Innen szeretnék elnézést kérni drága Angleterrémtől, aki szilveszter éjszaka szerette volna egyesíteni a francia, angol seregeket, de dezertálnom kell. Nyakon csípet egy német és nem tűnik rossz partinak. ;) Jó szórakozást kíván neked nii-san!
Szóval hálás lennék, ha kommentben vagy emilben megosztanátok a véleményeteket!
Missing
A kezdet - I. Fejezet
Fandom: Axis Power Hetalia (ezt legközelebb ki sem írom)Párosítás: Franada, Fruk, bár itt még nem kapnak hangsúlyt
Korhatár: nincs
Jellemző: angst, drama, shounen ai
Rövid tartalom: Egy égő kék szempár és egy tengerből született, de rideg tekintet, ennyire emlékszik Francis. Álmaiban látja őt, érzi, szereti, de ha felébred a fiú szertefoszlik. Ki az a Matthew? Miért suttogja álmaiban a nevét? Miért tagadják a létezést?
Autóbalesete után a világ játszik vele, az emlékei magára hagyták.
Az út megszakadt, véget
ért, egyszerűen eltűnt és Francis belecsapódott a semmibe. Üvöltve terült el, a
teste reszketett, a világ hangos kacagásban tört ki. Nyögve simított végig égő
arcán. Dideregve nézett remegő, véres kezeire. Vér! Vér, de nem az övé.
Reszketve kuporodott össze.
A szőke fiú ránevetett.
Kék szemei boldogan csillogtak, ujjait felé nyújtotta és ő bambán meredt a
mosolygó arcra. Őt akarja? Félve hajolt utána, keze a másikét kereste, de a
meleg érintés helyett üvegszilánkok vájtak a húsába. Ki vagy te? A kérdés a
torkára forrt. A szőke szépség hátat fordított neki, hogy belépjen a fénybe,
amit ő nem tudott elérni. Kiáltva kapott a test után, de a másik rámosolygott,
majd továbbhaladt. Nem akarta, hogy az belépjen, nélküle ne! Szilánkok forogtak,
szétvágva a lelkét. A holdfény tűnékeny táncot járt rajtuk, meg-, megcsillantva
a karmazsinba vegyülő könnyeket.
Égett gumi szaga
terjengett a levegőben. Hol vagyok? A zöld óceán mindent elnyelt. Sós vize
marta a szívét, de hűs ölelése enyhítette kínjait. Hiába szerette volna
megragadni, átfolyt az ujjai között.
Egy újabb férfi
teste rajzolódott ki, Francis csak egy pillanatra érintette meg, a keze hozzáfagyott.
Mi ez? Nyögve próbálta elrántani a karját, de az alak nem engedett. Néma vád
ült szemeiben, melyeket a víz alkotott. Lelke tova libbent. Gyűlölte őt,
érezte, de ő nem! Ez is el akarta hagyni, ez is a fény felé ment, őt pedig
hátrahagyták a mélységes tengerben.
A sima tükör lassú ringatózásba kezdett. A kötődés érzése megszűnt az eltűnővel együtt. Az apró hullámok megvadult óriásokká nőtték ki magukat. Francis dideregve kezdett rohanni, de a tenger végeláthatatlan volt. Partnak, menedéknek a lehetősége sem látszott. Csapdába ejtette a hatalmas, vad óceán. Üvöltve ölelte körbe a menekülőt. A francia küszködve próbált a felszínen maradni, de a förgeteg egyre húzta, mintha súlyokat rögzített volna a lábához.
A nap vihogva fordult felé, a belőle kitörő szilaj fény marta a habok rabjának sérült szemeit. Francis hunyorogva figyelte a megduplázódó égitestet. Egy röpke pillanatra nyúlékony massza lett, egyetlen másodpercre mintha fényszórókba nézett volna. Döbbenten bámult a mesterséges fényforrásokba, ám azok ismét felvették az égő korong alakját.
Néma halálsikolyok törtek ki a tajtékzó tengerből, egy vörös rózsa süllyedt esetlenül a mélység felé. Bonnefoy maga is fuldoklott, a saját életét sem érezte megmenthetőnek, de az a virág olyan esendő volt. Sietve bukott a víz alá, az eddig őt lehúzó erőnek most már nem állt ellen, hagyta magát megölni, megfojtani. El kellett érnie. A maró, égető folyadék egyszerűen megtöltötte, kiszorítva a levegőt a tüdejébe folyt, megfosztva a hallásától beáramlott a koponyájába is. A világ homályos köpenyt öltött, lassan teljesen elrejtőzve előle. Csak egy pillanatra érintette meg a virágot, egyetlen apró törékeny másodpercre érezhette annak selymes szirmait. Finom könnyek gördültek végig az arcán, de nem a sajátja, egy kék szempár veszett el a felszínen. Francis nyögve, erőtlenül kapott utána, de a sötétség magával ragadta. A férfi esetlenül sodródott vele. A fiú egyre hangosodó kiabálása megrémítette, fájt neki, de képtelen volt elérni. Küzdött, erején felül harcolt, de a halál elragadta. A hideg semmi fokozatosan magába forrasztotta.
- Francis! – sírt az idegen. – Francis, kérlek!
A férfi döbbenten ordított fel, a teste lángolt. A kezei reszkettek, a vég, mintha eltaszította volna magától. Az élet vadul áramlott vissza a testbe, nem törődve annak befogadó képességével. Az ereit forróság öntötte el, a levegő szét akarta feszíteni. Forró könnyek folytak végig az arcán, a kín, a keserűség, a fájdalom, a hiány könnyei.
Finom ujjak érintették meg az arcát. Tétova, gyenge érintés volt, de a franciának oly sokat jelentett. De a kéz el is távolodott tőle, mintha megrémült volna. Hirtelen kapott utána, nem akarta elereszteni, mégegyszer nem. Ajkait az apró tenyérhez nyomta, szinte égette az arcát annak közelsége.
- Matthew – suttogta elfúló hangon, a sírás, a fájdalom elgyengítette. – Ne hagyj el!
- Bocsáss meg, de nem engem keresel – jött a halk felelet.
Francis nem engedte. Már, hogy tette volna? Nem tévesztheti meg! Ezer közül megismerné ezt a vékony, de selymes, határozatlan, mégis oly erős hangot. Hisz ismerte, hisz annyira szerette, hisz ez hozzá tartozik! De a melódia kihez? Esetlenül vájkált az emlékei között, a múltban, ami nem tárult fel. Keresett egy személyt, egy életet, ami nincs, nem létezik, sose volt.
Fuldokolva nyitotta ki szemeit. A fehérség megvakította, a fertőtlenítő szaga marta a torkát, mintha a gyomrába öntötték volna. A teste sajgott, nem mozdult, csövek százai lógtak ki belőle és gépek hada kommunikált a feje felett a külvilággal, halk csipogás képében. Kiáltani akart, de a maszk mögött hangja nem volt több halk suttogásnál. Arca nedves volt, de képtelen volt letörölni a saját könnyeit. Pánikba esve kapkodott levegő után. Ágya egy üvegfallal szemben feküdt, mely mögött az emberek érdektelen tekintettel néztek rá vagy haladtak tovább. De egy szempár őt figyelte, egy nővér izgatottan mutatott rá, majd ügyetlenül távozott, az áttetsző akadály mögött.
Fekhelye szélén egy fiú ücsörgött. Halvány zöld hálóinget viselt, a laza kötések miatt kilátszott hófehér bőre, karcsú alakja. Törékeny testalkata inkább egy lányra emlékeztette a megpillantóját, de mégis volt benne valami férfias, valami vonzó. Szőke haja kócosan meredt ezer irányba, úgy festett, mint egy bájos angyal. Egy angyal, akit kivetett a menny. Finom ajkait bizonytalanul elhúzta, szép arca rezzenéstelen volt. Számos sérülése mellett vastag fásli réteg fedte a szemeit.
Francis nagyot nyelt, szíve szerint letépte volna. Maga se tudta miért, de látni akarta, azt akarta, hogy őt figyeljék azok a vak szemek. Bele akart nézni, érinteni, megcsókolni, helyette a durva anyagra pillantott. Megütközve fordult el. Nem tudta megmagyarázni, miért érez így. Nem tudta, hogy ki ez a fiú és mit akar tőle. Hogy miért van itt és ő miért akarja, hogy mellette legyen és miért érzi magát árulónak.
Az angyal tétova mozdulattal hajolt előre, vékony kezei remegtek. A beteg önkéntelenül simult a tenyerébe, jól esett az érintése. A fiú arcán átfutott egy aprócska mosoly, ujjait a másik hajába fűzte.
- Francis – suttogta az ágy széléről. – Miért fáj, ha megérintelek? – a testén reszketés futott végig.
- Az árulók büntetése – válaszolt a fekvő önkéntelenül. – Mi a neved?
- Azt hiszem Arthurt mondtak – elmélázva hajtotta félre a fejét. – A vezeték névre nem emlékszem.
A francia agyán egy pillanatra átfutott egy név, egyetlen egy név, Williams, de nem érezte helyénvalónak kimondani. Pedig ez az egyetlen szó bilincsként csapódott a lelkére.
A sima tükör lassú ringatózásba kezdett. A kötődés érzése megszűnt az eltűnővel együtt. Az apró hullámok megvadult óriásokká nőtték ki magukat. Francis dideregve kezdett rohanni, de a tenger végeláthatatlan volt. Partnak, menedéknek a lehetősége sem látszott. Csapdába ejtette a hatalmas, vad óceán. Üvöltve ölelte körbe a menekülőt. A francia küszködve próbált a felszínen maradni, de a förgeteg egyre húzta, mintha súlyokat rögzített volna a lábához.
A nap vihogva fordult felé, a belőle kitörő szilaj fény marta a habok rabjának sérült szemeit. Francis hunyorogva figyelte a megduplázódó égitestet. Egy röpke pillanatra nyúlékony massza lett, egyetlen másodpercre mintha fényszórókba nézett volna. Döbbenten bámult a mesterséges fényforrásokba, ám azok ismét felvették az égő korong alakját.
Néma halálsikolyok törtek ki a tajtékzó tengerből, egy vörös rózsa süllyedt esetlenül a mélység felé. Bonnefoy maga is fuldoklott, a saját életét sem érezte megmenthetőnek, de az a virág olyan esendő volt. Sietve bukott a víz alá, az eddig őt lehúzó erőnek most már nem állt ellen, hagyta magát megölni, megfojtani. El kellett érnie. A maró, égető folyadék egyszerűen megtöltötte, kiszorítva a levegőt a tüdejébe folyt, megfosztva a hallásától beáramlott a koponyájába is. A világ homályos köpenyt öltött, lassan teljesen elrejtőzve előle. Csak egy pillanatra érintette meg a virágot, egyetlen apró törékeny másodpercre érezhette annak selymes szirmait. Finom könnyek gördültek végig az arcán, de nem a sajátja, egy kék szempár veszett el a felszínen. Francis nyögve, erőtlenül kapott utána, de a sötétség magával ragadta. A férfi esetlenül sodródott vele. A fiú egyre hangosodó kiabálása megrémítette, fájt neki, de képtelen volt elérni. Küzdött, erején felül harcolt, de a halál elragadta. A hideg semmi fokozatosan magába forrasztotta.
- Francis! – sírt az idegen. – Francis, kérlek!
A férfi döbbenten ordított fel, a teste lángolt. A kezei reszkettek, a vég, mintha eltaszította volna magától. Az élet vadul áramlott vissza a testbe, nem törődve annak befogadó képességével. Az ereit forróság öntötte el, a levegő szét akarta feszíteni. Forró könnyek folytak végig az arcán, a kín, a keserűség, a fájdalom, a hiány könnyei.
Finom ujjak érintették meg az arcát. Tétova, gyenge érintés volt, de a franciának oly sokat jelentett. De a kéz el is távolodott tőle, mintha megrémült volna. Hirtelen kapott utána, nem akarta elereszteni, mégegyszer nem. Ajkait az apró tenyérhez nyomta, szinte égette az arcát annak közelsége.
- Matthew – suttogta elfúló hangon, a sírás, a fájdalom elgyengítette. – Ne hagyj el!
- Bocsáss meg, de nem engem keresel – jött a halk felelet.
Francis nem engedte. Már, hogy tette volna? Nem tévesztheti meg! Ezer közül megismerné ezt a vékony, de selymes, határozatlan, mégis oly erős hangot. Hisz ismerte, hisz annyira szerette, hisz ez hozzá tartozik! De a melódia kihez? Esetlenül vájkált az emlékei között, a múltban, ami nem tárult fel. Keresett egy személyt, egy életet, ami nincs, nem létezik, sose volt.
Fuldokolva nyitotta ki szemeit. A fehérség megvakította, a fertőtlenítő szaga marta a torkát, mintha a gyomrába öntötték volna. A teste sajgott, nem mozdult, csövek százai lógtak ki belőle és gépek hada kommunikált a feje felett a külvilággal, halk csipogás képében. Kiáltani akart, de a maszk mögött hangja nem volt több halk suttogásnál. Arca nedves volt, de képtelen volt letörölni a saját könnyeit. Pánikba esve kapkodott levegő után. Ágya egy üvegfallal szemben feküdt, mely mögött az emberek érdektelen tekintettel néztek rá vagy haladtak tovább. De egy szempár őt figyelte, egy nővér izgatottan mutatott rá, majd ügyetlenül távozott, az áttetsző akadály mögött.
Fekhelye szélén egy fiú ücsörgött. Halvány zöld hálóinget viselt, a laza kötések miatt kilátszott hófehér bőre, karcsú alakja. Törékeny testalkata inkább egy lányra emlékeztette a megpillantóját, de mégis volt benne valami férfias, valami vonzó. Szőke haja kócosan meredt ezer irányba, úgy festett, mint egy bájos angyal. Egy angyal, akit kivetett a menny. Finom ajkait bizonytalanul elhúzta, szép arca rezzenéstelen volt. Számos sérülése mellett vastag fásli réteg fedte a szemeit.
Francis nagyot nyelt, szíve szerint letépte volna. Maga se tudta miért, de látni akarta, azt akarta, hogy őt figyeljék azok a vak szemek. Bele akart nézni, érinteni, megcsókolni, helyette a durva anyagra pillantott. Megütközve fordult el. Nem tudta megmagyarázni, miért érez így. Nem tudta, hogy ki ez a fiú és mit akar tőle. Hogy miért van itt és ő miért akarja, hogy mellette legyen és miért érzi magát árulónak.
Az angyal tétova mozdulattal hajolt előre, vékony kezei remegtek. A beteg önkéntelenül simult a tenyerébe, jól esett az érintése. A fiú arcán átfutott egy aprócska mosoly, ujjait a másik hajába fűzte.
- Francis – suttogta az ágy széléről. – Miért fáj, ha megérintelek? – a testén reszketés futott végig.
- Az árulók büntetése – válaszolt a fekvő önkéntelenül. – Mi a neved?
- Azt hiszem Arthurt mondtak – elmélázva hajtotta félre a fejét. – A vezeték névre nem emlékszem.
A francia agyán egy pillanatra átfutott egy név, egyetlen egy név, Williams, de nem érezte helyénvalónak kimondani. Pedig ez az egyetlen szó bilincsként csapódott a lelkére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése