Láncok nélküli rabság
Először is szeretném megjegyezni, hogy a fic elég szovjetellenes lett, de nem így érzek. Úgy gondolom, hogy a Szovjetuniónak megvoltak a maga előnyei és hátrányai is. Nem sorolom magam sem a támogatók, sem az ellenzők közé. Nem ezen kor gyermekeként születtem, így csak az tudom, amit mások akartak, hogy tudjak. A véleményem természetesen nekem is van, de nem akarok belemenni. Nem vetem meg az oroszokat és egy gyönyörű országnak találom.
Ez is igencsak későn érkezett és eddig még csak nem is említettem. Egy hirtelen jött ötletem írtam le tegnap este. Mivel a többinek nem értem még a végére, most ezt osztom meg veletek. Mellesleg eddig csak Amerikáról, Angliáról és Franciaországról olvashattatok nálam, pedig nem csak őket kedvelem. Számtalan favoritom van rajtuk kívül is. Németország, Ausztria, Magyarország, Poroszország ő hatalmassága, Oroszország, Japán, Svájc és húga Liechtenstein, Litvánia.
Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: Egy pillanatra megjelenik a PruHun.
Szereplők: Amerika, Anglia, Franciaország, Lengyelország, Magyarország, Oroszország, Poroszország, Románia
Korhatár: PG-13
Jellemzők: dráma
Rövid tartalom: A II. Világháború véget ért. Kis hazánk a vesztesek sorsára jutott. Amerika és szövetségesei elkezdték felosztani Európát. Magyarország nem érzi magát bűnösnek. Őt csupán "belerángatták". Érdekli ez a nagyhatalmakat? Lehet újra szabad?
Kép forrás http://hetaliasse.deviantart.com/art/Russia-X-Hungary-1956-186773159
Fandom: Axis Powers Hetalia
Szereplők: Amerika, Anglia, Franciaország, Lengyelország, Magyarország, Oroszország, Poroszország, Románia
Korhatár: PG-13
Jellemzők: dráma
Rövid tartalom: A II. Világháború véget ért. Kis hazánk a vesztesek sorsára jutott. Amerika és szövetségesei elkezdték felosztani Európát. Magyarország nem érzi magát bűnösnek. Őt csupán "belerángatták". Érdekli ez a nagyhatalmakat? Lehet újra szabad?
Kép forrás http://hetaliasse.deviantart.com/art/Russia-X-Hungary-1956-186773159
"Hirtelen nyomást éreztem a vállamon.
Megfagyott a vér az ereimben. Könnyeim elapadtak. Nem akartam látni
az arcát. Undorodtam a gondolattól, hogy hozzám ért. De a hosszú
katonai évek alatt megtanultam, hogy ne hagyjam védtelenül a hátam
és nem fogom magam megadni egy ilyen féregnek! Összeszedve minden
erőmet, megfordultam. Iván szemei szinte világítottak a sötétben.
- Örülök, hogy a részemmé váltál! - mosolygott. Olyan könnyen és barátságosan közölte, hogy egy pillanatra zavarba jöttem. - Van is neked valamim! - ballonkabátja zsebébe nyúlt. Előhúzott valamit. Kesztyűs markából csak egy vörös szalag végei lógtak ki. - Jól fog állni neked! Nem éppen egyedi darab, de a családtagjaim mind hordják! - Lassan kinyílt a tenyere.
- Örülök, hogy a részemmé váltál! - mosolygott. Olyan könnyen és barátságosan közölte, hogy egy pillanatra zavarba jöttem. - Van is neked valamim! - ballonkabátja zsebébe nyúlt. Előhúzott valamit. Kesztyűs markából csak egy vörös szalag végei lógtak ki. - Jól fog állni neked! Nem éppen egyedi darab, de a családtagjaim mind hordják! - Lassan kinyílt a tenyere.
Ebben a pillanatban eszméltem fel.
Teljes erőmből ütöttem meg. A nyaklánc zuhanni kezdett. Halkat
koppant a kövön."
A csend szinte sértette a fülem.
Bármit megtettem volna egyetlen hangért. Egy szóért. De tovább
lüktetett az őrjítő semmi. Már hozzászoktam, hogy ébredésem
nem kíséri madárdal, a napom nem kísérik végig zajok. De ez az
átkozott csend! Ez az átkozott semmit mondó hallgatás! Ujjaim a
fülemre szorítottam. El akartam űzni ezt a mozdulatlanságot.
Valaki szólaljon meg! Valaki! Bárki. Már nem volt erőm kiabálni. Minden
erőm elillant.
Elhagyott rongybabaként
feküdtem a poros, koszos pince egy eldugott sarkában. Nem láncoltak
meg. Minek? Menekülni úgysem tudok. Képzelt béklyóim ezüstből
voltak. Színtiszta ezüstből. Mert az ezüst tiszta és ragyogó.
Elképzeltem fémes csörgését, ahogy végighúzom a rücskös
kőpadlón. Gyönyörű ragyogását, ahogy visszaveri a holdfényt. Csakhogy a világosság nem adatott meg.
Mikor idekerültem, volt egy apró villanykörte. Gyenge volt, gyakran már csak pislogott. Olyan volt, mintha a szoba szívverése lett volna. Már haldoklott, mikor bezártak. Nem tudtam rajta segíteni. Néha beszéltem hozzá. Nem felelt. Könyörögtem neki, hogy maradjon velem, hogy ne ragadja el a reményt. De egy napon elaludt. Soha többet nem gyulladt meg. A maradék élet is eltávozott cellámból. Vakon rajzoltam a lerakódott porba. Már megszoktam, hogy nem látok, hogy a sötétség és a remény hiánya ezt is elvették tőlem. Egy nap írni is elkezdtem. Ujjam újra és újra a koszba nyomtam. Rövid kínrímek voltak, rövidek és fájdalmasak. Már nem is emlékszem rájuk.
A napok egybe folytak. Nem tudtam volna megmondani, hogy napok, hónapok vagy évek óta vagyok itt. Számomra évszázadoknak tűntek. Egy hosszú végeláthatatlan éjszakának. Vajon fel kell még a Nap? Láthatom még a hazám? Vagy egy zugba zárt patkányként halok meg? Kimondatlan kérdésemre léptek zaja törte meg a némaság képezte burkot. Egy apró koppanás és még egy, aztán egyre több. Magamnak sem mertem bevallani, hogy az az érzés, ami ebben a pillanatban a mellkasom átmelegítette, reménynek hívják.
Nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, mert ha újra elveszítem, abba beleörülök. Fejem erőtlenül csuklott előre. Beszélgetés szűrődött be. Egész közel értek. Halk motoszkálás, majd résnyire tárult az ajtó. Apró kígyóként futott be az éltető fény. Csak lassan kúszott végig a koszos kövön, majd egyre gyorsabban öntötte el a szobát. Szinte marta a tekintetem. Mindent beterített csábító mérge. Hiába próbáltam ellenállni, képtelen voltam. Mire észbe kaptam ismét remélni kezdtem. Eljöttek értem! Haza mehetek! Újra szabad lehetek! Láttam magam, ahogy kilovagolok az órási zöld mezőkre, ahogy a hajam fújja a finom szellő. Szinte éreztem az istálló és a vad virágok otthonos illatát. Az ajtó teljesen kitárult. Négy alak körvonala rajzolódott ki. Túl ismerős volt a sziluettjük. A napsütötte rét egét felhők öntötték el. Eltakartak minden világosságot. A szellő hurrikánná erősödött, tépte, szaggatta a gyönyörű tájat. Pillanatok alatt visszakerültem koszos kis cellámba. Testem reszketés járta át.
Amerika és Oroszország csendesen egyezkedtek. Anglia és Franciaország beljebb jöttek. Szemünkben, mintha aggodalom csillogott volna. Óvatosan, lassan lépkedtek. Elöntött a gyűlölet. Ők tettek tönkre! Soha senki nem kérdezte, hogy mit akarok! Soha senkit nem is érdekelt. Legfőképp nem őket. Németország megszállta Ausztriát. Roderich pedig magával rángatott. Nem az én döntésem volt, mégis engem büntetnek! Egy áldozaton verik el a port. Átjárt a harag és a düh. Végre újra éltem. Kicsit élőnek éreztem magam. Végtagjaim zsibbadni kezdtek. Valami mozgatott. A düh és a gyűlölet erőt kölcsönzött nekem. Átvették az uralmat, de cserébe célt adtak. Anglia letérdelt előttem. A francia szorosan mögötte maradt.
- Nincs valami jó állapotban. El kéne látnunk - állapította meg az angol.
Csak nem aggódni kezdett értem, Mr. Úriember?
- Nem ránk tartozik - felelte Francis.
Őszinteség? Hát ebből is maradt még a világon? Ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak.
Anglia ujjai sérült bokámra kulcsolódtak. A testem átjáró fájdalom tűzként terjedt az ereimben. Végig sem gondolva hajoltam előre és felpofoztam az angolt. Döbbenten meredt rám. Fehér bőrén kirajzolódtak ujjaim nyomai. A szobára csend telepedett. Minden szem rám tapadt. Felrántottam a lábam a fájdalommal nem törődve.
- Ne érj hozzám, te átkozott anglikán féreg! - szűrtem a fogaim között.
Anglia látszólag még mindig nem tért magához. Amerika kapcsolt legelőször.
- Akkor, ahogy megegyeztünk. Ez – rám mutatott. - a tiéd.
Ivan arca felragyogott.
- De jó!
- Nem! - üvöltöttem. - Nem hagyhattok itt vele!
Elöntött a reszketés. Oroszország mosolya egyre szélesedett.
- Nem! Vigyetek el! Nem hagyhattok itt! - kiabáltam.
Nem is tudom, hogy mióta, először sikerült talpra állnom. Semmivel nem törődve tetettem pár lépést. Szinte vonszoltam magam. Anglia és Franciaország egyre távolodtak. Nem álltak meg. Utánuk kaptam. Ujjaim a levegőt markolták.
- Vigyetek el! Újra bezár ide! - könnyeim folyni kezdtek. - Meg fog ölni! Kegyetlen!
- No de Erzsébet, ezek csúnya vádak - fordult meg a francia. - Ez nem szép öntől. Iván üldözte ki a németeket!
- Ne legyen hálátlan! - szállt be Anglia.
- Ő is megszállt! Kizsigerel! Elpusztít! Semmi nem marad belőlem! A népem retteg! - kétségbeesve néztem a nyugodt szemüvegesre. - Te vagy Amerika! Te vagy Európa hőse! Miért hagyod ezt? Miért nem mentesz meg? Miért adsz a kezére?
- Nagyon egyszerű. Valóban hős vagyok és te vagy a gonosz - egy pillanatra, mintha valami megcsillant volna kék szemében. - A német oldalán álltál, nem vagy a csapattársam. Semmi közöm hozzád Magyarország.
Intett a többieknek és elindultak.
- Várjatok! - hiába próbáltam sietni, gyorsabbnak bizonyultak. Egész testem elöntötte a reszketés. Ha megint itt hagynak, végem! Miden lépés után ezer és ezer tű szúródott belém. Lihegve próbáltam leküzdeni a távot. Nem nyelhet el újra a sötétség! Nem bírnám ki! Még egyszer nem! Az ajtó csukódni kezdett. - Ne! Kérlek! Álljatok meg!
Mintha visszatekertek volna egy szalagot. A fény elpusztult. Menekülni kezdett. Egyre kisebb és kevesebb lett. Hiába próbáltam megragadni, kicsúszott az ujjaim közül. A fém halk kattanással bezárult. Mégis mintha egy robbanás zaja vágtatott volna végig a pincén. Csak a zárt kaparásztam.
- Gyertek vissza! - üvöltöttem. - Ne hagyjatok itt!
Hirtelen nyomást éreztem a vállamon. Megfagyott a vér az ereimben. Könnyeim elapadtak. Nem akartam látni az arcát. Undorodtam a gondolattól, hogy hozzám ért. De a hosszú katonai évek alatt megtanultam, hogy ne hagyjam védtelenül a hátam és nem fogom magam megadni egy ilyen féregnek! Összeszedve minden erőmet, megfordultam. Iván szemei szinte világítottak a sötétben.
- Örülök, hogy a részemmé váltál! - mosolygott. Olyan könnyen és barátságosan közölte, hogy egy pillanatra zavarba jöttem. - Van is neked valamim! - ballonkabátja zsebébe nyúlt. Előhúzott valamit. Kesztyűs markából csak egy vörös szalag végei lógtak ki. - Jól fog állni neked! Nem éppen egyedi darab, de a családtagjaim mind hordják! - Lassan kinyílt a tenyere.
Mikor idekerültem, volt egy apró villanykörte. Gyenge volt, gyakran már csak pislogott. Olyan volt, mintha a szoba szívverése lett volna. Már haldoklott, mikor bezártak. Nem tudtam rajta segíteni. Néha beszéltem hozzá. Nem felelt. Könyörögtem neki, hogy maradjon velem, hogy ne ragadja el a reményt. De egy napon elaludt. Soha többet nem gyulladt meg. A maradék élet is eltávozott cellámból. Vakon rajzoltam a lerakódott porba. Már megszoktam, hogy nem látok, hogy a sötétség és a remény hiánya ezt is elvették tőlem. Egy nap írni is elkezdtem. Ujjam újra és újra a koszba nyomtam. Rövid kínrímek voltak, rövidek és fájdalmasak. Már nem is emlékszem rájuk.
A napok egybe folytak. Nem tudtam volna megmondani, hogy napok, hónapok vagy évek óta vagyok itt. Számomra évszázadoknak tűntek. Egy hosszú végeláthatatlan éjszakának. Vajon fel kell még a Nap? Láthatom még a hazám? Vagy egy zugba zárt patkányként halok meg? Kimondatlan kérdésemre léptek zaja törte meg a némaság képezte burkot. Egy apró koppanás és még egy, aztán egyre több. Magamnak sem mertem bevallani, hogy az az érzés, ami ebben a pillanatban a mellkasom átmelegítette, reménynek hívják.
Nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, mert ha újra elveszítem, abba beleörülök. Fejem erőtlenül csuklott előre. Beszélgetés szűrődött be. Egész közel értek. Halk motoszkálás, majd résnyire tárult az ajtó. Apró kígyóként futott be az éltető fény. Csak lassan kúszott végig a koszos kövön, majd egyre gyorsabban öntötte el a szobát. Szinte marta a tekintetem. Mindent beterített csábító mérge. Hiába próbáltam ellenállni, képtelen voltam. Mire észbe kaptam ismét remélni kezdtem. Eljöttek értem! Haza mehetek! Újra szabad lehetek! Láttam magam, ahogy kilovagolok az órási zöld mezőkre, ahogy a hajam fújja a finom szellő. Szinte éreztem az istálló és a vad virágok otthonos illatát. Az ajtó teljesen kitárult. Négy alak körvonala rajzolódott ki. Túl ismerős volt a sziluettjük. A napsütötte rét egét felhők öntötték el. Eltakartak minden világosságot. A szellő hurrikánná erősödött, tépte, szaggatta a gyönyörű tájat. Pillanatok alatt visszakerültem koszos kis cellámba. Testem reszketés járta át.
Amerika és Oroszország csendesen egyezkedtek. Anglia és Franciaország beljebb jöttek. Szemünkben, mintha aggodalom csillogott volna. Óvatosan, lassan lépkedtek. Elöntött a gyűlölet. Ők tettek tönkre! Soha senki nem kérdezte, hogy mit akarok! Soha senkit nem is érdekelt. Legfőképp nem őket. Németország megszállta Ausztriát. Roderich pedig magával rángatott. Nem az én döntésem volt, mégis engem büntetnek! Egy áldozaton verik el a port. Átjárt a harag és a düh. Végre újra éltem. Kicsit élőnek éreztem magam. Végtagjaim zsibbadni kezdtek. Valami mozgatott. A düh és a gyűlölet erőt kölcsönzött nekem. Átvették az uralmat, de cserébe célt adtak. Anglia letérdelt előttem. A francia szorosan mögötte maradt.
- Nincs valami jó állapotban. El kéne látnunk - állapította meg az angol.
Csak nem aggódni kezdett értem, Mr. Úriember?
- Nem ránk tartozik - felelte Francis.
Őszinteség? Hát ebből is maradt még a világon? Ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak.
Anglia ujjai sérült bokámra kulcsolódtak. A testem átjáró fájdalom tűzként terjedt az ereimben. Végig sem gondolva hajoltam előre és felpofoztam az angolt. Döbbenten meredt rám. Fehér bőrén kirajzolódtak ujjaim nyomai. A szobára csend telepedett. Minden szem rám tapadt. Felrántottam a lábam a fájdalommal nem törődve.
- Ne érj hozzám, te átkozott anglikán féreg! - szűrtem a fogaim között.
Anglia látszólag még mindig nem tért magához. Amerika kapcsolt legelőször.
- Akkor, ahogy megegyeztünk. Ez – rám mutatott. - a tiéd.
Ivan arca felragyogott.
- De jó!
- Nem! - üvöltöttem. - Nem hagyhattok itt vele!
Elöntött a reszketés. Oroszország mosolya egyre szélesedett.
- Nem! Vigyetek el! Nem hagyhattok itt! - kiabáltam.
Nem is tudom, hogy mióta, először sikerült talpra állnom. Semmivel nem törődve tetettem pár lépést. Szinte vonszoltam magam. Anglia és Franciaország egyre távolodtak. Nem álltak meg. Utánuk kaptam. Ujjaim a levegőt markolták.
- Vigyetek el! Újra bezár ide! - könnyeim folyni kezdtek. - Meg fog ölni! Kegyetlen!
- No de Erzsébet, ezek csúnya vádak - fordult meg a francia. - Ez nem szép öntől. Iván üldözte ki a németeket!
- Ne legyen hálátlan! - szállt be Anglia.
- Ő is megszállt! Kizsigerel! Elpusztít! Semmi nem marad belőlem! A népem retteg! - kétségbeesve néztem a nyugodt szemüvegesre. - Te vagy Amerika! Te vagy Európa hőse! Miért hagyod ezt? Miért nem mentesz meg? Miért adsz a kezére?
- Nagyon egyszerű. Valóban hős vagyok és te vagy a gonosz - egy pillanatra, mintha valami megcsillant volna kék szemében. - A német oldalán álltál, nem vagy a csapattársam. Semmi közöm hozzád Magyarország.
Intett a többieknek és elindultak.
- Várjatok! - hiába próbáltam sietni, gyorsabbnak bizonyultak. Egész testem elöntötte a reszketés. Ha megint itt hagynak, végem! Miden lépés után ezer és ezer tű szúródott belém. Lihegve próbáltam leküzdeni a távot. Nem nyelhet el újra a sötétség! Nem bírnám ki! Még egyszer nem! Az ajtó csukódni kezdett. - Ne! Kérlek! Álljatok meg!
Mintha visszatekertek volna egy szalagot. A fény elpusztult. Menekülni kezdett. Egyre kisebb és kevesebb lett. Hiába próbáltam megragadni, kicsúszott az ujjaim közül. A fém halk kattanással bezárult. Mégis mintha egy robbanás zaja vágtatott volna végig a pincén. Csak a zárt kaparásztam.
- Gyertek vissza! - üvöltöttem. - Ne hagyjatok itt!
Hirtelen nyomást éreztem a vállamon. Megfagyott a vér az ereimben. Könnyeim elapadtak. Nem akartam látni az arcát. Undorodtam a gondolattól, hogy hozzám ért. De a hosszú katonai évek alatt megtanultam, hogy ne hagyjam védtelenül a hátam és nem fogom magam megadni egy ilyen féregnek! Összeszedve minden erőmet, megfordultam. Iván szemei szinte világítottak a sötétben.
- Örülök, hogy a részemmé váltál! - mosolygott. Olyan könnyen és barátságosan közölte, hogy egy pillanatra zavarba jöttem. - Van is neked valamim! - ballonkabátja zsebébe nyúlt. Előhúzott valamit. Kesztyűs markából csak egy vörös szalag végei lógtak ki. - Jól fog állni neked! Nem éppen egyedi darab, de a családtagjaim mind hordják! - Lassan kinyílt a tenyere.
Ebben a pillanatban eszméltem fel.
Teljes erőmből ütöttem meg. A nyaklánc zuhanni kezdett. Halkat
koppant a kövön.
- Soha! Előbb ölöm meg magam!
- Megoldható, - suttogta. A mosolya megváltozott, valahogy ijesztő lett. - de sajnos nem engedhetem.
Kirázott a hideg. A tenyerem izzadt. Hullámokban járta át a testem a reszketés. Iván előre hajolt. Felemelte a földről a láncot. A medálon megcsillant a fény. Fény? Döbbenten fordultam hátra. Nyitva hagyták a reteszt. A folyosóról áradt be egy kevés. Gyorsan emelkedtem fel. Szájam a réshez nyomtam.
- Segítség! - kiabáltam. - Segí..
Éles fájdalom hasított belém. Sikítva csúsztam hátra. Iván a hajamnál fogva rántott hátra. A lendülettől elterültem a földön.
- Buta lány! Szerinted van itt bárki is, aki segíthetne rajtad? - negédes hangja csak a pánikom növelte. - Nem akarlak bántani! Nem foglak bántani, amíg rá nem kényszerítesz! Érted? Csak engedelmeskedned kell, mint a többieknek!
- Soha! - sziszegtem.
Ismét a fürtjeimbe markolt. Hátrahúzta a fejem. Kényszeredetten követtem a kezét. Rátérdelt a hajamra, majd felegyenesedett. Előhúzta a szalagot.
- Nem!
- Dehogynem!
A vörös szalagon himbálózó medált egy sarló és egy kalapács alkotta. A Szovjetunió jelképe.
- Eressz el! - ellenkeztem. Hadonászni kezdtem. Ott ütöttem, ahol értem.
Iván türelmét vesztve kapta el egyik kezem. A tompa feszítés egyre nőtt. Sikoltásom törte meg a börtön csendjét. A karom hangosat roppant, majd erőtlenül hullt a földre. Használhatatlanná vált.
- Rohadék! Átkozott ruszki! - sziszegtem.
- Nem illenek egy ilyen szép hölgyhöz ilyen csúnya szavak! - épen maradt tenyeremre nyomta a másik térdét.
Megint előkerült az átkozott ékszer. Dobálni kezdtem magam. Soha nem fogom feladni! Szemében valami őrült fény csillant. Legalább olyan elszánt volt, mint én. Ha nem elszántabb.
- Ne merészeld!
- Ki akadályozna meg?
- Ezért még bosszút állok!
Nem felelt, a feladatára összpontosított. Úgy hánykolódtam, ahogy tudtam. Nem törődtem a látásomat elhomályosító könnyekkel, a szívemben tomboló félelemmel és a kezeimben lüktető fájdalommal. Ujjai lecsaptak a nyakamra. Pár pillanatig azt hittem, hogy megfojt, de szorítása enyhült. Hideg selyem simult a bőrömhöz.
- Soha nem leszek a tiéd!
- Nem is vártam tőled mást!
A lánc halk kattanással bezárult. A levegő meghűlt körülöttem. Legyőztek. Tagadhatatlanul a Szovjetunió undorító jelképét viseltem. Rám aggatta a címerét. Egy lettem az előtte hajbókoló senkikből. Szemeim összeszorítottam. Képtelen lettem volna látni diadalittas arcát. Megbélyegeztek. Ezüst láncaim vassá fakultak. Hiába ragyogott be a fény, elvesztették ragyogásukat. Hiába kaptam vissza a világosságot, most ölelt igazából a sötétség. Hiába hallottam emberi szavakat, bántották a fülem és a szívem is. Régi nyomoromra vágytam. Egy csendes, magányos világra. Nem erre a gusztustalanul világos és hangos pokolra.
- Üdv a családban! - mosolygott rám derűsen. Lassan lecsúszott rólam. Leporolta régi, halványbarna kabátját.
Fehér sála árnyékként követte. Nyakára simult.. Felém nyújtotta kezét. Elfogadtam. Mihelyst egy vonalba került a szemünk, elengedtem azt. Majd megragadtam a világos anyagot. Szívből reméltem, hogy elég erős vagyok. Úgy szorítottam ahogy csak tudtam. Reszkető kezeim nem bizonyultak elégnek. Lerántotta magáról. Hátráltam pár lépést, amíg magához tért a döbbenettől.
A szoba forogni kezdett velem. Hátra pillantott. Eltéptem a szalagot és eldobtam. Igyekeztem olyan gyorsan megfordulni, ahogy csak tudtam és nem elvágódni. Feltéptem az ajtót. Nagy megkönnyebbülésemre nem zárták be. A beáramló fény égette az arcom, de nem érdekelt. Rohanni kezdtem. Nem tudtam, hogy merre tartok, hogy hol a kijárat, de el kellett hagynom ezt a rémálmot. A folyosó mentén több cella is sorakozott. Reszketésem nem enyhült, csak egyre erősödött. A fogságukban ismerőseim szenvedtek.
Lengyelország elgyötörten pislogott rám. Jóformán rá se ismertem. Nem reagált a jelenlétemre. Románia a szomszédban foglalt helyet. Bár sosem kedveltem, nem szívesen láttam itt. Tudtam, hogy vissza fogok jönni! Nem hagyhatom itt őket! A világ olyat fordult, hogy majdnem elvágódtam, mikor megláttam Gilbert-et. Egy volt közös a háromban, mind viselte. Mindnek ott lógott a nyakában a vörös szalag. Belekapaszkodtam a vasrudakba. Féltem, ha nem teszem összeesek.
- Gilbert!
- Erzsébet? - a hangja erőtlen volt.
- Kiszabadítalak! Nem hagylak itt! - erőtelenül csúsztam le.
- Fuss - lehelte.
Szemei erőtlenül meredtek a távolba. Az egykori huncut csillogás kihunyt belőle.
- Nem! - könnyeim folyni kezdtek.
Léptek zaja dübögött végig a folyosón.
- Menekülj!
- Soha! Nélküled nem!
- Itt van - nyögte. - Menekülj!
Tudtam, hogy itt van. Éreztem a jelenlétét, hallottam a légzését.
- Gilbert! - benyúltam.
Ujjaim az övéit keresték. Sietve próbáltam megragadni. Egyetlen másodpercre érintettem meg őket. Egy másodpercnyi keserves boldogság jutott csak nekünk. A vasmarok ismét megragadott. Körmeim a rücskös kövekbe akartam mélyeszteni, de lecsúsztak róla. Sikítva kezdtem vergődni. Nem eresztett.
- Gilbert! Visszajövök!
Oroszország szavaimat megcáfolva húzott végig a folyosón. Hibába üvöltöttem, sikoltottam, karmoltam és haraptam a sötétség elnyelt minket. Újra várt rám a már elvesztett harc, de képtelen voltam feladni és akkor sem veszítettem el a reményt, mikor újra részemmé vált a sarló és a kalapács, mert tudtam, hogy felvirrad a hajnal, mikor az oroszok vére festi majd vörösre a szalagot.
- Soha! Előbb ölöm meg magam!
- Megoldható, - suttogta. A mosolya megváltozott, valahogy ijesztő lett. - de sajnos nem engedhetem.
Kirázott a hideg. A tenyerem izzadt. Hullámokban járta át a testem a reszketés. Iván előre hajolt. Felemelte a földről a láncot. A medálon megcsillant a fény. Fény? Döbbenten fordultam hátra. Nyitva hagyták a reteszt. A folyosóról áradt be egy kevés. Gyorsan emelkedtem fel. Szájam a réshez nyomtam.
- Segítség! - kiabáltam. - Segí..
Éles fájdalom hasított belém. Sikítva csúsztam hátra. Iván a hajamnál fogva rántott hátra. A lendülettől elterültem a földön.
- Buta lány! Szerinted van itt bárki is, aki segíthetne rajtad? - negédes hangja csak a pánikom növelte. - Nem akarlak bántani! Nem foglak bántani, amíg rá nem kényszerítesz! Érted? Csak engedelmeskedned kell, mint a többieknek!
- Soha! - sziszegtem.
Ismét a fürtjeimbe markolt. Hátrahúzta a fejem. Kényszeredetten követtem a kezét. Rátérdelt a hajamra, majd felegyenesedett. Előhúzta a szalagot.
- Nem!
- Dehogynem!
A vörös szalagon himbálózó medált egy sarló és egy kalapács alkotta. A Szovjetunió jelképe.
- Eressz el! - ellenkeztem. Hadonászni kezdtem. Ott ütöttem, ahol értem.
Iván türelmét vesztve kapta el egyik kezem. A tompa feszítés egyre nőtt. Sikoltásom törte meg a börtön csendjét. A karom hangosat roppant, majd erőtlenül hullt a földre. Használhatatlanná vált.
- Rohadék! Átkozott ruszki! - sziszegtem.
- Nem illenek egy ilyen szép hölgyhöz ilyen csúnya szavak! - épen maradt tenyeremre nyomta a másik térdét.
Megint előkerült az átkozott ékszer. Dobálni kezdtem magam. Soha nem fogom feladni! Szemében valami őrült fény csillant. Legalább olyan elszánt volt, mint én. Ha nem elszántabb.
- Ne merészeld!
- Ki akadályozna meg?
- Ezért még bosszút állok!
Nem felelt, a feladatára összpontosított. Úgy hánykolódtam, ahogy tudtam. Nem törődtem a látásomat elhomályosító könnyekkel, a szívemben tomboló félelemmel és a kezeimben lüktető fájdalommal. Ujjai lecsaptak a nyakamra. Pár pillanatig azt hittem, hogy megfojt, de szorítása enyhült. Hideg selyem simult a bőrömhöz.
- Soha nem leszek a tiéd!
- Nem is vártam tőled mást!
A lánc halk kattanással bezárult. A levegő meghűlt körülöttem. Legyőztek. Tagadhatatlanul a Szovjetunió undorító jelképét viseltem. Rám aggatta a címerét. Egy lettem az előtte hajbókoló senkikből. Szemeim összeszorítottam. Képtelen lettem volna látni diadalittas arcát. Megbélyegeztek. Ezüst láncaim vassá fakultak. Hiába ragyogott be a fény, elvesztették ragyogásukat. Hiába kaptam vissza a világosságot, most ölelt igazából a sötétség. Hiába hallottam emberi szavakat, bántották a fülem és a szívem is. Régi nyomoromra vágytam. Egy csendes, magányos világra. Nem erre a gusztustalanul világos és hangos pokolra.
- Üdv a családban! - mosolygott rám derűsen. Lassan lecsúszott rólam. Leporolta régi, halványbarna kabátját.
Fehér sála árnyékként követte. Nyakára simult.. Felém nyújtotta kezét. Elfogadtam. Mihelyst egy vonalba került a szemünk, elengedtem azt. Majd megragadtam a világos anyagot. Szívből reméltem, hogy elég erős vagyok. Úgy szorítottam ahogy csak tudtam. Reszkető kezeim nem bizonyultak elégnek. Lerántotta magáról. Hátráltam pár lépést, amíg magához tért a döbbenettől.
A szoba forogni kezdett velem. Hátra pillantott. Eltéptem a szalagot és eldobtam. Igyekeztem olyan gyorsan megfordulni, ahogy csak tudtam és nem elvágódni. Feltéptem az ajtót. Nagy megkönnyebbülésemre nem zárták be. A beáramló fény égette az arcom, de nem érdekelt. Rohanni kezdtem. Nem tudtam, hogy merre tartok, hogy hol a kijárat, de el kellett hagynom ezt a rémálmot. A folyosó mentén több cella is sorakozott. Reszketésem nem enyhült, csak egyre erősödött. A fogságukban ismerőseim szenvedtek.
Lengyelország elgyötörten pislogott rám. Jóformán rá se ismertem. Nem reagált a jelenlétemre. Románia a szomszédban foglalt helyet. Bár sosem kedveltem, nem szívesen láttam itt. Tudtam, hogy vissza fogok jönni! Nem hagyhatom itt őket! A világ olyat fordult, hogy majdnem elvágódtam, mikor megláttam Gilbert-et. Egy volt közös a háromban, mind viselte. Mindnek ott lógott a nyakában a vörös szalag. Belekapaszkodtam a vasrudakba. Féltem, ha nem teszem összeesek.
- Gilbert!
- Erzsébet? - a hangja erőtlen volt.
- Kiszabadítalak! Nem hagylak itt! - erőtelenül csúsztam le.
- Fuss - lehelte.
Szemei erőtlenül meredtek a távolba. Az egykori huncut csillogás kihunyt belőle.
- Nem! - könnyeim folyni kezdtek.
Léptek zaja dübögött végig a folyosón.
- Menekülj!
- Soha! Nélküled nem!
- Itt van - nyögte. - Menekülj!
Tudtam, hogy itt van. Éreztem a jelenlétét, hallottam a légzését.
- Gilbert! - benyúltam.
Ujjaim az övéit keresték. Sietve próbáltam megragadni. Egyetlen másodpercre érintettem meg őket. Egy másodpercnyi keserves boldogság jutott csak nekünk. A vasmarok ismét megragadott. Körmeim a rücskös kövekbe akartam mélyeszteni, de lecsúsztak róla. Sikítva kezdtem vergődni. Nem eresztett.
- Gilbert! Visszajövök!
Oroszország szavaimat megcáfolva húzott végig a folyosón. Hibába üvöltöttem, sikoltottam, karmoltam és haraptam a sötétség elnyelt minket. Újra várt rám a már elvesztett harc, de képtelen voltam feladni és akkor sem veszítettem el a reményt, mikor újra részemmé vált a sarló és a kalapács, mert tudtam, hogy felvirrad a hajnal, mikor az oroszok vére festi majd vörösre a szalagot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése