Kilenc perc

 A mai ficem a világvége szellemében született, még ha ez nem is fog lejönni belőle. Az ötletet egy Katie-vel folytatott beszélgetés ihlette. Hogy ez neki hízelgő vagy nem? Majd meglátjuk. ><  (Nyugodtan agyon üthetsz!)
 A Francis és Arthur között elhangzó pármondatos beszélgetés mély gondolatokat indított el Black Fairy-ben is. Hangzatos befejezést eszelt ki a félkész műnek. ( S&M Hetalia? :P Legközelebb megírjuk együtt! ) Melynek lényege, hogy Japán és Kanada ostort ragad és ellátja az idióta amerikai, a felfújt angol és a perverz francia baját... A karakter választása meglepett, de jót derültem rajta. ( Black nem szereti és nem is igazán ismeri a Hetaliat, de valljuk be, hogy bele talált! xD)
 Nos, a lényeg: itt a világvége, mindenki másképp küzd meg a ténnyel. Egyszer olvasható lett! xD

Kilenc perc

Fandom: Na mi? :D Axis Powers Hetalia
Párosítás: Ameripan, Fruk
Korhatár: R
Jellemző: humor (próbálkoztam), shounen ai
Rövid tartalom: 9:58, 9:59, 10:00...
Létezik jövő? :P
Csupán néhány jelenet erejéig ragadtam meg az utolsó perceket, öt igen különböző ország nézőpontjából.

Kiku óvatosan odébb helyezte a testsúlyát, de mit sem segített előnytelen pozícióján. A lábai égtek és húzódtak, bár lassan kezdett beállni az áldásos érzéketlenség.
 A vér előbb beszorult, aztán távozott belőle, hajlandóságot sem mutatva a visszatérésre. Attól tartva, hogy lassan tényleg elveszíti végtagjait, lemondóan dörzsölgette. Bár regenerációja emberfeletti, de az amerikai ereje is.
 Az eddig csendesen tűrő fiú térdei hangosat roppantak. Japán akarata ellenére szisszent fel, ám jelezvén, hogy nem haragszik, végigsimított, az őt vasmarokkal szorító Alfred aranyló tincsein.
 A reszketéstől beszélni képtelen szemüveges engedelmesen simult a másik tenyerébe. Félt, rettenetesen félt. Nem akart még meghalni, de ez elkerülhetetlennek tűnt. A tudósai hiába kutattak nem találtak semmi kézzelfoghatót, az FBI milliókat vert el, de egy-két pitiáner bűnözőn kívül nem lelt semmit, a médiumok szellemei makacsul hallgattak a jövőt illetően. Senki nem tudott semmit. Szövetségesei nem igen akadtak.
 Kína inkább Oroszországgal töltött az utolsó napokat, Németország a bátyját őrizte ( és Italyt), Arthur farral állt a dologhoz, hallani se akart a VITERS-ről, (váratlan idegen támadás elleni roham sereg) és Francis persze egy követ fújt az angollal.
 Alfred egy pillanatra magányosnak érezte magát, majd bűnbánóan szorított ölelésén. Kiku elnéző mosollyal vonta feljebb az északit.
 Kanada az esélytelenek nyugalmával trónolt a tv előtt. Unottan váltott át az egyik szappanoperáról a másikra, hogy Juan Hose Amaro Fernandez egy sokadik, tökéletes és tökéletesen unalmas változatával szemezhessen.
 Szkeptikus volt az egész világvége felhajtással szemben. Az elmúlt évszázadok alatt a Föld kétségtelenül változott és nem előnyére, de eddig sem esett szét, sötétedett el vagy robbant fel. Nibiru látogatása tűnt a legvalószínűbbnek, de ha a jóslatok igazak, nincs mit tenni. Kár izgulni.
 Tekintete találkozott Honda nyugodt szemeivel. A japán lágyan rá mosolygott, szinte bátorítóan, majd visszatért a már magzati pózban kucorgó, az önkívületi állapothoz egyre közelebb kerülő kedveséhez.
 Matthew nem értette, hogy mi tartja őket össze. Talán a végtelen türelem tette alkalmas partnerévé Japánt, Amerika pedig... Amerika pedig kétségtelenül izgalmas életet biztosított az ember számára.
 A digitális kijelző villanva váltott, önkéntelenül fordult felé. 9:58
 - Mindennek vége! Meghalunk! Mind meghalunk! – visítva pattant fel Alfred.
 - Amerika-san, kérlek! Nyugalom! – Kiku örökifjú, barna tekintete bizalmat és szeretetet sugallt. Ébenszínű kimonója csak még jobban kiemelte azokat.
Matthew-t sokkal inkább egy odaadó szülőre emlékeztette. Akaratlanul is újra hallotta Francis könnyed, mély hangját, dicsérő szavait. Irigyelte, tiszta szívéből irigyelte. A férfi ugyanis nem hallgatta hetek óta egy túlélénk képzeletű kamasz összeesküvési elméleteit. Nem, Franciaország megfűzte Angliát, hogy töltse nála az ünnepeket és ebben a pillanatban Párizsban  élvezték a hó nyújtotta romantikát vagy esetleg a kitolási lehetőségét.

***

 Arthur elgondolkodva meredt maga elé. A hó pelyhes kristályokban hullt alá a francia városra. Már maga se tudta, hogy minek jött ide. A hotelszoba üressége, bár sose vallotta volna be, kifejezetten nyomasztotta.
 Az Eiffel-torony laza estélyit viselt. A hiányos öltözéket, áttetsző csipkét hó és jég alkotta. Az utcai lámpák fényében ragyogott, mintha ékkövek ezrei díszítették volna. Rögtönzött csipkecsodája szemérmetlenül sokat engedett látni, semmit sem bízva a képzeletre. Igazi, hamisítatlan, romlott, szégyentelen francia.
 Morcosan kortyolt a számára kikészített borból. Az ital drága is, régi is volt, még sem ízlett neki. Savanyú volt, égette és marta a száját. A pohár halkat koppant, mikor lerakta maga mellé az ablakpárkányra. Térdeit sértődötten húzta fel, órája 9:59-et mutatott.
 A világvége vészesen közeledett. Pont olyan hévvel és forró lelkesedéssel, mint anno ezerben. Az akkori izgalom azonban a múltban rekedt. Most inkább csak unalmat érzett és kárörvendést.
 Az ostoba fiatalok idióta előkészületei, Amerika rettegése. Ám az őszinte vidámságot elnyelte a bor keserű íze. Egyértelműen az ital a hibás! Ő ugyanis mindennel elégedett. A kinti köd, mintha az angolra is rátelepedett volna. Karok nehezedtek rá, majd finoman megszorították. A másik mellkasa a hátának feszült, puha tincsek csiklandozták a fülét. A francia forró lehelete égette az arcát. 
 - Bocsáss meg, hogy magadra hagytalak! Egyébként üdv újra a francia megszállás alatt, Angleterre! – dorombolta.
Ujjai végigjárták a másik nyakát, hogy ajkai követhessék azt. Arthur beleborzongott, a lelke mélyén tudta, hogy ellenállnia kéne, hogy nem lenne szabad hagyni. Tekintete a krómozott óra lapjára esett. 10:00, már úgyis mindegy.
 - Ha most megadom magam, az tényleg a világ végének kezdete – suttogta rekedten.
 - Évezzük ki az új világrendet! – nevetett a francia.
 - De én szeretem a régit! – küzdött a szavakkal.
 - Akkor most elszenveded az új hatásait – morogta a nyakába.
 - Nem hiszem, hogy akarom.
 - A terrorizmus  sosem az áldozat vágyairól szólt. Boldog apokalipszist, Angleterre!
 - Boldogat.
 Francis keze becsúszott a másik inge alá. Anglia akaratlanul sóhajtott fel. Bár egyetlen lélegzetvétel volt csupán, mintha az üresség, a magány, a mázsás súly tovaillant volna. Franciaország túlfűtött érintései, érzelmei észrevétlenül fertőzték meg. Arthur tétovázását kihasználva, finoman nyomta le, hogy fölé kerekedhessen. Ajkai birtokba vették a másikét. Az eddig hideg szoba levegője perzselt, a világ, a világvége kiszorult, ahogy a hangok és az ingekben, kabátokban felejtett telefonok üvöltése is.

***

 Amerika reszkető ujjai közül kicsúszott a még mindig csörgő mobil. Nagyot csattanva esett darabjaira a készülék. Japán és Kanada döbbenten kapták fel a fejüket. Alfred arca hulla sápadt volt, üres tekintettel meredt maga elé.
 - Elkezdődött! Elindult! Európában terjed! – kiabálta.
Reszketve pattant fel és vágtázott ki a szobából.

- Amerika-san?! – Kiku pár másodperc múlva követte. – Mi a baj?
 Kanada sóhajtva süllyedt vissza a kanapéba. Igen, Alfred egyértelműen izgalmassá teszi az ember életét.

- Elkezdődött! Nem veszik fel! Mind a ketten meghaltak! Halottak! Vége! – üvöltötte valahonnan.
 Matthew unottan nyúlt a távirányító után. A képernyő villogva kapcsolt be. A The Big Bang Theory hatezredszerre ismételt része mellett megjelent az óra. 10:07 és a Föld még mindig nem esett szét, nem robbant fel, de még csak Nibiru sem fogadta el a meghívást.