Joyeux Noël! avagy Macskajaj

Azt hiszem megírtam életem egyik legzagyvább fic-jét, de ezzel a kavalkáddal szeretnék boldog karácsonyt kívánni az olvasóknak! Tervezek egy ennél érthetőbb és értékelhetőbb művel is elődrukkolni, de majd meglátom, hogy a nagycsaládi összejövetelek alatt lesz-e még erre is időm.

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: csak a szokásos... Fruk
Korhatár: mondjuk, hogy 14
Jellemző: general, shounen ai
Rövid tartalom: Franciaország és Anglia kapcsolatában semmi sem egyszerű, a karácsony miért is volna az. Elképzeléseik természetesen tökéletesen eltérnek egymástól, ami mint mindig veszekedések sorozatához vezet.


     A vörös kis szörnyeteg ugrásra készen várta, hogy lecsaphasson félelmetes áldozatára. Óvatos lépést tett előre, csak egy egészen picit. Ügyetlenül kapkodta puha tappancsait a süppedős, régi szőnyegen.

  A parkettán elterülő óriás újra és újra ragadós, tekeredős indákkal támadt. A nagy vadász prüszkölve igyekezett lerázni magáról. Kiszemelt célpontja aranyszín lángra lobbant, vakítóan ragyogott, akár egy csillag.

 Kábultan bámulta a rejtélyes tüneményt, de valahol mélyen feltüzelte a már igen csak ébredező vadászszellemét is. Még egyszer utoljára a földhöz lapult, orrocskáját és fülét bosszantóan csiklandozták a beleakadó szöszök, izmai összerándultak és száguldani kezdett. Lélekszakadva rohant, gyorsan, minél gyorsabban! Lábai bele-beleakadtak a háborgó fenevadba, de vadul tépte ki őket. Az izgalomtól reszketve ugrott a lakkozott deszkákra. A csúszós felület ellenállt karmai követelésének és ő esetlenül csúszott előre, de a célpont egyre közeledett. Gyors döntést hozva lökte el magát a földtől, hogy rávethesse magát a gúnyolódó ragyogásra. Apró mancsai kemény küzdelmet vívtak az útjába kerülő szúrós zöld tüskékkel, de már szinte égette a beteljesületlen vágy követelése. Sietve kapott előre, hogy végre megkaparinthassa.

  Anglia morogva igazgatta a tálcára sebtiben felpakolt pezsgős poharakat. A szalvéták sarkai idétlenül meredeztek minden irányba, a rájuk festett röhejes mikulások vigyora percről perce torzabb lett. Már semmi mást nem lelt. Ez van, ha az ember az utolsó pillanatra hagy mindent.   Az ébresztőórája ma reggel eddig ismeretlen okból kifolyólag dezertált és azóta nyomát se látta. Biztos volt benne, hogy a rejtélyes szökés főtámogatója és szövetségese a konyhában tüsténkedő francia volt, de bizonyítékok hiányában ejtenie kellett a vádakat. A másik kihívó mosolya, az eltűnés fölötti feltétlen öröme, a kötekedő megjegyzései Arthur bíróságán több mint elég volt. Ítélet: golyó általi halál.

  Francis természetesen ezt is elviccelte és hármat rögtön be is vállalt az angolféle kókuszgolyókból. Anglia inkább a sortűzbizottságban hitt, melyet a később megérkező Amerikával és Kanadával akart megalkotni.

  Miután végzett a förtelmes poharak katonás sorba állításával, letámadta a megterített asztalnak csúfolt félkész valamit. Zsörtölődve kezdte igazgatni a férecsúszott terítőt, mely szélei még soha nem halhattak a párhuzamos fogalmáról.
  Hangos trappolás törte meg a francia által nosztalgikusnak hívott, régi, unalmas és borzasztó karácsonyi zeneösszeállítás ki tudja, hanyadik förmedvényét. Anglia hanyagul pillantott hátra a válla felett. Döbbenten bámult maga mögé, a zöld anyag lassan csúszott ki ujjai közül.
  Nem olyan régiben Francis egy vörös kis szörnyeteggel állított haza. Egy koszos, beteges, kis szörgolyóval. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, megszégyenítve ezzel otthonukat. A kis dög persze, méreg drága kezelések után, hajlandó volt meggyógyulni, hogy beférkőzhessen az ágyukba, a lakásba, a napirendjükbe, az életükbe. A jószág természetesen tönkretette amihez csak hozzáért. Arthur még most is neheztelt a másikra. És a kis mocsok most készült leborítani a fát.
  A díszekkel megpakolt fenyő kényes egyensúlya megszűnni látszott. Az aranyba vont örökzöld egyik ágán jól megtermett díszként lógott a francia által Lion-nak nevezett ördög.
 - Hogy az a! – szaladt ki akaratlanul az angol száján, automatikusan indult a baj forrása felé. Káromkodva kapott a macska után, aki jutalmazva a kísérletet, belevájta karmait megmentője tenyerébe. Szőre dühödten meredt az égnek, úgy festett, mint egy felbolygatott tűzgolyó.
  Francis dúdolva merült tengernyi munkája alá, nehéz lett volna eldönteni, hogy melyikük tölti be a háziasszony szerepét az életükben. Ő, aki a konyhába se engedi be az angolt, vagy legalábbis mindent elzárt előle, vagy Arthur, aki a lakás utolsó sarkában is a takarítószerek teljes arzenálját sorakoztatta fel. Önkéntelenül mosolyodott el, mikor megjelent előtte élettársa dühvel megspékelt döbbent arca Lion megérkezésekor. Tudta, hogy Anglia nem fogja egykönnyen megkedvelni az apróságot, de álmaiban se hitte volna, hogy a befogadása utáni harmadik héten is ezért kell majd ettől az átkozott mosolyszünettől szenvednie.

  Arthur hadjáratot indított a cica (és persze Francis) ellen és teljes átéléssel vezette képzeletbeli ütközeteit és hajlandóságot sem mutatott a fegyverletételre vagy a karácsony erejéig egy átmeneti békeszerződésre. Ám ezúttal Franciaország sem engedett az elképzeléseiből, aminek csodálatos következménye a másik távozásra tett kísérlete volt. A két hét, mi alatt jóformán egymásra sem néztek, kezdte megviselni a férfit. Százszor inkább ült volna vele a kandalló előtt békés szócsaták közepette vagy hallgatja a zsörtölődését egy romantikus francia étteremben, esetleg a nyivákolását egy hideg, de csillagfényes sétán.    Ehelyett itthon ültek és várták Amerikáék megérkezését, hogy megkoronázhassák, a már amúgy is kirobbanó félben lévő III. Világháborút.

  Mathew érkezésének gondolata kifejezetten feldobta. Valaki, aki igazán törődik vele, mily önző felfogás. De Alfred csöppet se hiányzott neki. Persze szerette a fiút, de ha valaki a maradék esélyét is minden erőfeszítés nélkül kinyírhatta, az ő. Halk csörömpölésre tért vissza a világháborúkból a puskaporos valóságba. Sóhajtva dugta ki a fejét a konyhából, a legrosszabbra is felkészülve.

  Meglepetten bámult a fával sasszézó Angliára, aki másik kezében Liont szorongatta, aki nem volt rest a fiú fehér bőrét csipkésre marni. Beleszédült a látványba, tudta, hogy minden egyes karcolás az angol kezén egy újabb hasíték annak büszkeségén. Keserű szájízzel lépett be a nappaliba, hogy a lehető legfinomabban távolítsa el a megvadult apróságot.

  A cica, mint aki ráérzett a helyzet komolyságára, jókedvűen dörgölőzött a francia arcához, majd kapott egy kilógó szőke tincs után, hogy a szájába gyömöszölhesse azt.

  Anglia szemei perzseltek, a picur macsek mellet igazi csúcsragadozónak tűnt, ám vonásai meg se rezdültek, hanyag mozdulattal lökte vissza a fát és sietve indult az ellenkező irányba. Francis felsóhajtva kapott a másik keze után. Arthur dühösen pillantott vissza rá, majd összesimuló karjukra undorodó grimaszt vágott.
 - Legalább a sebed hagy lássam el! – mosolygott rá erőtlenül Francis.
 - Semmi baja – rántott vállat a másik és a behegedő karmolásra meredt, melyből egy utolsó vércsepp még a másik ingére cseppent. – Eressz!
 - Mindezt a hisztit egy átkozott macska miatt?
 - Itt se kéne lennem! – suttogta Arthur.
 - Tedd már túl magad rajta! Miért nem vagy képes másra is gondolni?!
Francis már meg sem lepődött az arcán csattanó pofonon. Szótlanul bámult vissza a másikra. Anglia keze reszketve ereszkedett le.
 - Meghívtak! Elmehettem volna! A Buckingham-palotában lehetnék, ha te nem teszel mindent tönkre! A királyi család azt akarta, hogy velük ünnepeljek, de te egyszerűen ezt is elbarmoltad! – kiabált magából kikelve.
 - No, és szerinted miért tettem?
 - Mert egy átkozott féreg vagy!
 - Az meg se forduljon a fejedben, hogy talán hiányzol. Hogy a szeretet ünnepe magányos nélküled, hogy milyen nyomorult lenne nekem – lágyan végigsimított az angol arcán – és neked is.
 - Nem tudsz te semmit! – sziszegte Anglia, de mintha a perzselő lángok csillapodtak volna a zöld mélységben.
 - Rólad többet, mint szeretnéd! Nem fogok bocsánatot kérni, és ezt te tudod a legjobban, szóval törődj szépen bele, hogy a flancolás helyett, kis családoddal fogod elszenvedni ezt az ünnepnek hívott katasztrófát! – felelte dallamos hangján és óvatosan közelebb hajolt Arthurhoz.
Anglia mozdulni sem mert, vagy nem bírt. Francis lehelete égette az arcát, a kék tekintet egyszerűen elnyelte, fuldokolt és tudta, hogy egyféleképpen törhet ki, de ha belepusztul sem tette volna meg.

 Ám az az átokfajzat tudta, nagyon is tudta, ajkai gyengéden súrolták a másikét. Arthur makacsul ellenállt, de a francia követelőzve mart rá. Sietve karolta át a másikat, elzárva az utolsó menekülőutat. Ujjait a rövid, borzas tincsek közé furta. Az angol tett egy tétova lépést hátra, de a másik válasza kimerült egy elégedetlen szorításban.
  Türelmetlen csengetés töltötte be a teret. Majd megismétlődött, aztán ismét és ismét és ismét, hogy vad kopogás követhesse. A varázs, a pillanat szilánkokra tört. Anglia üres tekintettel meredt Francis izzó szemeibe. Gondolkodás nélkül szakadt el tőle és ingerülten tépte fel az ajtót, ahol a füstölgő Amerikába csapódott és a zavartól lassan ciklámen színű Matthewba. A gyengéd összeborulás helyett természetesen az Alfred vs. Arthur összecsapás következett a jómodról és annak jelentéktelenségéről.

***

  Matthew esetlenül próbálta megóvni maciját az egyre lelkesebben ostromló Liontól. Alfred látszólag jól szórakozott öccse tehetetlenségén, amíg Arthur egyre dühösebben szemlélte az eseményeket. Francis igyekezett villámhárítóként működni, de az angol és amerikai rá se bagóztak.

  A karácsony ismét csak a „szeretettől” megtöltött hangulatban telt. A vacsora, ahol természetesen Alfred a bátyján és annak szakácsművészetén köszörülte a nyelvét, csak tovább rontott a helyzeten. Ráadásul a szörgolyó is felpofátlankodott az asztalra, amit a család háromnegyede pozitívan értékelt.

  Anglia dühösen támaszkodott a konyhafalnak, amíg Francis a pezsgősüveggel birkózott. Egyáltalán nem volt kedve bájcsevegni, jópofizni. Mint utólag kiderült, nem csak a francia keze volt benne a háta mögött lemondott királyi vacsorában, Amerika és Kanada épp úgy ludasok voltak. Franciaország csak egy pillanatra lesett fel, éppen annyira, hogy egymás szemébe nézhessenek. Arthur durcásan fordult el. Francis ingerülten csapta le az üveget. Szeretője ijedten rándult össze, majd dühösen meredt rá.
 - Mi fáj ennyire? Miért csinálsz úgy, mintha árulók lennénk? Miért nem tudsz minket értékelni? – kérdezte szikrázó szemekkel. – Miért nem látod a jó szándékot?
 - Senki nem kért titeket! Ki mondta, hogy a társaságotokra vágyom? Ki mondta, hogy karácsonykor téged akarlak nézni? Ki mondta, hogy fontosabb vagy nekem, mint a népem, az embereim? – szűrte a fogai között.
 - Lehet, hogy tényleg hiba volt ragaszkodnunk hozzád. Ha téged az álmosolyok, a politika, a képmutatás tesz boldoggá és nem Amerika vagy Kanada jelenléte, akkor menj! – a kékség hidegen csillogott.
Anglia állta a pillantását, makacsul tartotta magát, de szempillái szélén könnyek csillogtak. Dühösen fordult sarkon és indult kifelé.
 - Te átkozott bolond! – suttogta Francis és visszarántotta. – Ha erőszakkal tartunk itt az a baj, ha elküldelek sírva fakadsz. Mit akarsz tőlem, Angleterre? – lágyan mosolygott a másikra, majd végigsimított az elgyötört arcon. -  Mi bánt ennyire?
A szőkeség makacsul bámulta a lábát, de hajlandóságot sem mutatott az együttműködésre. Francis sóhajtva hajtotta a fejét az angol vállára.
 - Miért vagy ennyire makacs? Mikor avatsz már a bizalmadba? – orra a másik halántékát súrolta. – Mit tegyek, hogy végre igazán elfogadj, Lion? – morogta.
Anglia döbbenten meredt rá, vonásain eluralkodott az undor és a düh, olyan erővel ütötte meg Francist, ahogy tudta. A másik döbbenten tántorodott hátra a pultnak ütközve.
 - Ne merj többet hozzám érni, te gusztustalan zoofil! – hangja színtelen volt.
Fújtatva robogott ki az ajtón.
 - Angleterre, várj már!  - erőtlenül ejtette le kinyújtott kezét.

***

  Arthur reszketve húzta össze magán a kabátot. Egyre dühödtebben vágtázott előre. Nem tudta, hogy hova tart, hogy mi is a célja. De nem akarta őt látni. Most biztosan nem. Hetek óta gyötörte valami, valami maró, égető érzés, ami lassan már aludni sem hagyta. Nem tudta, hogy minek nevezze, hogy van-e neve, hogy érzett-e már korábban ilyet. Valószínűleg igen, de most erősebb volt, mint valaha.

 A hó hatalmas pelyhekben hullt. A fehér rengeteg szinte teljesen elnyelte a teret, megvakítva a járókelőket. Anglia hunyorogva tört előre. A Szajnát  átívelő híd kőkorlátjába kapaszkodott. Szédült, forgott az egész világ, a korábbi fuldoklás ismét visszatért. Úgy érezte, hogy képes volna itt helyben elpusztulni. Ami eddig a szívét szorította, lassan a teljes testén eluralkodott.
 - Emlékszel még, hogy hogy hívtalak, mikor kicsi voltál? – a selymes hang a semmiből tört rá.
A reszketést elnyomva fordult meg. Az igazságot fedő maszk visszakerült a helyére, a fuldoklást, a fojtogató démont erőnek erejével tartotta vissza.
 - Ha emlékeznél, nem rohantál volna el. Mikor még egészen fiatal voltál, Lion-nak hívtalak. Amikor először láttalak harcolni, olyan erősnek és nemesinek találtalak, amilyen csak egy vadállat lehet, amilyen csak egy király lehet. A mozgásod, a külsőd, a hangod, az eszméid megbabonáztak, annyira erős voltál és tiszta. Lenyűgöztél – Francis egy szál fekete garbóban volt, ahogy a lakásban. -  A cicát pedig, azért hoztam haza, mert rád emlékeztetett. Mikor megtaláltam, az utcán feküdt kidobva. Zuhogott az eső, teljesen elázott, először azt hittem, hogy elpusztult – mosolygott maga elé. – A szőre összetapadt és sáros volt, de még úgyis ordított róla, hogy különleges. Mikor megérintettem, kinyitotta a szemét – lágyan elnevette magát. – Pont olyan zöld volt a szeme, akár a tiéd. Pont úgy festett, mint aznap te, aznap mikor mindenki hátrahagyott. Nem voltam képes még egyszer megtenni. – már csak pár lépés választotta el az angoltól. – Meg tudsz bocsátani nekem, Angleterre? – a tekintete bűnbánóan ragyogott.
Anglia döbbenten bámult rá. Hányszor hitt már neki? Hány csalódás érte már miatta? Francis lágyan magához húzta. Arthur most eszmélt fel. Mikor került hozzá ilyen közel? Megadóan dőlt a mellkasának. A francia halkan elnevette magát.
 - Csak te vagy képes féltékeny lenni egy macskára!  Hihetetlen önző vagy! – suttogta a másik fülébe. – De ezért imádlak.
 - Idióta! – Kirkland fülig vörösödött.
Francis lágy csókot lehelt kedvese homlokára, majd előre hajolt, hogy birtokba vegye annak ajkait.
 - Ha hajlandóak vagytok kimászni egymás szájából, csatlakoznánk – lóbálta a pezsgőt két ujja között a közeledő amerikai.
Matthew mosolyogva követte a bátyját, a maciját és Liont szorongatva. 
 - Tényleg az utca közepén akartok vedelni? – kérdezte a még mindig Francist melengető Arthur.
 - Te jöttél ide! – rántott vállat Alfred.
További kérdéseket nem várva rángatta ki a dugót, hogy körbe adhassa a méreg drága italt. Annak rendje-módja szerint jól megtisztelték az üvegből ivással. Méltón köszöntve szép karácsony éjszakáját.

***

Francis reszketve bújt közelebb a takaró alatt Arthurhoz.
 - Húzz innen, hideg a lábad! – kapta a kellemes választ.
A morgással nem törődve feküdt a férfi hátára. Az időközben felkapaszkodó cicát is a másik fejére telepítette, hagy duzzogjon.
 - Hagyjatok már békén! – nyöszörgött félálomban Anglia.
Franciaország nevetve emelkedett fel.
 - Joyeux Noël, Angleterre!