Reconquista

Willkommen Frankreich!
   Régi bánatom volt, hogy jó néhány országból akadtak megtekintőim, de Franciaországból az istenért sem. Hát végre megtört a jég! Üdvözlöm az oldalon az első öt francia megtekintőt!^^ (amennyiben beszélnek magyarul ><)

  A friss igazság szerint három okból késett.
1) Mert rettentő hosszú hetem volt és ha végre haza értem, általában aludtam.
2) Nem volt lelkierőm neki kezdeni és ha mégis megpróbáltam az eredmény ijesztő lett.
3) A szombatot a barátaimmal töltöttem, ezer éve nem láttam őket így kimenőt adtam magamnak.
De most itt van és kész! :D

  Reconquista-nak azt az időszakot nevezzük, mikor 1479-ben Izabella és Ferdinand házasságával megszületett Spanyolország. (és kiűzték az arabokat az Ibériai-félsziget nagy részéről) 1492-ben zárul le Granda elesésével és a Levantei kereskedelmi útvonal kibővül többek közt Angliával. Ficem ezt a szakaszt dolgozza fel nagy vonalakban.
 Mostanában állandóan Antonio jött velem szembe, ezért is kezdtem bele. Lásd: töri óra és Katie is őt kezdte emlegetni, bár ő egy másik párossal dolgozik. Az ő örök vidámsága mellé jön most az én kissé angtos feldolgozásom.

Reconquista

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: halovány Fruk
 és még kevesebb SpUk
Korhatár: 12
Jellemző: szereplő (átmeneti) halála
egyébként general
Rövid tartalom: a fent olvasottakban benne van minden.  

   Izabella bizonytalankodva figyelte a díszes terem plafonján megelevenedő bibliai képeket. Az előtte lezajló harcokat oly egyszerű emberek vívták. Nem voltak különleges adottságaik, meseszép külsejük vagy nagy vagyonuk, csak hitük, csak egy Istenük, akiben hihettek. De neki elég lesz-e a hit? Épülhet-e egy ország a kereszténységre? Egy szent házasságra?

   Ferdinand méltóságteljesen lépett előre. Barna, egyenes tincsei lazán hullottak alá, természetes keretet képezve kerek arca körül. Nem volt kifejezetten vonzó jelenség, de az arany és a drága bőrök a koronával kiegészülve bárkit kívánatossá tesznek. Elégedetten pillantott körbe.

   A régi templom új fényben ragyogott. Az öreg padsorok korukat meghazudtolva sorakoztak az egyszerű kőpadlón, az oltár egykori szépségének többszörösében tündökölt az óriási, arany kereszt mögött, melyet szándékosan ezen a földön szenteltek meg. Áldott legyen az új haza!

   A királyi méltóság súlyához hozzászokva, büszkén fordult újdonsült népéhez. Volt oka boldognak lenni. Végrehajtotta, amit előtte senkinek nem sikerült, amin egész Európa elvérzett, az Ibériai-félsziget feletti hatalom lényeges része az ő markában összpontosult. Megtette, amit a Francia Királyság sem tudott! Nem rég köttetett házasságával Kasztília és Aragónia egyesült! 1479 január 19-én finoman szállingózott alá a hó a mediterrán országban. Ez a nap különleges volt minden szempontból.

- Ma a világra jött a Föld legújabb királysága, a világ legértékesebb és leggazdagabb népe letelepedett! – harsogta felemelt kezekkel. – Már csak idő kérdése és birodalmunk határain belül tudhatjuk Granadát! Elüldözzük szeretett félszigetünkről a mongol kutyákat!Visszavesszük az araboktól, ami a miénk!

   Mint ígérete pecsétje, halk nyikorgással tárult ki az építmény egyik hatalmas ajtaja. A tömeg egy emberként fordult a hang irányába, ám az égvilágon senki nem lépett be. Fojtott sugdolózások finom hullámai nyargaltak végig a tömegen. A díszes had jobbra - balra tekergette karcsú nyakát, kérdően pillantottak egymásra, majd kezdtek fészkelődni. Mind érezték a helyiségben terjengő izgalmat.

   Izabella döbbenten kapta fel mogyoró barna lokniktól nehéz fejét. Tudta, érezte, hogy itt van valahol. Új még neki a világ, a lét, de nem fél, csupán bátortalan. Most először hallotta is. Öntudatlanul lépett előre, a csinos, óarany, selyem csapda lassan mozdult, de követte. Fülelni kezdett és idegszálain végigdübörgött a hang. Egy meztelen talpacska puha landolása a templom hideg kövén.

- Kérlek, hallgassatok! Itt van! - határozatlanul pillantott Ferdinandra.

   Az újdonsült király intett. Az összegyűltek kíváncsian pislogtak rá, de követték utasítását. Néma csend öntötte el a koronázás éjszakáját, csak a gyertyalángok sercegtek néha. A hallgatás hosszúra nyúlt, a csend egyre mélyült. Volt, ki méltatlankodva forgolódott, más lélegzetvisszafojtva figyelt, de olyan is akadt, ki kíváncsian fészkelődött.
   Ismét felhangzott az apró lépések üvöltő visszhangja. Pici, gyermeki járás puha zaja.

Izabella izgatottan nézett a padsorok közé, hol kisvártatva végre felbukkant ő.

   Egy kisfiú állt velük szemben. Ránézésre a szolgasor szülötte, de vonásai mégis a legnemesebb vér hordozására utaltak. Kicsi volt még, nagyon fiatal, de angyali származása már most billogot hagyott rajta. Szemei zölden ragyogtak, akár a frissen hajtott zsenge levél vagy a termőföldet átölelő ifjú növények százai. Napbarnított bőre egyszerre volt szégyenletes, a munka bizonyítéka, és irigylésre méltóan gyönyörű, hibátlan. Sötét haja egzotikusan ömlött végig emberfeletti arcán, akár a legritkább csokoládé. Apró kristályok csillogtak barna tincsei közt, vékony teste reszketett, de kedves tekintettel mosolygott a körülötte lévőkre. Egyetlen ingecske fedte csupán, egy fehér, fakó vászon, melyet egy vörös szalag ékesített.

   A királyné megbűvölve és aggódva figyelte a tüneményt. Biztos volt benne, hogy a gyermek Isten ajándéka. A fiút neki küldték, egyszerűen tudta. Az apróság az új ország lelke, egy nép reménye, sorsa, védelmezője, szelleme, hite, felbecsülhetetlen kincse.

- Felbecsülhetetlen... - suttogta. Sietve rohant a gyermekhez, gyorsan csavarta a vállára terített szőrmébe. Majd könnyedén felkapva, a férjéhez vitte.

    Ferdinand idegenkedve nézett rá, de finoman megérintette.

Az aprócska jövevény kíváncsian szorította meg a mellette hatalmasnak ható kéz egy vastag ujját.

- Felbecsülhetetlen. Legyen a neve Antonio! - ragyogott fel Izabella barna szeme. - Legyen ő a Spanyol Királyság ajándéka a felbecsülhetetlen kincs, Antonio!

    A férfi óckodva nézett rajta végig ismét. Kétségtelenül elbűvölő gyermek volt, örökösnek méltó, de nem királyi vér. Töprengve vette át.

   Antonio rezzenéstelen tekintettel figyelte az új királyt, szemében zavarbaejtő értelem ragyogott. Kezei bebarangolták a sorsáért felelős ékszereit, ujjai az apró ezüst kereszten álltak meg. Finom mozdulattal húzta apró ajkaihoz, majd emelte pici homlokához.

Döbbenet futott végig a termen. Szent lehet? Próféta?

   Ferdinand a magasba emelte - A Spanyol Királyság ma megszületett! Ma került helyére a korona! Ez a gyermek a nemzet ajándéka, a királyi család gyermeke!

   Fernandez megbűvölve figyelte a közeledő partot. Annyi háború és harc árán, végre eljutott ide. Végre megpillanthatta a mesés partot, a százéves kavalkád kirobbantóját, a tengerek híres harcosát, a brit föld országát.
   Új volt számára a gondolat, hogy nem ember, nem halandó. Izabella sokat mesélt róla, hogy milyen különleges és mennyire más, mint az egyszerű nép, de sosem hitte addig a napig. A morvákkal vívott csata közepette megszúrták, még most is kirázta a hideg a tenyerén átfúrt penge emlékétől. Öntudatlanul szorította össze jobb kézfejét a fakorláton az emlékképek hatására. Ám a seb pillanatok alatt összehúzódott, nyomot sem hagyva tűnt el, mintha sose lett volna. Dermedten vette tudomásul a valóságot. De fejlődése sem volt egészen normális, hihetetlen gyorsasággal hagyta maga mögött a gyermekkort. Torznak érezte magát és félt, hogy a nép megretten tőle, leginkább bujkált. Résztvett a felderítéseken, a hajó utakon , csak hogy ne legyen szem előtt és egy ilyen út során érte utol a viszonylagos megnyugvás.
   A sors, vagy Isten, úgy hozta, hogy a kereskedelem terjedésével az ismertei is bővültek. Mosolyogva gondolt a szőke férfire. A franciára, aki azt állította, hogy a neve Francia Királyság. Ő az élő, mozgó ország. Sokat mesélt magáról, vihar verte múltjáról, a százéves viaskodásról, melyet feladott, melyben már nem volt képes hinni. Egy egyszerű lány volt erősebb nála, egy parasztlány lelke bizonyult tisztábbnak a nemzetével szemben, egy halandó tanította meg újra hinni. Felfedte a testét fedő hegeket, a tejfehér bőrön évszázadok sebei díszelegtek, némely még vérzett is. Halvány mosoly kíséretében kötötte át őket. Megtudta, hogy szervezetük is egész másképp viselkedik. Kicsit olyanok, mint egy rongybaba. Az apró, kezeletlen szakadás az idősorán tovább hasad, de sajnos az ő esetükben nem megoldás hosszú távon a tű és cérna, amit most Francis oly lelkesen mártott magába újra és újra. A gyógyír az angol kezében nyugszik. Csak az idő és a diadal segíthet rajta, na és talán szomszédja vére. Mégis oly merengéssel beszélt róla, esze egész máshol járt, ha őt szapulta és személyes bosszúját elfeledni hajlandó nem volt.
   Elmondásai alapján Anglia szőke, akár az aranyló naplemente. Tekintete a hét vad, tengeri  éjszakát idézi fel, zöld, akár a felkorbácsolt óceán. Olyan zöld, mint a spanyolé jéggel és haraggal csipkézve. Arca szilaj, arisztokratikus, de mozdulatlan, mintha jégkristályok tartanák össze, csak a tekintete lángol segélykérően, ha az ember mélyen belenéz. Arthur magányos és kegyetlen, de legfőképp veszélyes játékszer. Óvva intett tőle, nem az ifjúság prédája a tengerek oroszlánja.
  Antonio hitt is neki és nem is. Nem tudta eldönteni, hogy a francia jót akar-e vagy a harag hatja, esetleg az önzés. Sajátjaként tekint a brit partokra ezt sugallta minden szava, tekintete, megmozdulása, nem fogja átengedni Spanyolországnak. Majd meglátjuk. Egyelőre csak a kíváncsiság hajtotta, a kereskedelem és a pénz csábítása, az ismeretlen. Merengéséből a legénység felbolydulása rántotta vissza. Lassan engedte el a hajókorlátot, hogy szemügyre vehesse a zavar okát.
   Izabella lépett a fedélzetre. Vonásai megöregedtek, bőre fakóbb volt és már nem hajtotta a fiatalos lendület, de tekintélye egyre nőtt az évek során. Kemény, méltóságteljes királyné lett egy fejlődő ország élén. Fiaként nevelte fel az élő nemzetet, soha nem tekintet rá szörnyetegként, számára Antonio maradt az isten ajándéka, Spanyolország első gyermeke. Mély lila, csipkés ruhája liliom szirmokat utánozva terültek szét a padlózaton, összezárt legyezője kecses csuklójára fűzve lógott, lelkesen csillogtak barna szemei. A barna szemek, melyek egy évvel sem lettek idősebbek, megőrizték a testéből lassan kivesző lelket.
   Emberei pillanatok alatt hosszú, egyenes sorba rendeződtek, majd a kapitány gyors meghajlás kíséretében átnyújtotta a látcsövet Izabellának.
   A nő csupán egyetlen pillantást vetett a közeledő hajóra és átnyújtotta Fernaneznek az eszközt.
   Antonio az izgalomtól fűtve pillantott végig a sebesen haladó angol flottán. Észrevették őket. Egyértelműen az ő fogadásukra jönnek. A kérdés, hogy barátságos vagy ellenséges üdvözlés kerekedik belőle.

„Eye of the Storm”- próbálta kibetűzni, de ez a nyelv még teljesen új volt neki, habár Francis tanított neki egy-két általa ismert szót.

   Sietős léptekkel haladt keresztül a tisztek alkotta folyosón, hogy letérdelhessen királynője előtt. Finom csókot nyomott a fehérkesztyűs kézre és melegen rámosolygott. Vörös kabátjának  fehér, csipkés szélei a deszkákra hullott. Ő tette lehetővé számára, hogy eddig eljuthasson, hogy most a világon legyen. Bármi történjék is, ha kell, megvédi, ha ezért meg is kell halnia, bár a hallottak alapján ő erre sem képes.
   Az egész hajó nyögve rándult meg. Hangos csattanások kíséretében landoltak a fedélzeten a pallók. A spanyol legénység felfegyverkezve várta a lassan felbukkanó angolokat. Bőrük kísértetiesen fehér volt, a tenger fakó szellemeinek tűntek a mediterrán nép szemében, hajukat mintha kiszívta volna a folytonos köd. Némelyik úgy fesett, mintha lángolna az arca, a másik olyan szőke volt, mint a tej, de akadtak köztük fakó barnák is. Jóindulattal is csak árnyékai voltak az érkezőknek, mégis volt valami hátborzongató a tekintetükben, a mozgásukban.
  Összeszokott, rendezett legénység képe tárult az idegenek elé. A deszkákon utoljára két férfi maradt. Az első hosszú, türkizkék kabátot viselt és több csipkét, mint Spanyolország teljes készlete. Szőke, hullámos tincseit laza masni fogta össze. Égszín szemei ráragyogtak Antoniora, majd kecses mozdulattal ugrott a fedélzetre, cipői apró sarkai halkan kopogtak.

- Francis? – szaladt ki a fiú száján.
Az említett szépívű ajkai mosolyra húzódtak.
- Bonjour, mon ami! – hangja negédesen csengett.
Gyors mozdulattal fordult vissza, hogy kezet nyújtson a mögötte érkező alaknak. A francia tenyerébe ujjait fektető férfi szőke volt, haja a köd ellenére fényesen ragyogott. Arca sápadt, csontos, kissé betegesen festett. Törékeny testét a vörös kabát és az aranyláncok bonyolult hálózata sem rejtette el. Égető, zöld szemét, mely alatt vastag heg futott, le nem vette a spanyolról, még akkor sem, mikor Francis gyors csókot nyomott kézfejére. Hanyag mozdulattal söpörte le magáról a franciát, majd intett, hogy távozzék. Az előbbi tudomást sem véve az utasításról, az angol nyomában maradt, annak ingatag járását figyelve.
   Antonio megrendülve bámulta a gyönyörű duót, bár Arthur kinézete rémisztette. Hallott a Rózsák háborújáról, a nagy pestisjárványról, a százéves háborúról. Azok gyötörték volna így meg? De Francis miért van itt? Mit akar pont Angliától? És miért figyeli oly aggódva? Átverték volna?
    Kirkland hirtelen állt meg előtte. Nem volt magasabb Spanyolországnál, mégis azt a benyomást keltette, mintha a fiú nézne fel rá. Zöld tekintetét a másikéba fúrta, ajkait hanyagul lebiggyesztette, nem érdekli igazán, amit lát.
- Ki vagy? – kérte számon hirtelen.
- Antonio Fernandez Carriedo – felelte gyorsan.
- Nem ezt kérdeztem – szűrte a fogai között.
- Spanyolország – bizonytalanul Francisre nézett, de az nem reagált.
- Szóval ország? – ujjai megálltak a kardja markolatán.
A hajó legénységének fegyverei hirtelen kerültek elő, mind a férfire meredt. Arthur arca meg se rezdült, Francis mosolyogva húzta ki magát. Antonio intett, lassan ereszkedtek le a puskacsövek.
- Kapsz egy napot – jelentett be Anglia rekedtes hangján.
- Egy napot? Mégis mire? – a zöld szemek kétségbeesve meredtek rá.
  Arthur kardja hirtelen szelte keresztül a távot. Pengéjén végigszaladtak az eltévejedett holdsugarak, majd tompa ragyogásba vonta a ráfröccsenő vér.
  Szívszaggató sikítás tépte szét a nehéz köd nyugalmát. Izabella reszketve próbált előre törni, de az elé lépők nem engedték. Kétségbeesve próbált átfurakodni, de újra és újra falba ütközött.
  Antonio döbbenten markolt a pengére, a mellkasából kiálló fegyver pengéjére, ami végigvágta tenyerén a bőrt, a fegyverre, mely a szívében állt meg. Ajkai elnyíltak, de kérdezni már nem tudott, hang már nem jött ki belőlük, elszöktek akár csak a levegő, az élet. Nem tehette fel egyetlen kérdését: „Miért?” Elkerekedett szemekkel bámult a vad tekintetbe. Térdei megrogytak, halkat koppanva csuklott össze. Barna tincsei elterültek a földön, a bíbor vérben.
- Bizonyíts! Van egy napod visszatérni – gyors mozdulattal rántotta ki a kardot és a francia kezébe nyomta, majd hirtelen sarkon fordulva távozott.

***

- Segítség! – suttogta. – Kérem, segítsenek! – elkeseredetten karolta át térdeit. – Bárkiii... – hangja elhalt.
  Sötét, csillagtalan éjszaka volt, az orráig sem látott. Félt, testét rázta a hideg. Nem tudta, hogy ki ő, mi ő. Ember? Nemzet? Ország?
   Halk léptek törték meg a vakság ijesztő csendjét. Antonio reménykedve pillantott fel, de csak a semmibe révedt továbbra is. A zaj egyre erősödött, de forrás nem tartozott hozzá. Őrjítő közelségből táncolta körül a spanyolt.
   Fernandez sóhajtva húzta jobban össze magát. Döbbenten rántotta fel kezét. Ujjai közt vér folyt, a saját vére. Elsápadva nézett végig magán. Mellkasán hasadás tántorgott, mely látni engedte halott szívét, a szétszakadt, ernyedt szívét. Üvöltve esett hátra. Fejét keményen vágta a hideg földhöz. Önkéntelenül simított végig sajgó koponyáján, szemei az égre vetődtek. Vagy az előtte álló alakokra. Meglepődve pattant fel. Ám Francis abban a pillanatban meg is ragadta. Könnyed mozdulattal dobta vissza. Hiába védekezett a másik, egyszerűen nem talált fogást támadóján. Arthur mosolyogva hajolt felé. Pár másodpercig csak csendben figyelte Spanyolország riadt arcát, aztán előre nyúlt.
- Eressz! – üvöltött Antonio.
Anglia tenyere a férfi szívére simult, zöld szemei felparázslottak. Igazi, zöld lángok égtek Arthur jeges tekintetében. Finoman zárta össze ujjait a halott szerv körül.
- Ébredj! – parancsolta és a láng kihúnyt, arca megfeszült, írisze fénytelen lett, nyögve csuklott a földre.
- Hej! Kelj fel! Mi van? – riadtan rázta meg az elernyedt testet.
Francis mosolyogva lépett mellé. Kérdés nélkül emelte karjaiba társát, majd tovább indult.
- Várj! Miért ölt meg? Miért? Mi van vele? – Antonio sietve pattant fel, de lábai megroggyantak.
    Lihegve támaszkodott fel. Hangos zihálása megtöltötte a teret, de valami csatlakozott hozzá. Egészen halk, alig hallható, de egyre határozottabb. Ismét megrökönyödve pillantott a szívére.
   Lassan, nagyon lassan, de ismét verni kezdett. Aztán egyre lendületesebben. Minden egyes dobbanás után egyre világosabb lett, a rét felfedte magát, a félelem elillant, ahogy maga Spanyolország is.

  Zihálva pattant fel kis híján lefejelve a felé hajoló anglikánt. Zöld tekintetük döbbenetben forrt össze. Most először sem harag, sem megvetés nem volt a férfi szemében, csak színtiszta kíváncsiság. A megszelídült kifejezés gyermeki bájt kölcsönzött a fiúnak, aranyló tincsei rendezetlenül omlottak előre. Hirtelen, gyors mozdulattal simított végig a spanyol halántékán.
  Antonio mozdulni sem mert, de erőt véve magán, tett egy kísérletet. Gátlástalanul megragadta a másik vékony derekát, most érezte, hogy mennyire sovány is valójában, és végigjárták ujjai. De sem kést, sem tört, sem kardot, sem pisztolyt nem talált. Így egy pillanat múlva el is eresztette azt.
  Anglia kihívóan mosolygott rá, majd hátracsúszott. Lekászálódott az órási ágyról, hosszú szőke tincseit lazán dobva hátra, húzta összébb köpenyét.
- Üdvözöllek Angliában! – vetette hátra.
- Miért öltél meg? – Antonio előreugorva ragadta meg a másik kezét.
   Szinte meg sem lepte, hogy nincsenek fájdalmai, hogy a teste ép. Jól esően simogatta bőrét a beáramló szellő. Ám tekintetét le nem vette a furcsa nyugatiról. Francis jól mondta: szőke, akár az aranyló naplemente. Tekintete a hét vad, tengeri  éjszakát idézi fel, zöld, akár a felkorbácsolt óceán. Bőre fehér, de hibátlan és van valami vonzó törékeny testében. A maga módján gyönyörű teremtés. Ám most látványosan méregette a spanyolt.
   Antonio elhűlve vette tudomásul, hogy teljesen meztelen, sietve rántotta fel a fehér selyemtakarót.
- Egy nemzet nem él halál nélkül. Minden csatában egy kicsit meghalunk, hogy visszatérhessünk. Te nem haltál meg Ibériában. Meg kellett volna. Csak a halál tesz biztossá, a tőle való félelem, a megalázottság – felelte egyszerűen. – Eddig gyötört a kétség, most már nem tagadhatod, hogy mi vagy – sokadjára fordult sarkon.
- Köszönöm! – szólt utána.
Arthur felvont szemöldökkel nézett vissza rá, de nem felelt.
- Hova mész? Mit csináljak? – a latin elveszetten pislogott rá.
- Pihenj! – Anglia kitárta az ajtót.
- És te?
- A kereskedelmi ajánlatod elfogadom. Szabad belépést kapsz, ennyi legyen elég! – mordult fel. – Felmelegszik a borom!
- És kihűl a franciád? – kockáztatott.
Kirkland kis híján rábólintott, de időben kapcsolva szikrázó pillantást vetett az újoncra, majd szó nélkül vágta be az ajtót.
Antonio megkönnyebbülve dobta magát az ágyra.
- Én vagyok Spanyolország! – mondta ki hangosan, most már a mondat jelentésének teljes igazságát elfogadva.
Megtette, amit előtte senki nem tudott. Az arab megszállás ellenére Ibéria fiaként született, bejárta Franciaországot és a Levantei kereskedelmi út részének tekintheti Angliát! Lázas izgalommal vette sorra a jövőben elkövetendő hódításokat, amíg el nem nyomta az álom, még egyszer maga előtt látta a zöld szemekben égő, eleven lángokat.