Eye of the Storm

Eye of the Storm - A vihar szeme

          Erre a ficemre azt hiszem méltán lehetek büszke. A sokat emlegetett pályázaton, ez volt a szerencsés induló. Célom az első tíz volt. Nem voltak nagy reményeim. Életemben először próbálkoztam. És csodák csodája... első lettem! =) Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam az eredményhirdetést. 

          Anglia és Franciaország kiharcolták nekem a győzelmet! Szóval ez az én kis büszkeségem. Bár ismerőseim körét igen megosztja. A hölgyek imádták, jónak találták, a fiúk gyomrát megfeküdte. Ebből le is jön, hogy kedvenc franciánk és angolunk kapcsolata megint többként jelenik meg, mint puszta ellenségeskedés.  

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: hm... Hát mondjuk, hogy Fruk.
Szereplők: Anglia, Franciaország
Jellemzők: general

Rövid tartalom: Még javában tart a gyarmatosítók időszaka. Az angolok szinte mindenkit a markukban tartanak. Köztük Franciaországot is, de Francis még mindig késznek érzi magát a harcra. Habár ebben a pillanatban az egyetlen vágya, békében elérni Párizst.  Megölte. Sikerült neki, ami azelőtt senkinek. Megölte Arthur Kirklandet. Látta elsüllyedni a hét tenger ördögét. Lelkét mégis kételyek gyötrik. De el tud-e valaha is szakadni attól a kihunyó zöld szempártól? 

Kép forrás: http://www.fanpop.com/spots/hetalia-england/images/16989822/title/england-some-others-too-fanart

 "A fedélzeten álló férfi kiköpött mása volt, nem rég elhunyt ellenségemnek. Elől rövid, hátul hosszú mézszőke haján megcsillantak a napsugarak.  Hosszabb tincseit vörös szalaggal kötötte össze, és ami soha nem kerülte volna el a tekintetem,  az a fenyegető zöld szem.  A szem, melyben mindig elvesztem, mely olyan volt, akár a vihar a tengeren. Elragadó, mély, csodálatos, ugyanakkor rendkívül veszélyes, akit egyszer elnyelt, az soha többet nem kapta vissza a szabadságát. Ez nem lehet ő! Ő meghalt! Akkor mégis ki ez? Egy eltitkolt testvér? De még egy ilyen szempár nincs a földön! Hogy élhette túl? Ennyire nem tudok tőle elszakadni? Megőrültem volna? Ez csak a képzeletem játéka vagy az ördög műve?"

 Eye of the Storm

             A naplemente mindig magával ragadott. Az utolsó sugarak  aranyszín hidat képeztek az  Északi-tenger nyugodt felszínén. A híd,  mely a mennybe vezet. Párizsban lenne a vége? Az az én menedékem, ahova visszavonulhatok, ahol nincsenek angolok. Miket beszélek? Hogyne lennének! Szeretett hazám is az arisztokrata kutyák markában van. Mikor ébredünk már a szabadság hajnalára,  mikor nem függünk a barbár népektől? Párizs újabban kézről-kézre jár. Magukat nemesnek, kifinomultnak valló kalózok uralják most szép hazám. Tenyerem akaratom ellenére ökölbe szorult. Mégis hogy hagyhatjuk ezt? Hogy lettünk gyarmata ennek az alantas népnek? Miért nem teszünk valamit? Miért nem tiporjuk el őket, mint ők minket? Mi a nagy franciák egy gyalázatos nép kezében nyomorgunk.
           A tenger szelíden nyaldosta a Sirène oldalát. Jó öreg hajóm. Hány angolt csalt a halálba dalod, gyönyörű, ágyúropogásban gazdag éneked. Mosolyogva simítottam végig a korláton: „egyetlen örök hű társam”. A legénység folyamatosan sürgött- forgott. Már csak néhány nap és elérjük a francia partot. Ez a tény nagyban közrejátszott a ma este támadt „dolgozhatnék” kialakulásában.  Lelkesen sikálták a fedélzetet. Viszont az északról közeledő felhők egyáltalán nem tetszettek, ha szerencsénk van csak egy apró zuhé, ha nem…  Nincs olyan, hogy ha nem! Haza akarok érni Angliából! Nem fogok elsüllyedni angol területen! Nem adom meg nekik ezt az örömet!
 - Francis kapitány! – üvöltött első tisztem. -  Hajó közeledik nyugat felől! Feltehetőleg angol kalózok! – átnyújtotta nekem a látcsövet.
Angolok? Kalózok? Ez kellett nekünk. Végre kitombolhatom magam! Ha nem hivatásos, büntetlenül megúszom az egészet. A láthatáron egy jól karbantartott, ám régies hajó tűnt fel, meglehetősen gyorsan közeledve. Antik darab lenne? Szentimentális lelkek.  Minél régebb óta zabálja  a szú, annál könnyebben a tenger fenekére juttatom. Lehet, hogy nem is ígér igazi szórakozást. Az oldalán olvasható felirat láttán a döbbenet lett úrrá rajtam. Az nem lehet! Újra és újra elolvastam az ártatlan nevet, melyet úgy gyűlöltem. De hát magam csuktam le a szemét!  Majd két hónapja, hogy én vágtam át a  torkát! Ez valami ízetlen tréfa? Én fektettem Arthur Kirklandot hullámsírba! Akkor miért tart felém a flancos bárkája? Talán a legénység egy része életben maradt? Más magyarázat nincs. Az „Eye of the Storm” egyenesen felénk tartott. Hiába, pocsék ízlésed volt te angol bitang. A névből áradó magabiztosság, erő megrészegített téged, és az embereket rettegésre késztette. Hiányzik belőle a romantika, a mindent átjáró szépség, mégis jelen van benne a zsenialitás. Szemeimet lehunyva simítottam végig a smaragdon, mely az egykori ellenség ingét díszítette. Ha nem lenne velem,  nem tudnám elhinni, hogy sikerült. Titkon mindig azt reméltem, hogyha elragadom ami neked ily fontos volt, akkor egy részed velem marad. Az erő, amit soha nem értettem, az enyém lesz, hogy megértem a lelked, és  hogy csak engem figyelsz. Ezt a követ hívtad te a vihar szemének, amit akkor vettem el, mikor a kezeim közt szenvedtél ki. Pont olyan zöld, akár az íriszed volt.  Az a gyönyörű, mély, zöld szempár, mely még halálodban is izzott a gyűlölettől, az élettől. Mindig tudtam, hogy ha harcunk véget ér, egy részem veled hal meg.  Olyan ellenfelem nem lesz még egy, mint te. De ne aggódj, a pokolba is veled tartok! Folytathatjuk örök harcunk. Fura dolog a megszállottság.  Mindent tudtam, tudok rólad, minden tettedre emlékszem, minden mozdulatod itt van előttem, hangod az elmémbe égett, nevetésed átjárta a szívem. Mindig arra vágytam, hogy csak az enyém légy, hogy  én oltsam ki az életed.  Hogy elmondhassam, enyém volt az a pillanat, mikor túladtál a földi léten.  Régen így képzeltem el a szerelmet,  ahhoz azonban sosem volt szerencsém, de elég nekem a megszállott gyűlölet. Mellesleg a kő elnevezésében nem értünk egyet, az  „Eye of the Storm” te magad voltál, és nem egy bárhol fellelhető kavics. A hajót is róla nevezted el, pedig az a kecses mozgás, a hatalmas lendület, mely most felénk hozta, mind olyan volt akár te! Ez a vihar nem csap már le többet, és hogy fog hiányozni. De itt vannak az utolsó szelei. Az embereid nyilván bosszút akarnak állni rajtam. Jó harcos mind, talán egy kissé úgy érezhetek, mintha ismét veled küzdenék, de ez nem lesz az igazi.
       A hajó már egész közel ért hozzánk. Előhúztam a kardot, mely az ő életét elvette. A vére rá volt száradva. Bolond lennék Arthur Kirkland hagyatékát eltüntetni, elvégre ilyen csak nekem van! A nap utolsó sugarai megcsillantak a hideg fémen. Társaim felsorakoztak. A szokásos elszántság ragyogott szemükben. Imádtam a tomboló adrenalin érzését, a szárnyalást, melyet az életért való küzdelem jelentett. Kardok, pisztolyok, tőrök kerültek elő. Az örökké kifinomult francia legénység most inkább emlékeztetett egy csapat martalócra. Csak a prédát lestük. Mind ismerték a felénk közeledő hajót, és mind egyet akart: pusztuljon! A „szem” elsüllyesztése volt a legfőbb célunk, mégis tiszteltük. Régi jó ellenség, méltó az elismerésünkre. Elképesztő gyorsasággal szelte a habokat. Az alakok kivehetővé váltak. Új vezetőjük sziluettje a megtévesztésig hasonlított Kirklandra. Talán egy rokona? Mosoly ült ki az arcomra. Lehet, hogy nem fogok unatkozni? Ugyanaz a hanyag, de fenyegető tartás. Kardja az oldalára volt függesztve, pisztolya lazán lógott ujjai közül.  Öröklődik feléjük a ruházat?  A régivel teljesen megegyező vörös uniformis az arany láncokkal, a fényes bőr csizma, az arcát körül ölelő fehér tollak. Talán az elmém űz velem csúfos tréfát? A fedélzeten álló férfi kiköpött mása volt, nem rég elhunyt ellenségemnek. Elől rövid, hátul hosszú mézszőke haján megcsillantak a napsugarak.  Hosszabb tincseit vörös szalaggal kötötte össze, és ami soha nem kerülte volna el a tekintetem,  az a fenyegető zöld szem.  A szem, melyben mindig elvesztem, mely olyan volt, akár a vihar a tengeren. Elragadó, mély, csodálatos, ugyanakkor rendkívül veszélyes, akit egyszer elnyelt, az soha többet nem kapta vissza a szabadságát. Ez nem lehet ő! Ő meghalt! Akkor mégis ki ez? Egy eltitkolt testvér? De még egy ilyen szempár nincs a földön! Hogy élhette túl? Ennyire nem tudok tőle elszakadni? Megőrültem volna? Ez csak a képzeletem játéka vagy az ördög műve?
 - Van önnél valami, ami az enyém! – üvöltötte át. – Jó újra látni, Francis!
Ez képtelenség! Tényleg igazak lennének a pletykák, mi szerint a sátán fia? Ki tudja. Nem is érdekelt. Nem éreztem magam csalódottnak. Eldobott játékom visszatért hozzám. Már innen is láttam a nyakán éktelenkedő heget. Ez az egyetlen bizonyítéka, annak hogy nem csak álmodtam. Minden megtörtént, de ezt a démont még a pokol is kivetette magából. Ám legyen. Kihívásod elfogadom!  Addig öllek, még el nem pusztulsz, addig üldözlek, még meg nem tébolyulsz! Ez a mi örök játszmánk.  A játszma, mi ki tudja, hogy hogyan, és mikor ér véget.  De ebben a  pillanatban sokkal jobban bosszantott az átmászó kalózok sokasága.
 - Támadás! – kiabálta Kirkland, pisztolyát a magasba emelve – De a kapitány az enyém!
 - Ó szóval a tiéd vagyok?  Hát legyen. - Kardom előre lendítve támadtam rá.  Fegyvereink hatalmas csattanással ütköztek egymásnak.
 - Tudja, hogy most megölöm? – suttogta.
 - Ne rohanjon ennyire előre, mon cher ! – toltam rajta pár lépést. – Árulja már el nekem, hogy hol rontottam el?
 - Elrontani? – felvonta fél szemöldökét.  Hirtelen előkerülő kardjára egyáltalán nem számítottam.
Alig tudtam kitérni az útjából. A palánknak vetettem a hátam, hogy elég erőm legyen a következő ütés kivédéséhez.
 - Elvégre él. – feleltem fog csikorgatva.
Fegyvereink ismét egymásba martak.
 - Hála önnek, kis híján betekintést nyertem a pokolba, de kevés maga hozzám!- kitért egy ütésem elől – De ha ennyire tudni akarja, máskor mélyebbre vágjon! – sziszegte vigyorogva. – inkább fejezzen le!
Egyáltalán nem láttam félelmet a szemében. Hát neki még a halál sem elég ijesztő?
 - Meg lesz! – morogtam.
Ki használva pillanatnyi figyelmetlenségem, teljes erőből állba vert. A fogaim hagos koccanással ütődtek össze. Majd a hasfalamba térdelt. Megszédülve tántorogtam hátra.  Éreztem a szivárogni kezdő vér sós ízét.  A felszabaduló adrenalin teljesen megőrjített. Hát ez hiányzott már oly régóta! Arcomra torz mosoly ült ki.
 - Hiányozott! – ordítottam.  
Mielőtt újra lesújthattam volna, robbanás rázta meg a tájat. Döbbenten kaptam fel a fejem.  A rettegett vihar lecsapó félben volt.  A kardok csörgése egy pillanatra abbamaradt. Figyelmünk az égi háború kötötte le. Villámok nyaldosták a horizontot. Kirkland tért magához először. Fegyverét olyan gyorsan vájta a vállamba, hogy hanyatt estem. A levegő a tüdőmbe szorult. Hiába lélegeztem, nem bírtam oxigénhez jutni. A testem fájdalom járta át. Egy puskacsőbe bámultam bele. Arthur elégedett mosolya jelent meg mögötte. Olyan közel hajolt, hogy összefogott haja belelógott a vérembe. Szőke hajának vége karmazsinná vált. Ismerős jelenet, de akkor fordítva voltak a szerepek. Hát ez lenne  a vég? Ki hitte volna. Vonásaim megkeményítettem, nem fog rettegni látni.  Zöld szemei szinte égettek. Hát mégis ez a vihar nyel el? Megadóan elmosolyodtam. Ez nem is olyan szörnyű, végülis mindvégig erre készültem. Arthur keze megállt a nyakamon.  Megfojt? Nem valami kecses. Ám legyen!  Ujjai lejjebb vándoroltak és letépték a medált, a vihar szemét.
 - Azt hiszem, ez az enyém! – felelte és a nyakába akasztotta.  Felrántott a  földről.
Felszisszentem fájdalmamban.
 - Nem vagyok kegyelmes hangulatomban, – morogta. Minden rezdülésem árgus szemek lesték. Tekintete egy pillanatra sem engedett el. – ma nem szabadítom meg a  szenvedéseitől.
Visszalökött a padlóra. Felpattant, mint aki dolgát végezte.
 - Fiúk, lépjünk meg a vihar elől! – kiabálta. Felém fordult – Nem szennyezem be a kezem az ön hitvány vérével!   Jövőhéten Wexfordban kötünk ki.
Ez felhívás keringőre?  Ott leszek.  Az „Eye of the Storm” legénysége olyan gyorsan illant el, hogy  nem volt időm magamhoz térni. Csak bámultam a láthatáron eltűnő hajót. Még egyszer Arthur zöld szemébe néztem.
 - Én foglak megölni, Vihar szeme!  - üvöltöttem utána.
Még láttam a döbbent arckifejezéséből átalakuló önelégült mosolyt. Belekeveredtem egy viharba, egy viharba, ami a többi királya, ami soha nem fog elereszteni. Vagy ő pusztít el vagy együtt halunk. A villámok hadából egy egyszerű hajósnak nincs kiút. De már nem is kerestem. Ezt a  ciklont én töröm be vagy velem együtt csendesedik el. Soha nem voltam még semmiben ennyire biztos!  Reszkess Kirkland, mert végzek veled! Mert a halálod napja az enyém is, de ezt te is jól tudod. Vesszünk hát együtt a tengerbe!