Jégbe zárt utópia

         Először is szeretnék elnézést kérni, hogy eltűntem. Mostanában fellendült a társadalmi életem és a kötelezőknek is neki kellett esnem. Természetesen imádok olvasni és nem utálok valamit, csak azért, mert feladták. De némelyik még az én idegeim is megviselte. Ti hogy álltok a témához? Elszoktátok egyáltalán olvasni?
         Ez ismét csak egy komorabb hangulatú írásom. Sokan úgy fogalmaztak, hogy végre sikerült visszatalálnom magamhoz. Lehet. Mint mindig, most sem vagyok elégedett. Rengeteg művem végezte volna a lomtárban, ha barátaim nem biztatnának. Hálás is vagyok nekik!

Jégbe zárt utópia

Fandom: Csak a szokásos. Axis Powers Hetalia
Párosítás: nincs

Szereplők: Anglia, Franciaország, Oroszország
Jellemzők: angst
Korhatár: PG-13
Rövid tartalom: Ismered a napfényt, a zöld mezőket? Természetes. Mint ahogy a havat és a jeget is. De mi van,  ha másból sem áll az életed csak a reszketésből? Ha az örök háború egy csendes rabja vagy. Iván lerázná láncait és kilépne a fényre, ha tehetné... Véget akar vetni a harcoknak. Nem számít, hogy egész Európával vagy éppen Amerikával kell szembe szállnia.

 "Ez egy másféle harc, mint az emberé. A természet erői újra és újra egymásnak feszülnek. Az útjába kerülő egyszerű halandót is előszeretettel nyeli el. Az égből hulló ragyogó pelyhek, akár a szövetségesek. Egy még nagyobb sereg ígéretét hozzák magukkal. Amíg el nem fogynak, a lepel csak erősebb lesz. Készségesen takarja, nyeli el a kinti világot. Gyorsan terjed, akár a harc vagy az őrület. Aki túl sok időt tölt kinn, az maga is megszállottá válik vagy menekülni akar. Mosolyogva szemléltem a tájat. Ez a föld az én testem, ez a nép az én vérem, ez a harc az én természetem. A zúgó vihar dallama áldás a lelkemnek, de átok is. Hatalmam van a hó és a jég felett. A hideggel rabolom el az életed, a lelked. De többet akarok egy-két buckánál! Mindent akarok!"

            Apró pelyhekben hullott alá a kristályos hó. Megtörtek rajtuk a hold sugarai. Ezüstös paplant vontak a tájra. Minden olyan békésnek hatott. Az éjszaka csendje, a lépéseid finom ropogása. Ilyenkor vagyunk képesek elhinni, hogy gyönyörű a világ. A pajkosan kergetőző szél meg-meg lebbentett egy két ágat. A szelíden táncoló fa árnyai megelevenedtek a fehér színpadon. Elmesélte történetét, bánatát és örömeit. A messzeségben apró házak sziluettje hívogatta az embert. A lámpák kiszűrődő fénye aranyos ragyogásba vonták az ezüst világot. Minden olyan gyönyörű volt. Minden természetellenesen ragyogott. Az átlag ember nem látja a részletekben megbújó ördögöt. 

           Reszketve húztam össze magam. A hideg szinte a lelkem simogatta. Pillanatok alatt hatolt át a kabáton, a testemen. A jég mázsás súlyként nehezedett a talpamra. Apró kristályok formájában ölelte át a lábfejem. Először csak finoman, csak megborzongtam, aztán belém vájta éles körmeit. Megfagyasztotta a vért az ereimben. Ordítva követelte, hogy váljak a hó birodalmának részévé. Egy pillanatra sem álltam meg. A tüdőmben áramló jeges levegő ólomként nehezedett a mellkasomra. Az eltávozó pára szinte sütött. Halkan az arcomba nevetett. Megint csak közelebb kerültem hozzá. Nyögve vontam közelebb magamhoz puskám. A hideg fém a hátamhoz simult. Minden egyes lépés után apró ütést mért rám. Egyre hidegebb és hidegebb lett. Őt már elragadta a fagy hatalma. A szél sikítva száguldott keresztül a pusztán. Őrült kacagásba kezdett az ütközetet elvesztett fa. Elhullt társai vinnyogva zuhantak a földre, hogy elnyelje őket a kristályos palást. A háború mindenhol jelen van. Ez egy másféle harc, mint az emberé. A természet erői újra és újra egymásnak feszülnek. Az útjába kerülő egyszerű halandót is előszeretettel nyeli el. Az égből hulló ragyogó pelyhek, akár a szövetségesek. Egy még nagyobb sereg ígéretét hozzák magukkal. Amíg el nem fogynak, a lepel csak erősebb lesz. Készségesen takarja, nyeli el a kinti világot. Gyorsan terjed, akár a harc vagy az őrület. Aki túl sok időt tölt kinn, az maga is megszállottá válik vagy menekülni akar. Mosolyogva szemléltem a tájat. Ez a föld az én testem, ez a nép az én vérem, ez a harc az én természetem. A zúgó vihar dallama áldás a lelkemnek, de átok is. Hatalmam van a hó és a jég felett. A hideggel rabolom el az életed, a lelked. De többet akarok egy-két buckánál! Mindent akarok! El fogom ragadni Amerika kezéből a Nap perzselő erejét, megszerzem Magyarország zord hegységeit, elrabolom Japán mindent elsöprő földindulásait, megfosztom Kanadát az erdők egyeduralmától, elszakítom Britanniától az oly híres tengereit és szeleit. Enyém lesz a világ! Terveim hallatán felkacagott a „Tábornok”. A lámpák fénye felfedte perzselő tekintetét. Reszkető nevetése megrázta a tájat. A jégcsapok kiadták éles fogsorát. Dermedten bámultam szemébe. Jeges lehelete az arcom simogatta. A felkavart hó, mintha rögtön a testemre fagyott volna. Halkan csörögtek új láncaim. Ez a föld a hazám és börtönöm. A tél a múltam és a jövőm. A hideg a fegyverem és bilincsem. Vele győzök és általa pusztulok. Minden sikerem egy kicsit lejjebb taszít. Még a testem nem lesz több, mint a porhanyós friss hó és a szívem a jeges, kemény összetartója. Mi lesz, ha el jön a tavasz?

- Te az enyém vagy, Iván! – suttogta a vihar. – Belőlem születtél, velem veszel el! A vihar,a jég, a hideg tiéd! Nem tagadhatsz meg! Ha megpróbálod, úgy végzed, mint az ellenségeid! – kacagta.

Sálam versenyt futott a jeges szelekkel. Őrült módjára nyargalt az éjszakában. Ő legalább szabad. Vagy legalábbis az lehetne, ha azt akarnám. Vigyorogva húztam vissza. Egy nap minden az enyém lesz! Vonásaim megszelídültek. Mindent uralni fog a békés hótakaró. Fehér lesz az egész világ. Nem fog az ember az emberrel küzdeni, elég lesz neki a természetet legyőzni. A béke illúziója az ostobák reménye. Én megteremtem a valós nyugalmat! Megtöröm és elpusztítom az ellenségeim. Mert létezik az utópia, de nem jöhet létre amíg ilyen férgek országoknak merik nevezni magukat! Felőrölöm az utamba állókat.

- Itt vannak. – suttogta a tábornok.

A feltámadó szél szinte marta az arcom.

- Ők a Szovjetunió ellenségei – morogta.

Egy pillanatra megfeszült a vállamra vetett bőr pánt, aztán kezembe csúszott fegyverem.

- Végezz velük!

Elsuttogott szavaik elhozta az éjszaka.

- Nem ma.

A hangokhoz tartozó testeket végre világosság vonta körül. A két európai dideregve indult felém.

- Semmibe nem telne agyon lőnöd őket! Elveszem a látásuk, soha nem tudják meg, hogy te voltál.

- Ők a barátaim. Legalábbis ma.  

Kabátjaik a legújabb divat alapján készültek. Nagyon látványos, csak haszna nincsen. Pillanatok alatt halálra fagynának, ha úgy akarnám. De, értékes szövetségeseim lehetnek Amerika ellen. A szívükben élő kétely a hó legjobb barátja. Reszkettek ők a saját lelkükben tátongó jég verem miatt. Féltek a holnaptól, gyűlölték a háború gondolatát és még mindig fájt az árulás mérgező sebe. Ám élt bennük valami melegség is, valami, ami az emberekre jellemző. A remény és a szeretet. Nem vesztették még el teljesen önmaguk. Puskám visszaakasztottam a vállamra. Ma még nem ölöm meg őket. Ma még az én segítségemet kérik, holnap én az övéket. Anglia dideregve húzódott közelebb a franciához, bár ezt soha nem vallaná be magának. Híres hazudozó hírében áll. Az egyetlen, akit meg tud téveszteni, az saját maga. De ezt a valakit naponta átveri. Francis kacagva ölelte át sipítozó szomszédját. Mit sem változtak. Természetük gyerekes, tetteik megalapozatlanok, gondolkodás nélkül robbantják ki a háborúkat. Ők Európa saját pestise. Soha senki annyi kárt nem okozott, mint ők. De mára nagyobb hatalmak uralják. Ha ők a járvány, Amerika maga a halál. A tanítvány fölül múlta mesterét. Igaz, Arthur, Francis? Közelebb értek. Óvatosan fürkészték az arcom. Rendezték vonásaikat. Mindkettőjük reszketett. Szemükben csillogtak a hideg okozta könnyek. Valami egészen új fényt adott nekik ez a tekintet. Kicsit úgy hatott, mintha könyörögni jöttek volna. Szőke hajukon meg-meg csillantak a hókristályok. Angliát a tenger megelevenedésének tartják. Mi a jég az óceán ellen? Az a hatalmas víz tömeg soha nem fagy meg. Ha van benne valami, akkor Arthur most egy vödörben elszállított tócsa ereje szintjén áll. Francis derülten mosolygott. A kívülálló számára ostobának tűnhet. Nem az. Nehéz lenne eldönteni, hogy melyikük a veszélyesebb. Az évek során egymást erősítették meg. De már túlnőttem rajtuk. Viszont, ha ez a kettő együtt jelenik meg, az katasztrófára utal. Már egész közel értek.

- Üdv Iván! – vigyorgott a francia.

- Jó estét! – tette hozzá egy rosszalló tekintet kíséretében utazótársa.

- Minek jöttetek ide?

- Kezdődik – felelte Anglia.

- Itt a háború – egészítette ki Francis.

- Engem akartok?

- Németországot alkalmasabb szövetségesnek véled? – hunyorított Franciaország reszketve.

- Ludwig már megint nem bír magával? – hümmögtem. – Amerika veletek van?

- Nincs.

- Anglia itt marad ágymelegítőnek, ha mellénk állsz! – Francist láthatólag felvillanyozta a gondolat, hogy megszabadulhat az anglikántól.

- Hallgass, te idióta!

- Mit ajánlhat Németország? – csücsörített – Magát? Italyt? Nincs az az ...

- Fogd be!

Németország már a második háborút készül kirobbantani rövid időn belül. Az utópia egyik legnagyobb ellensége. Gusztustalan amit művel.

- Csatlakozom – hátat fordítottam nekik és visszaindultam.

- Na de? – Anglia tett egy lépést felém, de megtorpant.

- Hagyd! – felelt Francis.

           Csendes vitába kezdtek. Talán mégis le kellett volna lőnöm őket. Ahova ezek ketten beteszik a lábuk, azt hamarosan a férgek zabálják fel. Mindent és mindenkit elpusztítanak. Soha senki akkora kárt nem okozott, mint ők.  Fertőznek, akár egy betegség. De náluk veszélyesebb már csak én vagyok. A lábam előtt fognak hajlongani. Egy nap, talán épp holnap, Európa az enyém lesz.