Alfred és Amerika

 Alfred és Amerika

 http://www.flickr.com/photos/28141458@N02/4392991883/

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: nincs
Szereplők: Franciaország, Amerika, Anglia, Kanada
Korhatár: PG-13
Jellemzők: angst, dráma
Rövid tartalom: A függetlenségi háború a vége felé közelít. Amerika térdre kényszerítette egykori bátyját/ mentorát/ nevelőapját. Egyetlen lövés választja el a biztosgyőzelemtől. De valóban ezt akarja?
 

"Testemet hullámokban járta végig a sírás. De ő is reszketett. Kezei erőtlenül lógtak mellette. Tekintete az eget fürkészte. Nem felelt, rám se nézett. Szorosabban öleltem. Hagy legyek még egyszer utoljára gyerek! Hagy érezzem, amit régen! Önzőség volt erre vágynom, de mintha a lelkembe látott volna. Egy szó nélkül kezdte simogatni a fejem, mint régen, mintha még mindig egy hisztis gyerek volnék. De most nem zavart. Francis csendesen szitkozódott a háttérben. Arthurt most is körül lengte a vadvirágok illata, otthon éreztem magam. Könnyeim benedvesítették a vállát. Hihetetlenül örültem, ugyanakkor tudtam, hogy ez a búcsú. Végleg elválnak útjaink."

 

           Kezemben volt a múlt, a jelen és a jövő. Minden itt egy marokban, csak a ravaszt kéne meghúznom. Csak ezt a golyót kéne útjára indítanom. Ezzel a lövéssel lezárom a múltat és felejtem őt is. Előttem térdelt, kinek az életem köszönhettem, ki sajátjaként nevelt, ki rabigába vert, ki úgy szeretett, mint senki más. Mégis szabadulni akartam tőle. Sáros és vértől mocskos volt az előttem gubbasztó angol, mégis volt benne valami tartás, valami, amit képtelen voltam megérteni.

          Legyőztem, elvettem mindenét, és mégis olyan büszkén bámulta a harcmezőt, a fajtája nyughelyét. Gyűlöltem. Őt nézve, miért nem érzem győztesnek magam? Mire ez a fölényes pillantás? Fegyverem homlokához nyomtam. Kezét maga mellé ejtette, muskétája hangtalanul landolt a vér áztatta földön. A szabadság földje, mely annyi áldozatot követelt! A szabadság földje, mely az angolok véréből burjánzik! Hát ez jelentené Amerikát? Nem! Amerika és a szabadság egyek! Senki nem veheti el tőlem! Még te sem, Arthur! Még te sem.. Háborúnk hosszúra nyúlt. Menni akartam, ő nem eresztett. Egyszerűen meg kellett volna ölnöm álmában. Hány lehetőségem volt már? Számtalan. Megfojtani, megmérgezni, leszúrni, lelőni. De akkor miért él még? Ebben a pillanatban is előttem térdelt. Tekintete a semmibe révedt, arca rezzenéstelen. Egy szó nélkül tűrte a megaláztatást. Fehér nadrágját sár mocskolta be, piros uniformisát és szőke haját a saját vére szennyezte. Még se láttam rajta a düh egyetlen jelét sem. Beletörődve a megváltoztathatatlanba, figyelt engem. Nem tett semmit, csak várt. Csak várta, hogy elvegyem tőle, amit ő nekem adott. Pisztolyom idétlen táncot járt, egy pillanatra sem állt meg. Kezem remegéséből nyerte energiáját. Mi lett velünk, Arthur? Mit rontottunk el? Nem felelt néma kérdéseimre, csak tartotta magát. Nem reagált semmire, szemei üresen csillogtak. Hogy fogadhattad el ilyen könnyen a halált? Hát erre neveltél? Nem tudtam, miért haragszom rád. Nekem csak előnyös, ha feladod, nem? Eligazítottam az ujjam a ravaszon, benyálaztam kiszáradt ajkaim. Tudta, mire készülök, rám emelte üde, zöld szemeit. Nem volt benne könyörgés, semmi, csak valami végtelen szomorúság. Hol van az angol modorod? Miért látom rajtad a bánatot? Hol a hideg kőszikla? És miért nem lőlek már le? Miért ilyen hosszú ez az átkozott pillanat? Francis nem ezt ígérte! Átkozott csend telepedett ránk, csak az eső üteme dobolt a fülemben és a szívverésem.
- Tedd meg!

Döbbenten pillantottam hátra. Francist kecses, büszke tartása megkülönböztette a francia közkatonáktól. Messziről ordított róla, hogy nem egy a sokból. Mély kék szemeiben valami határtalan élvezet csillogott. Olyan volt, mint a prédája vérét megízlelő ragadozó. Szőke, hullámos haját összefogta, ruhája rendezett, mintha az egész háború elkerülte volna. Fehér paripájának megjelenése számomra egyet jelentett a győzelemmel.
- Ez a te döntésed, Alfred. Kegyet gyakorolsz egykori mentoroddal és ezzel megszégyeníted az emberei előtt – ajkai gúnyos mosolyra húzódtak, majd lecsúszott a nyeregből. - vagy – nyújtotta el a szavakat- Anglia álla alácsúsztatta hosszú ujjait, majd finoman kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - vagy elveszed az életét, de megmarad a becsülete. Mit szeretnél, Angleterre? - a hangja hihetetlenül negédes volt.

Ebben a pillanatban olyanok voltak, akár a felkelő Nap és a lenyugvó Éjszaka. Az ősi harc eldőlni látszott. A Nap visszaszorította a Hold utolsó sérült sugarait, elkergette árnyékhadát. De a sötétség sem adta még fel. Ott rejtőzött el, ahol csak tudott, árnyék képében bújt meg a sarokban, ölelte körbe a tárgyakat, követte az embereket, kerítette be az éltető Napot. Ott volt mindenütt. Bár a fény elüldözte, mégis megfertőzte annak birodalmát. Anglia és Franciaország olyanok, akár a nappal és az éjszaka, bár folyton küzdenek, s egymás tökéletes ellentétei, valamiért mégis összetartoznak. Nincs az egyik a másik nélkül és mégsem tudnak együtt létezni. Ezen a világon biztosan nem. Francis győzelme átmeneti, akár csak a világosság. Az éjszaka közeledtével ereje egyre csökken. Anglia bosszúja elkerülhetetlennek tűnt. De megszakíthatom, ha most meghúzom a ravaszt. Egy apró mozdulat és elpusztítom a szívemet uraló örökös félelmet és árnyakat. De valóban ezt akarom? Egy örökké ragyogó világot? Ahol semmi nem óv meg a Nap hatalmától? Eddig az éjszaka gyermekeként éltem, számomra nincs más csak a Hold, a sötétség és az árnyak. Biztos, hogy el akarom ezt dobni a világosságért? Biztos, hogy Arthur halála jelenti számomra a megváltást?
- Tudod Amérique, úgy tartják, hogy a tett halála az okoskodás. - Francis szinte dorombolt, mégis volt a hangjában valami sürgető.
- Ugyan! Csak ki akarom élvezni a helyzetet. - közelebb toltam a fegyvert. - Hányszor térdelt előtted a kiszolgáltatott angol gyarmatbirodalom?! - még számomra is meglepően hidegen csengtek ezek a szavak.
- Amérique, még ő is megérdemel egy romantikus halált! Nem volna szép így kiélveznünk a dolgot!

Ebben a pillantban nehéz lett volna eldönteni, hogy melyikünk az undorítóbb. A nevelőapjának fejéhez pisztolyt szorító áruló fiú vagy az utolsó pillanatait élő ellenfél felett élvezkedő győztes. Talán még sem olyan nehéz. Tisztában voltam vele az első perctől, hogy amit most teszek, az árulás és a hálátlanság ne továbbja, de egyszerűen megőrjített. Hogy lehetséges valakit ennyire szeretni és gyűlölni egyszerre? Miért nem vagyok képes dönteni? Miért vagyok képtelen lelőni, ha szemébe nézek? Miért lebeg előttem ez a tekintet, ha nem nézek rá?
- Majd megteszem én. - Franciaország kardját kivonva lépett előre.
- Ott maradsz! - ráemeltem a fegyvert.
- Jól van, jól van! - feltett kézzel kezdett hátrálni. - De lehetőleg még a századforduló előtt érjünk vissza.

Figyelmen kívül hagytam az ostoba megjegyzését.
- Még mindig az imádott öcsédként tekintesz rám?

Anglia szája széle megremegett a kérdés hallatán. Makacsul bámult a messzeségbe. Figyelte a lassan nyugovóra térő Napot. Az égitestet, mely társai vérében fürdött. Hogy mer még most is figyelmen kívül hagyni?! Hogy tud még most is rideg maradni? Hirtelen cselekedtem. Egyszerűen pofon vágtam. Soha nem emeltem még rá kezet. Most sem kellett volna. Szinte abban a percben megbántam, de ezt nem mutathattam ki. Francis felszisszent, döbbenet uralta arcát. Anglia szeme elkerekedett és könnyek ültek ki a szempilláira, egész testében reszketni kezdett. Soha nem láttam még ennyire elesettnek. Hófehér bőrét vörös csíkok szántották fel, szája felrepedt. Az én ujjaim nyoma.. Visszavonhatatlanul átléptem egy határt. Egy határt, ami mögött nem tudtam, hogy mi vár. Egyetlen ütéssel aláztam meg úgy, mint szavakkal, sértésekkel és háborúkkal senki azelőtt. A tenyeremből kiinduló zsibbadás végigjárta a testemet. Nem mondhatom, hogy sajnálom, az ellenkezne mindazzal, amit tettem és semmit sem jelentene. Számunkra nincs visszaút. Olyan sincs többé, hogy mi. Döntöttem és akármennyire is fáj végigcsinálom. Ezt még te tanítottad nekem! Mindig a célod lebegjen a szemed előtt! Nem számít, hogy ki állja utad! Ebben a percben te állsz köztem és a győzelem között. Eltapossalak? Meg tudom tenni? Meg akarom tenni?
- Válaszolj, te átkozott anglikán, ha kérdezlek! - suttogtam.
- Alfred, elég lesz! - rivallt rám Francis.
- Hallgass! - üvöltöttem a franciára. - Inkább várj meg a kényelmes sátradban! Az ágyasaid már biztos hiányolnak!
- Essünk túl rajta és menjünk!

- Nem megmondtam, hogy kussolj, Francis?! - reszkető ujjaim közül, mintha ki akart volna csúszni a pisztoly – Téged is agyonlőjelek közvetlen utána?!
- Amérique, nem kell megtenned!

- Deh..

Ujjak fonódtak a csuklóm köré. Döbbenten fordultam oldalra. Anglia zöld szemében, oly hosszú idő óta valami érzelem csillogott. Nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi is. Gyűlölet? Nem, nem pusztított az a mindent felemésztő förgeteg. Szomorúság? Nem. Elszántság? Talán. De sokkal inkább az öröm jutott róla eszembe. Öröm, vidámság? Vagy inkább téboly? Anglia feje előrecsuklott. Vállai rázkódni kezdtek. Sír? Hasított belém a felismerés. Az nem lehet! Felnevetett. Testét rázta az eszelős kacagás. Döbbenten meredtem rá. Francisre néztem. Ő is bámulta a tébolyultan kacagó szőkét. Arthur rám emelte a tekintetét. Pupillái kitágultak, csak vékony karikát hagyva a zöld íriszből. Könnyei patakokban folytak végig selymes bőrén, szemhéja szabálytalan időközönként meg-megrándult. Ledermedtem. Képtelen voltam mozdulni. Gyengéden húzta magához a fegyvert tartó kezem. Francis a pisztolytáskájához kapott.
- Hagyd! - üvöltöttem.
- De..
- Mondom, hogy hagyd!- ismételtem magam.
- De, ha kersztül lövi a szíved, itt hagylak. - kezeit maga mellé engedte.

Anglia, mit sem törődve velük, végig húzta ajkait a fegyver csövén, majd a homlokához szorította. Könnyei megállás nélkül hullottak. Szemeim összeszorítottam. Képtelen voltam sírni látni. Nem akartam, hogy ismét miattam zokogjon. Nem akartam elhinni, hogy sír! Csak az eső csalhatott meg! Anglia nem ejt könnyeket! Nem teheti! Nem! Egy árulót senki nem sirat!
- Mit csinálsz! - üvöltöttem – Egy árulót senki nem sirat!
- De az árulást igen. - felelte helyette Francis. - A csalfa könnyek mikor nem a másikat, hanem magadat sajnálod. Igaz Britannia?

Nem akartam elhinni, hogy sír. Hát nem ostoba az ember? Elárulom, hátba szúrom, pisztolyt nyomok a halántékához, de a könnyei megbénítanak.
- Semmi közöd ahhoz az angyalhoz! - suttogta. A hangja rekedt volt. - Ő halott, számomra halott! - ajkai mosolyra húzódtak. - Neked semmi közöd hozzá! Én öltem meg! - lehelte. - Csakis megölhettem! Ilyenné nem válhatott! Ennyire nem tehettem tönkre! - zokogott. - Ennyire nem utálhat!

Könnyek folytak végig az arcomon. Habár elárultam, orvul hátba támadtam, de mind végig szerettem! Egy pillanat sem volt az életemben, mikor ne szerettem volna!

- Tedd meg! -suttogta Anglia. Ujjait az enyémekre fűzte. - Tedd meg! Nem akarok tovább szenvedni! - Zöld szemei, akár a viharos tenger. A háborgó óceán. Azt kérte tőlem, hogy pusztítsam el ezt a mélységet, hogy soha többet ne láthassam ezt a tekintet. Hogy fogok tudni tovább élni azzal a tudattal, hogy az én kezem által veszett el ez az elragadó világ? Pusztítsam el a gyerekkoromat végig kísérő szeretett tekintetet? Azt az arcot, mely annyiszor hazudott a kedvemért, de a zöld mélység mindig leleplezte?
- Tegyük megy együtt! - lehelte. Ujjai lefelé kezdték nyomi az enyémet a ravaszon.

Teljesen elnyelt a tekintete. Ez háborgó, zokogó, jeges tenger.
- Anglia, ne! - kértem. Megpróbáltam kihúzni a kezem. Tébolyult mosolya nem változott. Még így is erősebbnek bizonyult. Elkeseredetten próbáltam visszatartani egyre rám nehezedő ujjait – Anglia, hagyd abba! - üvöltöttem. - Nem ezt akartan! Nem így!
- Good Bye! - suttogta.
- Anglia! - kiabáltam.

Lövés dördült. Először fel sem fogtam. A robbanás szinte megsüketített. Egy kiáltás szakította meg őrült hármasunk hallgatását. Anglia szemei elkerekedtek s mintha befagyott volna az örök óceán, mintha hátra hagyták volna a szelek az eddig viharos tengert. Teste megtántorodott és hátrahanyatlott. Az arcomra és kezemre fröccsenő vér lassan folyt végig. Fémes íze undorított. A sokk teljesen eluralkodott rajtam. Reszkető kezem az arcomra szorítottam. Ez az ő... Az ő.. Sós és fémes íz, meleg. Ez az ő vére. Elkeseredetten kezdtem szétkenni. Remegő ujjaim összetapadtak a langyos, sűrű testnedvtől. Hiába dörzsöltem, nem tűnt el. Továbbra is éreztem az arcomon lefolyó vér meleg cseppjeit, ahogy a pólusaim magába isszák. Körmeim az arcomba vájtam. Nem akartam, hogy a részemmé váljon! Hogy a bőrömbe égjen szörnyű tettem bizonyítéka. Nem akartam megölni! Könnyeim szüntelen folytak. Újra és újra magam előtt láttam azt a torz arckifejezést. Így kellett meghalnia! Roncsként, amivé tettem! Reszkető testem a hideg rázta. Körül ölelt a halál. Talán, ha szépen kérem magával visz! A pokolban is csak őt fogom látni. Átkaroltam térdeim. A külvilág tökéletesen eltorzult. Nem is akartam látni. A holttestének látványa már gondolatban is megrémített. Nem lettem volna képes feldolgozni. Vékony teste elernyedt, a mellkasa nem mozdul, arca merev, szemeiben megszűnt áramlani a zöld mélység, csak céltalanul bámul maga elé. Hófehér bőre, melyre oly büszke volt, lassan elszürkül, nem lesz több, mint a hamvadó cigarettáról lepergő szürke por. Az arcát elöntő pír sem jelenik meg többé. A vér mi ilyenkor az arcába tolult, most az én arcom szennyezte és Amerika "értékes" termőföldjei itták magukba. Anglia vére öntözi az Újvilágot. Könnyeim elapadtak, hang nélkül sírtam tovább. Ha ezer évig élek sem leszek képes elfeledni őt. A hangját, a gesztusait, az illatát, a boldog gyerekkort, amit biztosított számomra, az utolsó szavait. A bánat és az őrület ismét belém mélyesztették karmaikat. Szinte hallottam a hangját. Szólongat. Ne félj, követni foglak!
- Amerika! - kiáltott újra.

Máris eljött értem?
- Amérique!
Miért van akcentusa?
Valaki megragadta a vállam, majd megrázott. A valóság be akart törni a sokk képezte burokba. Riadtan próbáltam ellenállni, ha visszatérek, összeroppanok. Ezúttal keményebben rázott meg. Bármennyire nem akartam, egy kék szempár rajzolódott ki előttem. Aztán a hozzátartozó arc és világ.
- Amérique, térj magadhoz! - kérlelt Francis.
Elnéztem mellette. A megrohamozó fájdalom, oly erős volt, hogy szinte fuldokoltam. Fájt a lélegzet és a létezés.
- Nem ölted meg! - hadarta. Saját füstölgő fegyverére mutatott. Nagyszerű! Most már tükörbe fogok tudni nézni. A kín gyűlölettel vegyült. Megölte! A kezem gyorsabban szorult Francis torkára, mint ahogy végiggondoltam. Utána küldöm, aztán végzek magammal is!
- Nyugodj le! - krákogta. - Hallg.. - nem maradt levegője.
Szeme kitágult, ujjai az enyémnek feszültek mindhiába. Elrugaszkodtam a földtől, hogy jobb helyzetet vegyek fel. Francis kétségbeesve próbált szabadulni. Ujjaim tovább szorultak. A bennem tomboló őrület felkacagott a francia szenvedéseit látva. Összeszorítottam könnyes szemeim. Már nem sok és követem őt. Az ütés olyan felkészületlenül ért, hogy azonnal hanyatt vágódtam. Francis hörögve csúszott odébb. Döbbenten bámultam a zöld szempárba. Arthur nem hogy élt, de komolyabb sérülése sem volt. A tenyerébe fúródott golyón kívül, amit nyilván Francistől kapott. A megkönnyebbüléstől félőrülten néztem az angol szemébe. Gondolkodás nélkül karoltam át a nyakát. Testemet hullámokban járta végig a sírás. De ő is reszketett. Kezei erőtlenül lógtak mellette. Tekintete az eget fürkészte. Nem felelt, rám se nézett. Szorosabban öleltem. Hagy legyek még egyszer utoljára gyerek! Hagy érezzem, amit régen! Önzőség volt erre vágynom, de mintha a lelkembe látott volna. Egy szó nélkül kezdte simogatni a fejem, mint régen, mintha még mindig egy hisztis gyerek volnék. De most nem zavart. Francis csendesen szitkozódott a háttérben. Arthurt most is körül lengte a vadvirágok illata, otthon éreztem magam. Könnyeim benedvesítették a vállát. Hihetetlenül örültem, ugyanakkor tudtam, hogy ez a búcsú. Végleg elválnak útjaink. Közeledő léptek zaja öntötte el a harcmezőt.
- Hagyd őt és menjünk vagy hozd bánom is én, de menjünk! - Franciaország sietve pattant fel a lovára. Felém nyújtotta kezét. Dermedten néztem rá. - Mennünk kell!

Anglia nem nézett hátra, mintha pontosan tudta volna, hogy kikre is kell számítania. Mert valószínűleg tudta is. Kanada és emberei gyorsan közeledtek. Az öcsém tekintetétől a hideg futkosott a hátamon, mintha nem is ő lett volna. Kék szemeiben izzott a harag és a gyűlölet. Anglia puccos uniformisában feszített, a vörös kabát elázott az esőben. Mennyit változtunk. Matthew bármit megtett volna Francis kedvvért és most mégis Arthurt választotta. Imádta Franciaországot, mégis a szigetországot védelmezte. Hálás és szereti egykori mentorunk és nem fél kimutatni. A gyomrom összeszorult és a szívem tompán sajgott. Az Anglia szemében örökké második Kanada sokkal hűségesebbnek bizonyult nálam. Átvette a helyemet. Van jogom dühösnek lenni? Szabad haragot éreznem? Gyűlölhetek valakit a saját hibám miatt? Lehet egy rossz szavam, ha magam nyújtottam át neki, az eddig engem megillető szeretetet? Saját döntésem volt az árulás. Magam mögött akartam hagyni őt, a múltat, mindent, aki vagyok. Aki voltam. Fáj. Nagyon fáj. Az érzelmeim meggyilkolása olyan, mintha a szívem akarnám kitépni, mintha eldobnám azt aki vagyok. Majd meg öl a kín, mikor nem lát senki könnyezem, de mindez egyszer véget ér. Nem lesz sötétség, nem lesz fájdalom és ő sem lesz. A magam ura lehetek. Nem lesz szükségem semmire és senkire. A kanadai sereg villámgyorsan szelte át a harcmezőt. Gondosan lépték át és kerülték ki társaik testét. Muskétáik előre meredtek. Már csak Mattew parancsát várták. Ha megadja, golyók százai fogják szétszaggatni a testem. Eggyé válhatok a földdel, melyért annyit küzdöttem. Összekeveredik a vérem Angliáéval. Ez az eső és vér áztatta sár lesz a nyughelyem. Lovak ezrei fognak megtaposni még végleg el nem tűnök. Vagy egy tömegsírba dobnak a többiekkel együtt. Anglia olyan gyorsan pattant fel, hogy először fel sem fogtam, hogy mi történik. Felkapta a fegyverem és a homlokomnak szegezte a csövét. Tekintete üres volt, az arca rezzenéstelen. Sérült keze, mocskos és megtépázott ruhái ellenére volt benne valami lenyűgöző és hatalmas. Az előbbi sérült és fájdalomtól megtébolyult Arthur eltűnt. Száműzte az embert. Anglia állt előttem teljesen nagyságban. Az az ország, akit egykor a hét tenger ördögének hívtak, akitől rettegett Spanyolország és Franciaország, aki a saját testvéreivel is harcba szállt. Arthur Kirkland, az ember meghalt. Irányomba megszűnt létezni. Nem tekintett rám többé sem fia-, sem öccseként. Nem voltam több egy legyőzendő akadálynál, egy hálátlan árulónál, egy az ellenségei közül. Gyűlölt. Meghalt a szeretet, amit irántam érzett. Megölte, megöltük. Neki sikerült. Én is képes leszek felejteni?
- Alfred, hogy az isten verje meg! - üvöltött Francis.
Gyönyörű, fehér lova idegesen lépkedett. Megérezte gazdája félelmét, a helyzet súlyosságát. Riadtan kezdett fújtatni. A franciának újra és újra meg kellett fékeznie. Habár szíve szerint vele menekült volna. Kanada megfékezte paripáját. Emberi követték a példáját. Teljesen körbezárt az egyesített angol és kanadai sereg. Néma csend telepedett ránk. Francis felágaskodó lova törte meg. Lovasa elkeseredett harcot vívott vele.
- Lépj el Mr. Kirkland mellől!- szólított fel Matthew.

Angliára néztem. Makacsul markolta tovább a muskétát. Az esőcseppjei végigfutottak fiatal arcán.

- Hagyd! - felelt az öcsémnek, majd leeresztette a fegyvert. -Takarodj Britanniából! Hordd el az embereid és a követőid! - a hangja olyan nyugodt és kimért volt, mintha csak a szombati ebédet beszéltük volna meg.- De legfőképp, - kis szünetet tartott. - soha többet ne merd betenni a lábad! Nem akarlak a földemen látni! Neked már semmi közöd Britanniához!
- Azért én beugorhatok egy teára? - Francis idegessége mintha elillant volna. Elégedetten vigyorgott a saját viccén.

- Természetesen ez rád is vonatkozik. - tette hozzá halálnyugalommal.
- Na de, Angleterre!- búgta a francia, mintha csak zavarba akarná hozni.
- Kérem, hallgasson! - Kanada dühösen meredt rá, de közel sem olyan indulattal szólt hozzá, mint ahogy velem beszélt.
Anglia hátat fordított nekem és elindult Matthew felé. Majdnem utánakaptam, de időben visszahúztam a kezem. Minden egyes lépése kilométereknek tűnt. Leküzdhetetlen távolságnak. Tudtam, hogy ha most nem állítom meg, akkor nincs tovább. Tervem beteljesülni látszott. Ha most nem teszek semmit, akkor vége mindennek. Pár lépésre voltam a győzelemtől, pár lépésre távolodott el a múltam megtestesítő férfi, mégis elbizonytalanodtam. Helyesen cselekedem? Tényleg jó, hogy elengedem? Vagy ez életem legnagyobb hibája? Pár évtizede egy nagyhatalom itt nyújtott segítőkezet egy kisfiúnak. Elég nagy már a gyermek, hogy eleressze? Még láttam a boldogságuk, az elválaszthatatlan köteléket. Az egy gyönyörű nap volt, egy verőfényes délután. Ma zuhogott az eső, mintha az Isten is minket siratna. A csodálatos képek a múlt homályába vesztek, az arcokról lehervadt a mosoly, a szeretet elillant. Ezt hazudtam magamnak, a világnak. Ha beismertem volna, hogy minden egyes pillanat bennem él, az iránta érzet szeretet mai napig sem múlt el, akkor képtelen lettem volna ezt befejezni. Az a kisfiú meghalt, mikor a függetlenség gondolata megfogalmazódott bennem. Anglia igazat mondott: Alfred, a gyermek soha nem fordult volna ellene, de Amerika igen. Arthur Kirkland és Alfred mind a mai napig elválaszthatatlanok, de mi vagyunk egyben Anglia és Amerika is. Az emberi érzelmeink változatlanok, de országokként nem tartozhatunk többé össze. Miért ver minket a sors a kötelékek súlyával és az utána vágyakozással, ha úgyis el veszi? Mi a sorsunk lényege? Miért él egy ország? Miért él bennem egy ember is? De legfőképp miért nem tudom eltemetni? Miért érzem a fájdalmát? Angliát már csak pár lépés választotta el céljától. Még egy méter és a kicsi törékeny kéz, kicsúszik a másikból. Még néhány másodperc és visszavonhatatlanul elvesztem. Remegő kezeim az oldalamhoz préseltem. A fülemben doboló vér megőrjített. Még egy utolsó lépés. Anglia kíméletlenül emelte fel a lábát. Most döbbentem rá, hogy végig azt reméltem, hogy megfordul, hogy visszajön. Legnagyobb meglepetésemre közeledni kezdett. Nem fordult meg, mégis felém tartott. Gondolkodás nélkül indultam utána. Szinte riadtan torpantam meg. A muskéták újra engem figyeltek. Francis csak pislogott. Kanada nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Anglia csak a válla fölött nézett vissza rám.

- Anglia! - felé nyújtott kezem a szívemre fektettem, majd ökölbe szorítottam. - Le foglak győzni! Azon a napon, mikor a hatalmad megtöröm, megszületik az Egyesült Államok! Én leszek az Amerikai Egyesült Államok! Teljes Britannia a lábam előtt fog feküdni!
- Soha nem fogom hagyni! - szemében a régi tűz égett.
- Egy nap behódolsz nekem! Teljes Britanniát a részemé teszem!
Nem felelt. Csatlakozott Kanadához és hátrahagyott. Francis nem kérdezett semmit, csak felhúzott maga mögé és elindultunk az alaptáborba.

          Soha nem tettem le a tervemről. Mert tudom, hogy eljön a nap, mikor újra mellettem lehet. Mikor az egykor elszenvedett sérelmek semmivé vállnak. Ha önmagunkat kell is legyőznünk. Ha meg is kell törnöm, ha ismét fájdalmat is kell okoznom neki, akkor is megteszem. Mert egyszer eljön az a nap, mikor hátrahagyhatjuk Amerikát és Angliát, mikor csak Alfred és Arthur lehetünk. Fogsz te még rám mosolyogni!