Az önzés ára

  Ígérem, hogy lassan növelem a vígjáték adagom és visszatérek a könnyedebb műfajokhoz, mostanában valamiért inkább a régi stílusom kívánkozik felszínre. *Vér, vér, vér és vér!!*
  Szóval itt volna legújabb karmazsinban *Eilith-féle állandójelző* gazdag művem. Kedvenc szerelmi háromszögemmel a főszerepben! *--* Megpróbálkoztam a Sweet Devil karakterekkel, de nálam inkább csak simán devil. Ajánlom Black és Virág figyelmébe! ;)  De Katie sem maradhat le a listáról!  Öljünk együtt heta szereplőket! xD (Avagy Anglia halálán nem tette túl magát.)


Az önzés ára


Fandom: APH, SweetDevil, elég AU
Párosítás: Alfred x Arthur x Francis
Korhatár: 12
Jellemző: angst, szereplő halála
Rövid tartalom: "A kristályos pajzs csilingelve tört darabokra. A szivárvány minden színében ragyogva hullott szilánkokra. A mennyet őrző kő tehetetlenül repedt szét. A tiszta ragyogás fáradtan sötétedett meg, szennyeződött be.A démon nevetve suhant át rajta. Szeme előtt egyetlen cél ragyogott, és akadályát már nem látta a beteljesülésnek. Egyetlen életért jött, egyetlen angyal feje hull ma a porba."
Egy szerelemi háromszög mindig valaki önzéséből fakad, vagy egy személyéből vagy kettőéből, de akár mind a hároméból is. Ám néha meg kell fizetnünk ezt az árat. Alfred lerója a tartozását, de Francis és Arthur nem voltak felkészülve ekkora árra, ám ez a törlesztés nem elkerülhető.




   A kristályos pajzs csilingelve tört darabokra. A szivárvány minden színében ragyogva hullott szilánkokra. A mennyet őrző kő tehetetlenül repedt szét. A tiszta ragyogás fáradtan sötétedett meg, szennyeződött be.
   A démon nevetve suhant át rajta. Szeme előtt egyetlen cél ragyogott, és akadályát már nem látta a beteljesülésnek. Egyetlen életért jött, egyetlen angyal feje hull ma a porba. Éjfekete szárnyai rossz ómenként terültek el a paradicsom kék egén. Teljes pompájukban süvítettek a levegőben, majd hirtelen csapódtak össze, félelmetes erőt sugallva, hogy aztán ismét kitárulva nyeljék el a fényt. Ölni vágyása gyilkos méregként szántott át a birodalmon, tapogatva kereste az áldozatot. A mozdulatlan békét ő zavarta meg.
   A férfi a démont várta, tógájába beletéptek az indák, tincseit meg-meglibbentették. Angyal volt, a legszebb, de szemeiben határozottság égett, ma készen állt akár ölni is. Elrúgta magát a földtől.
   A behatoló hirtelen csapta háta mögé szárnyait. Zuhanni kezdett, szélsebesen előre, őrült mosoly ült ki arcára. Éles körmei villám gyorsan csaptak le, szorosan karolta át ellenfele vállait, de sebeket nem ejtett rajta, a matt fekete és ragyogó fehér tollak suhogva keveredtek össze. A sötétség teremtménye valósággal elnyelte a másikat.
- Kezedbe adom a fejét – suttogta az angyal fülébe, ujjai végigjárták a gerincét.
A fény lénye nem válaszolt, lehunyta szemeit és felemelte csuklóját. A vékony végtagon vaskos ábrák sorakoztak. Isteni büntetés, büntetés, mert tabut sértett, mert odaadta magát egy társának, mert szerelmi viszonyt létesített a franciával, mert megérintette őt.
   A szörnyeteg arca eltorzult, kék szemei fagyosan csillantak meg. Azért lépett át, hogy megölje az egyetlen akadályt, hogy magával vigye ezt a férget, hogy elvegye, amit akar. „Elárulták”- csengett fülében a szó. Elárulta, pont ő.
   A megbélyegzett angyal kardot rántott. Nem a démont várta és végképp nem megy el vele. Francist fogja megvédeni. A büntetés ellenére, mely lekötötte ereje több, mint felét, harcolni akart.
   A hátbaszúrt harmadik ereiben felforrt a vér, agya megüresedett, szemeit lehunyva eresztette el a másikat. Szívét új érzés uralta, a nevét nem ismerte, de mióta először látta a férfit, gyakran jelentkezett, de ma százszor erősebben. Fekete pillái hirtelen pattantak fel, karmait meggörbítve vetődött előre, velőt rázó üvöltés kíséretében csapott le egykori szeretőjére.
   

   A fekete kövön sűrű vér folyt szét őrjítő lassúsággal. Lustán, lomhán nyelte el a sötétséget, és a csapdájába esett fehér tollakat. A pihés söpredékek nem próbáltak menekülni, ellenkezés nélkül váltak eggyé a halállal. Nem volt miért élniük.
   Halk sóhajtás kíséretében szaladtak ki Alfred fogai a férfi nyakából. Az egyetlen dolog, mely még összekötötte őket, egy vékony csík volt csupán, a démon ragadós nyála, mely opálosan ragyogott, de a benne ülő vörös testnedű beszínezte, ám ez is elszakadt, lecsöppent.
   Az agyarak távoztával újabb karmazsin szökött a felszínre a fehér bőrt bemocskolva. A fiú unott mozdulattal engedte el a testet. Áldozata már nem lélegzett, nem nyögött vagy kiáltott, hang nélkül rogyott össze, akár egy bábu. Hiányzott belőle a szilárd váz, az inakat összetartó erő, a lélek börtöne, a test vezérlője, az élet. Élettelenül rogyott össze, mint egy marionett. Mestere hátrahagyta, nem is igazán a játékos akarta eldobni, de ha a madzagokat elvágjuk, az eszköz használhatatlanná válik.
   Alfred pont ezt tette most, megszabadult egy bosszantó játéktól, egy zavaró tényezőtől, mely nem hagyta aludni, mely elvette álmait és bizonytalanságot csempészett a létébe, visszavette igazi énjét a rabló férfitól. Végignyalta véres ajkait. Egykedvűen vette tudomásul, hogy az átlagos sós íz tölti be száját. Az angyaltól valami mást várt, valami földön túlit, az erő esszenciáját, a tisztaság aromáját vagy a pusztuló lélek édes csókját, de a vér, az csak vér.
    Hanyag mozdulattal pöckölte le az arcára tapadt tollat. Morogva pillantott végig saját ruházatán. A mocskos angyal nem összefröcskölte? Mindenét az átkozott vörös lötty borította. Dühödten rúgta odébb a lábához érő, letépett, csonka szárnyat. Pánikba esve meredt a hullára. Nem érezte magát könnyebbnek, nem kapta vissza, amit a tolvaj ellopott, szíve keservesen lüktetett. Szaporán, ahogy a levegőt is kapkodta. Nem tudta mire vélni, mi kínozza. Toporzékolva lépett közelebb. A fiú a halálban is megátkozta volna?  Vagy még élne? Leguggolva nézte a sápadt arcot.
   A zöld szemek vakon néztek vissza rá, hiányzott belőle a tűz, mely magával ragadta a démont, mely miatt először elrabolta. Nem csillogtak, nem gúnyolták ki, mint akkor, nem csinált az ég világon semmit. Zöld volt, vesztében is természetellenesen zöld és mély, de a tenger kiapadt, már csak a korallzáltonyok sokasága köszöntött vissza, melyeket most vér mosott. Az angyal fél szeme ugyanis a vérbe süllyedt, a rétek füvét vörös színezte be, mintha karmazsin eső hullt volna, de nem próbálta kipislogni, nem zavarta, már nem. Ahogy elnyílt ajkai sem. Bölcsen hallgattak már és fognak is a végzet hajnaláig, még el nem porladnak.
    Alfred óvatosan futatta végig rajtuk egy ujját, hányszor csókolta őket a másik akarata ellenére, hányszor látta őket maga előtt. Már nem szökött ki rajtuk üvöltés a kíntól vagy bánatos sóhaj, kéjes szavak vagy maró gúny.  Arany szőke tincsei, mely nem volt ritka az angyalok között, az övé mégis ragyogóbb volt az összesnél, kócosan lógtak. Ez nem változott, ennyi élő maradt a fiúban. Teste ernyedt, törékeny volt, végtagjai mellette feküdtek. Nyakán harapott, mély seb tátongott a törött csigolyákat szabadon hagyva. Hátából az égnek meredtek egykori szárnyainak csonkjai. Egy-két kósza, véres tollból tevődött össze. Árnyéka sem volt a kristályos, fátyolos, óriás csodának, mi egykor volt. Összemart mellkasa már nem süllyedt vagy emelkedett. Szíve csupán volt, de nem létezett, eladta. Eladta egy Alfrednál sokkal nagyobb démonnak. Egy féregnek, ki tógában flangál és angyal szárnyakat visel, ki jónak látszik, de romlásba taszít, az ördögnek magának.
   Arthur éleseszű és ravasz volt, szent lénye ellenére könnyen játszott másokkal és verte át őket. Néha közelebb állt a legmocskosabb démonhoz, mint a saját születéséhez. Mégis hagyta magát naponta becsapni, elhagyta őt egy alantas senkiért. Ellopta magát az ördög szívét, hogy a sajátját másnak adja. Alferd keze ökölbe szorult. Miért? Nyögve hajolt közelebb, hogy még egyszer utoljára érezhesse a másik közelségét, ahogyan tenyerébe simult az élettelen arc. Az arc, melynek egyetlen rideg pillantása vérét szította, az ajkak, melyek annyiszor átkozták, mégis számtalanszor lettek a férfié, és a szempár, melyből egy volt a földön, melyből több nincs és nem is lesz, a zöld tekintet mélyén maga a tenger élt, mely elnyelte magát a démonok királyát is.
- Mit tettél?! – szakította ki gyászából az üvöltés.
Mosolyogva pillantott fel az angyal opálos szemeibe. A mélykék párt fellegek tarkították, hosszú, viharos esőt ígérve. A férfi imbolyogva lépett közelebb. Tekintete egyre üresedett, mozgása fokozatosan esett szét, koordinálatlanná vált. Gyönyörű arca eltorzult. Az ördög maga jött el Arthur temetésére.
- Megölted – lökte oda foghegyről Alfred és felegyenesedve átlépett a holttest felett, bele a karmazsin tócsába.
Edzőcipője elmaszatolt nyomokat hagyott.
- Saját kezűleg tépted ki a szívét – nevetett a francia elgyengült képébe.
- Fogalmad nincs a szerelemről! – üvöltötte magából kikelve.
- Lehet. Nekem a birtoklása is elég lett volna – körvonalai hirtelen mosódtak el, majd Francis mögött öltött újra alakot. – Azt mondtam, ha nem teszel le róla, nagy árat fizetsz! – suttogta a fülébe.
- De milyen ár ez? – csattant fel hátra fordulva, de a semmibe bámult.
- Az önzésed ára – felelték mögüle.
- De ezt magad is elszenveded! –kétségbeesve kapaszkodt egy szálba, mintha ez visszahozhatta volna a fiút.
- Nem fizetek ki semmit, ami nem az enyém. Sőt, egyáltalán nem fizetek, elveszem, amit akarok! – ujjai egy másodpercre érintették a hullámos, szőke tincseket, majd távolabb tűnt fel.
- Miért nem tudtad egyszerűen elvenni? – Francis közelebb lépett halott szerelméhez. – Miért? – üvöltött.
- Mert erősebb volt nálam – a test mellett megjelenve lopott gyors csókot a vágyott játéktól. – Ha megtörni nem tudom, hát összetöröm – egyszerűen köddé vált.
- Meggyilkoltad! – suttogta a táj.
Francis reszkető térdekkel lépett a férfi mellé.
- Arthur – nyögte. – Kelj fel! – zokogva rogyott előre. – Kérlek! – dideregve simított végig a halott arcon. – Kérlek! Te ennél erősebb vagy! Nem győzhet le! Megígérted! – könyörgött számonkérően. – Nem hazudhatsz! Most nem! Ebben nem! – fulladt el hangja.
A fiatal tekintet némán meredt rá, nem felelt, a kérlelés meg nem hatotta, a könnyek már fel nem ébresztették. Megszűnt, tovább lépett. A létét biztosító porhüvely eltört, vissza vonhatatlanul sérült meg.
- Támadj fel! Nem te meséltél folyton a főnixekről?! Nem te hittél a visszatérésben?! – kiáltott eszelősen.
- Francis! – suttogta a szomorú hang.
    Az említett hirtelen fordult hátra. Matthew lila szemeiben fájdalom csillogott, feszengve nyújtotta felé reszkető kezét. Háta mögött lassan bukkantak fel a többiek is. Kiku, Ludwig, Gilbert, Agnes megrendülve álltak meg. Csapongó gondolataiknál csak gyászuk volt erősebb.
    Francis közelebb hajolt a testhez. Tenyereit dideregve nyomta a langyos vérbe, újabb könnycsepp folyt végig szép arcán.
- Még meleg – lehelte megtörten.
Ujjai közt társa élete folyt át, óvatos mozdulattal nyúlt a test alá, hogy felemelhesse.
- Fran...! – Ludwig viszolyogva szólt rá, de Kiku leintette.
    Bizonytalanul egyenesedett fel. Arthur végtagjai esetlenül lógtak, feje hátracsuklott. A francia nyögve harapott a szája szélére. Zihálva szorította magához az ismerős testet, magába szívta a keserű, de mégis oly édes vadvirág illatot, végigsimított a szőke tincseken, finom csókot nyomott a hideg ajkakra, egy utolsó reszketeg búcsúcsókot, a világ legfájdalmasabb és legdrágább csókját lopta el, a legeslegutolsót egy halott ajkairól.
- Au revoir, mon vie!* – suttogta homlokát a másikénak támasztva. Nem égette arcát a fiú lehelete, meg se mozdult, a halál merev maszkja szilárdította meg.
   Gyorsan fordult meg, Ludwig elé vágtázva, óvatosan adta át neki a testet. Lassú mozdulattal emelte ki a rózsát ábrázoló medált Arthur nyakából, majd reszkető kezét a szemhéjára fektette és lassan csukta le őket. Szíve hangosan hasadt meg, ahogy az örök tengerek kiapadtak, elsüllyedtek.
   Rohanva kapta ki a vérből Kirkland kardját. Ajkaihoz érintette, majd a láncot a markolatra csavarta. Szárnyai szinte kirobbantak hátából, hogy erőt adjanak bosszújának. Nehéz ugrással lökte fel magát. Teste, mintha acélból lett volna.
- Mégis, hova mész? – Gilbert hirtelen ragadta meg bokáját.
Dühödten rántotta el a lábát.
- Megfizetem az önzés árát! – felelte magára találva.
- Azt hiszem, nekem is van némi tartozásom – mosolygott rá erőtlenül a porosz.
- Hogy rólam már ne is beszéljünk! – Antonio a nehéz bárdot megemelve bontotta ki szárnyait.
- Hajtsuk inkább be! – lépett előre Christensen.
Francis erőtlenül bólintott. Lehetetlent nem ismerve vette célba a pajzson tátongó hasítékot. Hajtotta a bosszú és a fájdalom, testét súlyok húzták le, láthatatlan láncok tartották vissza, melyek másik fele a túlvilágba nyúlt, hol egy halott lélek nyakára szorultak. Minél gyorsabban akart visszatérni, hogy ne fojtogathassa tovább a hatalmas távolság, hogy magához húzhassa, de előbb átutalja a démont is. Fülében visszacsengtek a szavak, Arthur reggeli szavai kísérteni fogják még él. Finom csókot nyomott az angol bőrére égetett jelekre. Majd nevetve érintette hozzá a sajátjaihoz. Mosoly mögé rejtette bűntudatát. Ám partnere rá nem jellemző módon bújt hozzá, arcát a francia mellkasának támasztotta.
”- Nem mondom el többször – vörösödött el. – Én azt hiszem, szeretlek! – nyögte ki és ellökve a másikat vágtázott ki.”
- Bár soha ne is mondtad volna! – morogta maga elé Francis a jelenbe visszatérve.

* Viszontlátásra, életem!