Anhalt - Szeptember II.

 
  Katie drágám teljesen megfertőzött, így gyakorlatilag végig az Imagine Dragons - Radioactive bömbölt a fülembe, amíg írtam. Remélem ragadt némi dinamika a ficre is.
  A fejezet összefoglalható négy névvel: Anhalt, Kirkland, Jones, Bonnefoy. Leginkább a FACE Family akciózik vagy sokkal inkább torpedózzák egymást. De valamivel most már pontosabb képet kapunk a szövetség helyzetéről, a csapat arculatáról, a tagok személyiségéről. Arthur gyötrődése most sem marathatott ki, de ezúttal Amerika biztosítja nyugtalanságát.
  Számtalan új arc jelenik meg, akik az első fejezet alatt a központban ültek. Például Ibrahim Shree azaz India, akit néhány fanart és a kultúrájuk ismeretében próbált élhető karakterré tenni. De tiszteletük teszik, teljes létszámban, az angol fivérek is. Összetűzés persze akad bőven, elvégre mindenki mást helyez előtérbe, másért adná akár az életét is vagy vonulna ki a frontra.
  Próbálok hű és életszerű világháborút alkotni, de a bétám szerint kissé túlidealizálom. Lehet, de annyiszor fog még puskacső kerülni a kezükbe, hogy majdcsak belefáradok. xD Közben kaptam egy 12.-es történelem könyvet, melyből próbálom magamévá tenni az alapokat, de ennél valami részletesebb szükségeltetik majd.




II. Fejezet

- Jäger, mögénk! – rendelkezett.
- Vettem! – jött az azonnali felelet.
- Hoffmann a foglyokhoz, Müller balra Shönsteinhez, Blaschek marad! – sóhajtva eresztette le a rádiót, figyelte az eseményeket.
- Vettem, vettem, vettem – hangzottak a válaszok, majd halk zúgás állt be a vonalon.
Tankok hangja bőgött fel a közvetlen közelükben.
- Ki a „sas”? – fordult hirtelen hátra.
- Lehet egy lázadó gyülekezet – rántott vállat Bauer az egyik távcsőbe meredve. – Talán lengyelek, de egyelőre nem látom a felségjelzésüket.
- Britek? – szólalt meg váratlanul Schönfeld. – Mániáik a nemes állatok. Unikornis, kígyó, oroszlán – számolt ujjain – talán most a sas. Egy unikornis még sem fér be a lánctalpasba.
- És ha amerikaiak? – gondolkodott el Dietrich. – Amerika és a függetlenség.
- Mit keresne itt az USA? – dőlt hátra Reinhard Bauer. – Mellesleg akkor hozta volna a bátyuskáját is.
- Báty? – kérdezett vissza a másik a kormányt elrántva.
- A ruszkik mostanság igen el vannak havazva, de az amcsik kedvéért mindig kiássák magukat. Összenőttek, mint a franciák és az angolok. Ha valakit nem tudsz legyőzni, tedd a szövetségeseddé!
- Ilyen alapon fél Európa együtt teázhatna! – suttogta Schönfeld meghúzva a ravaszt.
A géppuska üvöltve kelt életre, hogy félkörívet leírva szakadozott levelek és fakéregdarabok zápora borítsa be a harcteret.
- Kétlem, hogy az angol királynő együtt teázna velünk – szólt hátra Reinhard. A rés mellett golyók egész sorozata csapódott be fémes kattogás kíséretében. – Az istenit! – üvöltött fel riadtan hátrahőkölve. – Rohadt szövetség!
Időközben felsorakoztak a tankok, a Dietrich által kért alakzat készen állt.
- A gyalogosok a torlasz mögül lőjenek! Minél kevesebb veszteséget akarok! A foglyokkal ne törődjetek! – adta ki az újabb utasítást. Sietve lépett a lövegtorony bejáratához. A nehéz ajtónak nekifeszülve lökte föl, majd vágta a gránátot az ellenség irányába.
A becsapódást kivehetetlen ordítások sokasága követte és végre látványosan megmozdultak. A szétrobbanó bomba a bokron kívülre lökött egy eltévedt katonát. A férfi testéből ömlött a vér, halálsápadtan feküdt a sárban, reszketve emelte fel jobb kezét, hogy utolsó csókot leheljen a markában szorongatott, szertefoszló levélre. Kék szemeiben gyűlölet izzott, majd a rámeredő német láttán mosoly szökött ajkaira, és ebben a pillanatban meg is halt. Tekintete megüresedett és nem mozdult többet.
- A nációja? – Blaschek idegesen hajolt ki a KFZ 121-es lövegtoronyból. – Mi a nációja? – ismételte meg ordítva.
A holttest közelében újabb emberek jelentek meg. Hátukat sűrű golyózápor védte. Gyorsan megragadva elesett társuk, kezdték visszahúzni rejtekhelyükre. A feléjük tartó németeket azonnal agyonlőtték.
   Jäger szeméhez emelte a mesterlövész puska fényes látcsövét. Új volt a kicsike, nem rég kapta, de szerelem volt első látásra. Tudta, hogy együtt mennek a halálba, úgyhogy kapcsolatuk tartósságában bízva próbált mindent kihozni kettőjük vonzalmából. A Karabiner 98k kb. 4kg nehéz és 1110 mm hosszú, torkolati sebessége 745 m/s. Mindent tudott róla, az együttműködés és együttélés fontos szabálya a másik fél ismerete. Idegei pattanásig feszültek, mikor célkeresztbe vette a folyton mozgó prédát. A férfi fekete hajú volt, barna szemekkel,  egy apró heg nyúlt el jobb szeme alatt és nyáron egészen biztosan szeplői is voltak. Testtartása megroggyant, mozgása: gyors és ruganyos, de egy picit balra húz. Térdsérülés. Nem régi, különben tudná álcázni. Jäger ujja megfeszült a ravaszon, egy kicsit előrébb célzott. Zsákmánya biztosan nem francia vagy angol, azok túl büszkék, de ez nem hordott semmilyen jelképet, egyedül a nyakában lógó dögcédula árulkodott hovatartozásáról, de azt innen még ő sem láthatta. Óvatosan feszült az acél lemezhez.
- Deutscland... – suttogta és pontosított. – Deutschland... – picivel előrébb, a fej megvan. – über... – halkat kattant a ravasz – alles! – dörrenés kísérte az utolsó szót.
   Áldozata sisakja csattanva adta meg magát. Az imént keletkezett lyukon friss vér folyt ki, az élettelen szemek sarkát könnyesre festve lepte el a testet. A célpont megsemmisült. Az alany hang nélkül rogyott arccal előre a mocsokba.
   A közelben mozgó tisztek hirtelen csaptak le rá és vonszolták a német térfélre. A bokorból előtörő katonák nem voltak restek közelharcba bocsátkozni az ellenfeleikkel. A mellettük álló tank lövegtornya hangos kattanás kíséretében fordult feléjük, majd üvöltve dördült el, nem nézve, hogy ki német és ki idegen. Ordítások és halálsikolyok töltötték be a buchenwaldi tájat. Lassan ivódott a barna levelekbe a vörös vér.
   A rabokat őrző katonák reszketve lestek jobbra és balra. A menekülni próbálókat előbb figyelmeztették, aztán agyonlőtték. Sem idejük, sem energiájuk a megrémült vadállatokként toporzékoló lengyeleket őrizni.
  Egy szőke fiú lépett ki soraikból. A többiekkel ellentétben kék szemei határozottan ragyogtak. Rettentő fiatal volt. Tizennyolc, húsz között lehetett, mégis magabiztosan indult a németül üvöltő tiszt felé. Szemüvegén megtörtek a nap sugarai, a fegyverekből feltörő hamis sugarak. Jobb kezét a magasba emelve intett a többieknek. Az eddig rémült csőcselék gyorsan rendeződött át és sietve követte őt. Rongyos, szakadt ruhájuk alól vastag golyóálló mellények sejlettek ki. Nadrágjukból pisztolyokat és gránátokat húztak elő.
- Állj! – üvöltött feszülten Wolfgang. – Nem mondom még egyszer, hogy állj! – puskáját az előtte megtorpanó fiú mellkasának szegezte. Egész testében reszketett. Maga sem tudta, hogy miért, hisz ennél a suhancnál már sokkal fiatalabbak vérét is ontotta, gyermekeket ölt, de ez más volt. A kék szemek olyan félelmetes erőt sugalltak, amilyet még életében nem látott. Dideregve esett térdre, mikor az a vállára fektette tenyerét.
- All right – suttogta és a háta mögött érkezők felé intett. – Take him!
- Ki vagy? – ragadta meg hirtelen a fiú bokáját. – Ki vagy te?
Gyorsan ereszkedett le, hogy a német szemébe nézhessen. Wolfgang dideregve állta a pillantását, mintha abban a kék szempárban évszázadok bújtak volna meg, mintha maga a szabadság formálná íriszét.
- The eagle – felelte egyszerűen és továbblépett.
A tisztet hirtelen karolták fel a sas emberei és rángatták magukkal. Vezetőjük céltudatosan vágtázott a golyózáporba. Sietve pillantott körbe, majd hihetetlen gyorsasággal vetette magát a közeli tankra.
   Schönstein és három társa összerándulva pillantottak oldalra. Keményen vetődött valami a Fräulein-nak becézett páncélos oldalának. Akna nem lehetett, nem alulról dobta meg őket, gránátnak igencsak gyenge, de lövésnek túl nagy felületet érintett. Újabb dobbanás és még egy és még egy.
- Add azt ide! – nyúlt a vezető a géppuska után.
    A tárat megmarkolva lépett a lövegtoronyhoz. Kifejezetten szerette ezt a típust. A hátrafelé megnyújtott formának meg volt az az előnye, hogy nagyobb harcteret kínált, ha véletlenül beszabadult az ellenség, akkor is biztosabban tudott szembeszállni vele, a tárolási előnyökről és a robbanási veszély csökkenéséről már nem is beszélve. Megfeszülve hallgatta az egyre közeledő lépéseket, a talpak hangos dobogását, majd hirtelen elhallgatását. Erősen koncentrálva tartotta maga elé a fegyvert. Halkan számolt vissza, majd kivágta az akna ajtaját. Száját összeszorítva eresztett el egy sorozatot a vakvilágba, teljesen eredménytelenül. Sem mozgás, sem üvöltés, vér vagy hulla, egyszerűen semmi. Megdöbbenve emelkedett fel a legénység kérlelésével nem foglalkozva. Riadtan meredt a hirtelen elé táruló kék szemekre.
   Egy kamasz fiú kapaszkodott a gép oldalába, a pajzs pont úgy torzult el, mintha ujjai alatt adta volna meg magát, de hisz az lehetetlen. Derülten integetett a megzavarodott sturmbahnführernek, majd villámgyorsan lendült előre, egyszerűen kézen állt a gépoldalán.  A férfi nyakát előrelendülő lábai közé szorítva, rántotta ki azt a gépezetből. Kezeit a lánctalpaknak támasztva fordult át, hogy kellő lendülete legyen a művelethez. A megrendült tiszt bénultan zuhant ki. Súlyosabb sérüléseket nem szerezve, leszámítva a támadónak szánt golyót, mely a vállába fúródott. A géppuska pár méterre tőle landolt a sárban, de a mellettük álló pokolgépbe épített fegyverek halkan kattantak, a torony hirtelen fordult oldalra, hogy utolérje a szőke huligánt. A fiú látszólag még élvezve is a műveletet, szaladt körbe és macskás mozdulatokkal vetette magát a német pancélgolyóra, hogy a nyitott aknán át beszökhessen. Lendületesen csúszott be a parancsnoki kupolába.
  Schönstein nyögve kezdett feltámaszkodni és a segítséget nyújtó kezet szitkozódva lökte félre, ám felpillantva meghűlt a vére. Az ellenség emberei széles mosoly kíséretében rántották fel és támogatták a tankból hirtelen kivágódó legénységével együtt a többi német fogolyhoz.
  A sas türelmetlenül pillantott körbe, annyira más volt minden, mint otthon. Már nem is értette, hogy miért nem pakolt a hátára egy jól bevált hazai rádiót és rohangált mindenhova azzal. De nem, neki jó a fritzek által használt, fene precíz, de ugyanennyire kínai műszer. Kezdett biztos lenni benne, hogy Ludwig valamilyen titkolt rokoni kapcsolatban áll Yaoval. Kis szenvedés, sok szenvedés és jó néhány átzongorázott perc után végre életbe lépett a kívánt vonal. Legalábbis merte remélni, hogy nem Ivan egy szigorúan bizalmas magánkapcsolatába hatolt be.
- Here is the eagle – morogta az adóba. – You are the polar bear?
Sűrűn imádkozott magában az igenlő válaszért, nem sokáig maradhatott ebben a germán fészekben, eddig is hálás lehetett a sorsnak, hogy még nem robbantották fel bádog kasznistól.
- Yes – jött a halk és talán ingerült felelet.
- Where is the queen? – megnyugodva szusszant.
- Unknow – sóhajtottak a túlvégen.
- Fuck! What were you doing so far? – csattant fel.
- What? What? I protected your back! – bántóan recsegett a szerkezet.
- Fine – válaszolta megenyhülve. – Are you okay, Kumajiro?
- Of course. Worry about yourself! – suttogta a fiú zavartan.
- You worry enough instead of me! – csapta le a vevőt.
A tank hirtelen rázkódott meg, a megdöbbent behatoló esetlenül vágódott el.
- Shit! – nyögte feltápászkodva.

  Dietrich kapkodva húzta oldalra  valaki szétlőtt testét. Nyögve rántotta be a harckocsi mögé a hullát. A vértől mocskosan ereszkedett le, hogy szemügyre vehesse az ismeretlent. Vörös, nem éppen helyes, jól megtermett férfi volt, de őt nem ez érdekelte. Sietve tapogatta végig a golyók által szétmart, zöld egyenruhát. Megrökönyödve szaladtak végig ujjai a mozdulatlan mellkason. Nincs felségjelzés, sem rang vagy bármilyen utalás a hovatartozására. Gyorsan kapta ki a nyakában lógó dögcédulát.
- Üres? – suttogta a fémre bámulva.
Az égegyadta világon semmit sem vertek bele.
- Akkor mégis minek? – morogva vágta földhöz. – Mégis ki vagy??!
Türelmetlenül fűzte szőke tincsei közé reszkető ujjait. Ismét oldalra pillantott, majd felmarva a másik fegyverét, ellökte magát a földtől. Hang nélkül lopakodott végig az oldalfronton, hogy észrevétlenül surranhasson a bokrok közé. A földhöz lapulva kúszott előre. Sejtette, hogy öngyilkosság amit csinál, hogy élete legnagyobb kockázata, de képtelen volt ellenállni, ha most győz, ha most bravúros módon felülkerekedik, az még egy lépés a führerhez. Talán egy nap a jobbkeze is lehet. Németország felemelkedik, és ő ehhez hozzá fog járulni. Összehúzódva bújt a bokrok aljához, majd óvatosan támaszkodott fel. Megrendülve figyelte a felsorakoztatott tankokat, némán számolta őket tekintetét ide-oda kapkodva. Legalább harminc. Harminc lánctalpas az ő tízük ellen. Magában káromkodva helyezte át testsúlyát a lábaira. De miért rejtegetik őket? Miért nem vonulnak ki teljes haderővel? Meglepetés, ha tovább haladnak?  Viszont egy kérdésre választ kapott. Az összesen brit felségjelzés díszelgett, mind az Egyesült Királyság tulajdona. Akkor a katonák miért nem viselik büszke hazájuk cifra zászlaját? Mind büszkék drága királynőjükre, hát akkor? Nem fért a fejébe, és az általa hallott férfi angolságát is megkérdőjelezte. Nem beszélt tisztán, nem az irodalmi nyelvet használta, nem a tisztektől megszokott eleganciával ejtette a szavakat. Valami nagyon más volt, arról már nem is beszélve, hogy az itt felsorakoztatott arzenál jóval fejlettebb volt az előbb említettektől, megszokottól. A britek mindig gyorsan fejlődtek, ugyanakkor ez most túl nagy technikai újításnak tűnt. Túlontúl nagynak.
- You can’t kill him! – kiáltott egy fiú egy képre mutatva.
  Anhalt zsibbadtan meredt rá. Mióta alkalmaznak a britek kisfiúkat?? A kölyök szőke, hosszú haja lazán omlott vállaira, jellegtelen egyenruhát viselt. Szemüvege mögött megcsillantak okos, lila szemei. Dietrich azelőtt sosem látott ilyen tekintetet. Magával ragadta a halvány, liliom színű írisz, a gyermeki arc, a kedves, de parancsoló hang, a belőle áradó ártatlanág és az alatta terpeszkedő tank sugallta düh keveredése. Jól fog neki állni a halotti lepel. Kis híján felüvöltött, mikor valami a vállaihoz ért. Rémülten vetődött a hátára, de Jäger feltartott kezekkel jelezte ártatlanságát.
  Fejével az előbbi srác felé intett, majd vállára dobta a 98-ast és összpontosítani kezdett. Döbbenetesen fiatal és talán kissé sápadt, de ennél többet nem tudott megállapítani, vagyis még annyit, hogy magas rangja lehet. Az aknában állva nem sokat mozgott, könnyú célpont. Fél szemét lehunyva eresztette le a pisztolyt.
- Egy medve? – suttogta meglepődve. – Hogy mit ki nem játszanak az angolok –  csóválta meg a fejét, és visszaemelte a puskát. – Deutschland... –kezdett mondókájába. – Deutschland... –a  szőrmók rávetette gombszemeit, majd riadtan karmolt gazdája kezébe. – Mi a...? Na jó, mindegy, akkor intézzük gyorsan – újra célzott, ezúttal jóval gyorsabban meghúzva a ravaszt, a fiú megrendült tekintetével nem törődve.
Fájdalmasan üvöltött fel, mikor a bakancsos talp a kezére nehezedett, arcára friss vér fröccsent. Az előttük álló tiszt dühödten meredt rájuk, az oldalán tátongó lövéssel nem foglalkozva.
- We! – szűrte fogai között.
- Alfred! – jött a döbbent üvöltés hátulról.
- I am okey! – felelte és ugyanezzel a mozdulattal ütötte le Jägert. A német tiszt megreszketve esett előre.
- Eberhard! – rettent meg Dietrich, de a férfi elé lépett, gyűlölködve bámult a vad kék szemekbe.
- Queen? – döbbent le a fiú. – Found it! – kiáltott hátra. – Formidable! – nyögte a másik arcát megérintve.
  Anhalt mozdulni sem mert. A másik ujjainak nyomán kirázta a hideg, de valahogy nem érzett bántó szándékot, sokkal inkább valami megmagyarázhatatlan zavart.
- Arthur – suttogta megrendülve, majd meghúzta a férfi hasfalához szorított fegyver ravaszát.
Hangos dörrenés belehasított a buchenwaldi levegőbe, de mégis halknak tűnt a háború ordítása mellett.

***

   A sápadt arc rezzenéstelen volt, hófehér, mozdulatlan, annyira halott. Ajkai majdnem kékek, kissé elnyíltak. Szőke haja kócos, lehunyt szemébe estek szökött tincsei, de azok a szemek nem ragyogtak, nem rándultak meg vagy tárultak fel, nem, csak feküdtek,csendben. Mellkasa alig érzékelhetően süllyedt és emelkedett. Kezei hidegen feküdtek mellette, annyira élettelen volt.
  Amerika nehezen lélegezve érintette meg az érzéketlen, törékeny testet. Valahol titkon mindig rettegett, hogy egyszer így kell látnia Angliát, hogy egyszer a férfi nem ébred fel többet, hogy hiába vár, nem felel többé. Nagyon jól tudta, hogy az előtte fekvő nem Arthur, hogy köze nincs az angolhoz, de felkavarta az egész. Maga lőtte le a nemzet hasonmását, kicsit olyan volt, mintha önnön kezével végzett volna szeretőjével. Ugyanakkor felrémlett a szőke ciklon durcás képe, a sértődött szemek, a nemtörődöm arc, Anglia soha nem hagyta volna magát ilyen könnyen. Kissé megnyugodva fújta ki az eddig bent rekedt levegőt. Valahol zavarta a tudat, hogy most ennek a valakinek a helyére küldik, hogy egyedül és védtelenül, a háború miatt legyengülve, pont így végezze, de azt is sejtette, hogy soha nem állhat az útjába, hogy képtelen lenne lebeszélni. Kényszeredetten kellett hátulról védelmeznie, az árnyékból őriznie, ha nem akart aggodalmával haragot kiváltani belőle.
- Szélsőséges barom, gőgös angol – suttogta gondterhelten.
- Hogy van? – támadta hátba a gyöngéd hang.
Riadtan pillantott vissza, hogy Kanada fürkésző szemeibe nézhessen.
- Még él – felelte tömören.
- Meg akarod menteni – látott a lelkébe közelebb lépő öccse. – Én is.
- Matt... –suttogta megdöbbenve. A fiatalabb nem szokott szabályokat szegni.
- Csak egy ember, nem vehetem el az életét – közölte mosolyogva. – Egyáltalán nem akarok ölni – súgta a hirtelen előtörő könnyeivel küszködve.
Alfred meghökkenve nézett rá, ugyanakkor ez annyira vallott a kanadaira, annyira más volt mint ő, más mint Anglia vagy Franciaország. Matthew számára az élet örökké szent marad és mindegy, hogy nemzetről vagy halandóról beszélnek. Óvatosan ölelte át a fiút, elmondhatatlanul jólesett neki a közelsége. A fiú válla finoman reszketett. A háború mindenkit megviselt, de hányszor mondta Francis, hogy menjenek, hagyják rájuk. Nem, ők konokul maradtak és most megfizették az árat, de ennek ellenére képtelen volt magára hagyni Angliát, vagy most már Matt-et. Lehet, hogy pocsék családot alkotnak, de a maguk hülye módján szeretik egymást. Halk kopogás hangjára kapták fel fejüket. Arthur az ajtónak támaszkodva figyelte őket, keresztbe vetett lábakkal, hanyagul hátra dőlt, vékony ujjai a fának simultak, majd leejtette maga mellé. Alfred idegesen szusszant fel. Ez hiányzott neki, annyira beszélni akart vele, de nem így és nem most. Gondolkodás nélkül engedte el öccsét és harcra készen állva fordult az angol felé, egyetlen porcikája sem kívánta a vitát, de tudta, hogy ezt nem úszhatja meg, ezt semmiképpen. Szóra nyitotta a száját, de hang nélkül csukta be. A zöld szemek pimaszul mosolyogtak rá és mégis jeges düh tombolt bennük.
- Hallgatlak – közölte végül fásult hangon a rangidős.
- Csak segíteni akartunk! Anhaltot kihoztuk, -óvatosan pillantott hátra az említettre - jelentős veszteségeink nincsenek, bár legalább kétszáz halottunk van, de egytől egyig amerikaiak és kanadaik voltak! Briteket nem vittünk, egyet sem! Egyetlen tankban nem keletkezett komolyabb kár, pár nap és rendbe hozzák őket. Nem akarjuk visszavinni őket Amerikába, a szolgálatába bocsátjuk őket! – lépett előre Kanada és kezdett védekezni előzékenyen. Lila szemei olyan esdeklően ragyogtak, mintha valóban bűnt követett volna el. Alfred szíve összeszorult a fiút nézve. Ugyanakkor meglepte fivére határtalan naivitása, különösen egykori nevelőjükkel szemben. – Minden tőlünk telhetőt megtettünk Mr. Kirk...
- Ki kérte? – ostorcsapásként sújtott le a fiú lágy hangjába vágó hideg számonkérés. – Mondtam én nektek, hogy minden engedély, előzetes megbeszélés nélkül, puszta hősködésből kölcsönvehetitek a nevem, a zászlóm, a felelősségem? Van fogalmatok róla, hogy mit csináltatok? Hogy mit fognak gondolni a Tengelyhatalmak?? Hogy mertétek a rohadt lánctalpasaitokra az én jelképeimet festeni? – üvöltött az ajtótól ellépve. – Gondolkodtok ti néha??
- Mégis, ki a fenét érdekli a Tengelyhatalmak véleménye? – szólt közbe Amerika. – Háborúban állsz velük, Iggy! Mit érdekel minket, hogy Ludwig mit ír a naplójába, hogy mi a véleménye a politikádról?! Azt kérted, hogy maradjunk ki, hogy ne vegyünk részt névlegesen! Nem vettünk! Már ez sem tetszik?! Bocsáss meg, hogy a fel nem szentelt csapataink, a mocskos gyalogosaink, a te rohadtul túlbecsült zászlód alatt vonultak ki! Tudod mit? Cseszd meg! Francissel kellett volna beszélnünk. – óvatosan sandított oldalra az angolra, de az nem mutatott semmit. Talán csak ajkait préselte szorosabban össze. – Ő nem csinál ekkora ügyet egy rohadt jelképből.
- Mert nem is ér semmit – felelte tömören.
- Nálad csak több lehet – morogta.
- Amerika, kérlek! – Kanada csitítóan szorította meg a karját. – Kérlek, hagyjátok abba!
- Maradj ki ebből! – rántotta el végtagját feldühödve a bátyja.
- Ahogy te is! – közölte Arthur szikrázó szemekkel. – Nem akarlak a közelben látni! A háborúban, vagy akár Angliában, hagyd el Európát, ne is lássalak! Semmi szükségünk egy koloncra, egy hisztis gyerekre, aki csak kénye-kedve szerint játszik!
- Szóval gyerek? – Alfred állán megfeszültek az izmok, keze megreszketett az eddig elfojtott indulattól. – Át...
- Pardon – vágott szavába zavart tekintettel az éppen belépő francia. Tettetett megdöbbenéssel nézett hol az amerikaira, hol az angolra. – Angleterre, 10 perc és kezdődik a konferencia.
- És? – fordult felé csöppet sem barátságosan a férfi.
- Skócia még a valós kezdet előtt vagy szétosztja a területeidet vagy elüldözi az egész bagázst – felelte váll rándítva.
Arthur dühös pillantást vetett a fivérekre, majd ajkait vékony csíkká préselve indult a kijárat felé.
Alfred hirtelen lendült előre, a távozó karja után kapva. - Nem fogsz így itt hagyni! – közölte, de mielőtt megragadhatta volna,  Bonnefoy elé lépett.
- Sok a feszültség és szeretett testvérkéd nem túl diplomatikusan intézte az ügyet, de hadd mondjam ki, ami a „mit fognak gondolni a Tengelyhatalmak?” kérdés mögött rejlik. Jó nevelő atyátok, a maga bunkó, keresetlen stílusában aggódik értetek...
- Francis! – sziszegte a másik felé fordulva.
- De, hagy fejezzem be, kérlek! De ha Németország szivárványt hányó, horogkeresztes unikornison fog belovagolni New Yorkba, akkor is időpontot fog előbb egyeztetni Churchillel, hogy megtudakolja mi a helyes vagy helytelen. Esetleg etikus dolog-e segíteni imádott fiácskáján vagy Európa jelenlegi ízlésének jobban megfelel, ha bukni hagyja. Szóval, ha kérhetem, az ügyeiteket halasszátok máskorra, talán romos kapcsolatotok kibír még egy gyűlést.
- Bánom is én – mordult fel Anglia és indult az ajtó felé, hirtelen tántorodott meg, mikor Franciaország vörös nyakkendőjénél fogva rántotta vissza. Arthur meglepetten és kelletlenül támaszkodott a férfi mellkasának, hogy orra ne essen.
- Te maradsz még egy kicsit! – suttogta a fülébe parancsoló hangon.
A zöld szemek kihívóan csillantak meg és megpróbálta ellökni magát, de partnere ezúttal készült és egyszerűen a háta mögé tartott karokba ugrott, így még szorultabb helyzetbe került. Dühösen szuszogott a csőbe húzott angol, de haragja minta szelídült volna, csendes duzzogásba ment át.
  Amerika idegesen feszült meg. Szíve szerint a szoba két különböző pontjába taszította volna őket. Gyűlölte a két férfi közötti bizalmas viszonyt. Az általuk ápolt egymás iránti megvetés és harag közé vegyült egy jóadag bajtársiasság és bizalom. Anglia akármit is mondott a franciáról, soha senkit nem engedett maga mögé vagy a közvetlen közelébe, de neki mégis szabad bejárása volt. Francis összes húzását, árulásait megtorolta ugyan, de el is nézte. A méltó bosszú után együtt mentek leinni magukat a sárga földig. Ismerték egymást kívülről, belülről, a legtökéletesebb ellenségek voltak egymás számára és talán barátok is, és ez aggasztotta kimondatlanul a fiút. Nem tudta felvenni a versenyt a múlttal, a századokkal, melyekben még a létről sem tudott. Ennek ellenére képtelen volt feladni, csak a módszereit kell újra dolgoznia.
- Menjünk, Matt! – szólalt meg váratlanul és megragadta fivére karját.
- Amerika, várj már! – nyögött a fiú, mikor az idősebb egyszerűen maga után húzta.
Jones öles léptekkel ment ki, de még elkapta az Arthur szemében megcsillanó bizonytalanságot, ami a következő pillantban már ki is hunyt. Anglia védelme sem tökéletes, de épp elég, hogy megőrjítse a fiút. De az angol riadalma határozottan jobb kedvre derítette. Derűsen intett neki, jelezvén, hogy büntetése a latin formájában érvényesül. Igazán szerette volna elhinni, hogy Francis igaz ellensége és csupán a szükség hozta szövetség miatt működnek együtt.
- Mégis hova akarsz menni? – kérdezte hirtelen öccse, kinek szorongatott kezéről már el is feledkezett.
- Okozunk egy kis fejfájást bátyuskádnak! – vigyorgott hátra a válla felett.
- Alfred! – sóhajtott Matthew rosszallóan.
- De előbb keressünk valami kajáldát, mert éhen pusztulok! – fancsali képet vágva csapta kezét korgó gyomrára.
- Húsz mérföldön belül a madár se jár – ellenkezett tovább, de mosoly szökött ajkaira. Még mindig nehezére esett tempót tartani bátyjával.
Amerika hirtelen torpant meg, Matthew megdöbbenve ütközött a hátának.
- Bocsánat! – hebegte az orrát dörzsölve.
Alfred szikrázó szemekkel fordult hátra, kék tekintete ridegen ragyogott, arca mozdulatlan volt.
- Szoktál te gondolkodni??  Ezek után mit fognak feltétezni rólad a Tengelyhatalmak?! Rögvest mondj le élőnemzeti pozíciódról és vesd le a brit lobogót, te tiszteletlen, angol-francia keverék kutya! – magát kihúzva, mellkasát megfeszítve húzta el ajkait és próbált halál komoly maradni.
Kanada csak állt, megütközve meredt fivérére, lila tekintete csodálkozóan ragyogott, majd halvány mosoly kúszott ajkaira és halkan elnevette magát. Amerika végre talán kissé átmelegedve karolt a másikba és követte a példáját. Egy pillanatra meggörnyedt, majd tovább húzta a fiút a folyosón.
- Mr. Kirkland ezért megfojtana! – súgta kissé talán bűntudatosan.
- Azt legalább nekem szánná – motyogta Alfred elkomorodva.
- Tessék? – pislogott fel rá a kanadai.
- Hát még milyen mérges lesz, ha észre veszi, hogy nincs meg a Fordja!
- Hogy mit?! Alfred, kérlek! – könyörgően nézett rá, de meg nem állt. – Egyáltalán, honnan van kulcsod?
- Tankot is törtem már fel – fütyörészett szórakozottan.
- Ne így akarj bosszút állni rajta! – kérte újra. – Leginkább sehogy! Te vagy neki a legfontosabb, ezt bárki láthatja. Majd megölte az idegesség. Rám még sosem nézett így.
- Szerinted egy hamburger megbékíti? – tudomást sem vett a másikról.
- Amerika! – lökte oldalba.
- Jól van! Jól van! – nevetett fel. Szemei hirtelen csillantak fel, mintha nagy ötlete támadt volna. – Festessük rá a nemzeti lobogóját!
- Javíthatatlan vagy! – sóhajtott megadóan.
- De rádobhatnánk néhány lánctalpat és akkor mi olvasunk be neki! Kvittek leszünk! – csapta lelkesen tenyerébe öklét. – Szerinted mit szólna a trikolorhoz?
- Francist hagyd ki! – emelte fel fenyegetően mutatóujját, melynek komolyságát meg is gyilkolta, hogy Kumajiro lelkesen rá is harapott.
- Bámulatos vagy! Ki se kellett mondanom, hogy a franciára gondoltam! – hökkent meg. – Mégis létezik a telepátia?
- Őszintén! Hány másikat ismersz?

***

  A terem omladozó falai meglehetősen jól kifejezték a konferencia hangulatát.  Azon ritka pillantok egyikét élték, mikor teljes csend uralkodott, mikor senki nem tépte a másik haját, mikor inkább mind hallgattak. Nem tudták, hogy mi vár rájuk, hogy mi legyen a következő lépés, a gyűlés ezt volt hivatott eldönteni. Véglegesíteni a csere hadműveletet.
  Új-Zéland zavartan lépett be a helyiségbe, ujjait a mögötte belépő Ausztrália tenyerébe rejtette. Feszültségük ordított. Nem kívántak háborúzni, de az anyaország védelmében sok mindenre képesek voltak. India rezzenéstelen arccal követte őket, bár szemeit lesütötte, de jól érzékelhetően mindenre figyelt maga körül. Wales gyászos képpel dőlt hátra, sóhajtva emelte arca elé a jegyzeteket, majd fektette vissza őket az asztalra, egyáltalán nem találta a helyét. Skócia a többiekre fittyet hányva bagózott a plafont bámulva, amíg Észak-Írország a papírjaival bíbelődött. Franciaország feszülten lazított nyakkendőjén. Hetek óta nem találta önmagát, képtelen volt megnyugodni, komoly gondolatokat folytatni és mindez a gyűléseken, a szövetség, Anglia közelében fokozódott. Rossz előérzet uralta és nem tudott ellene mit tenni. Aggasztotta, ahogy Kanada és Amerika távozásának körülményei is. Maga akarta Anhalt elrablását intézni, de Arthur nem adott neki szabad kezet. Újra el kellett töprengeni rajta, hogy mióta is érdekli őt a férfi szava és alig pár perce lezárt beszélgetésük is kimondhatatlanul zavarta.
- Én ezt nem támogatom! – szakadt ki hirtelen Walesből, a teremben minden szempár a lányra szegeződött. – Túl nagy a rizikófaktor! Nagyobbat bukkanhatunk, mint amit nyerhetünk! Arthur egyébként is..
- Elutasítom! – villant rá Skócia vádló tekintete. – Anglia azt csinálja, amit mondunk. Nem fog gondolkodni vagy érezni, amíg azt nem kéred tőle.
- Ő nem egy tárgy! – csattant fel Ausztrália. – Nem dobhatjuk be Németország szívébe, mint egy időzített bombát!
- Pedig pontosan ez lesz! – felelte a bátyja. – Bár egy bomba legalább károkat is okozhatna, ellenben Anglia nem fog felrobbanni – unottan harapott a cigarettára.
- Lehetnél több tisztelettel irányába – szólt közbe Francis a tollával babrálva.
-  Na, ki szólalt meg? – vigyorodott el Skócia. – Tisztelet? Nem ironikus ez a te szádból?
- Mindig is tiszteltem, csak nem hódoltam be neki  – kék szemei gúnyosan villantak a keltára.
- Kevés ellenséged van, kétéltű? – dörrent rá a férfi.
- Benned úgy sem lelnék kihívásra – sóhajtott ismét az ajtó felé lesve.
- De felvágták a nyelved, semmirekellő frank!
- Inkább vagyok semmirekellő, mint egy lecsúszott senki.
- Nem összpontosítanátok Németországra?! – Ausztrália tenyere keményen vágódott az asztalhoz. – Ti volnátok Európa nagyhatalmai és itt vitatkoztok ahelyett, hogy tennétek valami említésre méltót!
- Ez nem! – intett Franciaország irányába a skót, de az mintha meg se hallotta volna.
Az egyik szék halkan csikordult meg, a csoport ismét napraforgó módjára mozdult az adott irányba. India hideg nyugalommal rendezte össze lapjait. Arany karkötői és a ráakasztott apró csengők lágyan csilingeltek egy-egy óvatos mozdulatát követve. Kék a dhótit nem adta ki alakját, valami megfoghatatlan férfiasságot sugallt, bő ujjai alól elővillant napbarnított bőre. A vállára fektetett vastag, ragyogó palást szőrszálai könnyedén álltak szét, a földig érő selyem derűsen hullámzott fatalpú papucsa körül. Aranyszínű szemei barátságosan csillogtak az őt figyelőkre, mogyoróbarna tincsei kikandikáltak tűzsárga turbánja alól, mely jól harmonizált a hosszúkás, esőcsepp alakú rubin fülbevalóival. Holmiját összeszedve lépett Francis mellé. A férfi kíváncsi tekintettel vizslatta a keletit. Ibrahim finoman hajolt meg az ország előtt, aki ezt sietve követte.
- Mire készülsz, selyem matyi? – vonta fel szemöldökét Skócia.
Shree, mintha meg se hallotta volna, pakolt tovább. Gyorsan elrendezte fontosabb jegyzeteit a tárgyaló asztalon, majd kiegyenesedett. Ragyogó szemeit lehunyva magasodott a többiek felé. Döbbenten figyelték az indiai méltóságot, a férfi hihetetlen eleganciát és erőt sugallt. Gyönyörű volt és különleges, igazi ékkő, a brit korona ékköve, Anglia mindig is tudta, hogy mire tegye rá a kezét.
- Üdvözlöm önöket! – hajolt meg alázatosan.
William megütközve görnyedt előre, de a példát, a többiekkel ellentétben, nem követte.
- Mint páran már tudjátok, az Indiai Birodalom vagyok vagy egyszerűen csak Ibrahim Shree a Brit Birodalom számos fiának egyike. Európa fontos a számomra, ahogy bátyám is, ezért különösen fontosnak tartom az ügy mielőbbi megoldását. Bátorkodtam összeírni a mai gyűlés fontosabb kérdéseit, ha nincs ellenvetés.
- Kezdd! – parancsolt rá a türelmetlen skót.
A fiú könnyedén rámosolygott és aprót biccentett, majd felkapta az első lapot.
- Arthur, a Dietrich von Anhalt nevű vezértiszt, standardführer, azaz ezredes helyére kerül, várhatólag rövid időre Berlinbe, de a megjelenésének mindenképp Buchenwald közelében kell megtörténnie az alibi tökéletességének érdekében.
- Igen.. Igen! - Kirkland unottan forgatta a kezét a levegőben, majd lecsapta az asztalra. - A lényegre, selyemhernyó! – zöld szemei felszikráztak.
- Az átmeneti központokat már kihelyeztük a nagyobb bázisok közelében. Például Königstől 5 km-re van egy alaptáborunk, Frankfurtban több is, Görlitznél, Cham és Zwiesel között, Emmendingentől úgy egy mérföldre és – végighúzta tollát Európa térképen. – Franciaország határai mentén számos, na és persze Buchenwald szomszédságában. A támaszpontok lényege a titok és a hallgatás, nem tudódhat ki a létezésük! Ezeken keresztül tudunk kapcsolatot teremteni a szövetséggel és a katonákkal. Az összekötő feladta természetesen az információ ki és beszállítása lesz, ezeken a csomópontokon keresztül! Gondolom, nem kell elmagyaráznom a következményeit, ha kitudódik a léte! – tartott pillanatnyi szünetet. – Elgondolásom alapján ezt a pozíciót csak is egy nemzet töltheti be! A közkatonák sérülékenyek, halandóak és esendőek, esetleg megvesztegethetőek. Az ország, aki vállalja, szintén nagy kockázatot vesz magára, de a háború kétségekkel és bizonytalansággal jár. Arthur bátorsága viszont példás lehet a számotokra és erőf..
- Jó, jó. De lehetőleg én nem merítenék belőle semmit! – pattant fel William. – A kérdés tehát, ki megy a tűzvonalba? Ki lesz a bugris öcsém bugris társa? Ki akar önként vele menni a bukásba?
- Fontos lehet, hogy az illető bizalmi embere legyen a fivéremnek! Az összhang, a kitartás, a lelki támasz, az összekötő valahol a bajt...
- Na még egy ok, hogy ne én menjek! – vágott ismét közbe a vörös. – Mellesleg egy összekötő legyen inkább racionális, ne féljen cserben hagyni valakit! Az információ az első! A szövetség! Nem adhat ki semmit! Lehetőleg magát sem és az idiótát se, de ha mégis, akkor Anglia marad, és ő megy!
- Vállalom és Iggy haja szála sem görbül! – okozta immár a konferencia sokadik meglepetését a belépő amerikai. Kanada riadt tekintettel jelent meg mögötte, látványosan nem örült az ötletnek.
- Rendben! A struccé a projekt! – rendelkezett William unottan.
- Az eagle tudtommal még a britben is sast jelent – közölte öntudatosan.
- A sas repül – forgatta meg nyelvével a lassan csonkig égő szálat. – Tőled senki nem várja el, hogy akár a futásra képes légy – nézett végig rajta. – De a regenerációddal semmi baj és az ostoba igazságérzeted tökéletes balekká, akarom mondani, összekötővé tesz.
- Én megyek! – állt fel hirtelen Új-Zéland. Halvány zöld szemei, melyek olyanok voltak, akár a fodrozódó tenger meleg felszíne, rémülten, de határozottan csillogtak. A fiú Arthur ikertestvére lehetett volna vagy egy jóval szelídebb öccse.
- Na, azt már nem! – pattant fel és kapaszkodott a fiúba Logan. Kellemesen barna bőre elütött Connor hamvas színétől. Sötét, szinte fekete tekintete vadul szikrázott és szintén sötét haja, melyet most hosszúra hagyott, lazán omlott vállaira. Laza, narancssárga, virágos inge teljesen elütött a helyzet komolyságától.
- Ausztrália! – fordult felé kétségbeesve a szőkeség.
- Nem! – szögezte le.
- Természetes, hogy én megyek – szólalt meg halkan, de annál határozottabban Francis.
- Ne is álmodj róla! – Amerika dühösen meredt a férfira.
- Nem is, mert addig szétlövik Angleterre fedetlen hátsóját – kék szemei ellenségesen villantak a fiúra. – Nem volna előnyös Németországba vinni a vitáitokat.
- Te biztosan nem hagynád fedetlenül! – hajolt közelebb Alfred.
- Talán nem az apa szerepére vágyik – mosolygott a fiú képébe. – Talán hozzá tudna szokni, hogy a partnere osztozik a szellemi szintjében!
- Amit esetleg az illető nem a gatyájában tart? Iggy megvet és ezen soha nem fogsz tudni változtatni, ahhoz magad kéne levetned!
- Ha képes lennél az orrodnál tovább látni, most mellette állnál vagy itt se lennél! Képtelen vagy megérteni őt!
- Mit akarsz Angliától? Nem használtad ki még eléggé?
- Inkább nevezném a kapcsolatunkat egyfajta szimbiózisnak. Együttélés, nincs az egyik a másik nélkül – ujját végighúzta az amerikai dühös arcán. – De ez csak biológia és kémia, nem szenvedély vagy szeretet. A szenvedélyünk már kihunyt, de a tietek esetében is nagyobb a füst, mint a láng. Vigyázz, Amerika, bele ne fulladj! Veled ellentétben én még tudom, hogy mi is hat a parázsra!
- Csak nehogy megégesd magad, varangy!
Anglia lendületes léptekkel szelte át a termet. Fekete inge lazán lógott felsőtestén, félkész rangjelzések sorakoztak a sötét nyakkendő körül.
- Na ki tolta ide a képét? Csak nem a náci hercegnő? - Skócia vigyora inkább hatott vicsorgásnak. - Minek köszönhetjük, hogy minket választottál a drága puccparádé helyett? - célzatosan az elvarratlan ezüst szálra meredt, ami a férfi vállán lógott szabadon.
- Képtelen vagy kormányozni - közölte foghegyről. - Sosem tudtad összetartani a csapataidat - gyorsan lépett a másik mögé. - Hol tartunk, Ibrahim?
Az indiai hideg nyugalommal mosolygott a férfire. Példásan rejtette el ellenszenvét, pedig mindenki tudott függetlenedési szándékának megtagadásáról. Feljebb emelte a kezében tartott lapot.
- Az összekötő személyében egyeztünk ki éppen, de már eldőlni  látszik. Mr. Bonnefoy vállalta a pozíciót..
- De Mr. Jones lett a nyerő - lépett közbe Amerika, már szinte természetes módon semmibe véve a keletit. - Ezerszer többet tudok Iggyről!
- Mint például? - vonta fel szemöldökét a francia.
- Tea nélkül használhatatlan, két ujjnyi tejszínnel issza Viktória korabeli porcelánokból.
- Mondj újat! Whiskyvel vagy rummal keveri depressziója súlyosságától függően. Ha rumot iszik mindig egy kicsit a 17. században érzi magát és halvány félmosoly jelenik meg az arcán, mely mindig jobbra húz, mint régen - elmerengve nézett maga elé.
- Utálja a narancs teát és a csipkét.
- Boston után – egy pillanatra elgondolkodott, majd gyorsan folytatta. - 186 napig rá se nézett az earl greyre csak, ha veled tárgyalt.
- Rühelli a bort, ahogy a kávét is, bár azt nádcukorral szívesebben megissza.
- A Bordóit igenis szereti, ahogy a francia borok egy részét is, de a cél érdekében bármit – szemei kimérten ragyogtak.
- Ahogyan magad is csinálod? – Amerika hangjában szinte vágott az él.
- SHUT UP!!! – hasított a levegőbe a parancsoló üvöltés.
A társaság nagy része összerándult döbbenetében. A két szembenálló leforrázva meredt a tajtékzó angolra.
- Rángatózik a bal szemhéja – lehelte Franciaország.
- Talán még nem késő – a fiatalabbik célzatosan az ajtó felé pillantott.
- Elegem van mind a kettőtökből! Ha nem bírtok kijönni egymással, akkor takarodjatok! – kiabált magából kikelve. - Amerika lódul haza az első áthaladó egységgel, viszi Matthewt is! Francis, velem jön!
- Nem! – Alfred mérgesen pattant fel.
- Semmit nem számít a szavad. Ez a szövetség! Nem vagy a tagja és nem is leszel! Mint illetéktelen, még ma hagyd el a bázist! – a fiúra ügyet sem vetve kezdett rendezkedni. – Ibrahim, a többit magam intézem! Köszönöm az eddigi munkád!
- Örültem, hogy segítségére lehettem! – hajolt meg és ült le.
- Arthur! – Amerika hirtelen ragadta meg a karját.
Az angol rá se bagózva rántotta el, torka égett, ahogy szemei is, szólni képtelen volt. Alfredhoz képtelen. Szeretője dühös és mégis kétségbeesett szemeiben kérdések égtek: Miért? Miben jobb? Miért ő? De nem felelt. Nem akarta, hogy itt maradjon, nem akart válaszolni, mert félt, hogy maszkja szétreped, hogy nem tudja elüldözni.
- Arthur! – ismételte meg halkabban.
- Nem drámáznál inkább otthon, tacskó? – sóhajtott Skócia.
- Amerika, kérlek! – szólalt meg hirtelen Kanada. Lila szemeibe könnyek gyűltek és görcsösen szorította magához az apró bocsot. – Menjünk! Tegyük meg, amit megtehetünk az ügy érdekében!
- Basszátok meg! – suttogta Jones és sarkon fordult ma már túl sokadszor.
Anglia fásultan nézett utána. Mozdulatlan ajkai szóra nyíltak, de nem jött ki rajtuk hang. Némán zárta be őket. Tehetetlenül ejtette le tenyerét az asztalra és nézett végig a társaságon. Franciaország tekintete megragadta az övét, a férfi dühösen, szinte követelőzve intett fejével a fiú után.
- Ő pótolható! – szólt végül utána a germán. – Annyi, hogy ő pótolható – nyögte elhaló hangon.
Alfred döbbenten pillantott vissza, de nem állt meg. Döngő léptekkel hagyta el a tárgyaló termet és magával vitte Arthur maradék nyugalmát is.
- Területek, kormányzás – súgta rezignáltan. – Amíg távol vagyok, fontos volna Britannia kormányzása, sajnos magam nem intézhetem így..
- Ideje, hogy önfeláldozó módon tegyek érted valamit, mégiscsak az öcsém volnál – vigyorgott rá William. – Ez egyértelműen nekem való feladat!
- Bárki más? – türelmetlenül pillantott körbe.
- Ez határozottan eldőlt – nyugtázta fivére elégedetten.
- Wales? – Arthur reménykedve lépett húgához.
A lány eddig is kétségbeesett barna szemei még ijedtebben néztek a zöld tekintetbe. A bátyja szeretetteljes mosolya meglepte, a  bizalom a szemében. Nem sokan mondhatták el, hogy ezt valaha megpillantották Arthur Kirkland arcán.
- Nem tudom -  felelte rémülten. – Nem tudom, hogy méltó vagyok-e rá vagy alkalmas – idegesen gyűrögette sötét felöltője sarkát. Szép arcán, mely testvéréhez hasonlóan korához képest meglepően gyerekes volt, most dermesztő komolyság uralkodott. Anglia megnyugtatóan simított végig vörösesbarna haján, melyet ma szoros fonatban hordott. Agnes finoman szeplős arcára halvány pír ült ki. Egyre ritkábban élhette meg a pillanatot, mikor a sárkány és az oroszlán ismét testvérként tekintett egymásra. Elmondhatatlanul hiányzott neki  fivére, de most a zöld szemek melegségében közelebb érezte magához az egykori kisfiút.
- Kérlek, Agnes! – Arthur nem várt kedvességét néma csend fogadta. – Connor és Logan bármiben szívesen segítenek! De Ibrahim is rendelkezésedre áll! – az említett mosolyogva bólintott.
- Add fel, öcskös! – somolygott Skócia. – Wales képtelen az irányításra! A saját árnyékától retteg!
- Megcsináljuk! – Ausztrália váratlanul szorította meg a lány vállát és kihívóan az idősebbre pillantott.
- Legyen – sóhajtott húguk nyomottan, de valahol megkönnyebbülve. Végre úgy érezte, hogy tényleges részévé válik a háborúnak, testvérei életének, ha ilyen kellemetlen módon is kellett állást foglalnia.
- Bátyus kész neked segítőkezet nyújtani bármikor! – ironizált William.
Arthur elnehezülve foglalt helyet. Átszellemülten bámult bele a papírokba. Útvonaltervek, szállás, inkognitók, leosztás, haderő, front, kettős front, védelem és offenzíva, fejlesztés, fegyverzet, átmeneti csoportok felállása, tárgyalás a vezetőkkel, erők átszervezése és a Szovjetunió kérdése. Nyomottan gondolt rá, hogy Ivan elutasította őket. Európa egy ilyen meghatározó hatalma a nyugatiakba vetett bizalom híján Németország szövetségese lett. Bűntudta volt, hogy nem tudták megvédeni Lengyelországot, hogy a fiú haderejét mindössze két hét alatt felőrölték és ők nem tehettek semmit. Ebben a percben Ludwig és Oroszország kezében nyomorgott, mint a szerződés alapját képező megfelezett jutány. Undorító. Meglepődve tért vissza a jelenbe a másik érintését követve. A meleg ujjak combjára simultak. Francis szenvtelen mosoly kíséretében veregette meg.
- Tudsz te kedves is lenni – hümmögött. – Még a végén féltékeny leszek!
- Fordulj fel! – lökte le a kezét magáról.
- Bátyus annyira aggódik érted – komolyodott el egy pillanatra. – De büszke is! Aztán nehogy elpuhulj nekünk!

***

 Arthur hang nélkül rendezgette az asztalon hagyott jegyzeteket. Nem ritkán érezte úgy, hogy a levegőbe beszél, hogy a nemzetek nem veszik komolyan az egész háborút. Skócia farral áll a dolgoknak, Új-Zéland csak Ausztráliával együtt hajlandó mozogni, Franciaország pedig inkább a háremét bővíti a technikái helyett. A latin leragadt a gyalogság és a páncélosok fontosságánál. Ez a stílus kifizetődő és sikeres volt 1914-ben, de ez egy újabb harc, új napon, új vívmányokkal. A francia módszerei csak a védelmet szolgálták, de támadás szempontjából kevesebb, mint elavult volt. Nyögve lökte odébb az egyik stócot, majd meglepődve pillantott a fehér zuhatag után, a lapok egy része hatalmasat csattant a földön, a többi könnyed mozdulattal szállt a levegőben. Elgyötörten ült le. Hajthatatlansága megint elhagyni készült őt, égő arcát tenyerébe temette.
- Tudod, Victoria gyönyörű, kedves és a legszebb lány volt, akit valaha láttam. Először rettegtem tőle, mikor megismertem – lépett közelebb Ibrahim – Annyit fogtam fel, hogy egy törékeny ember, egy nő, aki képes térdre kényszeríteni, aki engem puszta kézzel legyőzött. A legnagyobb hatalomnak éreztem.
Arthur erőtlenül mosolygott rá.
- Victoria kétségtelenül felejthetetlen asszony volt – súgta.
- Eleinte tartottam tőle, ezért csak távolról figyeltem. De később magához édesgetett. Akaratos és céltudatos királynő, a legjobb. Anglia szíve, ahogy felénk tartották. De Victoria meghalt, az idő nem volt kegyes vele – sóhajtott elkomolyodva. – Tényleg elvesztetted a szíved, Arthur? – kérdezte selymes, mély hangján az indiai.
Kirkland némán bámult rá.
- Bocsáss meg, hogy így neked szegeztem ezt a fellengzős kérdést! – szabadkozott hirtelen.
- Hát igaz, hogy a szépség relatív – nevetett minden vidámság nélkül az európai.
- A lelke, a lelke volt gyönyörű, a teste, hát... – zavartan elhallgatott. – A test eldobható, reinkarnálódunk és semmi nem marad a külsőnkből. Ma angol, holnap német vagy francia.
- Azt hittem, hogy vigasztalni akarsz! – nyögött nyúzottan Arthur.
- Ne dobd el magadtól a reményt! Victoria sokáig a társam volt, de a közös múlt, élmények, érzelmek és kötődés ellenére elhagyott. Megtette, amit én egyedül sosem leszek képes. Tovább adott ezen a léten, de magányos nem tudok lenni, mert hiszem, hogy figyel. Talán egy kósza pillangó vagy a réten nyíló törékeny virág képében, de velem van – a tekintetében kavargó aranyszín örvény felparázslott. - Ma kétségtelenül helyesen cselekedtél. Egy nap ő is belátja. Megóvtad a ráleső veszélytől. Egy fölösleges szenvedéstől, hogy meginogni lássa az eddig előtte álló példát.
- Ahhoz már volt szerencséje.
- De ma nem adtad meg neki ezt a kiváltságot. Mint büszke indiai, egyet kéne értenem veled és maximálisan támogatnom, de mint fivéred, mint ember, mint  Ibrahim, kérlek, hogy hadd segítsek!
- Mit tudnál tenni velem?! – Arthur légzése felgyorsult. – Mit tudnak tenni még velem? Elüldöztem! El kellett!
- De nem csak Francis lát a vesédbe! – Amerika csendben lépett be a terembe.
Ibrahim mosolyogva indult kifelé.
- Várj már! – kapott utána a bátyja.
- Talán ő az új Victoriád! – válaszolt sejtelmesen és kilépett.
Anglia némán bámult utána, majd a vele szemben álló amerikaira.
- Miért vagy itt? – kérte számon, a szeme sarkában ragyogó cseppet letörölve.
- Látni akartalak sírni, újra miattam sírni – felelte hidegen.
- Elégedett vagy?! – reszketett meg a fiú.
- Igen, ha magam törölhetem le őket! – súgta még közelebb lépve és gyorsan átkarolva.
- Ne! – nyögte.
- Mert? – kérdezte a fülébe suttogva.
- Mert... – képtelen volt befejezni a mondatot. Amerika lehelete égette az arcát.
- Mert veszélyesebb vagyok rád nézve, mint bárki! – formálta az angol ajkaira. Követelőzve csókolta meg, szorította magához a férfit.
Arthur dideregve hátrált, de a fal útját állta. Rémülten nézett Alfredra, szédülve öntötte el agyát a fiú szemében tomboló végtelen kék ég, a felhőtlen kékség vad szabadsága. Sóhajtva fúrta ujjait kedvese hajába, játszott a puha, aranyló tincsekkel, nyalt végig a másik felsőajkán. Bőre égett a másik érintése nyomán, a levegő vibrált, megfojtotta, de Amerika közelsége gyógyír volt végtelen szomjúságára, gyógyír és méreg. Enyhítette fájdalmát és kíméletlenül hevítette a lángokat. Beleborzongott a bőrén felcsúszó kéz érintésébe, az inge alá benyúló tenyérbe, a lassan feljebb kúszó ujjakba. A fiú lágyan csókolt a nyakába, majd harapott a finom bőrbe, könnyen múló nyomokat hagyva.
- Szeretlek! – suttogta a férfi fülébe csókolva. – Szeretlek!
Anglia megszédülve kapaszkodott belé, könnyei lassan folytak végig arcán. Miért bűn, ha vonzódnak egymáshoz? Miért robban ki azonnal egy háború, ha megérinti valaki?
- „Szeretlek! – nyögte fájdalmasan, mégis oly édesen Francis, és másnap kitört a Függetlenségi háború, hogy a férfi véglegesen eltűnjön az életéből."

* Deutschland, Deutschland über alles! - Németország, Németország mindenek felett!
* The eagle - a sas
* All right! - Minden rendben!
* Take him! - Vigyétek!
* Here is the eagle. - Itt a sas.
* You are the polar bear? - Te vagy az jegesmedve?
* Where is the queen? - Hol a királynő? 
* Unknow - ismeretlen
* What were you doing so far? - Mit csináltál eddig?
* I protected your back! - Védtem a hátad!
* Are you okay? - Rendben vagy?
* Of course! - Természetes
* Worry about yourself! - Aggódj inkább magad miatt!
* You worry enough instead of me! - Aggódsz te értem eleget!
* You can't kill him! - Nem ölhetitek meg!