Alkony

    Face family újratöltve. Ismét megpróbálkoztam a vígjáték írás művészetével. Hát... Ez sok minden csak nem vidám. Eredetileg a döntés megszületése előtt félbe akartam hagyni a ficet (ha elolvasod megérted :P ), de többen is lefestették szomorú jövőm közeledtét, ha ezt megmerészelem tenni. >< Úgy, hogy kapott egy rövidke lezárást.
   Sajnos muszáj vagyok lelőni az egyik poént, mert nem hiszem, hogy minden olvasóm érteni fogja. A Francis által használt mondat szerkezetében van a hiba, amibe Anglia bele fog kapaszkodni. Az Arthur által kért mondat: Felkel a Nap. Az angolban számos igeidő van, de minket most az egyszerű és a folyamatos jelen érdekel. Nem fogok neki esni, hogy melyikkel mit lehet kifejezni, de a lényeg annyi, hogy még az egyszerű az érzelmek és az általános tények közlésére alkalmas, addig a folyamatos a közeljövő eseményeit, a jelenleg zajló dolgokra utal. Az előbbi mondatot mi kapásból folyamatosba tettük órán, de a tanárnő közölte, hogy ez az angolban egy egyszerű tény. Így az általunk használt szerkezet ( The sun is rising) hibás, illetve nem használt. De itt jön a kiskapu! Ha így írjuk, The sun is rising at the moment, a mondatunk tökéletes lesz. (at the moment jelentése: ebben a pillanatban, így megfelel a folyamatos jelen szabályainak.) Nem tudom, hogy mennyivel tettem érthetőbbé. >< Ez a mondat amúgy nálunk rengeteg vitát szült, nem bírtunk kiegyezni a helyes alakban. Mindegy, egy vita erejéig tökéletes! :D

Alkony

Fandom: Hetalia
Párosítás: Fruk, hát.. van egy kis előjele az usuk-nak, de még nem igazán beszélhetünk róla. (bár ilyen alapon UsCan is van benne. ><)
Korhatár: -
Jellemző: angst, minimális humor
Rövid tartalom: A könnyed családi idill ismét csak a félelem, a harag és a magány elé tartott maszk a gyerekek számára. Lehet, hogy Francis és Arthur nem tökéletes szülők, de a problémáikat tényleg igyekeznek megőrizni maguknak. Ám Alfred egy kirohanása komoly kérdéseket vet fel.  

   Elégedetten csapta le a tollat, ujjait végig simogatták a fehér könnyed pihék, ezúttal mindent tudott, most tényleg mindent. Mosolyogva dőlt hátra, szőke tincseit könnyed mozdulattal tűrte füle mögé, hadd lássa a másik, hogy nincs mit rejtegetnie, az arcán terpeszkedő bájos vidámságot, hadd lássa, hogy ezúttal legyőzték. Gyorsan megigazgatta összegyűrődött ingét, a selyem túl kényes viselet itthonra, állapította meg sokadszorra. Tekintete találkozott a szék alatt bújócskázó Alfreddel, az aprócska fiú meglepődve pislogott a franciára, majd ujjaiból fegyvert formálva dobta magát a hideg kőre.
- Bang! Bang! – hasított a csendbe a vékonyka puskalövés.
Francis nevetve kapta fel kezeit, majd le is ejtette őket és gyorsan áldozatul esett a célba ért golyóknak.
   Anglia tekintete mintha megdermesztette volna a napsütötte szoba langyos levegőjét, zöld írisze végigjárta az eddig hancúrozó amerikait, majd a vesztésre álló Franciaországot. Idegenkedve húzta el vékony ajkait, arcára kiült nem titkolt haragja, a lenézés tagadhatatlan jeleként. Sóhajtva csukta össze a molyrágta könyvet és keresztbe rakott combjaira helyezte.
   Francis finoman követte pillantásával a brit ügyködését és közben igyekezett megfékezni az egyre vaduló kis hőst.
   Arthur  lecsúsztatta orrára a kezdetleges szemüveget, a másik fel nem foghatta, hogy miért is hordja, elvégre semmi baja, nincs szüksége rá és „kár ezeket a gyönyörű szemeket rejtegetni.” – csengtek vissza szeretője szavai. Hát szerinte pedig adott egy egyszerű bájt, valahogy közelebb érzete magához a többieket, ha viselte, csak ennyiben tudott ember lenni, semmi nem volt meg benne, amit a halandók természetesként kezeltek, csak ennyit akart, legalább ennyin osztozni velük.
- Szóval kész is vagy? – hangjában tisztán hallható él és gúny csengett.
Francis szinte érezte, ahogy pusztán szavaival metszi fel a torkát, de rezzenéstelen arccal bólintott, ha harc, legyen harc. Alfredot a földre ültetve görnyedt előre. Nem fog ismét kifogni rajta!
   Amerika sietve lépett áldozata széke mögé, apró tenyereit a fotelre simítva hajolt ki mögűle, kíváncsi volt, nagyon kíváncsi. Arthurt sose látta olyan mérgesnek és idegesnek, mint mikor Franciaország meglátogatta őket, mégis valahogy szabadabbnak érezte bátyját.
- Felkel a Nap – dobta oda flegmán Anglia, szőke pilláit összezárta, de időnként vékony csíkban fel-felvillant írisze, a nyugodt felszín alatt nagyon is figyelt. Karjait összefűzve hajolt ő is közelebb.
- The sun is rising – felelte Francis és somolyogva pillantott a másikra, tekintetében kihívás égett.
Ruhája jól érezhetően megrándult, döbbenten fordult oldalra. Alfred ujjacskái közé szorította a fehér anyagot, tölcsért formálva kezeiből rikkantotta:
- At the moment!
A francia zavartan simította meg az apróság szőke fejecskéjét, a suttogás művészete nem az amerikai tehetsége, ugyanakkor zavartan nézett vissza az elégedett angolra.
- At the moment! – ismételte meg  Alfred lelkesen még hangosabban, majd kis gondolkodás után tovább fejlesztette a mondatot. – Vagy The sun rises! Ez sokkal jobb! 
- Hallottad! – közölte Francis a szikrázó zöldbe nézve. – A válaszunk The sun rises!
- Mondd drágám – sóhajtott Anglia. – az utóbbi egy héten mivel foglaltoskodtál, ha még erre is képtelen vagy?! – csattant fel hirtelen. – Mi az istent akarsz?
- Hát nem angolul tanulni. A repertoárom teljes – rántott vállat szenvtelenül.
- Úgy gondolod? – Arthur látványosan fegyelmezte magát.
- I love you too – suttogta dallamos hangján, a férfi egyik szőke tincsét az ujjai közé csípve.
Anglia morogva csapta félre a kezét, de arca halvány vörösben játszott.

   Amerika hirtelen pattant ki rejtekhelyéről, sebesen csapódott nevelője ölébe. Gyermeki vonásait harag uralta, karjait kitárva fordult nem kívánt vendégük felé.
- Nem viszed sehova! – közölte fenyegetően. Kék szemeiben vad elszántság égett. – Én tanulok, én tudok angolul, megvédem és nem hagyom el, mint te! Mindent megtanultam! – játék fegyverét, az isten tudja, honnan szedte elő, de egyenest a franciára szegezte. – Arthur az én testvérem! Szerezz sajátot!
   A szobára pillanatnyi csend telepedett. Anglia zavartan pislogott Francisre védelmezőjének válla felett, majd kitört belőle a nevetés, hosszú hetek óta először látták ismét önfeledten kacagni. Szemeibe tagadhatatlanul könnyek szöktek, sietve maszatolta el kézfejével, szipogását kényszeredetten próbálta lenyelni. Fogai kiragyogtak, a szőke pillákon csillogó kristályok emberfelettien gyönyörűvé tették.
  Franciaország maga is nevetett, de hamar mosolygássá szelídült, átmelegítette kedvese őszinte kitörése, az angolban tomboló feszültség pillanatnyi oldódása, az amerikai feltétlen ragaszkodása.
   Arthur hirtelen ölelte át Alfredot, szőke tincseit összeborzolva nyomott arcára finom csókot, majd szorosan húzta mellkasára.
   Francis figyelmét nem kerülte el a Kirkland nyakába kapaszkodó gyermek hideg, figyelmeztető pillantása. Ismét felkapta kezeit és jelezte fegyvertelenségét, de valahol féltékeny volt. Féltékeny egy párhónapos nemzetre. Hetek óta nem bírtak normális hangot megütni, ha egymással beszéltek, ellentéteik elmélyültek és a kapcsolatuk lassan, de fokozatosan vált teherré.
- Azért van valami, amit még egész biztosan te sem tanultál meg, hősök hőse – közölte negédes hangon.
Alfred szemei mintha riadtan rebbentek volna fel, de fiatal kora ellenére jól és gyorsan leplezte a kíváncsiságot, a meglepetést, a rémületet, le se tagadhatná mesterét. Az ember nem mondaná meg, hogy nem rokonok tényleg.
- Mutasd! – parancsolt rá az amerikai, és tekintetében a megfelelés kényszere égett.
- Ahogy akarod! – óvatosan hajolt közelebb Angliához, finoman nyomta meg az ölében ülő fiú orrát. – Called as french kiss – suttogta ezúttal tökéletes angolsággal.
   Lélegzetét visszafojtva hajolt előre, hogy félre sikerült csókot lehelhessen a brit előretartott ujjaira. Tekintetét áldozata zöld íriszébe fúrva emelkedett fel és támadott újra, de ezúttal a másik sem volt rest. Tenyere gyorsan fonódott a francia egyik fürtjére és kíméletlenül rántotta oldalra. Franciaország felszisszenve engedelmeskedett és sértődötten pislogott a rá nyelvet öltő Alfredra. A kölyök hosszú, szőke szálakat tartott apró kezében.
- Amerika, volnál szíves egy kicsit magunkra hagyni? – Arthur hangja türelmesen és kedvesen csengett, úgy ölelte körül hallgatóit, mint a finom selyem.
- De... – kezdett ellenkezni védence.
- Nem lesz semmi baj és ki menti meg Matthew-t, ha te itt lopod az időt? – pirított rá óvatosan.
- Kanada? – pislogott leforrázva.
- Bizony – kontrázott Francis.
Elgondolkodva meredt maga elé, gyorsan felpillantott Arthur gyengéd mosolyára, majd mérlegelve lehetőségeit, döntésre jutott. Bizalmatlanság ült arcán, szemöldökét összevonta, de a hősnek kötelességei vannak és ezek sajnos nem ritkán  felőrlik a magánéletet. Sietve pattant ki a férfi öléből és fegyverét magához véve masírozott ki az udvarra.
   Anglia sóhajtva dőlt hátra, szemüvegét egy gyönyörűen kihímzett zsebkendőbe kezdte törölgetni. A legapróbb részletekig kidolgozott rózsa szirmai csak néha néha villantak elő az angol kecses ujjai közül.
   Francis óvatosan somfordált mellé, jól ismerte ezt a csendet, ezt a mély, félelmetes hallgatást. A viharfelhők gyülekeztek és észveszejtően gyorsan növekedtek a férfi feje felett összpontosulva. Óvatosan nehezedett az öreg karfára. Még finomabb mozdulat kíséretében szorította tenyerei közé Angleterre idegtől reszkető kezeit.
   Arthur megmerevedett ugyan az érintése hatására, de nem ellenkezett, viszont nem is nézett a másik szemébe.
- Hány éves is vagy te? – kérdezte a semmibe révedve.
- Hm.. Megfogtál! – válaszolt könnyeden a számonkért. – Talán olyan 700 körül – elmélkedett hangosan. – 600-nál biztosan több.
- Idióta, te utolsó barom! – suttogta, de a hangjában mérhetetlen gyűlölet lappangott.
- Mikor vált fontosabbá? – kérdezte váratlanul Francis. Kék szemeit az angolra szegezte. – Mikor lett fontosabb nálam? Mikor lépett a helyemre?
- Te teljesen hülye vagy?! – meredt rá Arthur, és arca mélyvörösben játszott.
- Nem annyira, mint szeretnéd – felelte keményen. - Képes vagyok felfedezni a megszállottságot, ha már nincs rám szükség, ha valaki átveszi a helyem, még ha az csak egy gyerek is. Magányos vagy, képtelen vagyok megfelelő támaszod lenni, de eddig bíztam a józan ítélőképességedben. Hogy nem egy gyerek... – reflexszerűen kapta el az angol ütni készülő kezét, és ajkaihoz húzva óvatos csókot lehelt rá a másik ellenkezését semmibe véve. – De nem akarlak elveszíteni, nem így és nem most.
- Eressz és takarodj! – sziszegte Arthur, és karját elrántva vágtázott az ablakhoz. – Tűnj el a házamból! Nem akarlak látni! Képtelen vagyok a képed látni!
- Non – közölte a férfi még mindig ülve.
- Azt mondtam, hogy takarodj! – üvöltötte el magát a brit, de egész testében reszketett, kezeit oldalához szorította. – Vége!
- Örömmel hallom, hogy mégis partneredként tekintettél rám – szólalt meg hirtelen az anglikán háta mögött.
Arthur összerándult a francia érintése nyomán.
- Van, ami örök – lehelte a nyakába két csók között Francis. – Ennek például sosem lesz vége – suttogta kedvese fülébe.
Anglia megreszketett a másik közelségétől, az arcát simogató lehelettől, a bőréhez érő ajkaktól.
- Nincs értelme – nyögte nehezen. – Gyűlöllek! – erőlködött, a fülébe meresztett fogak miatt megbicsaklott a hangja. – Mindenestől gyűlöllek!
- Nálam nem jobban! – csúsztatta kezét a laza ing alá.
- Alfred... – kezdte.
- Az Istenért, hallgass már el! – mordult fel elégedetlenül Francis.
- De... – megütközve hallgatott el.
A testét ölelő karok hirtelen engedték el, a francia gyors mozdulattal fordította maga felé. Kék szemeiben hideg jég csillogott, semmi nyoma a szeretetnek vagy vágynak.

- Dönts! Ha most kisétálsz, vége. Nem érek többet hozzád, de ha itt maradsz, ismerd be végre! Az életben egyszer légy őszinte! – követelte elkeseredetten. – Kérlek – tette hozzá sokkal szelídebben, azzal félreállt.

  Arthur megrendülve toporgott. A kilépés szabadságot és nyugalmat ígért, Amerikáról nem is beszélve, viszont elveszíti Francist. Jelentett neki valaha bármit is a férfi? Nem Alfred az ő sorsa? Az a fiú őt várja. Száraz torokkal tett egy lépést előre. Tanácstalanul lesett vissza a válla felett.

Franciaország rezzenéstelen tekintettel figyelte. Ujjai tintásak voltak, rengeteget gyakorolta az angolt mostanában, tanulta minden gyűlölete ellenére, mert Anglia ezt kérte.

Nyögve tett egy újabb lépést a kék szempár által megbilincselve.
  A férfi hirtelen nyújtotta felé kezét. A távolságot megtartva, egy szót sem szólva, csak a karját nyújtotta, kék bőrén végigfutottak az éltető Nap sugarai.
  Arthut nehezen lélegezve ért hozzá, egy röpke pillanatra érintette meg, dideregve nyúlt a forró valósághoz vagy talán álomhoz. Nem tudta, hogy helyese amit tesz, hogy élhete illúzióban, de ebben a pillanatban nem vágyott az igazságra. A magány megkeserítette, a félelem felőrölte és a folytonos háborúk meggyengítették. Ingatag lépést tett  vagy sokkal inkább esett előre. Zihálva markolta meg a fehér inget, könnyeivel küszködve rejtette el arcát. A hátát simogató gyengéd karok szorosan ölelték körül.
   Francis a megkönnyebbüléstől megszédülve kapaszkodott a fiúba. Soha nem hitte volna, hogy valakihez ennyire kötődhet, hogy számára egy nemzet fontosabbá válhat a saját sorsánál. Ujjai lassan járták be Arthur arcát, minden részletet magába akart inni, annyira a magáénak akarta tudni, hogy senki ne vehesse el, hogy ez az emlék ne veszhessen a múltba. Végigsimított a vékony ajkakon, melyek érintése nyomán résnyire nyíltak el.
- Called as french kiss – suttogta és egy utolsó sóhajtás kíséretében csókolta meg a férfit.
   Kirkland reszketve kapaszkodott a vállaiba, ellenállást nem tanúsítva bújt közelebb Francishez. Engedelmesen követte partnere mozgását, engedett a követeléseinek. Gyorsan rántotta le a latin kigombolt ingét, ujjait égette a selymes, hibátlan bőr.
   Nehezen váltak szét, Franciaország lehunyt szemekkel rejtette arcát az angol nyakába és szőke tincsei közé. Megenyhülve karoltak egymásba.
- I am loving you, England! – sziszegte fülébe elmélyült hangon.
- Idióta! – krákogta. – I am loving you too – gúnyolta ki végül anyanyelvét. – Nálad rosszabb tanítványom sosem volt! – mormolta feszengve.
- Ez esetben még soká igényt tartok útmutatásodra – húzta még közelebb a francia.
   
   Matthew nyögve pillantott az égető napba, dél körül járhatott az idő. Monsieur Bonnefoy és Mr. Kirkland órák óta eltűntek. Valahol kezdte zavarni a dolog, ugyanakkor tudta az ésszerű magyarázatot. Franciaország tanítása rendkívül lassan haladt, ami meglepte a kanadait. Francis a legokosabb és legkifinomultabb nemzetek egyike volt, de az angol nyelv mégis győzedelmeskedni látszott felette. Aprót kopogva nyitotta résnyire az ajtót. Óvatosan lesett be a vékony résen. Megrökönyödve figyelte a kanapén elnyúló párost.
   Francis félig behunyt szemekkel ölelte magához az alvó angolt. Lágy mosoly kíséretében csókolta homlokon a férfit és igazította meg a testüket fedő vékony takarót.
   Arthur meg se mozdult, halkan szuszogott, csak keze és feje nyugodott a francia mellkasán, halkat sóhajtott a másik érintésére reagálva.
  Matthew megbabonázva állt az ajtóban, úgy érezte, mintha a fakeret és a falak tényleges határ volnának, mintha valóban kirekesztenék, mintha képtelen volna saját fivéreit megközelíteni.
- Megvagy! – üvöltött fel mögötte váratlanul az amerikai.
 Öccse riadtan rándult össze és rémülten fordult meg. Óvatos, de gyors mozdulttal zárta vissza az ajtót és ragadta meg Alfred kezét. Összeérő ujjaikat érezve kevésbé volt zaklatott, légzése valamelyest lassult, de normális nem lett. Minél távolabb akarta tudni testvérét a szobától.