – fordult a szőke felé.
 - Ez a darab átkozott kényes! Gilbert, te meggondolatlan, idióta!
 - Ne merd hatalmasságom nevét a szádra venni! – harsogta az előbbi.
 - Az egyetlen hatalmas benned a túlméretezett egód!
 - Vegyél szájkosarat az elcseszett szövetségesednek! – ugrott fel a  porosz, Francisre meredve.
Az asztal megremegett.
 - Angleterre, Gilbert nyugalom! – a házigazda békítőleg újra töltötte a poharakat. – Bort?
Arthur szemei szikrákat szórtak. Félő volt, hogy a benne kavargó tenger ki talál törni. De a hullámok és a viharok fojtogató tömege helyett a frissen kitöltött italt választotta. Kikapta szomszédja kezéből és a porosz fejére zúdította azt. Egy pillantra Gilbert haja épp olyan vörös volt, mint a döbbenettől csillogó tekintete. A szobára néma csend telepedett. Francist a nevetés környékezte, de nem merte szabadjára engedni. Próbált komoly képet vágni a kitörőfélben lévő katasztrófához. 
 - Na, most véged, anglikán féreg! – tért magához először a porosz. – Eltaposlak!
 - Gyere! – sziszegte Anglia és felkapott egy széket.
Francist egy pillanatra a régi Arthurra emlékeztette, arra a mocskos szájú kalózra, akit évtizedeken át hajszolt, aki annyi álmatlan éjszakát okozott neki. Nosztalgiázva sóhajtott fel. Sok mindent odaadott volna, akár egyetlen olyan régi éjszakáért. A sós tenger illata, a tűz táncoló lángja okozta múlandó fény, a deszkák recsegésének édes hangja, a vitorlákat tépő, üvőltő szél morajlása és a whisky-től mámoros kedvű Anglia hamis dalai, lopott csókjai az imbolygó fedélzeten. Ám ebben a pillanatban csak a meggyötört asztal imbolygott, melynek Gilbert igyekezett kitörni a lábát.
 - Na de uraim! – a pincér totojázva fordult, hol Arthurhoz, hol az ezüst hajú, tomboló szörnyeteghez, kit többszöri látogatása után a személyzet csak fehér démonként emlegetett.
 - Viselkedjetek már úriemberekhez méltóan! – legyintett lemondóan a házigazda.
Anglia megmerevedett mielőtt istenesen hozzávághatta volna ellenfeléhez a széket. Lassan engedte a földre, majd maga is leereszkedett.
 - Na, mi van? Megfutamodsz? – kacagott Gilbert.
 - Megkegyelmezek – Arthur unottan elnézett a másik irányba. Kezeit durcásan összekarolta.
 - Belátod, hogy hiba volt Poroszország őhatalmasságával ujjat húzni? – a porosz hahotázva görnyedt a másik felé. Majd felkapta újdonsült fegyverét. Az immár kiürült boros pohár fenyegetően meredt a megcsúfolt ing felé. Anglia tüntetőleg a lapjai után nyúlt.
 - Ismerd be, te féreg! – széles mozdulatokkal hadonászott.
 - Kimásznál a magánszférámból? – Arthur hideg hangja mellett jótékony napsugaraknak tűntek a pezsgőt körülölelő jégkockák.
Az üveg újabb ívet írt a levegőbe, majd kiadta a lelkét egy utolsó csepp formájában. Francis előtt, mintha lelassult volna a világ. Az az egyetlen apró csöpp rakétaként süvített keresztül a távon. A háború is az első áldozat vérével kezdődik. Hang nélkül csapódott be az apróság, a selyem ing kényes szálai közé, újabb bélyeget hagyva rajta. A megalázottság egy újabb nyomát.
  Anglia keze megremegett, majd megemelkedett az egész teste. Gilbert döbbenten rogyott a földre Angeterre-zuhatag alatt. Framcis sóhajtva bámult utánuk. Mosolyogva szemlélte az eseményeket. Hogy féltékeny volt-e? Igen. Őt sosem vette így le a lábáról. Soha nem ugrott rá ilyen szenvedéllyel. Hogy élvezte-e? Nagyon. A fiatalság dinamikája mindig lenyűgözte, az ifjú testek egymásnak feszülése, az elsuttogott, mocskos káromokodások, a felszakadó üvöltések. Eljátszott a gondolattal, hogy csatlakozik, de nem akarta kizökkenteni őket.
 Anglia finom kezei lecsaptak az alatta küzdő porosz fehér nyakára. Gilbert vergődve próbált megszabadulni tőle. Vörös szemei valósággal égettek, de méltó válasz volt Anglia zord óceánja. Poroszország őhatalmassága vesztésre állt. Egyre fogyó levegője volt a legnagyobb problémája. A látszólag törékeny angol a dühtől fűtve igenis veszélyes. Nagyon jól tudta, túl jól ismerte már ezt az oldalát is. Az egyre tomboló világ átkozott mérgessé tette. Nem végezhetnek vele ilyen egyszerűen! Ő nem! Elvégre Poroszország egyenlő a legyőzhetetlenséggel! Ujjai végigjártak az asztalon vagy inkább csúsztak a lakkozáson. Reszketve kutatott. Francis őrjítő nyugalma és kélyes tekintete csak tovább növelte dühét. Spanyolország fel sem nézett a lapjairól, a pincérek megrökönyödve álltak. De neki nem kell a világon senki! Tenyere valami hidegnek és keménynek ütközött. Végre! Megragadta az üveget és előre lendítette. Ez a senki csak azt kapja, amit megérdemel! Anglia arcán döbbenet suhant át, gondolkodás nélkül kapta maga elé a kezét.
 - Most megfizetsz! – kacagott Gilbert.
 Tökéletes terve megsemmisült. Egy hideg marok csapott le rá. Az üveg megdermedt a levegőben, mielőtt beteljesíthette volna küldetését. A német egy izzó, kék szempárral találta magát szemben. Döbbenten meredt a franciára.

 Francis arcán a harag és a gyűlölet mással össze nem keverhető jelei uralkodtak. Ellenségesen méregette fegyvertársát, azt el nem eresztve és maga mögé szorította az angolt. Arthur megrökönyödve vette tudumásul, hogy igen, most a varangy hátának simul, emberek és nemzetek jelenlétében, és igen, ez a mihaszna védte meg attól, hogy a boráztatta ing véres is legyen. Az újdonsült őrző fásultan eszmélt rá, hogy mit is művelt. A támadó vörös, vádló tekinteténél már csak a mögötte ledermedt brittől rázta ki jobban a hideg, de tagadhatatlanul feldobta a közelsége. Szinte hallotta az angol agyában megjelenő pengék csörgését, a kibiztosított fegyver halk kattanását, a képzelt gránát üvöltő robbanását. Minden mindegy alapon rántotta az ölébe a dühtől reszkető férfit. Angleterre halálra vált arccal meredt rá, kifejezetten bájosan festett a megszeppent tekintettel. Elhűlve bámult a kék szempárba. Keze makacsul  szorította a másikét, de most ellazította ujjait. Sóhajtva zárult le szemhéja, elzárva a zöld mélységet. Francis nyögve vágódott hátra, az ütés meglepetés szerűen érte. Morogva dörzsölgette felhasadt alsó ajkát, annyira tudta, hogy ez lesz és mégis hagyta magát. Újabb hideg zuhanyként érte a nyakába ömlő ragadós ital. A hideg valami lustán folyt végig fedetlen nyakán, döbbenten rándult össze, és beleitta magát a fehér zakóba. Megütközve pillantott fel a vihogó poroszra, aki a készletekkel kezdett rapid biológiai támadásba.
- Nesztek, rohadt Szövetségesek! – kacagott hátravetett fejjel.
Francis beletörődve nyalta le a szája szélén végigfolyó csöppeket. Nem egészen ezzel a céllal hozatta a drága bort, de ezt a felhasználást alkalmazni fogja. Anglia arany haján megültek a vörös cseppek, arcán vékony sávokban folyt végig. Ragadozó szemei gyűlölködve csillogtak, akár csak a vérszerű szesz. Inge végképp megadta magát, átázva látni engedte a fiú törékeny karjait, az idegességtől vadul hullámzó mellkasát. Minden túlzás nélkül jól állt neki a bor. A francia újabb pontot rögzített képzelgéseinek hosszú listájára, legközelebb fehéret hozat és, ha kell maga önti nyakon.
 - Nyertem! – jelentette be Antonio, rámutatott az egymás mellé fektetett lapokra.
Tagadhatatlanul lenyomta a Francis által kiszenvedett drillt, a porosz csenevész sorát és a brit gyengécske kettős párját.
 Franciaország somolyogva fordult az utóbbi felé. Arthur rezzenéstelen arccal pattant fel és kezet nyújtott Antonionak. A spanyol ragyogó mosollyal fogadta el az angol közeledését.
- Csaltál! Te mocsok! – Gilbert lazán az asztalra vágta a kiürült üveget.
- Bizonyítsd be! – kacagott a latin, felkapva kalapját, lazán meghajolt. – Uraim, távozom. A keresztapával kell köszöntenem az újévet! – zöld szemei sötéten világítottak ki a fekete karima mögül. -  Francis, köszönjük a meghívást!
- Örülök, hogy itt voltál, de kihagynátok a party lelkét? – szomorkásan pislogott. – Még csak most jönne az orgia!
Spanyolország nevetve bökte meg a francia orrát. – Nem hagylak egyedül – futólag az öltöző angolra pillantott. – De ha nem sietsz, megszökik!
Poroszország hőzöngve kapta fel a zakóját. Vörös szemei szinte lyukat égettek a spanyol homlokára.
- Várj meg! – szólt az ajtón kilépő férfi után.
- Ó csak nem szóbaállsz egy csalóval? – mosolygott rá Antonio.
- Többek között nagylelkű is vagyok és a csalókat senki nem tiszteli. Szerencsétlen áldozata lettem egy szélhámosnak, de már készülök az offenzívára – felelte egykedvűen.
- Mindent bele! – Spanyolország ragyogása levakarhatatlannak tűnt. – Boldog újévet Francis, Arthur! – kiáltott vissza.
Gilbert ügyet sem vetve rájuk, távozott a helyiségből. Francis jó házigazdához híven, lelkesen és persze sajnálkozva kísérte ki őket, de egy percre se tudta kiverni a fejéből a szobában hagyott bortól mámoros angyalkát. Visszaérve Anglia a pókerasztal szélén ücsörgött, elgondolkodva tologatta a zsetonokat, arca kipirult az elfogyasztott alkoholtól. Megkésve kapta fel tekintetét, de nem nézett a másik szemébe, zavartan fordult el.
 - Lezuhanyzok, aztán megyek – esetlenül szorongatta szövetkabátját.

 - Ugyan, pazarlás lenne – felelte Francis.
Befele jövet már elküldte a személyzetet, nem kívánta közszemlére tenni az angol édes arcát. Kifejezetten szerette Angliát spiccesen, leeresztette a védelmét. Óvatosan közelítette meg a prédáját, finoman a lábai közé lépett. Arthur laposakat pislogott rá.
 - De ragadok. Így rám fog tapadni az összes hülye leszármazottad. Kilométerekről megérzik a francos borod – morogta.
 - Ide nem jutnak be, és az egyetlen, akit vonz az illatod, az én vagyok. A bort pedig bízd ide! – finoman megfogta az angol állát és lassan lenyalta a lecsorgó cseppet. – Kb. kétezer éves, anglikán, félédes Chateau Margaux, az új kedvencem.
Finoman hátranyomta a beszélni képtelen Angliát.
 - Nem akarom – suttogta. – Nem vesztettem, illetve te sem nyertél.
 -  Csaltál – nevetett Francis. – Láttam a fullod. Szándékosan cseréltél, te ezt jobban akartad, mint én, de játszhatom a gaz csábítót.
Arthur esetlenül karolta át a nyakát, finoman csókolta arcon.
- Azt hiszem, nagyon részeg vagyok – kuncogott fel.
- Félédest mondtam? – a francia tekintete perzselt. – Édes, a legédesebb, andalítóan édes – szétkent a fehér bőrön egy újabb cseppet, majd fellökte magát az asztalra.
- Holnapra meg fogom bánni – nyöszörgött a brit, de nem engedte el Francis hátát.
- Még szerencse, hogy van két óránk éjfélig – lehelte a nyakába.
Arthur lehúzta a másikról az átázott inget. A bortól vöröslő darab hang nélkül zuhant a földre. Anglia ujjai bejárták a férfi hamvas bőrét, majd végigszaladtak a gerincén. Francis öntudatlanul kezdett nevetni. Az alatta fekvő kérdőtekintete rászegeződött.
- Tudod, ez annyira ránk vall! Hol ragad magával a vágy? A harcmező közepén, vértől mocskosan, a vereségtől megrészegülve – játszadozott egy kósza, szőke tinccsel, Anglia zöld tekintete folyamatosan figyelte.
- Harcmező? Vér? Bolond vagy! – kacagott a fiú. Hirtelen mozdulattal lenyomta a franciát és a derekára ült. – Ezek csak kártyák, – felkapta a paklit és a levegőbe dobta. Elmerengve figyelte a lehulló lapokat. Az ezer irányba szétváló kis csapatokat, melyek később ismét találkoztak. Pörögve zuhantak és csapódtak a földbe, akár a vadászrepülők. – a harc gyenge illúziója. Az adrenalin, a küzdelem, az ellenségek, semmi sem valóság.
Francis lágyan simított végig az arcán.
- De te valóság vagy, az én valóságom. Nekem adod ezt az éved is, mon cher?
- Nem önző egy kicsit ez a kívánság? Különösen tőled? Hányan ígérték már oda? – Arthur elgondolkodva érintette meg a férfi alsó ajkát.
Franciaország óvatos csókot lehelt a vékony ujjakra.
- A sajátom már elvesztettem, elrabolta egy exkalóz és a legnagyobb kincsét kérem cserébe –mosolyogva emelkedett fel és átkarolta az angolt, követelőzve nyomta ajkait a másikéra.

***

Gilbert fülig vörösödve rohant végig a folyosón. Annyira tudta! Az összes Szövetséges beteg és romlott! Már nem érdekelte az ott felejtett kalap, tartsák csak meg! Az anglikán nyögése az agyába égett. Mindig is ismerte Francist, de ezt nem hitte volna. Ezt nem! Pont Arthur?! Ráadásul alig tették ki a lábuk negyedórája, ezek... Ezek... Erőszakkal söpörte ki az emléket. Nem, ezt ő sosem látta! Soha! Viszont esküdni mert volna, hogy az az átkozott francia rá mosolygott. Nyögve csapódott valakinek, kis híján hanyatt esett. 
Ludwig elmerengve vizslatta a francia művészet egy igen elismert alkotását. A festmény torz volt és a német számára semmi különlegeset nem tartogatott, de megpróbálta értékelni a pacás vásznat. Hangos trappolásra kapta fel a fejét.  A teljes erőből neki csapódó ezüstös istencsapása a falnak taszította. Döbbenten bámult reszkető bátyjára. Poroszország arcának színe versenyre kelhetett volna a falakat borító bíbor cirádákkal.
Gilbert csak a köré fonódó karok gyengéd szorítására eszmélt fel. Zavartan pislogott Nyugat aggódó kék szemeibe. 
- Menjünk innen! - hebegte. 
- Mi történt? - Németország finoman a másik hajába túrt.
- Semmi, csak vigyél haza! -megragadta a karját és húzni kezdte. - Sört akarok, minél több sört!
- Beköszönnék Bonnefoynak...
- Szó nem lehet róla! - vágott testvére szavába. - Nem ér rá! Minket meg vár a sör! - hadarta. 
- És Kirkla... 
- Leprás! - feltépte a bejárati ajtót.
- Mi? - Ludwig alig bírt tempót tartani öccsével.
- Kolera! - korrigált, ez azért valószínűbb.
- Na, de Francis? - Németország úgy érezte magát, mint aki mérföldekkel lemaradt valahol.
- Leápolja! - felelte egyszerűen.
- És ha elkapja? - Ludwig szemöldöke feljebb szaladt.
- Max. Arthurt -  vagy a szifiliszt. Tovább vágatott a havas járdán.
- Na..
- Ich will nach Hause gehen*! - nyivákolt a porosz.
- Gut, gut.. Aber das Auto war dort.** - mutatott vissza felé.
Gilbert hisztérikusan felnyögött, de megfordult. Nem tudta volna eldönteni, hogy ebben a pillanatban a kínos betoppanás emléke, a hideg fájó marása vagy egymásba fonódó ujjaik miatt képtelen megnyugodni.

*: Haza akarok menni!
**: Jó, jó.. De az autó ott volt.

Ezt most leltem a képeim között. Egy kis illusztráció a mámoros fruk momenthez. *---*