Rainy day

   Egy osztálytársnőm minden előzetes figyelmeztetés nélkül rám nevetett és közölte, hogy független lesz tőlem. Nem tudtam mit kezdeni ezen kijelentéssel, de elfogadtam "kihívását". Egyetlen reményemet, szövetségesem pillanatok alatt maga mellé állította, így magamra maradva folytattam a harcot, de szabadsága azóta sem bizonyított! ;)
  Ezt a ficet Black Fairynek küldöm (aki Francis szerepében akart tetszelegni, ha még emlékszik rá xD ) Viráágnak ( alias Alfred :P ) és Katienek! (kíváncsi vagyok, hogy Alfred ezúttal jobban hasonlít-e az általa elképzeltre.)

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: Usuk + Fruk
Jellemző: Angst + egy kis romance
Korhatár: szerintem nincs
Rövid tartalom: Ha magadra hagy, aki mindennél fontosabb, mérhetetlenül fáj, a kín szinte felemészt, de az idő gyógyír. Hegekkel és csalódottan, de felejtesz, legalábbis megtanulod elhinni, hogy már nem számít. Ekkor jön el a nem kívánt második lehetőség, hogy bebizonyítsa, hogy ez évek során nem lettél okosabb.
 

  - Tudod... - suttogta. - Nem is. Inkább érezned kellett - küszködött a szavakkal. - Ennek most. Nem, - zavartan a hajába túrt. - már régen vége - kék szemei bűnbánóan ragyogtak. – Szeretlek! Mindig is szeretni foglak, de van, hogy ez nem elég - nyögte ki habozva.

   Leforrázva meredtem rá. Az eddig gyomromban tanyázó, jeges szilánkok kivágták magukat. Lassan, forogva csúsztak lefelé, mindent szétvágva. Vacogva szorítottam össze a kezeim, reszkettek, nem akartam, hogy lássa. Ellenkezésre nyitottam a szám. Nem teheted! Hang nélkül zártam be. Néma könnyeim fagyos láncot alkottak, a kétségbeesés csendes börtönébe szorítva. Fájt így látnom őt.
   Az elhatározás tüze élt szemeiben, de habozásom elkeserítette. Tudtam, mindenképp végigcsinálja, ha belerokkan is. Lehetek-e gátja? Vagy hagyjam eltávolodni? Önzés vagy fájdalom? Vagy az első magában hordozza a másodikat?
   Nem tudom. Szemeim lehunytam, de sejtettem. Biztosan tudni nem akartam. A bizonytalanság remény, de ez egy beteljesületlen vágy csalfa árnyéka.

- Értem - feleltem. - Tégy belátásod szerint!

Az eddig nyugtalan szemekben csalódottság ragyogott. Azt akartad, hogy megállítsalak, drága Amerika? A döntés a tiéd. Számomra nincs más út, csak amit kijelölsz nekem. Követlek, amíg velem vagy, de ha elhagysz, nincs többé hatalmad felettem. Ma elesek általad, a holnap sötét és magányos, de talán holnapután talpra állok. Megteszem az első, végtelen lépést nélküled. Ujjaim megreszkettek.

- Csak így elengedsz? - döbbenten meredt rám.

Lassan felemelkedtem az egyre kényelmetlenebbé váló kanapéról. Ha egy pillanatra is, de hátat fordíthattam neki. A kristálypohár hidegen simult a bőrömhöz.

- Természetesen nem engedlek el csak így...

- Ez nekem is nehéz! – vágott közbe. -Veled akarok lenni, de...

- A háború sok áldozattal jár, de nem maradhatok szégyenben - a skót whisky marta a torkom.

- Háború? - Alfred undorodó tekintetét a hátamon éreztem.

- Nem fogok egy neveletlen kölyök miatt szégyenkezni! - szembefordultam vele.

- És én? - suttogta.

- Te független leszel, ha legyőzöl. Ránts kardot, ha akarsz valamit! Ne totojázz! Különben eltaposnak! Eltaposlak!

Égett a torkom és a szemem, de képtelen voltam sírni. El akar hagyni? Hát rajta! Vérrel fizetem meg az árulását! Talán a sajátommal.

- Neked ez büszkeségi kérdés? Neked ez nem szól másról?! - egy pillanatra elakadt a hangja.

Újabb keserű kortyot gyűrtem le. Rezzenéstelenül bámultam a vádló szempárba. Nem éreztem semmit. Most már nem, csak zsibbadást. Tompa zsongás töltötte meg a fülem és az agyam. Mindent elnyomott az elemi fájdalmat megelőző fagyos űr. Szeretlek Amerika, de ne várd, hogy kimondjam. Nem fogom. Neki megtettem.
  Elhagyott, vissza sem nézett. Most te teszed ugyanezt. Felfedtem a gyenge pontom egy hiszékeny pillanatban. Megbosszulja önmagát az átkozott, szentimentális hibám.

- Számodra talán többről szól? Érzel bármit is? Megadom, amit akarsz. A szabadságod a tiéd, ha holnap nem buksz el.

Amerika keserű haraggal átitatott pillantást vetett rám. Korábbi elszántsága elveszett, már nem akart megkímélni. Átverve érezte magát. És én? Bosszúszomja fekete palástként nehezedett tiszta lelkére, talán örökre bemocskolva azt.

- Francisnek igaza volt - suttogta. - Önző vagy és kegyetlen. Képtelen vagy szeretni! - csattant fel.

Persze, hogy képtelen vagyok, ha egyszer elragadta tőlem. Állásba lökte magát.

- Elveszem a szabadságom! Független leszek tőled és hatalmas! Kiűzlek a szívemből! A nap mikor már a nevedre sem fogok emlékezni, lesz a diadalom!

Választ nem várva csörtetett ki. A bejárati ajtó hatalmasat csattant, hirdetve távozását. A szobába beáramló hideg a szívembe mart. Halkat koppant az asztalon az immár üres pohár.    Feszengve dőltem hátra. Újra és újra fészkelődni kezdtem. Képtelen voltam megtalálni a helyem. A fákat tépő szél mesze repítette a békét, üvöltése a háború közeledtét hirdette. Finoman megreszketett a vállam, majd az egész testem. Arcomon végigfolyt az első könnycsepp, hogy utat mutasson a többinek.

***

   A nap forrón sütött, szinte elviselhetetlen volt a hőség. Sóhajtva söpörtem le az arcomra tapadt izzadt tincseket. Bezzeg aznap hideg volt, a lelket is vacogásra késztető fagy mégis csupán emlék maradt.  Egy túl élénk emlék. Sietve töröltem le az eltévedt, sós csöppet.
   Németország parancsoló hangja kihallatszott a tárgyaló terem nyitott ablakain. Görögország megint elaludt, ez már csak szürke rutin. Ő mégis küzd ellene.
   Belőlem mikor veszett ki a tettvágy? A szünetben egyszerűen kijöttem. Szinte fojtogatott az unalmas, formális konferencia nyomott hangulata. Az ember bármit megtehetne egy ilyen gyönyörű napon, de mi itt ülünk és problémákat akarunk megoldani, amik vagy senkit nem érdekelnek vagy túl nagy a számunkra.
   A fűszálak finoman megcsiklandozták az arcom, üdítő illatukat magamba szívtam. A virágtalan, rideg park mégis olyan hívogató volt. Szemeim lecsukódtak, de az álom elkerült. Mint ahogy már napok óta. Halk kopogás jelezte az idő eljövetelét, majd a lezúduló víz. Reszketve húztam össze magam.
  Az eső más bánatát elmosta, az enyémet magával hozta.  Duzzogva bámultam a szürke fellegeket. Létezik boldogság? Megbocsátás? Aznap mit kellett volna tennem? Ha nem engedem el az enyém volna? Kétlem.

  A magány nevetve ült mellém, majd egyre közelebb és közelebb bújt. Egy porrá tört szív elpusztulhat még egyszer? Magam előtt láttam, ahogy ismét kilépnek az ajtón. Ahogy elmennek és én ezt hagyom. A csalódott tekintetek, a lopott visszapillantások. Azt akarták, hogy megállítsam őket? Már lényegtelen. Sóhajtva bámultam fölfelé. Miért nem segít rajtam? Miért szenvedek ennyit? Ki vár rám? Ki az enyém? Követelőzve nyújtottam ki a kezem. Nyitott tenyerem az ég felé löktem.

- Adj nekem valamit, csak most az egyszer!

  Ujjaim a levegőt markolták, a szemeim lecsukódtak. Ostoba vagyok. Több ezer évesen egy park közepén fekszem, öltönyben, a csodát várva. De ma sem szántak meg. Az eső, mintha egy másodpercre elállt volna.
  Majd valami megérintette a kezemet. A vékony ujjak az enyémek közé siklottak. A forró érintés megbilincselt. Lélegzete lassú volt, annyira lassú. Finom tincsek csiklandozták tenyeremet, majd puha bőr simult hozzá. Akaratlanul simítottam végig az ismeretlen arcán. Nem mertem kinyitni a szemem. Féltem, ha megteszem, elillan.
 - Egy angyal egyszer a kezét nyújtotta nekem, de bármennyire akartam, nem fogadhattam el – suttogta az édes hang. Mély és dallamos. – A szívem összetört az ő könnyeit látva, de tehetetlen voltam. Vele szenvedtem, de ezt soha nem mondtam ki. A kötelesség előbbre való, mint a szerelem? Badarság – ajkai végigsimítottak a bőrömön.
Megreszkettem. Nem akarom hallani! Őt nem! Megpróbáltam elrántani, ám ujjai keményen tartottak. Pánikba esve szorítottam össze a szemeim. Nem hiszek neki! Még egyszer nem!
 - Mikor visszatértem, a szíve már foglalt volt. A düh és a csalódottság elvakítottak. Elfogadta egy arra méltatlan kezét, szerelmét! – szavai hidegen csengtek. – Nem tudtam mit tenni, csak várni. Várni és várni. Minden percben gyűlöltem. Előbb csak a párját, később őt is. Egy áruló karjaiba menkült előlem! Szeretett! Láttam a szemén. A szerelem soha nem múlik el igazán, az igaz szerelem pedig örökké teljes. Ő az enyém volt, akkor is, mikor őt karolta át!
Miért kínzol még most is? Miért? Nem tudnál csak simán békén hagyni? Nem szenvedtem eleget?
 - Arra a pillanatra vártam, amikor ismét kinyújtod a kezedet! Az enyém vagy, Angleterre! – suttogta a fülembe.
A szívem meglódult, sietve fordítottam el az arcom.
 - Eressz el! – sziszegtem.
 - Még egyszer nem! Nem érdekel senki, és te sem! Ma nem, mától nem! Önzőbb leszek, amilyen te valaha voltál!
 - Őrült vagy! Engedj el!
 - Egyszer követtem el ezt a hibát!
 - Sosem éreztem irántad semmit! – szögeztem le.
 - Menteur – kék szemei csillogtak.
 - Minek neveztél?!
 - Pontosan, Angleterre, hazug vagy! Egy utolsó, reszkető hazudozó! Éjszaka nem alszol, mert emészt a múltad, hiányzik a törődés! Nappal ébren álmodsz, teremtesz egy világot magadnak! De amíg a büszkeséged falait le nem bontod, az álmaid sem térhetnek be! Hadd legyek kivételes! Hadd lépjek be a kapun! Engedd, hogy belülről pusztítsam el az aggályaid!
 - Semmi bajom!
 - Valóban kellemes esőben egy köztér közepén fetrengeni! Nyilván, ezért vagytok ilyen sokan! – mutatott körbe a kihalt parkon, de a szemkontaktust nem szakította meg. – Gyere velem! Meg fogsz fázni és az öltönyömet se erre találták ki!
 - Tudtommal a békák kedvelik az esőt. A magadfajta férgek csak is örömüket lelhetik ebben a hideg és gusztustalan időjárásban. Ami minden valamire való élőlényt letör, az neked felemelő! – feleltem vádlóan.
 - És nem osztanád meg a bánatod egy kétéltűvel? Nem engednéd, hogy megmutassam az eső szépségét? Hogy feltárjam előtted a ragyogó napsütést vagy a zord felhők csatáját? Csak az nem látja a cikázó villámok csodás ragyogását, aki nem akarja! – halványan elmosolyodott. – Tarts velem! – óvatosan felemelkedett és jobbját felém nyújtotta.
Arany tincsei végein megcsillantak az eső cseppek. Kék szemei reménykedve pillantottak egy elveszettre. Egy pillantra úgy éreztem, mintha a magam kreálta labirintusba, az útvesztőbe, melyet bánat és keserűség építettek fel, betört volna. Mintha mindent elárasztott volna ez a kékség, mintha visszatért volna az élet, amit egyszer hagytam elveszni. De mi más, mint akkor volt? Mi változott? Erősebb lettem? Mi a garancia, hogy nem dob el megint? Semmi, döntöttem el. Az élet nem igér semmit.
 - Vannak hibák, amik egyszer követhetőek el, te ide tartozol! – mondtam ki végül.
Kiűztem a csalfa ragyogást, magányos kastélyomból.
 - Nem élhetsz örökké a múltban! Tudom, hogy szeretsz! Te hozzám tartozol!
 - „Van, hogy ez egyszerűen nem elég!” – idéztem a kemény szavakat.
 - Mióta adsz te más szavára? Mióta követted te Amerikát? – csattant fel. - Nem számít! – frusztráltan csapta hátra vizes frufruját. Keze hirtelen mozdult.
Megragadott és magához rántott.
 Nyögve engedelmeskedtem neki. Teste teljes felülete az enyémnek feszült. Hihetetlenül zavart a közelsége. Az arcomra kiülő pír csak rontott a helyzeten.
- Nem tudom, hogy emlékszel-e, de aznap is esett mikor megismertelek – kék tekintetét a szürke fellegekre függesztette. – Zuhogott az eső, a szél ordított, minden élőlény elmenekült az ítéletidő elől, mind elbújt, kívéve egyet – ábrándos mosoly ült ki ajkaira. – Tisztán emlékszem – suttogta. – A táj reszketett a villámok üvöltésétől, a fák hajlongtak, de egy fiú ott állt a rét közepén. Úgy bámulta az égszakadást, mintha azelőtt sosem látta volna még. Először azt godoltam, hogy ez teljesen bolond. Később megbizonyosodhattam róla, hogy igazam volt – kuncogott fel. – De ez a fiú valahogy magával ragadott. Apró és törékeny volt, látszott rajta, hogy retteg, hisz teljes testében reszketett, de le nem vette volna a szemét a villámlásról. Akkoriban még neked is felüdülés volt az eső – szemei elkomorodtak. – Tudod, lehet, hogy aznap sem akart rosszat. Talán el akarta mosni a fájdalmadat. A tiédet és Amerikáét. Vagy az enyémet. 
Döbbenten bámultam rá. Akaratlanul pillantottam fel a komor felhőkre. Elmosni? Szabadság? Megváltás? Mit tudna pár vízgombóc rólam? Mit sejthetnek a világról? Számomra az utóbbi időben a megjelenésük egyet jelentet az emlékek hadával. Nem éreztem könnyebbséget, csak rám telepedtek az elnyomott kudarcok tagadhatatlan létezése. Hideg, reszkető ujjak férkőztek az enyéim közé. Meglepetten kezdtem bámulni összefonódott kézfejünket. Átfagyott, ilyen rövid idő alatt, borzasztóan átfagyott, de mégis átjárt valami, ami oly régóta nem. Valami leírhatatlan forróság, valami égető és bántó, de annyira szilárd, erős és mégis tünékeny és törékeny. Megadóan hunytam le szemeim, azt hiszem ilyesmi a boldogság vagy sokkal inkább a szeretet. Kimondani korai lett volna. A sebek sem hegednek be egyetlen érintéstől, de mintha egy pillanatra visszaadták volna, amit már rég elvesztettem. Egy elvesztett érzést, melyet már nem is kerestem.
 - Boldog vagyok – suttogta mosolyogva. – Ennél szebbet nem kaphattam volna a függetlenség napján.
Miért, mit kapott? Kíváncsian néztem fel rá. Ordítani lett volna kedvem. Én megöleltem volna? Én? Sietve engedtem el és taszítottam egyet a mellkasán.
 - Angleterre, vissza már nem veheted! – nevetett a képembe.
 - Az égvilágon nem kapsz te semmit! – kiabáltam rá.
 - Már megkaptam – mosolygott dudorászva és megpördült a sarkán, mint egy gyerek, aki új játékhoz jutott. Keze hirtelen ragadta meg az enyémet. – Gyere! A közelben szálltam meg. A konferencián nem fogunk hiányozni. Szóltam Ludwignak, hogy tocsogsz a piában és elenge..
- Hogy mit? – csattantam fel.
- Lényegtelen! Szabadok vagyunk! Teljesen át vagy fagyva és ázva, hogy a ruhádról ne is beszéljek – sóhajtva nézett végig rajtam, villám gyorsan lépett előre és forró ajkai egy másodpercre érintették az enyémeket.
Morogva toltam el, majd követtem a pillantását, elvörösödve vettem tudomásul, hogy a nedves ing nehezen esett rám, a bőrömhöz tapadt kiadva mindent. Morogva húztam összébb a zakóm.
- Ugyan, ugyan! Gyere, megszárítkozunk! Isteni pezsgőm van és később le is dobhatnánk ezeket! – mielőtt reagálhattam volna magával rántott a város felé és csacsogása elnyomta minden ellenkezésem.
Kék szemei nevetve csillantak meg vizes, aranyló haja alatt, egy pillanatra úgy festett, mint több száz évvel ezelőtt, mikor Britanniában ragadta meg a kezem.