Szélcsend avagy Zu mir oder zu dir?

    Eredetileg ez lenne a Valentin nap alkalmából feldobott meglepetésem. Nos, Boldog Valentin napot így 02. 15-e hajnalán! :) Elég vegyesfelvágott lett. Eleve négy páros vonultatok fel. Válasszon mindenki kedve szerint!

Fandom: Axis Powers Hetalia

Párosítás: pici PrUk, PruHun
                     FrUk, DenNor
Korhatár: -
Jellemző: shounen-ai
Rövid tartalom: A konferencia még a szokottnál is furcsább cirkusszal végződik. A hetek óta "eltűnt" Dánia nagy belépője hatalmas balhét kavar az amúgy sem éppen Valentin napi hangulatban leledző országok között. Avagy romantikus (próbálkozás) agymenés a Bad Brothers Trio kavarásával + leheletnyi nordiccsel kiegészülve.

A nordics fanoktól most jó előre elnézést kérek inkább! xD Nagyon új nekem az összes északi karakter, még leginkább csak próbálkozom velük, így nem ígérem, hogy bármiben is hasonlítanak az eredetiekre. ><

A Pruk-ban az a legjobb, hogy nem is terveztem. Csak úgy jött. De valóban csak minimális jelenése van.

A Fruk pedig teljesen átlényegült, mire végeztem vele. A fantáziámban egy teljesen más jelenet él, mint ami itt megjelenik. Még csak nem is hasonlít. xD

   A hangszigetelt vasajtó, mely egyenlő volt az elpusztíthatatlansággal, vékony papír fecniként szakadt ki a neki rontó dán keze alatt. A konferenciát felfüggesztő kisebb robbanás végre töretlen figyelmet élvezett a központi felmérésekkel ellentétben, mely csúfos vereséget szenvedett Görögország álmai, az Olaszország fejében tátongó üresség, vagy valami más és a francia lelkes ostromlásával szemben, mellyel Anglia falait igyekezett romba dönteni. De a porosz, asztalra felcsapott bakancsos lábai vagy az Oroszország körül kialakult félelmetes aura sem volt túl biztató, ám most ők is a belépőre emelték tekintetük.

   Christensen sápadt arcán gyermeteg kifejezés ült, de ragyogó kék szemeiben valami ravaszság csillogott. Fekete kabátja vadul lobogott nyomában, ahogy keresztülszelte a termet, a döbbent országokkal mit sem foglalkozva. A mai konferencia gyakorlatilag róla szólt. Hetek óta nem látta senki, meg nem jelent, a telefont fel nem vette, ha mégis, akkor homályos válaszokat adott, ma pedig atombomba módjára robbantotta szét a nyugalmat.

   Norvégia lemondóan dőlt hátra. Ez a lehetetlen alak sosem változik. Nehezen vallotta be magának, de a szívét maró aggodalom végre valamelyest lazult, de a másik súlyos lakat nem engedett. Kék, fagyos tekintete akarata ellenére követte Dániát, majd horkantva fűzte össze kezeit és a másikról tudomást sem véve hunyta le szemeit.
   Christensen lopva pillantott a vágyott személyre, de csalódottan fordult el, mert kedvese jóformán észre sem vette. Gyönyörű szemei érdektelenül csillogtak, arcán kifejezéstelenség ült. A viszontlátás örömének nyomát sem mutatta. Kissé elnehezülve fordított hátat neki, hogy eredeti céljának tehessen eleget. Gyors mozdulattal csapta tenyerét a tárgyaló asztal félköríves felszínére és erőteljes ugrással vetődött át fölötte. Ügyesen tompítva landolt az angol-francia duó között, akik így döbbenten rebbentek szét. Amerika az arcukat látva röhögve tért magához a meglepettségből, hamburgerét akaratlanul feszítette mellkasához, mely nyomban össze is kente homokszínű egyenruháját. Dánia kis híján a megrökönyödött Francis ölében kötött ki, de Anglia elsötétülő arckifejezése alapján ez nem zavarhatta igazán szeretőjét. Vagy legalábbis az ő mércéje szerint nem eléggé.
   Hirtelen ragadta meg Arthur karját, szinte érezte, ahogy az összes ország tekintete rájuk vetődik.
- Elrabolnálak, ha nem bánod! – nevetett az értetlen zöld szemek láttán, az angol kisimult arca egészen gyerekesen festett. 
- Na de... – a másik hirtelen rántotta fel.
   A székre lépett, melyen az előbb még áldozata pihent, és az asztalra pattant átmeneti létrájáról. Kirkland esetlenül utánozta a mutatványt, kénytelen volt, ha nem akart orra esni. Dánia hátra sem nézve vágtázott végig a papírhalmokon, hol átlépve, hol felrúgva őket. A megküldött jegyzetek fehér zuhataga elnyelte a termet, némely nemzetet. Németország céklavörös fejét véletlenségből találta el a Chirs lába alól kicsúszott határidő napló, mely bőrkötésének mintája olyan jól ment Ludwig homlokához. Bocsánatkérően mosolygott rá, majd hirtelen térdelt le a férfi bátyja előtt. Felényújtott tenyerére egy másodpercig csak lesett az albínó, de utána rögtön meg is ragadta. Fogai kivillantak eszelős vigyora mögül.
- Azt hittem, hogy már meg sem kérsz! De hát hatalmasságom – megfeszített mellkasára fektette tenyerét – nélkül... – a szó torkán akadt, mikor a dán hirtelen előre nyargalva ugrott le az asztalról, a másik kettőt lerántva.
   Fogjait kitaszítva az ajtón, mosolyogva fordult vissza.
- Folytassátok! – engedte meg nagy kegyesen és meghajolva bezárta az ajtókat.
Néma csend nehezedett a teremre, mindenki a bejáratot figyelte, mintha egy újabb hurrikántól tartottak volna.
- Ez mégis mi volt? – Ludwig megrökönyödve kezdte összeszedegetni a szétszórt papírokat.
- Zrínyi kirohanása – felelte Erzsébet gondolatiban elmélyedve.
- Amit játszva töröltek el, de ezek tényleg pusztítottak! – válaszolta önérzetesen Törökország a lányra bámulva.
- Zrínyi egymaga vitte halálba az imádott szultánodat! – csattant fel Magyarország.
- Mégis 150 évig élveztem gyönyörű társaságod – Sadiq magával elégedetten dőlt hátra.
- Most voltaképp nem Anglia következett volna? – szólt közbe Francis az említett jegyzeteibe olvasva.
   Ludwig megsemmisülve rogyott a legközelebbi székre. Esküdni mert volna, hogy az országok nem migrénesek, őt mégis gyakorta gyötörte, ebben a pillanatban is majd szétment a feje. Sóhajtva masszírozta lüktető orrnyergét. Halkan megköszönte a Kiku által odaszállított vizet és képzeletben belefojtotta magát, ha már a bátyja túl messze volt, hogy haragja lecsaphasson rá.
    Francis próbált nem tudomást venni az asztalon fekvő megtaposott rózsáról, melyet reggel adott át Angliának a Valentin nap első ajándékaként. Nem hitte, hogy szeretője elteszi, azt sem, hogy elfogadja, de azt végképp nem, hogy kipréseli, a talpával, és ezt rögtön az orra előtt teszi meg a dán után futva. Az nem lepte már meg, hogy Arthur nem készült. Mostanában szoros volt a beosztása, akár csak neki, és készült az előadásra, akár csak ő, vagy hogy rengeteget éjszakázik, ahogy maga is, így nem várt ajándékot, még ha ő maga mindezek ellenére gondolkodott és készült erre a napra. Oldalra fordulva söpörte le a földre a virágot, ahogy a brit tette ma vele, miközben tudmást sem vett az elhaladó északiról, aki megtette azt a szíveséget, hogy nem kérdezett.  
   Svédország egykedvűen készült az asztalra fektetni az összegyűjtött mappákat, de a hirtelen hátának dőlő Finnország közelsége olyannyira meglepte, hogy egyszerűen az asztal mellé tette. A paksaméta hangosat csattanva zuhant a kiindulási pontra. Berwald beletörődöm sóhajtás kíséretében fordult meg, hogy Tino kék szemeibe nézhessen. A fiú elgondolkodva rágcsálta alsó ajkát.
- Te nem érzed Nor-t megbántottnak? – nézett el a fiú irányába.
   Norvégia üres tekintettel és semmitmondó arckifejezéssel bámulta a többiek rohangálását. Látszólag az egész hidegen hagyta, nem próbált beszélgetni vagy lekötni magát. Egyszerűen csak volt.  Tulajdonképpen teljesen ugyanúgy festett, mint bármikor máskor. Svédország legalábbis képtelen volt bármi újat felfedezni rajta. Nem depresszívnek vagy megbántottnak tűnt, csak tett a dolgokra. Berwald a kérdés képzelt súlya alatt megroppanva pillantott vissza a fiúra.
- Ta... – kezdett bele, de Sealand berobogott a finnek csapódva.
Peter sürgetve rángatta meg a halvány kék nadrágot.

   Anglia türelmetlenül dobolt a lábával. Dánia minden magyarázat nélkül rángatta el lakosztályába és tűnt el kb. félórája.

   Poroszország lehajította magát a nappali közepén helyet foglaló bőrkanapéra és oda vissza zongorázott a kereskedelmi- és mozicsatornák sokaságában. Látszólag minden érdeklődés nélkül figyelte a 21. század imádott készülékét.

   Arthur az unalomnak megadva magát somfordált oda. Ám Gilbert a heverő utolsó négyzetcentiméterét is elfoglalva nyúlt el. Anglia viszonylag barátságos kedvében volt és a másik teljes illemtudás hiányában úgyse értené közleménye lényegét így egyszerűen a karfára ült.

   A vörös szemek egy pillanatra végigmérték, majd az angol legnagyobb döbbenetére a porosz felhúzta térdeit és célzatosan a megüresedett helyre intett.

- Kösz – suttogta és belesüllyedt a műsor nyújtotta mesterséges világba.

Pár perc csend nehezedett rájuk, ám Gilbert, ha lopva is, de állandóan a másikra pillantott.

- Nyögd már ki!– unta meg Arthur.

A másik zavartan húzta el száját, de erőt vett magán.

- Tényleg megfogtad Francist? – érdeklődte zavartan.

- Szabadon jár-kel – tért ki a válasz elől.

- Együtt vagytok? – makacsolta meg magát az albínó.

- Nem, pusztán az egymás kínzása tökélesítésének céljából van két közös lakásunk és mikor a metróra vártam Francis összeszedett a saját kocsimmal – vágta rá gondolkodás nélkül, az arroganciája azonban köddé vált, amikor ráébredt, hogy „nemzeti titkokat” árult el. – Nem beszélt róla? – szelídült meg hirtelen.

- Rólad nem szokott. Egyáltalán nem. Max, célozgat, de a neved egyszer sem mondta ki eddig. Gondolom, rád bízta a hivatalossá tételről való döntést – macskás mozdulattal nyújtózkodott a plafon felé, majd hirtelen vetette előre magát az angol nyakát átkarolva. – Álmomban sem hittem volna, hogy a Szemöldök nagyhatalom mellett köt ki! - röhögött jóízűen.

- Vigyázz a szádra barom és eressz már el! – feszítette meg magát a hurokba szorult.

-  Vigyázz rá! – suttogta elgondolkodva Gilbert, rá nemigen valló komolysággal a hangjában. – Túl sokszor kellett már csalódnia.

- Mintha rajtam múlt volna! – morogta Arthur zavarában.

- Most igenis rajtad – a vörös tekintet szinte beleégett az angol zöld íriszébe.

A szobára mély csend telepedett a tv zümmögését leszámítva.

   Gilbert, szorításán engedve óvatosan simított végig a szőke pillákon. Kirkland döbbenetében mozdulni sem mert, az albínó egy pillanatra sem engedte el. A karmazsin pár szinte hipnotizálta a másikat.

- Soha nem értettem, hogy lehet két zöld ennyire hasonló és ennyire más. A nehéz tenger és a könnyed rét. A fullasztó hullámok és a simogató fűszálak. Más a varázsa, de lebilincselnek a maguk módján – suttogta a szemkontaktust meg nem szakítva.

- Gil – lehelte Arthur kiszáradt szájjal.

- Akkor szólítottál utoljára így, mikor... – folytatta.

- Annak már vége! – vágott a szavába Anglia és végre elfordította a tekintetét.

- Még mindig gyönyörű vagy, - ragadta meg a kezét. -  de Erzsébet...

- Mondom, hogy Franc...! – vörösödött fülig. – Na várj! Mi van? – bámult értetlenül.

- De Magyarország megőrjít! Hihetetlen! Hasonlít rád! – lendült bele. – De mégis sokkal jobb!! Hogy győzted le Francist? Mi a taktikád?? Mivel zsarolod? Akarom!

Arthur arca lassan váltott a halvány rózsaszínből mély lilába. Ám mielőtt drága barátját elzavarhatta volna melegebb éghajlatra vagy háztűz nézőbe a kedves anyukájával együtt a Franc nevezetű kellemes szigetre, úgy a halála napjáig, az ajtó döngve vágódott ki.
   Poroszország kis híján lebukfencezett a kanapéról, de sikeresen mélyesztette körmeit a kényes bőrhuzatba.
   Dánia fém bőröndök egész regimentjét cipelte be, nyögve összpontosítva, hogy egyet se ejtsen le. Mutatványát a másik kettő nagy kegyesen végignézte, de fülük botját nem mozdították a harmadik kényszeredett nyögései ellenére. Christensen sóhajtva eresztette le az utolsót is.
- Ez meg mi a franc? – szólalt meg hirtelen a háta mögött az angol érdeklődéstől mentes hangon.
- Gyűjtő lettem! – vigyorgott rá könnyedén a dán.
- És? – Arthur szemöldöke a homlokáig szaladt.
- Leltem egy-két igen értékes apróságot – felelte izgatottan és már le is csapott egy külön rakott darabra.
- Ezért rángattál el? – sóhajtott nyavalyogva a porosz. – Nem érdekel semmi molyrágta régiség! – indult az ajtó felé.
- Ez sem? – kérdezte töretlen csillogással kék szemeiben a fehér felöltőt előrántva.
- Mi a...? – suttogta a fiú döbbenten és végigsimított az ismerős anyagon.

   Erzsébet unottan bámulta a Valentin napi műsor állandó és kötelező darabjait. Hamar leszűrte, hogy az író, a színészek, de maga a rendező sem tud semmit a párkapcsolatok mélységéről vagy azok létezéséről, de lehet, hogy még soha nem is hallottak róla. Rosszul volt a főhősök sablonos viselkedésétől és a megoldhatatlannak tűnő problémáiktól. Ha tudnák, hogy ő végigharcolta történelmet, nemzeteket bontott fel és hozott össze! Ő szervezte meg Ivan és Yao első randevúját! Ő bátorította Spanyolországot! És most?! Most boldog Romanoval. Ő rugdosta el Amerikát keletre! Japán hálás lesz, még él! Elégedetten bólintott. És igen, ő! Ő gáncsolta el Angliát az ominózus estén, bár Francis nem igazán szorult segítségre, ő néha közben járt az érdekükben... és most Franciaország egy szó nélkül távozott a konferenciáról.

   A párizsi lakásán nem járt és képtelenség utolérni. Anglia pedig egyszerűen lelépett. Mindent hátrahagyva, a szeretője orra előtt elment azzal az idióta dánnal és a másik barom porosszal.

    Hirtelen vágta a kiskanalat a nagy kiszerelésű joghurtba, a tejtermék fröcskölve repült mogyoróbarna hajára, és fehér bőrére. Halkan szitkozódva kapott automatikusan utána, hogy még jobban beledörzsölje a fürtbe. A tv villogó képernyőjét leszámítva a szobában vak sötét volt. Morogva dobta az asztalra a pórul járt édességet. Hangos trappolás kíséretében vágtázott ki a fürdőbe. Szenvedve szemezett az elgyötört arccal. Ez nem ő! Ő Magyarország, a hatalmas! A volt hatalmas, de a gyönyörű és páratlan. A szeme alatt ülő táskák azonban nevetve mondtak ellent. Sápadt bőre szinte világított a félhomályban. Az egyik égő kiégett a múlt héten, de még se ideje, se kedve nem volt a cserével bíbelődni, így aztán vagy reszketve pislákolt vagy csendben szunnyadt. Most az utóbbi.

   Elmerengve húzta végig ujjait fehér bőrén. Neki ez annyira nem állt jól, nem tette gyönyörűvé, sem ragyogóvá vagy megnyerővé, csak betegnek tűnt, fertőzöttnek. Az utóbbi időben nem állt a helyzet magaslatán, a gazdasága megfeneklett, a nép háborog, a vezetőség széttárta a karját, ő pedig szívja a fogát. Járja a konferenciákat és hitelért könyörög, ha nem látják. Nyögve támaszkodott a hideg, zománc mosdókagylónak. Hangos sóhaj kíséretében dobta hátra hosszú haját. Zöld szemeiről most nem a rétek vagy a látványosságok, csak a pénz jutott eszébe, a mocskos kapitalizmus. Hiányzott neki Ivan, a védelme, a segítsége, a támogatás. Üde írisze körül itt-ott pirosas erek futottak. A tükörből egy vörös, lüktető szempár bámult vissza rá, egy mély, meleg mosoly, mely nem olyan rég még mellette állt.

   Gyors mozdulattal nyitotta meg a csapot és nyomta fejét a jéghideg víz alá. Megreszketett a tarkóján végigfolyó jeges cseppektől, de kényszerítette magát a maradásra, amíg ki nem mosta fejéből az idegen arcot. A víz egyenletes zubogását halk dallam törte meg. Riadtan kapta fel fejét, így szembekerülve az erős vízsugárral. Prüszkölve lépett hátra. Csak egy pillantást vetett a tükörben ácsorgó ázott verébre. Haja csapzottan tapadt arcára, az elnyúlt, plüss melegítőfelső már nem feszült teljesen derekára, a méregzöld rövidnadrág pofátlanul rövid volt. Gyors mozdulattal próbált valamit kezdeni kusza sörényével, de a feladat túl nagynak bizonyult az elkövetkezendő öt másodpercre. Lekapta a fekete törülközőt a közeli polcról és a bejárat felé indult.
- Mindjárt! – kiáltott ki.
   Útközben felpillantott az előszobafalon lógó órára. 22:53. A nyakát merte volna rá tenni, hogy valamelyik időérzékét vesztett nemzet esik be hozzá szórakozás vagy beszélgetés céljából, de ma nincs nagylelkű hangulatban. Talán, ha Francis az, talán hagyja beszélni, de a franciára nem vallott a sebei nyalogatása, így nem tartotta valószínűnek. Az utolsó reményt is feladva, hogy tud valamit kezdeni a barna lobbonccal, nyakába ejtette a törülközőt. Egy másodpercig csak állt a fehér biztonsági ajtó mögött, végül, nem engedve a további tétovázásnak, feltárta azt. Döbbenten bámult látogatójára.
   Gilbert nagy levegőt véve akarta elkezdeni az év szövegét, a világ legromantikusabb bókját, a történelem legtartalmasabb vallomását, az országok legédesebb hangján, de a lányt meglátva megüresedett az agya. Bambán bámult az égi tüneményre, hirtelen nevetségesnek érezte a magára húzott göncöt. Az ujjai között tartott rózsaszín virágocska megreszketett. Eddig tudta a nevét, most nem, de már abban sem volt biztos, hogy virágot hozott.
- Ez a tied! – lökte előre.
   Magában hangosan káromkodott.
Magyarország még mindig a döbbenet hatása alatt állva mérte végig a fiút. Poroszország láncinget viselt, hosszú, a földig leérő fekete köpenyt és fehér nadrágot, szintén fehér felsővel, melyen a Német Lovagrend ősi keresztje látszott. A vasat már ette a rozsda, az oldalán lógó vén kard csorba volt és a világos anyagon régebbi foltok ültek, mint a mai nemzetek legtöbbje. Régi volt, szakadt, elnagyolva foltozott és néhol véres is, de árasztotta magából a múltat, az emlékeket, egy leáldozott kor kiáltását. Gilbert esetlen arca szinte megfiatalította a fiút, ezüst haja csillogott a hold fényében, vörös szemeit lesütötte és azt a szerencsétlen virágot, úgy szorította, mint több száz évvel ezelőtt, pont úgy nyomorgatta meg a szerencsétlen szirmokat. Köpenyét meglibbentette az éjszakai szél. Egy pillanatra maga a világ is velük született újjá.
    Erzsébet gondolkodás nélkül lépett előre. Ujjait végigfuttatta az ősöreg vaskereszten. Behunyt szemmel érintette meg a karcolást, pontosan tudta, hogy hol keresse, hogy honnan pattant le az elvétett nyílvessző. Újra és újra simította bőrét a repedéshez. Sóhajtva dőlt a férfi mellkasának. A porosz közelsége megnyugtatta, a túlélt múlt nyújtotta magabiztosság, a megnyert csatákból eredő diadal, a könnyed gyermekkor, az első és nem múló szerelem.
   Gilbert lazán karolta át, magához képest meglepően esetlenül, de félt a pillanat megsemmisülésétől, hogy a lány elillan vagy hátrahagyja, mint annyiszor, vagy ismét megízlelheti a fém keserű ízét, a háztartási eszközök kemény ütését, Erzsébet földöntúli energiáját. Finoman markolt a selymes hajkoronába, majd arcát is a virág illatú tincsek közé rejtette. Olyan volt számára, akár a legkeményebb drog, egy végzetes szer, amit képtelen letenni, melynek újabb adagjáért, akár ölne is. Nagy levegőt véve szívta vele tele tüdejét. Reszketeg csókot lehelt az egyik loknira. Meglepetten nyalta meg ajkait.
- Ist das süß*? – suttogta letaglózva anyanyelvén. – Ráadásul eper – nyugtázta magyarul, nevetve.
   Erzsébet elvörösödve próbált kibújni a fiú öleléséből, de az nem engedte. Finom csókot lehelt a lány kivörösödött arcára.
- Ich liebe dich**! – mosolygott a zöld szemekbe, a szemekbe, melyek mindig a könnyű réteket idézték fel benne, mely számára egyet jelentett a legnehezebb láncokkal és a teljes szabadsággal.
- Ich weiß*** – vidult fel végre a lány. Végre teljes könnyedséggel tudott nevetni a zavart, bizonytalan vörös tekintetén. – Ich auch****! – beletúrt az ezüstös tincsekbe.
- Mit szeretnél ajándékba? – kérdezte Poroszország zsongó fejjel, az agya ha lehet, még üresebb volt, egyszerűen felmondta a szolgálatot és kérlelhetetlenül hallgatott.
- A virágom! – kapta ki kezéből és kedvesének hátat fordítva szúrta vizes tincsei közé. Szorongva fordult vissza. – De most inkább egy ázott macskára hasonlítok – állapította meg lemondóan.
- Meine Katze! – kacsintott rá Gilbert nevetve és végigsimított a lány haján. – De mégis mit szeretnél?
- Sadiq fejét, de az rá ér holnap is! – rántotta be Magyarország a lakásba.

Az emésztő tűz lángjai lassan nyelték el a korhadt rönköket. A tehetetlen fadarabok nyögve, recsegve, sírva váltak eggyé a maró halállal. Zokogott, de nem ellenkezett. Üvöltött kínjában, de menekülni nem próbált. Fájdalmas ugyan, de a forróság részévé vált. Por és hamu bizonyította, hogy valaha is létezett, hogy igenis volt, ott feküdt azon a szent helyen, amíg utol nem érte a végzet.
   Francis finoman mozdította meg elgémberedett lábát. Egy pillanatra úgy érezte magát, mintha őt is a lángok marnák, mintha maga is elporladna, mintha a teste égne és a lelke is vele pusztulna. Igen, valóban gyötörte a tűz, de ő nem lángolt sebesen. Nem. Őt sokkal inkább a korrózió kínozta, a lassú halál, a kínzó, sejtenkénti távozás. Nyakába zúdult a fojtó, sós tenger és képtelen volt kiúszni. Fuldoklott, már hosszú évszázadok óta fuldoklott. De partra lépni nem tudott, oly messzi! Vagy nem akar? Már nem tudta. Talán eleinte harcolt, de az óceán szépsége tagadhatatlanul vonzotta, a vadsága lebilincselte és a laza hullámok érintése, simogatása megőrjítette. Kétségtelenül elveszett, amikor a mélybe merészkedett.
   Ajkait finoman cirógatta a hűs bor. Újabb és újabb kortyokat tett magáévá, de az ízét nem érezte, aromája elveszett. Agya máshol járt. Ismét látta, ismét lejátszódott előtte. Anglia nem törődöm viselkedése, az üres kifogások, a kieső órák, a soha nem létezett projektek, az éjszakai kimaradások, az angol és dán reggel összefonódó ujjai. Arthur nem titkolt érdeklődése a férfi iránt, a mostani sűrű találkozók, a lopott mosolyok, nevetések, melyek nem hagyták nyugodni. 
- Merde*! – csattant fel és gondolkodás nélkül vágta földhöz a drága kristálypoharat.
Döbbenten rándult meg a bőrére csöppenő hideg cseppek fagyos meglepetésének hatására. Feleszmélve bámult a csillogó szilánkokra, a lakkozott parkettán lassan szétterülő, mélyvörös folyadékra. Sóhajtva csúszott le a földre, óvatosan nehezedett bokájára. Világos farmerjába azonnal beette magát a kesernyés ital. Minden különösebb indíttatás nélkül nyomta ujját a kiömlött borba, értelmetlen szöveget, logikátlan ábrákat vésett a múlékony táblára, mely menten el is nyelte azokat. Olyan volt, akár az igazi szavak, még meg sem születtek semmivé lettek vagy hazugsággá korcsosultak, hogy aztán elpusztuljanak. Anglia soha nem ígért neki semmit. Tényleg semmit. Sem szerelmet, sem hűséget, sem barátságot vagy szimpátiát. Napról napra éltek vagy együtt vagy mással. Kapcsolatuk nem láncolták olyan bilincsek, mint összetartozás vagy szeretet, soha nem mondták ki, hogy egymáshoz tartoznának. Mindig azt tették, ami jól esett. Francis mégis úgy érezte, hogy lassan felőrlődik, hogy elege volt az ingadozásból, a folytonos változásból, az új nap hozta új kedélyekből. Nem akart mást, csak végre nyugalmat, magához kötni az angolt, ha az kell! Azt hitte, hogy az összeköltözés, a közös munka, környezet, a közelsége végre „megszelídíti” Arthurt! Hogy végre oldódik a fene nagy makacssága.
   Franciaország legnagyobb hibája tagadhatatlanul az volt, hogy képes volt beleszeretni, hogy vágyott a férfi után, hogy szerette a közelében tudni, hogy nem akarta elengedni. A másik pedig, hogy bemesélte magának, hogy ez kölcsönös, csak a briteknél nem erény az őszinteség, az érzelmek kifejezése pedig alantas tett, kiváltképp, ha az érintett francia.
   Kíváncsian szorított ujjai közé egy nagyobb szilánkot. Az üveg tompán ragyogott, szélei a szivárvány különböző színeit öltötték magukra. Gyönyörű, de oly veszélyes.
- Mi jobb benne, Angeleterre?– sóhajtotta lemondóan.
- Mégis kiben? – szakította meg a tűz recsegését a viszontkérdés.
Francis döbbenten nézett fel, ajkai egy pillanatra elnyíltak.
   Arthur közelebb lépett. Hosszú, bőr csizmája egészen a térdéig felért, halkan csörögtek a szárán függő arany veretek. Fekete nadrágja ráfeszült karcsú lábaira, de a kívántnál lényegesen lejjebb érő felöltő elrejtette a fiú combját. Az előbb említett darab vörös volt, mélyvörös, akár a vér, a frissen kiontott vér. Aranyláncok sokasága hálózta be, mintha az angol erei testén kívül is folytatódnának. A lobogó tűz fényében kergetőcskézve ragyogtak fel a láncszemek, végig szaladva a csipkés, selyem ingen, felváltva csillogtak, szabálytalan sorrendben, mégis mintha Arthur szívének ütemére áramlottak volna. A nyakából a fodrok úgy ömlöttek alá, akár egy zúgó, a legszebb fátyolos vízesés. A kabát fekete szegélyei kellemes kontúrt adtak a költeménynek. A fehér, hatalmas, könnyű tollak lazán táncoltak, borzolódtak össze a szoba szinte mozdulatlan levegőjében, itt - ott összekeveredve az aranyló tincsekkel. Anglia oldalán nehéz kard lógott, a hamisítatlan penge, mely annyiszor feszült a francia fegyvereinek. Látszólag zavarták a szemébe logó óarany gyöngysorok.
   Francis nyögve dobta el az üvegszilánkot, melyet időközben kis híján összeroppantott, de az ellenkezve vágta fel fehér bőrét.
   Arthur sóhajtva szelte át a szobát, hirtelen térdelt le a franciával szemben. Finoman szorította tenyerébe a másik vérző ujját, majd a francia legnagyobb döbbenetére az arcához simította.
- Sajnálom- motyogta el alig érthetően, zavart pillantását a padlóra szegezte, makacsul ellenállva a kísértésnek, hogy felnézzen.
   Francis tanácstalanul fürkészte kedvese arcát. Nem tudta, hogy mi volna helyes. Hogy most mi van? Haragudhat tovább? Akart, annyira, de annyira mérges akart lenni. Szerette volna elűzni a melegséget, a torkát mardosó kétely fölött elhatalmasodó nemtörődömséget, a vágyat, amit ebben a percben érzett, a vonzalmat, amit az angol a puszta tekintetével gerjesztett benne, vagy azt az ellenállhatatlan késztetést, hogy megérintse. A régi kosztümön már nem is mert végignézni, túl sok mindent indított el benne. Szabad kezével végigsimított az angol puha bőrén, Arthur jól érezhetően rándult össze, de nem húzódott el. Ugyanaz a férfi viselte a kalóz uniformist, mint ötszáz éve, mégis teljesen másképp festett. Itt-ott lógott rajta, a nadrág hosszú volt és a fékezhetetlen tekintet, most zavartan ragyogott rá, volt benne valami hihetetlen báj. A szilaj vadságot törékenység váltotta fel, de mindez csak a látszat. Tudta, hogy Anglia jelenleg sem kívánt ellenség. Számára végképp nem, akármennyire is szeret harcolni vele, akármennyire is hiányoznak az állandó csetepaték, na nem mintha most az eltűnésüktől kellett volna szenvednie, de új arculatot öltöttek.

   Franciaország zavartan sóhajtott fel. Ezúttal ő spilázta túl a dolgokat, de Dánia még sem hagyta igazán nyugodni.
- Ebben segített? – kérdezte a nyilvánvalót.
- Christensen? – konkretizált zavartan Anglia.
- Dánia – javított önérzetesen Francis.
Arthur ajkaira ismeretlen mosoly ült ki a francia zavarát látva. Tagadhatatlanul jól esett neki a másik féltékenysége, aminek a francia haragjának enyhülését kellett jelentenie.
- Igen, lejártuk a lábunk, nehéz volt, de megvan a tied is, ha nosztalgiázni támadna kedved – felelte meglepően szelíden.
Francist valahol zavarta, hogy jóformán sose látja ilyen nyugodtnak és mondhatni, hogy kedvesnek szeretőjét, de valahol el is varázsolta.
- Merci! – suttogta megkönnyebbülten és óvatosan megérintette az egyik könnyű fodrot. Emlékek ezrei rohanták meg. Újra érezte a sós tenger édes illatát, az ezüst éremként elterülő teliholdat, a ragyogó csillagok förgetegét. Az ütközetek puskaporos szaga hirtelen tört elő, a hajó megnyugtató ringatózása, az együtt töltött éjszakák, tisztán emlékezett az átmulatott estékre, a bolond fogadásokra, a pallóról letáncoló félrészeg Gilbertre vagy a táncosokat megszégyenítő ügyességgel a korláton egyensúlyozó Angliára, ahogy végül Antonio borítja be a vízbe, a gyorsan váltott szomjas csókokra, az egymásba maró kardok dallamára, az ágyúropogás mély üvöltésére, Arthur kacagására, érzéki vagy éppen pocsék dalainak színes skálájára, a szenvedélyes egymásra találásaikra egy-egy vesztes vagy éppen győztes ütközet után, a láncra verve töltött hetekre vagy a delírium szélén való fetrengésre a Storm fedélzetén. Tökéletesen előtte volt Anglia harsány nevetése, kipirult, boldog arca, semmi bánat vagy szenvedés, csak az aznap, az éjszaka, senkit nem érdekelt a holnap, egyszerűen egymás karjában aludtak el, hogy aztán másnap a korábban ébredő megkötözhesse vagy szimplán leszúrja a másikat, de Arthur esetében az sem volt ritka, hogy Francis a kikötő közepén vagy egy ismeretlen szigeten tért magához.
   Mosolyogva tért vissza a villa meleg nappalijába. Tenyerét a fiú arcára fektetve hajolt közelebb, lassan emelkedtek térdre, a szoba fullasztóan meleg volt. Anglia lehelete égette az arcát, égő, zöld tekintete megőrjítette. Arcukat pár centi választotta el csupán. Légzésük fokozatosan változott felszínessé. A múlt és a jelen, mintha csupán egy pillanatra is, de találkozhattak volna. A 17. század ördöge és a 21. század egyik hatalmának egyesülése.
   Francis lassan hajolt még közelebb. Hányszor akarta elmondani ennek a szélhámosnak, hogy szereti? Hányszor akart csak egy kicsit közelebb lenni hozzá? Egy igazi csókot egy felszínes találkozás helyett? Önelégült mosoly ült ki arcára, tisztán érezte, hogy Arthur már nem vesz levegőt, képtelen. Készen állt elragadni a maradékot is. Érezze csak őt! Felső ajka csak egy pillanatra érintette az angolt, a fiú szomjasan kapott utána, de ő visszahúzódott. Anglia szemei neheztelve villantak rá. Ismét találkoztak, de megint csak gyötörte a fiút, csupán súrolta, majd eleresztette. A brit gyűlölködve meredt rá, de engedett a harmadik csapdának is. Felszínes rövid csók volt, aztán a francia pofátlanul hátrahagyta. Arthur morcosan lépett közelebb, hogy végre átvegye az uralmat. Mohón tapadt a másik ajkaira, de szinte abban a másodpercben kínlódva nyögött fel és a másik nyelvére harapott. Hirtelen ugrott hátra, Francis felszisszenve tért magához. Döbbenten meredt maga elé, majd az angol térdére, melyből patakokban folyt a vér. Üvegszilánkok ragyogtak a mélyvörös folyadékban, a fehér bőrbe ágyazódva. A pohár...
- Ez mégis mi a...?! – Arthur zihálva meredt az összetört kristályra, mely borban úszott a parkettán, mely eddig köztük terpeszkedett, de vakok voltak észrevenni. Voltaképp fel nem foghatta, hogy eddig, hogy kerülte el a figyelmét. – Hogy lehetsz ennyire hülye?! – rivallt rá.
- Sajnálom! Tényleg! – ismerte el Francis. – Jóvá teszem! Hozok egy csipeszt! Két pillanat alatt megszabadítalak tőle! - pattant fel, de az angol már előtte állt.
Ujjai a kard markolatára simultak és ezúttal egy igencsak ismerős arckifejezése mutatkozott meg, szemei elsötétültek.
- Várj már! – nyögött a francia kezeit maga elé kapva.
- Megszabadítalak én valamitől! – üvöltött Anglia és előre lódult.
Francis elsápadva meredt a fényes pengére.

***

Az üvegszilánk halkat koppant az üvegtányérka alján, hogy csatlakozzon társaihoz a vöröses tengerben. Arthur rezzenéstelen arccal tűrt, csak a szemei lángoltak fel vagy kósza könnyek keretezték, de hangja nem volt.
   Francis bűnbánóan feszült neki egy újabbnak, hogy kirántsa. Fájdalmasan és kínlódva szakadt ki a húsból, még egy sebet hagyva, de a brit meg se rezdült, csupán tenyerei szorongatták görcsösen a kádat.
- Miért pont „B”? – szakította meg a haragos csendet a francia az ingén tátongó vágásokra utalva.
- Bloody wanker, bastard, esetleg Britannia, de a B-ben meg van az F írsásjele, így a frog - ot is jelentheti. Választhatsz! – adta az egykedvű választ.
Ismét hosszú hallgatás állt be, csak a villanykörte zúgott halkan.
- Mondtam, hogy sajnálom! – kontrázta sokadszorra a vendéglátó.
Bűnbánóan lesett a szétszakadt nadrágra, bár a többi vágás között csak a szakavatott tudta kiszúrni. Lelkiismerete még jobban égette, ha a sebes térdre pillantott, bár már helyenként el is kezdődött a gyógyulás folyamata. Az utolsó szilánktól is megszabadítva szerelmét, óvatosan letörölte a lábát.
- Akkor meg is volnánk! – mosolygott rá.
- Ok – lökte el magát a peremtől és a kijárat felé indult a másikra rá se nézve.
Hülye ötlet volt hallgatnia a poroszra! Még neki volt bűntudata! Ő mindent megtett...  
A hirtelen lecsapó kéz rántotta vissza.

- Mi van?

Francis időt nem adva neki húzta magához, karjai szorosan ölelték, menekülést nem engedve.

- Mit akarsz? – Arthur azért megkísérelte a szökést.

- Mit szólnál, ha megküzdenénk a hét tengerrel? – kék szemei szinte égették a férfi arcát.

- Tenger? – Kirkland megütközve meredt rá.

- Meglovagolod a hullámokat! – mosolygott rá és gyengéd erőszakkal húzni kezdte.

- Várj már! Mi? – hápogott.

- Tenger! –intett a sarokkádra és megnyitotta a csapot. – Hullám! – rántotta magára a megszeppent britet és elhelyezkedett újdonsült medrében, hogy teljes erejével ostromolhassa meg az anglikán partokat.


   Norvégia céltalanul bóklászott, immár órák óta. Nem tudta, hogy mi viszi, vagy, hogy tulajdonképpen hova is. Csak ment, ülni képtelen volt, a szoba vagy jégveremként funkcionált vagy szauna módjára perzselt. Ha nem gyújtott be, az előbbi, ha igen az utóbbi. Nem tudott bent maradni. Testét már rázta a hideg, de valahol a fáradságtól is reszketett. Erőlködve gázolt a térdig érő hóban, de nem érzett késztetést a megállásra. Otthon úgy se várja senki, itt pedig az éjszakát is eltöltheti, ha végképp nem bírja tovább, de ebben nem tudott hinni. Közönnyel szemlélte a háta mögött hagyott városi fényeket, az apró világító pontokat, mintha csak egy nyaklánc szakadt volna szét. Kicsi, ragyogó gyöngyszemek a világ fényes koronáján, ami most túlzás nélkül hidegen hagyta. Tovább bóklászott az örök zöldek terebélyes gyűrűjében, néha elgondolkodva simított végig a rücskös törzseken, az időrágta, gyantától ragacsos és illatos fákon. Határozottan szerette őket, sokat meséltek, nem voltak restek történeteket regélni, mégis hallgattak az ostobák előtt. Őket nem zargatják bolondok, emberek vagy országok. Ahogy mostanában őt sem. A nyakába szakadt szabadság kissé kényelmetlennek bizonyult, teendőit viszonylag rövid idő alatt letudta, a többi maradt a pihenésre, de a rengeteg rá váró könyv és elfoglaltság ellenére így is többlet volt.

   Már elkészült a következő két hónap beszámolóival, persze a változás jogát fenntartva. Megreszketett a csontjaiba maró hidegtől, már bánta, hogy nem vett még egy pulcsit, de visszafordulni mégsem akart. Minél távolabb otthonról! Valami hiányzott és már hetek óta nem tudott rájönni, hogy mi. Álmatlanság gyötörte, de a plafont pásztázva nem lelte a válaszokat.

   Tino csak mosolygott, ha kérdezett és rébuszokban beszélt, Berwald pedig bölcsen hallgatott. A hó, mint egy varázsszóra kezdett hullni, vékony fátyolt csalva az égre. Lukas lassan hajolt előre, hátha így kevésbé tud a játékos, hideg szél bejutni a kabátja alá.

   Vörös ujjai közé szorította a friss, könnyű havat. Hanyag mozdulattal dobta a sötét égbolt felé. A kristályok ragyogó fény képében lőttek ki. Nevetve, egymást kerülgetve keringőztek, majd versenyezve érték el céljuk, hogy birtokba vegyék a feketeséget és báli ruhát csaljanak a meztelen csillagokra. Királynőként tűnt ki a csodálatos Andromeda, könnyű, áttetsző kék és fátyolos zöld alkotta estélyijét. Lukas nyögve hajolt előre, a világ táncra perdült az égitestekkel együtt, a norvég kezét megragadva, de az képtelen volt követni. Semmit nem erőltetve evickélt el a közeli fáig, törzsének dőlve bevackolta magát, a tüskés ágak kellemesen körbe ölelték, de bőrét nem sértették fel. Aludni továbbra is képtelen volt, de a ruháját áztató víz jól esett neki, megadóan csukta le királykék szemeit, melyekben, ha igazán figyelt az ember, felfedezhette az ősök szellemét, a kavargó varázslatot, a természetfelettit, a nyugvó fényeket.

Légzése lelassult. A felszínes álmok birodalma mégis befogadta, de újra és újra ki is vetette. Hol a hideg rázta, hol sütötte a láz, hol a nevét üvöltötték. Ám ő inkább visszalépett, de a kapu soha nem záródott be mögötte, készen állt hirtelen távozására.
- Lukas!
   A kiáltás szilánkosra törte a vékony jégréteget, melyen eddig egyensúlyozott, riadtan kapott a perem után, de ujjai lecsúsztak a tükörsima felületről, tehetetlenül zuhant el. Az üvöltő szél szőke tincseibe kapott, vadul karmolt kék kabátjába, a föld forogva közeledett és visszavonhatatlanul húzta a fiút. Norvégia megbénulva figyelte végzetét. Rettegett, életében nem rettegett még így, de üvölteni képtelen volt, egy árva hang nem jött ki a torkán. De szólítani sem tudott volna kit, agya kiürült, teste megbénult. Az alatta terjedő sötétség egyre nőtt, lassan elnyelve őt is. Karjaira, majd lábára csavarodott, szinte megfojtva szorult nyakára, ölelte körül a derekát.
- Kér... – próbálkozott, de a hangja elcsuklott.
   Arcán kúsztak fel az aljas indák, nyögve rántotta meg testét. Képtelen volt szabadulni, a feketeség mindent elnyelt, csak az eget nem, azt az átkozottul kék eget. A világító kék szempárt.
- Dánia! – üvöltötte, ahogy a torkán kifért és a világ egyszerűen megszűnt.

   Szemei felpattantak, lihegve bámészkodott körbe, de minden csak foltokban tárult elé. Riadtan döbbent rá, hogy a teste nem éri a földet, a fa nincs mögötte. Pánikba esve kezdett kapálózni, a rászoruló valamit ütni.
- Nor! Nyugodj már meg! Lukas! Hej! – háborodott fel elrablója.
Ledermedve bámult,  lassan kitisztulva a dán arcába. Christensen óvatosan tartotta, a táj tempósan haladt körülötte.
- Van saját lábam – jelentette be a magához térő és azonnal ficeregni is kezdett.
- Igen, vannak, jókora jégtömbökkel a végein. Teljesen át vagy fagyva, tegyél le az egyedüli közlekedésről – mosolygott rá pimaszul Dánia. – Mellesleg mit kerestél itt? Jól vagy? – fogta hirtelen aggódóra.
- Sétáltam.
- Több kilométert? – csodálkozott rá.
- Nem vagyok bekorlátozva – összébb húzta magát, mert kifejezetten zavarta a másik kínos közelsége.
- Ezek szerint mégis – mérte végig látványosan Chirstensen. – Ettől legközelebb kímélj meg! Halálra ijesztettél! Egyszerűen eltűntél! Azt se tudtam, hova rohanjak!
- Ahogy én sem az utóbbi három hétben! – válaszolt rezignáltan Norvégia, és, bár a hangja rezzenéstelen volt, a szemeiben megbántottság, félelem ült.
   Dánia ellenkezni akart, de a tekintetét meglátva elgyengült és kénytelen volt belátni, hogy igaza van.
- Bocsáss meg! – lehelt óvatos csókot a fiú homlokára. – Most már itt leszek! Nem megyek sehova! – ígérte. Aggasztották a norvég szeme alatt terpeszkedő karikák, a meggyötört arc. – Aludj csak!
   Lukas nem felelt, csak megrázta a fejét és szeretője kabátjába rejtette.
- Kérlek! Nem megyek sehova! Együtt leszünk! – szorította meg a másik kesztyűs kezét.
A szállítottnak csak most tűnt fel, hogy tenyere és ujjai már nem égnek. Vastag, szövet kesztyűbe csomagolták, még a férfi végtagja csupasz. Elvörösödve markolt a kabátjába és rejtette arcát a másik nyakába, illetve szöszös sálába.
- Idióta! – suttogta. 
   Dánia halkan felnevetett, majd finoman simogatni kezdte a hátát és dúdolni kezdett. Mély, kellemes hangja bejárta a tájat.  De hogy mit is? Lukasnak már fogalma nem volt, pillanatok alatt visszazuhant az álmok birodalmába.

   Christensen vastag takarót húzott a mélyen alvó Lukasra. Mióta megtalálta, jóformán alig volt ébren. Dánia kényelmesen támasztotta hátát a jókora párnának. Nem így képzelte a Valentin napot, de imádta.
    Norvégia halkan szuszogott, valószínűleg tudtán kívül karolta át a dán derekát, de egy  pillanatra sem engedte el.
    Finoman simogatta kedvese hátát, most tört rá csak igazán, hogy mennyire is hiányzott neki a másik közelsége. Puha csókot nyomott a szőke tincsekre. Tenyerébe szinte lyukat égetett az apró kereszt, a mai nap állítólagos csúcsa, a több száz éve eltört jelkép, melyért hetekig rohangált, hogy ezzel elkeserítse és magára hagyja, akit egész végig boldoggá akart tenni.

    Gilbert és Arthur sokat segített neki, de így is igazi küzdelem volt, hosszú és nyűgös. Ma reggel már nem bírta tovább, mikor az utolsó pillanatban ráakadtak a kívánt tárgyakra, egyszerűen elrángatta őket, talán ezzel  bajba is sodorva mind a kettőt. Hihetetlenül ostoba volt. De a kincs megvan és, ha nehezen is, de megjavították. Mosolyogva tűzte az apró csatot a helyére, a fényes új mellé a kis matt régit, de számára sokkal drágábbat, mely hordozta a közös múltjukat.

1/* Ez édes?
1/** Szeretlek!
1/*** Tudom
1/**** én is
2/* (merde) Basszus!