"A büszkeség rejtekében" és vakáció

        Két cikkben akartam írni, de nincs már időm. Nyaralni megyek, de előtte még kaptok egy frisset. Az EB kapcsán írtam, de mire végeztem vele, már nem az lett a hangsúlyos. Ez most nem olyan, mint a többi. Megpróbálkoztam a humorral több-kevesebb sikerrel. Ne keresetek benne mély mondanivalót. Ez most csak úgy jött. Néha ilyen is kell.

A büszkeség rejtekében

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: Fruk + egy kis UsUk
Szereplők: Anglia, Amerika, Franciaország
Korhatár: nincs
Figyelmeztetés: Boys love. Nincs tettlegesség csak utalások. ( Hát ismerjük Francist! ;)
Jellemzők: Romantika, dráma, humor
Rövid tartalom: A foci csak egy játék, mégis sokak számára maga az élet. Anglia évek óta nem tud nyerni és most sincs ez másképp. Műmosolyán, színpadias viselkedésén csak Franciaország lát át. Fel akarja csalni magához, de az angol elutasítja. Na és persze, ahol Anglia ott Amerika is. Ezen három ország találkozás, mint mindig, katasztrofális.
Kép forrása: http://www.blingcheese.com/image/code/78/levi+s.htm

"- Angleterre! - szólítottam meg halkan.
Mint egy meglepett vad, úgy rezzent össze. Hát eddig tényleg észre sem vett? Nagy, zöld szemei döbbenten csillogtak. Tekintete foglyul ejtette az enyémet. Az övében a bánat, a meglepettség és a szégyenérzet egy furcsa kombinációja csillogott. Kinyújtottam felé a kezem. Csak lassan, finoman, mintha attól tartottam volna, hogy ha túl gyorsan teszem, akkor elmenekül. Nem mozdult, kezeit továbbra is makacsul szorította. Fejét felszegve, megszakította a szemkontaktust.
- Nocsak, egy piperkőc vesztes. - vett tudomást a jelenlétemről. Vonásait azonnal rendezte. Újra a hűvös Angol királyság lett. - Ha gúnyolódni jöttél, akkor légy szíves kímélj meg! Gyönyörű és rendkívül sportszerű játszma volt. A népem büszke lehet ránk. Olaszország megérdemelte a győzelmet. - sietve tovább indult, - Délután megünnepeljük, hogy idáig eljutottunk!"

         Felcsendült az olasz himnusz. A rajongók szűnni nem akaró tombolása egyre hangosodott. Szinte az elmémbe égett. Felejthetetlen élmény, mikor ez a tömeg téged ünnepel. Egy emberként kántálták a győztes csapat nevét.
         Az arénát elöntő győzelmi mámor csak a keserű szájízű angol csapatot és szurkolókat kerülte el. Az arcukon, testükön, pólójukon a fehér, vörös keresztes zászlót viselő drukkerek monoton tapsba kezdtek. Tisztelték az ellenséget, de a szemük elárulta csalódottságukat. Mint mindenki, ők is bíztak a saját győzelmükben, de ez idén sem valósult meg. Sajnáltam, hogy a sorsomra jutott, hogy ő lett a következő kieső. Anglia most is elvérzett a negyeddöntőben. A vesztes csapat tagjai mosolyogva ráztak kezet a győztesekkel. Arthur felszabadult arca, lelkes gratulációja meglepte a játékosokat. Neki vetettem a hátam az öltöző bejárata falának.

- Hazug!- akaratlanul is elmosolyodtam. Őket átverheti, de engem nem. A látszólag vidáman csillogó szempár mélyén ott ült a vesztesek keserű bánata. Keze, melyet oly hévvel nyújtott az olaszoknak, nem a fáradtságtól remegett, hanem a benne rejlő haragtól és bánattól. De Arthur nem fog hisztizni, szitkozódni. Most nem, nyilvánosan nem. Ám ha hazaér, őszinte bánatát elmeséli a whiskys üvegeknek. Túl jól ismertem már. A lelkesebb rajongók most Anglia nevét kántálták. A vesztest is megtisztelték. Kirkland nevetve tapsolt az emberekkel, majd kacagása mosollyá szelídült. Az arénára szakadó több tonna konfetti hosszas munkát ígért a takarító személyzetnek. Az angol csapat elérkezettnek látta a távozást. Futólépésben indultak az öltöző felé. A nevüket üvöltő tömeg még hangosabb lett. Az emberek elől eltakaró falak közé beérve Angleterre kecses, ruganyos léptei elnehezült csoszogássá váltak. Fejét lehorgasztotta, minden figyelmét a cipőjének szentelte. Társai erőtlenül veregették meg a hátát. Kétségtelen volt, hogy osztoztak vele a bánaton, hogy átérzik a fájdalmát. Arthur makacsul szorította össze zöld szemeit. Pár alig hallható szót váltott barátaival, a csapat néhány másodperc múlva magára hagyta a megsemmisült vezetőt. Aggódó pillantások után beléptek az öltözőbe, hogy megszabaduljanak az olasz csapat felhőtlen vidámságától. Ahogy továbbra is a cipőjét bámulta, Anglia arra a durcás gyermekre emlékeztetett, akit úgy imádtam heccelni. Háta meggörnyedt, remegő kezeit az oldalához szorította. A vihar előtti csend megrémített, gyűlöltem sírni látni.
- Angleterre! - szólítottam meg halkan.
Mint egy meglepett vad, úgy rezzent össze. Hát eddig tényleg észre sem vett? Nagy, zöld szemei döbbenten csillogtak. Tekintete foglyul ejtette az enyémet. Az övében a bánat, a meglepettség és a szégyenérzet egy furcsa kombinációja csillogott. Kinyújtottam felé a kezem. Csak lassan, finoman, mintha attól tartottam volna, hogy ha túl gyorsan teszem, akkor elmenekül. Nem mozdult, kezeit továbbra is makacsul szorította. Fejét felszegve, megszakította a szemkontaktust.
- Nocsak, egy piperkőc vesztes. - vett tudomást a jelenlétemről. Vonásait azonnal rendezte. Újra a hűvös Angol királyság lett. - Ha gúnyolódni jöttél, akkor légy szíves kímélj meg! Gyönyörű és rendkívül sportszerű játszma volt. A népem büszke lehet ránk. Olaszország megérdemelte a győzelmet. - sietve tovább indult, - Délután megünnepeljük, hogy idáig eljutottunk!
- 4:2? - hümmögtem - Nem értem. Melyik része a szép?
- 4:3. - javított ki azonnal.
- Nem emlékszem, hogy lett volna harmadik gól.
- De meg lett volna. - zárta rövidre.
- Felénk a győzelmet szokás megünnepelni.
- Felénk pedig a szép és sportszerű játékot is.
- Hát, ha már győzelemről nem beszélhetünk.
- Természetesen győzni is szoktunk, sőt az esetek nagy százalékában mi nyerünk. - javította ki magát. - De a játék menete és módja sokkal fontosabb. - Mit sem törődve velem, ment tovább az öltöző felé.
Beérve a helyiségbe a tusfürdő illatának és az izzadság bűzének keveréke csapta meg az orrom. A nagy fém szekrények halk csattanással záródtak be. A csapat nagyobb része már bevette magát a zuhanyzóba. Szétszórt mezeik ösvényként vezettek a bejárat felé. Az ajtót persze nem zárták be. A kiömlő pára elkeveredett a levegővel. Már előre rettegtem, hogy mit fog művelni a hajammal. Nem mintha kócosan nem lennék elragadó. A kint maradtak halkan beszélgettek. Finoman végigmértek. Nem messze tőlünk ücsörgött egy igen jóvágású, szőke, fiatal srác. Jól kidolgozott, arányos test. Szép vonások és gyönyörű szürkés szemek. Jóval nagyobb termetű társával beszélgetett. Mikor rám pillantott, telefont formáltam a kezemből és rámosolyogtam. Megrökönyödés ült ki az arcára és elfordult. Nem értékelte a természetes vonzerőt. Prűd nép az angol.
- Ugorj inkább át hozzám! - folytattam - Nagy és kényelmes szállodai szobám van! Még nagyobb és még kényelmesebb franciaággyal. - nem nézett hátra, de a fülét is vörösre színező pír mindent elárult.
- Fran..
- Tudom, tudom. - sóhajtottam. - Akkor rendezzünk teazsúrt és ünnepeljük meg a szép vereséget!
A benne tomboló csalódottság és szomorúság, hiába is próbálta leplezni őket, ott csillogtak tettetett dühe fátyla mögött. Olyan volt akár a hold fénye. Csak sejtelmesen világítja meg a függönyt, csak sejted, hogy ott van, de ha jobban figyelsz, tisztán kivehető. Egyetlen igazi fénye a sötét éjszakának. Sokkal erősebb és szebb a mesterséges fényeknél. Csodálatosabb bármely utcai lámpa hitvány világánál.
- A szép játszmát!
- Bánom is én!
- Nem, dolgom van.
- Nélkülem akarsz kocsmázni? - sértődöttséget mímeltem.
- Nem, nem inni megyek.
- Meghívott Amerika?
- Mondom, hogy nem.
- Írország?
- Komolyan kérded?
- Hm... Dánia?
- Mondom, hogy senki nem hívott sehova! A csapattal akarjuk megünnepelni, hogy eljutottunk idáig.
- Azért hívott fel magához az előbb az a csinos szőke? - intettem a szememmel az előbbi fiú felé.
Követte a pillantásom.
- Jared? - félszemöldöke feljebb szaladt a homlokán. - Barátnője van. Találj ki jobbat!
- Meg vagyok lepve, tudsz valamit az egyik emberedről!
- Engem a személyiségük is érdekel, nem csak az, hogy hogy mutatnak a mezben. Próbáld ki! Hátha nem esel ki legközelebb olyan gyorsan.
- Arra az egy kör előnyödre vágsz fel? Többet vártam tőled!
- Remélem belerokkansz a csalódottságba. - leült egy közeli padra és vetkőzni kezdett.
- Ha te ápolsz, akkor bármikor!
- Ne is álmodj róla!
- Cserben hagynál?
- Bármikor. - lehúzta a nadrágját és az időközben lekerült felső mellé lökte. Várakozóan pillantottam rá. Felnyalábolta a földről a mezt és háziasszonyokat megszégyenítő rutinnal kezdte összehajtogatni. Amikor ő csinálta, mindig olyan könnyűnek tűnt. Egyszerű, természetes mozdulatok sorozata. De mikor én harcolok velük... Az ing hullámzik, akár az Északi-tenger. Hiába próbálom legyőzni, alulmaradok. Hátára csapta a citromillatú törölközőt.
- Elmentem zuhanyozni. - majd célirányosan indult el.
- Mi lesz az alsóddal? - súgtam a fülébe.
- Ne is reméld! Ha belém mersz csípni, eltöröm a kezed!
- Örömgyilkos.
- Ne várj meg!
- Addig eldugom a ruháid.
- Hány éves is vagy? - mintha ez pillanatnyi vidámságot véltem volna kihallani a hangjából, aztán elnyelte a pára karcsú alakját.
Bár belesajdult a szívem, hogy kihagyom a látványt, mikor víztől csillogó hajjal kijön, de eszem ágában nem volt megvárni. Pillanatok alatt bejutottam a gondosan bezárt szekrénybe. Az engem köszöntő pedáns rend, már meg sem lepett. Az ajtóra akasztott kampón megleltem, amit reméltem. A drága ezüst lánc, melyen Viktória királynő egy felbecsülhetetlen értékű gyűrűjét hordta. Már ezért is utánam jönne. Az ékszerre kötött piros kis szalag csak hab volt a tortán. Alfred egyik ruhájáról származik. Milyen helyes gyerkőc volt. De mint minden pozitív tulajdonságát, ezt is kinőtte. Lekaptam a láncot és bezártam a szekrényt. Hálát adtam szentimentális természetéért. Ha ezért nem jön utánam, akkor semmiért sem.

***

Türelmetlen kopogás szakította meg az éjszaka csendjét. De soká tartott. A modern, fém óra negyed tizenkettőt mutatott. Unottan tápászkodtam fel a bőr fotelből. A sokadszorra megtöltött és kiürített boros pohár a félig üres palack mellett landolt az üveg asztalon. A kopogás megismétlődött, ezúttal valamivel hangosabban. Igazi úriember. Nem volt zavaró, mégis ki lehetett hallani a megbújó indulat őrjöngő szavait.

- Jövök már! - szóltam ki.

De mielőtt kinyitottam volna az ajtót, beakasztottam a láncot.

- Kukucs. - dugtam ki az orrom. De abban a pillanatban meg is bántam.

A brit finom, karcsú ujjai azonnal ráfonódtak.

- Nyisd ki az ajtót, te borvedelő, piperkőc, csigazabáló mihaszna!

- Neked is jó estét, Angleterre! - nyögtem orrhangon.

- Nyisd ki az ajtót, varangy!

- Hol marad a híres jó modorod?

Fehér ujjai szorítása egyre nőtt. Hang nélkül tűrtem megpróbáltatásaim. Nem éppen finoman kezdett húzni a folyosó felé. Önként hajoltam felé. Fejem az ajtó és a félfa közé szorult, ám Anglia nem állt meg. Féltem, hogy lassan a kezében marad, búcsút vettem tökéletes arcomtól, szép ívű orromtól.

- Jó modort akarsz? - sziszegte. - Hagy rázzam meg a kezét! Ó csak az orra esik kézre? Nekem az is jó lesz. - fel- le kezdett rángatni. - Jó estét kívánok!

- Hogy fogsz tudni aludni, ha kárt teszel a tökéletesség eme egyetlen példányában?

- Ne aggódj te az én álmaimért!

- Azért nem is! De fog-e a szemedre jönni, ha csak én járok az eszedben?

- Majd ha a pokol befagy!

- Mi van, már tüzelőre sem telik? A turisták már nem bírják a főztöd?

- Ezt nem akarom pont tőled hallani! Ha a hátsókertben leraknék pár széket a kártevők közé, már ötcsillagos francia étterem tulajdonos lehetnék!

- Nálunk még a férgek is finomabbak.

- A kannibalizmus nem bűn?

- Nem a marha a kedvenced?

- Az legalább gerinces...

- Anglia! - kis szünet. - Anglia, hol a fenében vagy? - Amerika hangja szokás szerint tizenöt perccel megelőzte a testét.

Arthur arcát elöntötte a vér. Kezét maga mellé ejtette. Idegesen kezdett topogni. Már megint Amerika? Arcomról lehervadt a mosoly. Egy halk sóhaj szaladt ki belőlem. Ezúttal is ő kergeti a barlangomba? Miért nem jön soha magától? (vagy egy kis segítséggel)

- Francis.. - kezdett volna védő beszédbe.

- Hallgass. Most az egyszer hallgass, Anglia!

- Anglia! - hangja most már közelebbről szólt.

Kígyó marásként hatolt belém a fájdalom. Miért nem tud kimaradni az életünkből? Miért szól minden róla? Miért nincs Anglia Amerika nélkül? Gondolkodás nélkül kezdtem becsukni az ajtót. Kínzó lassúsággal. Egyre kevesebb és kevesebb látszott Arthurból. Talán az életemből is így kéne kizárni. Elfelejteni őt. Őt és az idióta rögeszméjét. Bezárni és eldobni a kulcsot. Anglia szemében a kétségbeesés tüze lobbant fel. Új volt neki a helyzet. Soha nem utasítottam el. Soha nem voltam képes ellenállni neki. Nem tett semmit, nem ellenkezett, csak nézett rám. Csak bámult azokkal a nagy és ártatlan szemekkel. Miért nem tudom gyűlölni? Miért nem vagyok képes elengedni? Miért ragaszkodom a keserűséghez. Az ajtó bezáródott. Nem lett könnyebb. Semmi nem változott. Ugyan- úgy fájt, csak nem láttam az arcát. A folyosót csend uralta, Amerika üvöltését leszámítva. Arthur nem ment el. Nekitámasztottam a hátam. Szinte éreztem a tenyere melegét. Tudtam, hogy itt van, hogy a köztünk magasodó falra tapasztotta a kezét. Reménykedik. Neki éppen úgy fáj. De Amerika csak még többet gyötri. Menekül. Próbál nem beleőrülni a helyzetbe. Itt lel átmeneti menedéket, még ha ez mindhármunknak keserves is. Szüksége van néhány könnyebb órára. Még mindig éreztem a képzelt forróságot.

- I am so sorry. - suttogta.

Majd a melegség megszűnt. Az eddig átölelő kellemes bizsergés elmúlt. Az éjszaka hidege vette át a helyét. Hiába volt a szoba kifűtve, mintha a jeges szél járta volna át. Vacogtam. Léptek zaja törte meg a csendet. Elmegy. Hagyjam? Mit kéne tennem? A gerincemen végig futó kellemetlen borzongás válasz volt fel nem tett kérdéseimre. Olyan gyorsan téptem fel az ajtót, ahogy csak tudtam. Az előtér üres volt. Lihegve vágtattam ki. Merre mehetett? Lóhalálában tettem meg a kanyarig a rövid utat. Alig fordultam be, kis híján belerohantam. Döbbenten pislogott rám. Szólásra nyitotta a száját. Nem akartam hallani, hogy mennyire sajnálja, hogy hagyjam elmenni, hogy jobb ez így, hogy mi még csak barátok sem vagyunk. Egyszerűen megragadtam a karját és húzni kezdtem.

- Anglia! - Amerika a szomszédfolyosón járhatott.

Megszaporáztam a lépteimet és betuszkoltam az ajtón. Pár pillanatig csak álltunk, fürkésztük egymás tekintetét. Csupán egy könnycsepp folyt végig szép arcán. Egyetlen, apró áruló jelezte a vihar elérkeztét. Az elsőt követte még egy és még egy. Gyönyörű szemei, akár a felkorbácsolt tenger, a lelkét ostromló hullámok, könnyek képében kezdték meghódítani az arcát. Ellöktem magam a faltól. Nem bírtam nézni, mikor ilyen elesett. Bánat égette és marta a szívemet. Mielőtt reagálhatott volna, átkaroltam. Olyan apró hozzám képest. Remegő kezei belemarkoltak az ingembe, arcát a mellkasomba rejtette. Egyre sűrűsödő könnyei átáztatták a vékony anyagot.

- Nyugalom!- suttogtam a fülébe. - Ez nem a világvége, majd legközelebb.

Reszketése nem csillapodott. Kisöpörtem a hajában csillogó rózsaszín konfettit. A selymes, szőkés vöröses tincsek a britanniai naplemente képét idézték fel bennem. Az illata, akár a vadvirágok és a gyógynövények édes keveréke. Megállás nélkül hüppögött. Mi lett a szépen vesztéssel? A rideg ábrázattal? Hát nem csak a részvétel a lényeg? El akartam hitetni magammal, magunkkal, hogy az előtörő könnyek csak a vereségnek szólnak. Csak a foci és semmi más. Az életünk boldog és minden rendben van. Nem akartam Amerikára és a lehetetlen helyzetünkre gondolni. Alfred nem érdemli meg ezeket a könnyeket. Sírni csodálatos dolog. Könnyeket hullatni valaki miatt, szívszorító. De túl kevés az érdemes. Amerika nem szolgált rá. Ő nem. Anglia hármunk helyett is sírt már eleget. Elhiszem, hogy szereti, ha egyszer abban a jégkék szempárban is felfedezem egyszer a bánat bármely jelét. Kopogás törte meg édes letargiánkat. Sűrű, hangos kopogás.

- Franciaország! - kiabáltak a túloldalról.

Anglia riadtan nézett rám. Amerika itt keresi. Naná, hogy itt keresi. Én is idejönnék először.

- Gyere! - suttogtam.

- De ha nem nyitjuk ki az ajtót akkor ránk töri.

- Bízd rám! -kacsintottam.

Nem tűnt meggyőzöttnek, de engedett a gyengéd erőszaknak. Bevezettem a hálószobába. Hálát adtam a sorsnak, hogy összehozott Océane-val. A hölgy tegnap este járt fent nálam. Ezért hozattam mindent, ami kell. Pezsgő, csoki. Angliáról kérdés nélkül rángattam le a kabátját. A franciaágyra taszítottam. Nem törődtem a felháborodottságával. Sietve dobtam rá a selyem takarót. Intettem, hogy húzza még feljebb és forduljon be. Az ajtót újabb kopogás roham öntötte el.
- Tudom, hogy ott vagytok! - Amerika egyre dühösebb volt.
A bejárathoz siettem. Megigazítottam a hajam és a köntösöm. Majd kitártam az ajtót. Amerika nem kérdezett csak félre lökött és bevágtatott.
- Neked is jó estét, Alfred! - vigyorogtam.
- Hol van? - dühöt vadállat ként járkált fel és alá.
- Kicsoda?
- Nagyon jól tudom, hogy itt van!
- Ismered Océane-t?
- Kit? - pislogott, majd kapcsolt. - Ne játszd a hülyét! Anglia hol van?
- Angleterre? Nem, nem láttam. Biztos a vereségét ünnepli egy pub-ban. Vagy már egy kapualjban fetreng részegen.
- Ne szórakozz! Tudom, hogy itt van!
- Nem tudom, hogy már megint min vesztetek össze, de nem tennétek meg nekem azt a szívességet, hogy kihagytok az ilyen kis közjátékokból? Elrontod az estém!
Amerika elbizonytalanodva nézett rám. Ez túl könnyű. Gondolkodás nélkül rontott a hálóba. Istenem! Arthur, most légy ügyes! Alfred nyomába szegődtem. Döbbenten tapasztaltam, hogy a háló üres. A fürdőből vízcsobogás hangja hallatszott ki. Anglia teljesen hülye vagy? Ha ezek után elhurcol, nem állok az útjába! Amerika gyorsabban reagált, mint én. A fürdő felé indult. Rácsaptam a kilincset megmarkoló kezére.
- Elhiszem, hogy nem sűrűn látsz ilyet, de nem illik rányitni egy hölgyre!
- Marhára nem érdekel! - félrelökött és feltépte az ajtót.
A kiáramló pára olyan sűrű és áthatolhatatlan volt, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem. Egy pillanatra az amerikai is megtántorodott. Sikítás törte meg a zuhanyrózsa dallamát, majd ránk vágták az ajtót. Majdnem felröhögtem. Alfred vörös volt, mint a rák. Fogalma nem volt róla, hogy nevelőapja Oscar-díjas alakításának esett áldozatául. Újra és újra hálát adtam az égnek.
- Na tessék! - morogtam. A kezem a magasba löktem. Hagy lássa, milyen felháborodott is vagyok. - Ha most hazáig rohan, esküszöm, hogy telepakolom az átkozott facebookod a kétes identitásodról tett vallomásaiddal!
Egy darabig csak hallgatott, majd felkapta a fejét.
- A mivel?
- Jól hallottad. De ott vannak az újévi bulin készült képeid is.
- A mik? Honnan van meg? Töröld le! - hápogta.
- Letörölni? Vétek volna. Az egyik kedvencem, Amerika védelmezője a macskanő. Igazán dögösen áll neked a bőr! - ujjaim begörbítettem macskakarmokat utánozva. - Bár meglepett, hogy a mellrész is jó. Lehet, hogy tényleg csökkentei kéne az adagod, cicus!
- Francis, te teljesen zakkant vagy. - Alfred, mint aki se lát se hall, lökött félre és távozott.
Háta mögött bevágta az ártatlan ajtót. Mikor már biztos távolba ért az Amerika tornádó, nevetés formájában tört ki belőlem az eddig visszatartott feszültség. Röhögve csúsztam le a földre. Újra és újra végigfutott rajtam a kényszeredett hahota. Ujjaim a hajamba fúrtam. Miért kellett ez az egész? Miért viselkedünk úgy, mint az óvodások? Miért nem lehetünk normálisak? Amerika miért nem ismeri el a nem hatalmát? Meddig játszhatjuk ezt? Ki fog belerokkanni ebbe az átkozott játékba? Én? Anglia? Mi? Amerika túl gyenge, hogy felfogja mit is csinál, mivel járnak a tettei. De Arthur nem gyerek. Akkor? Én sem vagyok, de... De mi? Egyszerűen ki kéne dobnom. Befejezni, lezárni. Hagyni, hogy maga oldja meg. Hátulról segíteni, de a látókörét kikerülni. Elfelejteni. Mindent törölni. Kikapcsolni, mint egy gép. De Anglia nagyon is él, ha én néha halottnak is érzem. Amíg így sír, amíg így fáj nekünk, amíg ez ennyire gyötör engem, addig élünk igazán. Halk kattanással tárult ki a fürdőszoba. A párarengeteg lassan látni engedte minden problémám forrását. Ő számomra a múlt, a jelen és a jövő. „Egyszerűen ki kéne dobnod!” suttogta a hangocska, a józan ész. Hajában még csillogtak a vízcseppek, szeme még vörös volt a sírástól. Vékony, kis testét most egy zöld selyem köntös fedte. A testet, mely oly apró, de oly erős. Félve lépett előre. Szőke haja a szélrózsa minden irányába állt. Ajkaimra mosoly kúszott. Még mindig nem tud bánni vele. Gyermekkora óta mindig nekem kellett rendben tartanom. Most is pont olyan kócos, mint máskor. A szőke haján megcsillanó cseppek olyanok voltak, akár a folyékony napfény. Mintha a fény és ő, egyek lennének. Egy napon talán kidobom, de nem ma. Eljön a pillanat, mikor hátat fordítok neki, de nem most. Fogsz te még könyörögni nekem. De ma még én neked. De egyszer minden véget ér. Fogsz te még epekedni utánam! Olyan jó lenne elhinni hogy szeretsz, hogy fontos vagyok neked. Szeretem ezt hazudni magamnak. Egész közel ért hozzám. Ajkai szóra nyíltak.
- Miért kucorogsz a földön, varangy?
- Pillanatgyilkos! Romantikagyilkos! - vádoltam meg csalódottan.
Szemöldöke a homlokáig szaladt, ami lássuk be, hogy nem kis mutatvány az ő esetében.
- Igaza volt. Ki kéne hajítanom téged.
- Kinek volt igaza? - morogta.
Nem is titkoltam, hogy hogy élvezem az arcára kiülő értetlenséget.
- Mit szólnál, ha kényelembe helyeznéd magad azon a szép nagyágyon és beraknék egy DVD-t?
- Mit is?
- EB bakiparádé! Azt hiszed nem örökítettem meg az angol csapat bénázásait? Láttam mekkorát zakóztál az ukránok elleni meccsen! Hogy tudott így elintézni?
- Hallgass! Ludwig feltörölte veled a pályát!
- Csak szerencséje volt!Isten épp az ellenfeled segítette győzelemre!
- Hogy hogy? Nem élvezed osztatlan figyelmét?
- Egy ekkora igazságtalanságot még miattam sem hagyhat.
- Mid van még?
- A francia remekművek bármelyikét megtalálhatod nálam! - büszkén léptettem végig a videótáron.
- Akkor inkább igyunk. - indult az étkező felé.
- Mit vár az ember egy műveletlen anglikántól? - sóhajtottam.
Az éjszaka hátralevő része békésen telt. Fel-alá kapcsolgattuk a tv-t. Iszogattunk, beszélgettünk – hiba volt- vitatkoztunk és barátságos ökölvívásba kezdtünk. Barátság és szabályok nélkül. Mikor meguntuk a pusztítást, még többet vedeltünk.
- Szerinted leszünk még boldogak? - suttogta Arthur. Valahol a holtrészegség határán járt már. akadozott a nyelve és meg kellett erőltetnie magát, hogy el ne aludjon.
De én sem voltam jobb állapotban.
- Egyszer talán. Ha az életben nem, akkor a föld alatt! - meglepően bölcsnek éreztem szavaimat.
- Hát akkor irány a föld alá! - nyögte Anglia, kezét az ég felé lökve.
- Téged csak én takarhatlak be! - röhögtem.
- Részeg disznó! - morogta, de azért ő is nevetett. Nem volt már ereje a komolyat játszani.
Közelebb húztam. Először ellenkezett, aztán belenyugodott. Arcom szőke tincsei közé rejtettem. Lassan elnyelt a tenger és a vadvirágok illata. Tudtam, hogy a szívünkbe költözött béke, oly sérülékeny, mint egy szappanbuborék. Csupán egy áttetsző, de mégis színes illúzió, ha hozzáérsz szétrobban. Ne próbáld megérteni, utolérni,csak nézd és élvezd! Ha a nyomába eredsz, elveszíted. Tudtam, hogy ez a mi illúziónk, maga a béke. De jó volt pár óra erejéig elhinni, hogy létezik és csak a miénk. De ma este Anglia mellettem volt, ma csak az enyém. Egy estés álom ez. Holnap véget ér, felébredünk. De ma minden az enyém! Egy nap kidobom, ha az ajtóm elé jön. Egy nap nem fog rám többet hatni. De az a nap nem ma van. Ez az este a mi kis illúziónk része. Csak a miénk!