Anhalt - Szeptember I.

  Ezt a csodát is megéltük. ( Az igazi inkább az lesz, ha én ezt valaha befejezem, de már akadtak fenyegetőim.) Szóval megérkezett az első fejezet. Többek tanácsára igyekeztem jelentősen nagyobb mennyiségű eseménnyel és kevesebb körbeírással dolgozni. A vége felé sikerült ehhez alkalmazkodnom, de leginkább a második fejezet mozgalmas. Most nem írnék ki párosokat vagy jellemzőket. Szeretnék valamit a meglepetésnek is meghagyni.
 I. Fejezet révén inkább a helyzetet ismerjük meg. A szövetséges oldalon Anglia és Francis szemén át élhetjük meg a dolgokat még a Tengelyhatalmaknál Anhalt kalauzol el minket.
 Az összes német és angol kifejezés fordítását leírtam a fic végére, ha valami kimaradt, szóljatok rám!^^



  I. Fejezet

   A pára lustán gomolygott, nyelte el a helyiség légterét, a két férfi alakját, de akár mennyire is kívánták, el nem tűnhettek, csupán pár perce borult vállukra a friss gőz, mint egy áttetsző, hazug pajzs. A védelem illúzióját keltette, hogy nem lőnek rájuk lépten - nyomon, hogy nincsenek veszélyben, de amit a könnyed vízcseppek elnyeltek, azt hirdették a test sebei, a hátakon tátongó vágások, a hiányzó hús, a csordogáló vér, az elvesztett remények, a nem múló kín és a menekülés utáni vágy, de még a legelkeseredettebb is fegyvert ragadott. Az ember elpusztíthatatlan, elég ezt vallania és azzá válik, de ha a halandó nem is, egy nemzet az, egy nép nem vész el az űrben, ha leteszi léte nyomait, ha bizonyítékot kreál önnön voltára.  Anglia nem óhajtott még eltűnni, még biztosan nem. Harcolt, foggal-körömmel. Németország egyre előre tört vele szemben, folyvást előre, de helyzete mégsem volt kilátástalan.

   Lassan görnyedt előre. Meztelen combjára fektette nedves kezeit, és feltárta védtelen hátát társa előtt. Gyűlölt sebezhető lenni, valakitől függni, mindent maga akart intézni, de az előtte álló feladat nem egyemberes teherbírást kívánt, nem egy nemzetest. Ujjait csapzott szőke hajába túrta, mikor megtámasztotta a fejét, zöld szemei üresen csillogtak. Messze járt, nagyon messze. Réges - rég hátrahagyta a koszos kis alkalmi központ még kisebb fürdőkezdeményét. A hirtelen hozzá érő kéz érintése elől reszketve húzódott el. Képtelen volt bízni, hinni, de mégis jól esett neki a másik törődése, a forró víz, mely kiürítette az agyát, az ellazító folyékony tömeg a bőrén, a levegőbe vegyülő nehéz rózsa parfüm illata, melytől mindig valami végtelen nyugalom öntötte el, melyet érezve képes lett volna azonnal elaludni, az illat, mely mégis felborzolta idegeit, és a másik, optimista, selymes hangja, könnyed éneke, mély hangja, de végtelenül finom szavai, pocsék kiejtése. Egy pillanatra kihúzta magát a vállára szoruló tenyerek alatt, majd aprót bólintva visszagörnyedt.
   Halkat kattant a mellette álló tenyerében az öngyújtó. Az aprócska lángnyelv villámgyorsan tört a magasba, körül ölelve a férfi kezében tartott tőrt. Finoman forgatta, hogy a hideg anyag egyformán felhevüljön mindenütt. Kék szemei elmélyülten figyelték a fokozatosan átforrósodó fémet. Sóhajtva pillantott az angol hátán tátongó hegekre, az előző kísérletekre, melyek villámgyorsan tűntek el és többnyire nyom nélkül. Ujját megnyálazva ért az acéllemezhez, szája széle megrándult. Kezét finoman megrázva eresztette le.

- Es ist fertig! – jelentette be, mintha a vasárnapi ebédről beszélne.
- Kímélj meg a némethhtől! – nyögött bele összerándulva, miközben bőrét végigszántotta a maró penge. – Deustcchlannhd, Deutschhland übbbhherr alles! – kínlódott.
- Bezzeg neked szabad – felelte a francia. – Fogakat összeszorítani! – és ismét beljebb lökte a fegyvert. – Ha ezen túl leszünk, meghívlak egy sörre, Jugendliche! – nevette a másik fülébe.
   Anglia körmeit a meggyötört fa hokedli lábaiba erőszakolta. Száját összepréselve tűrte a tortúrát. Szenvedett már ennél sokkal jobban és többet. A kétes jövő, az emberei sorsa, a háború kimenetele ezerszer jobban gyötörték holmi égetésnél. Ám az igazság az volt, hogy ma már számtalanszor kellett kiállnia. Mindezt egyetlen tiszt miatt. Fogait dühösen csikorgatta, ha Anhalt neve felrémlett tudatában. A férfi, áldás és átok volt számára. Egy vissza nem térő lehetőség előtti ajtóhoz tartozó kulcs és a kérdések, feladatok netovábbja. Dietrich von Anhalt befolyásos német tiszt, a náci párt kulcsembere és a sors valami furcsa játékot űzve pont ugyanolyanra teremtette, mint Arthurt.

   Sóhajtva nyúlt a padlón szétszórt lapok egyike után. A nedves kövön a férfiről összeszedett adatokat tartalmazó jegyzetek feküdtek. Apró betűk hatalmas tömege, a fekete sorok végtelen hosszúságban lepték be a helyiséget, egy örök háborút tartalmazva. Egy harcot mind közül, a legnagyobbat, magát az életet. Egy német sorsát, egy férfiét, aki nemesként nőtt fel, de birtokai az enyészeté lettek, családja nagy része meghalt és talán szívét és lelkét egyszerre vesztette el, mikor szerelmét lelőtték, mikor a II. világháború kezdetén egy menekülő zsidó meghúzta a ravaszt, egyetlen golyót útnak indítva, egyetlen nő életét elragadva, egyetlen német nő vérét ontva. Melinda menthetetlennek bizonyult, egész pontosan nyomban meghalt. Arthur többször elolvasta az orvos által írt jelentést, miszerint semmit nem tehettek érte. Tökéletes találat, nyílt, tiszta lövés, nehezen elképzelhető, hogy véletlen.

  Ismét nagyot sóhajtva hagyta kicsúszni ujjai közül a lapot, csak szemével követte a lesikló papírt, ahogy kecsesen íveli át a szobát, majd erőtlenül hull a vízbe, tehetetlenül válik átlátszóvá és hagyja elpusztulni mindazt, ami valaha volt. A követ uraló néhány milliméteres réteg nyelte a halmokat, a sorokat, a férfi keserű életét, eredményeit, személyét, semmissé tette létét, mint a háborúk már annyi emberét.
  Arthur lehunyt szemekkel húzta végig lábujjait az érintésétől cafatokra szakadó nedves lapokon. Már nem zavarta a hátán csordogáló langyos vér, a belemaró, forró penge. Szkeptikus volt, de tagadhatatlanul kapott egy esélyt, egy lehetőséget, hogy megmentse a népét, hogy több ezer létet tegyen jóvá, hogy a saját javukra fordítsa az eseményeket.
- Félsz? – suttogta rekedten Francis.
  Anglia megdöbbenve meredt az elé hajoló férfi mélykék szemeibe. A tekintetbe, mely őszinte aggodalomtól csordult túl, mely rettegve nézett rá. Zavartan pislogott a francia ujjaira, amiket az övéibe fűzött. Még fel kellett dolgoznia a tényt, a tényt, hogy Franciaország fél és ezt nem is titkolja, hogy meg kell élnie azt a pillanatot, mikor a férfi megnyílik. Megrökönyödve meredt a másik kezére, mely az ő vérétől vörös, mely annyi éven át csak kínozta, üldözte és most támogatja, a háta mögött áll.    Rezzenéstelen arccal húzódott el, elmondhatatlanul irritálta a közelsége, a félelem a szemeiben, ami nyomán valami megmagyarázhatatlan melegség öntötte el. Hirtelen állt fel a megroggyant ülőalkalmatosságról. A derekára csavart törölközőt óvatos mozdulattal igazította meg, hogy aztán hátat fordíthasson legerősebb szövetségesének és legnagyobb ellenségének.
- Nem – hazudta hűvös hangon. Hazudott Francisnek, a Szövetségnek a gyűlésen, a testvéreinek és a népének, Churchillnek, de leginkább önmagának.
- A Szövetség hisz benned és a tag... – kezdte, de a másik a szavába vágott.
- Semmi szükségem a Szövetség hitére vagy Skócia támogatására! – fordult vissza Arthur. Zöld szemeiben hideg lángok égtek, az elszántság jéghideg tüze.
- Nem gondoltál még bele, hogy mennyivel könnyebb volna, ha elfogadnád a tényt, hogy van ezen a világon olyan is, aki támogat? – kérdezte halkan.
- Nincs szükségem rájuk. Egymagam leszek hatalmas, a támogatók csak elárulnak! Senki nem tesz semmit önzetlenül, aki ma mögéd áll, az holnap kardot ragad. Nincs szükségem támaszra, végképp nem rátok – felelte sértetten.
- Elfogadtam ezt a nézeted úgy ezer évvel ezelőtt, még fogcsikorgatva ötszáz éve is, de azt reméltem, hogy mára már bölcsebbé váltál. Ameri...
- Amerikát hagyd ki ebből! – csattant fel. Tenyereit a hideg, omladozó falnak vetette.
- Mikor nősz már fel végre? – suttogta Francis inkább magának, és elmerengve simított végig az angol hátára tetovált horogkereszten. Már meg sem lepődött, mikor a férfi gyűlölködő pillantása rá villant, mikor Arthur undorral átitatott hang kíséretében csapta el a kezét. Már nem érdekelte. Néma csend telepedett rájuk.
  Anglia hangos zihálása töltötte meg a teret, és rezzenéstelenül bámult a franciára. Testtartása görnyedt volt, bőre fakó, sebek tarkították, egyáltalán nem emlékeztette arra a vadállatra, aki egykor oly hévvel vetette rá magát, most sokkal inkább egy sérült páraként hatott az emberre, megsegítésre váró, de azt soha el nem fogadó, lassan kivérző magányos lélekre.
   Sóhajtva fordult meg és hagyta hátra a férfit. Lépései cuppogó hangot adtak, ami valahol szórakoztatta, kecses fordulatot téve pillantott a lábai alatt semmivé váló életre. Találomra kapta fel az egyik átázott lapot, hogy a vizet lerázva róla olvashassa el leendő áldozatuk hányattatott sorsának egy apró cikkét.
- Tudod ez az Anhalt még hasonlít is rád – nézett a másikra a cetli felett.
Arthur nem reagált, elhaladva mellette az ingéért nyúlt.
- Melinda halálával ő is elveszett, egyszerűen vele pusztult. Nácinak állt, mert a szerelmét megölte egy zsidó, ezzel magát is megölve. A romantika annyira szeszélyes – dorombolta elmerengve. – Nincs nagyobb erő a végzetnél.
- Melinda tette erősebbé, azzal hogy volt szíves távozni, erőt adott Dietrichnek, hogy lehessen valaki. Rangja lett és célja, pénze és élete – felelte Anglia, miközben reszkető ujjai a gombokkal bajlódtak.
  Francis, sárba tiporva a másik önérzetét, közelebb lépett és a keze alá nyúlt, hogy könnyedén befejezhesse, ami annak csak fejfájást okozott.
- Szóval, ha Amerika valami csoda folytán elesne, megnyertük a háborút? – villantak rá kék szemei. – Visszakapod az életed, ha az övé elvész? Szerinted ez a szerelem?  Képes vagy te egyáltalán... – az arcán csattanó pofon olyan erővel érte, hogy felhasította alsó ajkát. Bőre égett, de szemei parázslottak, lassan fordult vissza, szőke tincsei előre estek.
- Nem tudsz te semmit! – zihálta dühödten, de ujjait továbbra is a levegőben tartva, csupán pár centire fegyvertársától.
- Lehet, de azt biztosan, hogy a harcotok ki hat a...
- A háború miatt ne aggódj! Alfredot nem érdekli Európa sorsa és az enyém végképp nem, nem áll az utunkba – foglalta össze unott hangon, de szemei továbbra is zaklatottan ragyogtak.
- Akkor nyilván önszorgalomból indult a frontra – mosolygott rá számítóan.
- Tessék? – gyorsan esett ki szerepéből.
- Jól hallottad. Ifjú hősünk ebben a pillanatban Németföldön tartózkodik, hogy törlessze az adósságát. „Ennyivel tartozom Arthurnak.” – idézte a szavakat.
- Az a barom! Te ezt tudtad?! – csattant fel hirtelen. – Számító idióta! Megint megragadja az alkalmat, hogy hősnek tűnjön!
- Ne lásd mindenkiben önmagad. Talán, ha elszakadnál a démonaidtól, képes volnál többet látni a puszta érdeknél! Ebben a pillanatban a Szövetség bízik benned! Többet tesznek, mint bíznak! A kezedbe adták a sorsuk! Én, Új-Zéland, Kanada, Ausztrália, Skócia! – rázta meg Arthur vállait. – Skócia! – ismételte meg. – Fedeznek és aggódnak!
- Ez mind csak érdek – súgta kiszáradt szájjal.
- William talán érdekből csinálja, de Kanada soha az életben nem küldene oda! – üvöltött vissza. – Kanada maga menne a sortűz elé, de téged megvédene! Retteg! Retteg, mert szeret téged! Ahogy Wales is! Agnes vigasztalhatatlan! Mindenki ezen rágódik.
Arthur karja hirtelen esett le, fejét is lehorgasztotta.
- Amerika  nem bízik bennem – közölte rekedten.
Francis keze megreszketett, száját vékony csíkká préselte össze. Eljátszott a gondolattal, hogy felképeli az angolt, de viszkető tenyere ellenére nem mozdult. A férfi a saját gyengeségében fuldoklott, nem volt szükség rá, sőt tudta, hogy most nyomja mélyebbre, de megtette. Soha nem mászik ki, ha nem érzi a halál közelségét, ha nem esik pánikba, nem fog menekülni vagy kitörni. Segítőkezet képtelen volt nyújtani, azt úgy sem fogadná el, de lejjebb húzni igen.

  Lassan nézett körbe, végigfuttatva pillantását a papírhalmokon. Mosolytalanul lépett közelebb a keresett tárgyhoz, óvatosan emelte fel a vizet lerázva róla.
- Menthetetlenül ostoba vagy – közölte, és a kezébe nyomta a fényképet. – Dietrich talán túl jó is neked – hallgatott el, majd rápillantva folytatta. - Forogna a sírjában, ha tudná, hogy akárcsak hozzáértél a képéhez. Ha összeszedted magad, meglelsz a szobámban, de ma már nem nagyon vagyok rád kíváncsi – hangosat csattant a francia mögött bevágódó ajtó.
  Arthur megrökönyödve meredt utána, Francis távozása jobban felkavarta, mint az indokolt lett volna és ez kimondhatatlanul zavarta. Reszkető kezeiből hangtalanul hullt alá a fénykép. Lassú, fájdalmas mozdulat kíséretében hajolt utána, hogy a mosolygó nő szemeibe nézhessen. Melinda arca ragyogott, ő hitt valamiben, barna haja ragyogó keretet képzett szép vonásai körül, szemei szürkék voltak, felszínes, hideg szürkék, de volt bennük valami tűz, ami vadul lobogott a  jégpáncél mögött. Ez a nő meghalt, szerencsétlen áldozat lett, és jelentéktelen élete vége mégis egy lavinát indított el, talán pont egy háború legnagyobb kaliberű összeesküvését, mindössze azzal, hogy halálával megölte a férjét is.
- Mind ostobák vagyunk – súgta rekedten.

***

   Franciaország dühödten vágtázott végig a folyosón. Elege volt, nem értette, hogy mit csinál, és hogy miért csinálja, hogy miért őrzi az angolt és miért képtelen elengedni, hogy miért fáj ennyire a férfi szárnyaszegett kedvetlen tekintete. Semmi köze nem volt a döntéseihez. Arthur kizárólag Amerikát engedte magához közel és a fiú megpróbált ezen jogával élni, egyszerűen az ő orrára is rávágta az ajtót. Egy átkozott ajtó, ami mindenkit kirekeszt, egy súlyos vasdarab, mely erősebb egész nemzetek hadánál. Sietve lépett ki az udvarra, a romos, koszos priccsre, hogy végre igazán egyedül lehessen. A férfi tekintete üldözte, és ez valahol dühítette és elveszettnek érezte magát. Reszketve próbálta meggyújtani a meggyötört cigarettát, a gyújtó újra és újra ellenállt didergő ujjai határozatlan parancsának.
 - Hogy az a jó... – suttogta a szálra harapva, de mielőtt befejezhette volna, idegen láng csalt parazsat a fehér papír végére. – Merci!
Kanada vidáman bólintott, de a szemei örömtelenül ragyogtak, szép arcán fáradtság ült, vonásai elgondolkodók voltak, hang nélkül ereszkedett a francia mellé az összeszakadó félben lévő betonlépcsőre, majd mélyet szívott a cigarettából.
- Mióta dohányzol? – fordult oldalra Francis.
- Nem tudom – rántott vállat a fiú. – Hát maga?
- Én sem, - mosolyodott el megfeledkezve eredeti szándékáról, de az épp oly gyorsan is tért vissza. – de az lényegtelen, viszont te jobban is vigyázhatnál magadra!
- Háborúzunk, és önt ez aggasztja? – pillantottak rá az ártatlan lila szemek.
- Nem kéne itt lenned! – sóhajtva fújta ki a fojtogató füstöt.
- Talán nem vagyok elég hatalmas önnek? – Kanada szavai, mintha megbántottságot tartalmaztak volna.
- Dehogy! Csupán nem méltó hozzád a háború – bámult fel a csillagokra.
- Miért, önhöz méltó? Alfredhoz méltó? És Mr. Kirklandhez? Talán hozzá méltó? – állt fel hirtelen a fiú. – Vagy talán engem nem talál méltónak hozzá?
- Nem, Mathieu, senkihez sem az. De Anglia maga választotta ezt az utat és meg fogja csinálni – tápászkodott fel. Lágyan simított végig a fiatal, szeretett arcon, majd a puha, szőke tincseken. – Makacs annyira, hogy ne bukjon el, ha Európa lángokban is áll, Britannia örök. Arthur nem hagy senkit elveszni. Ezért kérlek, hogy maradj ki ebből! Te és Alfred is! Menjetek haza és bízzátok ezt a bátyusra!
A fiú ellágyult vonásai ismét tőle szokatlan módon megkeményedtek, és lerázta magáról a férfi kezét.
- Nem fogok ölbe tett kézzel várni! Nem, ahogy Amerika sem! Részt veszünk, ha ez magának, maguknak nem is tetszik! Képtelenek vagyunk várni! – vágtázott be az épületnek csúfolt központba.
- Ahogy mindenki, Mathieu, ahogy mindenki! – morogta elégedetlenül. – De mikor nőttél ennyire túl rajtam? – ujjai közt lazán lógott a hamvadó cigaretta.
Zaklatottsága nem enyhült, sőt, ami azt illeti, mélyült. Elgondolkodva nyomta el a kövön a csikket, majd dideregve ölelte át saját reszkető testét. Lesznek valaha is boldogok? Újra egy család? Vagy legalább szögre akaszthatnák a fegyvereiket? Nem tudott már hinni benne. 

***

   ”1939. szeptember 28. Ich vermisse dich ” Csukódott be a vastag határidőnapló a szentimentális üzenetet elrejtve. Szótlanul simított végig a bársonykötésű könyvecskén a fekete, bőrkesztyűs kéz. Valaha az övé volt, csak az övé, de ezt is hátrahagyta.
    Dietrich fájdalommal vegyült méreg kíséretében süllyesztette zubbonya zsebébe a többiek által oly sokat emlegetett tárgyat. Hírnevét mindössze azzal érdemelte ki, hogy nem volt hajlandó kiadni a kezéből. Valóságos legendák övezték az ismeretlen naplót. Titkos halállistákról suttogtak, kinézett vagy megszerzett nők névsoráról, vad pletykák terjengtek a benne fellelhető fekete mágiához alkalmazott versekről, de felmerült már a tisztek között az enigma gondolata is. Persze, Dietrich von Anhalt őrizte az enigmához tartozó szigorúan bizalmas kódok mindegyiket, közvetlenül Hitler magánlakásának száma mellett és az angol-francia sereget másodpercek alatt elpusztító öt jegyű jelszót tartalmazó lap másik oldalán. A többiek körében gyorsan érdekessé váló férfiben egyetlen kirívó tényező fiatalsága volt, meg talán istentelen szemöldöke, de azt általában úgy is elrejtette a tányérsapka sildje, így megmaradtak „pelenkás” koránál.

  Hunyorogva meredt a buchenwaldi erdő sötét lombjai közé. Valaha barátságosnak látta ezt a tájat, képes volt felfedezni a levelek között megbújó apró élőlényekben rejlő varázslatot, a madárdalban a világ legértékesebb melódiáját, és az áthatolhatatlan pajzson át beszökő napsugarak arany fényű táncát Melinda barna tincsein, nevető szürke szemeiben, de ma mindez csak fájt. Régen hinni akarta, hogy az emlékek üres, értéktelen ábrándok, de mára tudta, hogy képtelen megválni tőlük. Felesége visszavonhatatlanul a része lett és már nem is adta volna. Kincsként emlékezett minden egyes vele töltött percre és erőt merített belőlük a bosszúhoz. Elgyötörten pillantott a kitaposott ösvényre, melyet egykor kacagó turisták jártak be, melyen egykor maga szaladt végig a nőt követve, de ma a tankok sokasága tette semmivé.
   A nehéz lánctalpak egy új korszak nyomait préselték a melegség helyére, egy barátságtalan jövő képét ültették a nevetés nyomába. Az elszökő, könnyed sors távozásának ürességét  a háború ordítása vette át. A szél sikítva szaladt át a fém szörnyetegek között, a mellettük menetelő hús-vér katonák kezében tartott gyilkos fegyverek labirintusán, arany barna leveleket hozott magával. Az aláhullók valódi üzenetet hoztak magukkal, egy elpusztuló világ könyörgését, de a sereg embere nem érte dolgozik, és végképp nem gondolkozik, nem ítél vagy dönt, csak megy, még az élet hajtja, még az úr azt akarja. Csupán eszköz a hatalom kezében, báb egy felsőbb célt szolgálva.
   Dietrich mosolyogva pillantott rájuk. Föléjük emelkedett, egy volt a mesterek közül, ki lelkiismeretét félre téve lökte őket a halálba, ha az érdeke ezt szolgálta, ha ez hozott számára győzelmet. Egy veszteség nem ár a diadalért, egy fonal szakadása, egy élet kihunyása kevés Németország feladásáért. Egész pontosan semmi. A haderő pótolható, ő maga is, nagyon jól tudta, hogy minden lépését árgus szemek figyelik, de ennek arányában játszott az őrökkel is. A játszma a teljes hatalomért ment, a bosszú sikeréért és Anhalt pontosan tudta, hogy ez a játszma az övé, minden esélye meg van a nyerésre. Figyelmesen igazodott felettesei elvárásához, gondosan ügyelt az őt irányító fonalak minden rezdülésére és készen állt elvágni, ha hőn szeretett országa túladna rajta. Ő nem lépett túl Németországon és nem is fog. Ha minden szakad, maga teremt új lehetőséget. Ő akart lenni a bábu, kinek éles fonalai a parancsolója agyába vágják be magukat. Ő lesz a látszólag mások által vezérelt áldozat, de a gyeplő uralkodó végén álló ellenfél.
   Szőke tincsei elegáns táncot jártak fiatal arca körül. Szép ívű áll, vékony ajkak, hibátlan bőr, talán halvány szeplők, de a figyelmetlen számára láthatatlanok, egyenes, arányos, kecses arccsont, felejthetetlen tekintet. Nem volt igazi ária, képtelen volt elismerni magát. Zöld szemeit mindig árulónak érezte. A maguk módján különlegesek voltak, de bármikor elcserélte volna az igazi, értékes kékre, a rang és tisztaság, büszkeség jelképére a németek között, de számára csak ezek a felvizezett, vagy inkább erdő színű selejtek jutottak.
   Melinda mindig azt mondta, hogy olyanok, mint az ősi sziklákon megtelepedő moha vagy a fenyők tüskés levelei, szúrós, éles, de bölcs és védelmező, tekintélyt parancsoló és páratlan. Akkor szerette őket, mert a lányt boldoggá tették, szerette, mert különlegesnek érezte, de most csak átok volt és akadály.
- Dietrich! – kiáltott át hirtelen Jäger.
   Eberhard Jäger mindig lojális volt Anhalthoz, hű és jó ember egy háború förgetegében. Barátságos, nyílt, vidám kedélyű férfi, aki tökéletesen lő. Sokan hitték róla, hogy képtelen téveszteni. Örökké derűs természete, könnyen megeső szíve nehezen elképzelhetővé tette, hogy ha egyszer meghúzza a ravaszt, akkor valaki meghal. Valaki biztosan. Rideg pontossággal adta le a végzetes találatot. Szemrebbenés nélkül vetett véget a másik szerencsétlen életének, hogy aztán ragyogva oszthassa meg apró fejadagját a tábor kóbor kutyájával. Előszeretettel szólították zweite-nak, másodiknak,  kettősségére utalva. Személyiségének hirtelen változása ledöbbentette és magával ragadta az újoncokat, azonban volt, akit riasztott.
   De Dietrich az életét is Eberhard kezébe adta volna. Mindig lenyűgözte Jäger számító pontossága, a célpont bemérése közben a szemében égő hideg tűz, feszes vonásai, az örökké bolondos tiszt félelmetes ragadozóvá acélosodása. Zweite vöröses szőke, rövid tincseit finoman borzolta össze a menetszél, gyermeki arca megkomolyodva fürkészte a kopár tájat, mogyoró barna szemei összeszűkültek. Egy vadállat ösztöneivel felszerelve vizslatta a hazai erdőt. Óvatosan támaszkodott a tank páncélozott oldalának és hajolt előre.
  Barátja példáját követve Anhalt is kémlelte a fákat, de a sűrű bozót vakká tette, a tankok bömbölése üvöltő burkot vont köréjük, melyet piszkosul kihasználhat az ellenség. Feszülten figyelte a mozgásokat, ám képtelen volt felfedezni bármit is. Egy hang mégis egyre csak üvöltött, egyre csak arénázott, nem hagyva nyugodni. Lengyel partizánok volnának?  Találgatott magában. Igen ostobának kell lenniük, hogy megtámadják őket Németország szívében. Melyik bolond vetemedne ilyen meggondolatlanságra? Hacsak..  

   A háta mögött menetelő rabok láncának csörgését majdhogy nem teljesen elnyomta a harckocsik zúgása. Kb. ezer férfit és nőt vittek éppen a munkatáborba, és mindössze háromszor ennyi német őrizte őket. A foglyok kísérete másodlagos feladatuk volt. Eredeti céljuk egy táviratban kapott gyanú felderítése, miszerint Hartheim közelében állomásozó francia csapatokat láttak. A Szövetség sosem tudta, hogy hol a határ, de lelkesen készült megmutatni nekik.
  Megdermedve fordult oldalra, csak a szeme sarkából látta az elsuhanó árnyat.
- Állj! – adta ki a parancsot üvöltve.
A szó végigáramlott a seregen, újra és újra felhangozva érte el célját és a kíséret lassan fékezett, végül nem mozdult semerre. Az osztaghoz tartozó tíz tank elnémult, az emberek egy helyben toporogtak.
- Készenléti állapot! – adott újabb instrukciót ezúttal Jägernek.
 Lényegesen halkabban terjedt el a Standardführer akarata, és gondolkodás nélkül élesítettek mindent, ami lő vagy robban. A fákra meredtek a németek legújabb büszkeségei és a csendbe szinte üvöltésként hangzottak fel az oldalra forduló ágyúcsövek. Feszülten vártak. A sűrűben versenyt éneklő madarak, időnként meg-megugró állatok egyre csak borzolták a tisztek idegeit.
   A rabok leplezetlen lelkesedéssel léptek előrébb, ostoba az ember. Mindig remél, az utolsó pillanatban is képes elhinni, hogy valami csoda még van, egy csoda, ami csak érte létezik, mely eljön és megmenti. A dühödt őrök pisztolyaikkal fenyegetőzve taszították vissza őket a sorba.
   Dietrich hirtelen csúszott be a tank vezetőfülkéjébe, becsapva a kabin vaskos ajtaját. Pár lépést téve hajolt a parancsnok nyakába. Schönfeld óvatosan húzódott félre, hogy az ezredes kileshessen az apró résen. Bár a II-es modell három személyre lett tervezve, nem igazán ficánkolásra találták ki. Bauer idegesen csúszott hátrébb, hogy a géppuskák közelébe juthasson.
Anhalt résnyire szűkült szemekkel figyelte a közeli bokrot, mely egyszerűen visszapillantott rá, de emberi arc helyett egy pisztoly csöve csillant meg, és legalább tíz társa követte.
- A jó istenit! – szaladt ki a száján. Villámgyorsan csapott le a rádióra, hogy bejelentkezhessen, és hangos recsegést követően megszólalt az idegen a vonalon át.
- The eagle welcomes you! – nevetett a hang a mikrofonba.
- Tűz! – adta ki az újabb parancsot sietve Dietrich.
Szinte egyszerre szólalt meg a tank páncélját hirtelen szaggatni kezdő golyókkal.

* Es ist fertig! - Kész van!
* Deustcchlannhd, Deutschhland übbbhherr alles! - Deutschland, Deutschland über alles! - Németország, Németország mindenek felett! 
* Jugendliche - ifjúsági munkás 
* Ich vermisse dich - hiányzol 
* Zweite - második 
* Standardführer - ezredes 
* The eagle welcomes you! - Üdvözöl a sas!