Light

   Hát, a pénteki friss is itt volna, ha kissé megkésve is. Mostanában el vagyok csúszva mindennel vagy sokkal inkább lemaradva. Hamarosan kivégzem az Amer Hitét is. Ismét érdekes témát feszeget a könyv, de a címből kitalálható, hogy miről is szólhat. Váá.. Még most fejeztem be a péntekit és kezdhetem a kövit. >< Ráadásul vár rám további kettő szűkös határidővel felfegyverkezve. *sietve tovább áll inkább*

Fandom: Hetalia (?) HetaHP xD
Kereszteztem a Roxfortot az országokkal. (vagy inkább csak a karakterekkel) ><
Párosítás: Usuk
Korhatár: -
Jellemző: őő... general
Rövid tartalom: Francis légies mozdulattal lépett előre, szép arcán átfutottak az összpontosítás mással össze nem téveszthető jelei, majd kiadta a parancsot, mely az ő szájából inkább hatott a legédesebb szerelemi vallomásnak. Az elsuttogott szavak szabadjára engedték az őrzött, a világ egyik leggyönyörűbb állatát, a fehér tigris kecses mozdulattal szaladt keresztül a termen, hogy gazdájához visszatérve meleg dorombolás kíséretében bújjon a francia lábához, majd váljon semmivé. Francis lehengerlő mosoly kíséretében hajolt meg a tapsvihar hallatán, kék tekintetében a kihívás egyértelmű tüze égett,  mikor a zöldet megragadva fúródott az angoléba és az elsuttogott ige nem csak a védelmezőt szabadította el, de a kihirdettet párbajt is.

  

   Ismét a felhős, kék égnek meredt a hársfa pálca. Mestere nyugodt, céltudatos mozdulatokat tett vele, mielőtt kiadta a parancsot.

- Expecto patronum! – suttogta a határozott, de a szélben szinte elvesző hang.

   Lágy morajlás kíséretében vakító fény ragyogott fel, a legszebb és legtisztább fény, amit valaha látott. Megbénulva bámulta a lassan hullámzó lényt, a testet öltő védelmezőt, amint az lendületesen szökött elő, majd formátlan masszaként lőtt ki, a varázslót hátra lökve és fékezhetetlenül vágtázott előre, hogy az első vastag fatörzsnek neki csapódva ezer darabra szakadva málljon szét. Maradványai száz irányba szaladtak szét, áttetsző tüzet gyújtva a környező leveleken. Alig hallható ropogás járta be a Tiltott Rengeteget. Hatalmas lángnyelvek futottak végig az ágakon, élettelen fehér lángok, majd hirtelen semmivé váltak. Egyszerűen felrobbant a hetvenhatodik kísérlet után is.  

    Kirkland szinte kissé sértetten eresztette le fegyverét. Bántotta, hogy egy ilyen hétköznapi feladat így fölé kerekedett és bosszantotta, hogy egy lény, ami őt kéne, hogy szolgálja, könnyedén ellenszegül neki. Nyögve támaszkodott fel, lesöpörte a fekete talárjára tapadó tűleveleket. Bőre viszketett, kivörösödött a bejutó gyanta fenol tartamától, a testét alaposan összeszurkálták a fenyőágak. Ellenállt a kísértésnek, hogy véresre marja magát, de már határozottan kezdte elveszíteni a türelmét. Már nem számolta, hogy hányszor kötött ki a természet meleg ágyán, hogy hányszor vágódott a kemény fának vagy szimplán nem történt semmi.

   Hátra dobta előre csúszott, csíkos sálját. Elszánva emelte ismét égnek a pálcát. Szemeit lehunyva próbált ellazulni, megtalálni az összhangot magával, a mágiával, a világgal, a hatalommal. Gyors, határozott mozdulattal lépett előre, lábait keményen a rideg földhöz szorította, cipője sarkát megvetette. Zöld tekintete fagyosan ragyogott, mégis mintha zöld lángok ezrei marták volna a közepén fekvő fekete éjszaka korongját.

- Expecto Patronum! – kiáltotta az új erő biztos tudatában.

  A környezet kihűlt, az ősöreg törzsek között sikító szél szaladt végig, az ifjú varázsló köpenyébe vadul beletépve, haját összeborzolva táncolt a rövid, szőke tincsek között és reszketést csalva nyalt végig a fiú nyakán és kivörösödő arcán. Baljós felhők nyúltak el az eddig fodros égen, mintha egy vödör lila festék kiborult volna és lustán szétfolyva nyelné el azt. Az üvöltő orkán mellé egy lágy szellő is társult. Folyvást egyet suttogott: „Menekülj!”

    Arthur megbabonázva bámult az előtte testet öltött feketeségre. A valami nem titkolt érdeklődéssel figyelte a tanoncot. Olyan volt, akár egy életre kelt vászon vagy egy égről letaszított viharfelhő. Szélei elmosódtak, alakja áttetsző volt, de mégis végtelenül sötét és tekintete, melynek helyét csak sejtette az angol, gyilkos. Mindent magába szívott, mindent elpusztított, mindent elnyelt, mindent akart, mindent, ami jó és mindent ami vidám, mindent amit sose kapott meg, magát Arthurt is.

    Kirkland egy pillanatra, mintha meg tudta volna érteni, mintha még sajnálta is volna. Teste nem engedelmeskedett. Rabul ejtette a valami szeme, az idegen közelsége, a lassan semmivé váló lelkében támadt üresség. Az agya üvöltött, egyetlen szót, egyet, de nem hallotta. Lassan nyújtotta előre vékony ujjait, egyszerűen meg akarta érinteni. Csak egy pillanatra, csak egyre! A hideg valamit elérve, üvöltő fájdalom járta át a testét, megreszketett, a kín tűzként futott végig ereiben.

- Dementor! – szakadt ki száján a szó, amit eddig félelmében képtelen volt tudomásul venni. 

   Gyorsan kapta maga elé egyetlen védelmét, a törékeny pálcát, ajkait azonban, mintha jeges cérnák fűzték volna össze, mintha a nyelve elvált volna a tudatától, legnagyobb fegyvere egyszerűen kicsúszott ujjai közül. Futni akart, de csak állt, csak bámulta a fátyolos halált. Agya kiürült, emlékei sietve hagyták hátra, kiléptek a testéből, a szeretetet könnyedén tépték ki a lelkéből, nem tudott tovább hinni, csak állt és már képtelen volt bánni a halált. Nem érdekelte, hogy a dementor közelebb ereszkedik, hogy lassan magába forraszt mindent, ami valaha Arthur Kirkland volt, ami valaha pozitív volt a fiúban. Fülét elöntötte az erdő suhogása, a fák lombjainak vad surrogása, a lény halk suttogása, a fejében kongó üresség, egyre gyengülő szíve lassú üteme.

    Hirtelen ragadták meg a vállát, esetlenül rogyott hátra a másik meleg testének. Érzéketlenül figyelte az égbe törő ragyogást. A természet szerves része, a levegő királya, a természetfeletti ragyogó koronája, üvöltő vijjogás kíséretében csapott le. Gyönyörű, légies, fény alkotta tollait finoman borzolta a szél, erős szárnyait fenyegetően feszítette le, ahogy előre vetődött, kék szemeiben gyilkos indulat ragyogott, de Arthur mégis elképesztően melegnek érezte. Erős karmai kíméletlenül martak a dementor nehéz testébe. A hatalmas sas oly aprónak tűnt a szörnyeteg mellet, mégis kiegyenlítetlennek hatott a küzdelem. Pillanatok alatt semmivé vállt a legyőzhetetlen akadály, az erdőre nehezedő sötétség helyére ismét betört az éltető fény.

  Arthur sóhajtva bukott előre, lelkét csak most engedték el a fagyos bilincsek, melyek a pislogás rövid pillanata alatt fonódtak rá. Szemeit lehunyva ütközött a másik megnyugtató mellkasának.

    Megmentője azonban felszínesen kapkodta a levegőt, gyorsan karolta át az összeeső fiút és maga is térdre zuhant, képtelen volt elengedni társát. Zihálva ölelte magához, simított végig annak hátán, nyakán, majd fúrta ujjait a szőke tincsek közé, minél közelebb akarta tudni az angolt. Sietve szorította tenyerei közé annak arcát. Finom csókot lehelt a sápadt bőrre, kétségbeesve meredt a zöld, üres, fénytelen szemekbe.

    Kirkland nem reagált a közelségére, vakon meredt megmentőjére, vonásai kemények, mozdulatlanok voltak, feje hátracsuklott. Egy márványbaba lélek és érzések nélkül, csupán test, burok, de életképtelen. Riadtan rázta meg, simított végig a szép ívű állon. Majd újra és újra. Zihálva taszított a másikon.

  Hirtelen ugrottak meg a tűhegyni pupillák, mintha belevakuztak volna vagy friss fény lépne a sötétségbe, elnyelve a zöld íriszt. Ijesztően kitágultak, de lassan ismét teret hódított az óceán. Felszíne csillogott, finoman hullámzott. 

 - Barom! – szakadt ki belőle. – Te átkozott barom! – üvöltött rá könnyeivel küszködve. – Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! – mosolygott rá valamivel szelídebben, sálánál fogva közelebb rántotta a magához térőt. – Hogy mernek téged a Marderkár legjobbjának hívni? – simított végig a zöld-fehér csíkos darabon.

    Arthur hirtelen feleszmélve tépte ki magát a fiú karjai közül. Arca égett, teste reszketett, de durcásan fordult el. Őt nem fogja számon kérni egy nyamvadt Griffendéles! Főleg nem ez! Ez a tehetségtelen, sárvérű senki!

- Ez a senki mentette meg az életed! – dörrent rá Alfred, mintha a gondolatiban olvasott volna. – A hatalmas aranyvérű nem tudott végezni egy dementorral! – mosolygott rá gúnyosan.

- Elhallgass! – üvöltött rá Kirkland. – A patrónus bűbáj primitív eszköz! Másképp akartam legyőzni – dohogott, hátát mutatva az amerikainak.

- Hetvenhétszer próbáltad meg – közölte Jones.

Szavai láthatatlan pofonként csattantak a Mardekáros arcán.

- Honnan veszed? – hápogott megütközve. - Nevetséges! - tért magához.

A kérdést füle mellett elengedve kérte számon újra.

- Hetvenhétszer nyílt terepen! Szoktál te gondolkodni?! Dementort akartál idézni?! – Alfred hirtelen pattant fel. – Gyere ide! – parancsolt rá a másikra.

    Arthur meg se mozdult. Makacsul bámult a kék szemekbe, de hajlandóságot nem mutatott  utasításainak követésére.

    Alfred fújtatva indult el, nem törődve a másik ellenkezésével ragadta meg és simult a hátának, szorosan átölelve a brit derekát, a nyakába hajolva ejtette a kezébe a korábban elvesztett pálcát.

- Próbáld most! – szólította fel.

- Lehetetlen! Így nem! Így, hogy...

- Van kire támaszkodnod – folytatta a mondatot. – Hogy karjaiban tart a te hősöd! – nevette el magát a fiú. – Így működik ez a primitív bűbáj, a támogatásból, a szeretetből, az életerőből nyeri az erejét, nem a hideg burkodból és tagadásodból , végképp nem a magányból. De valami pozitív kell, hogy legyen benned is, ha megtámadott! – nyugtázta vigyorogva. – De ahogy rád vetette magát – sóhajtott szemöldökét ráncolva. – Te még csak nem is védekeztél! Belesétáltál! Bolond vagy?! – vágta finoman nyakon. – Próbáld meg!

Arthur felháborodva kezdett ficeregni.

- Eressz! - füstölgött.

Neki ne parancsolgasson! Megütni pedig végképp ne merje! Semmi köze hozzá! Nem volt veszélyben, biztosan nem, húzta el a száját.

- Nem hiszem, hogy...

- Mondom, hogy próbáld meg! – parancsolt rá türelmetlenül.

Kirkland nagyot nyelve fordult el. Nem akart tudomást venni a másik közelségéről, az elkövetett baklövésről.

- Expecto Patronum! – szólították végül együtt a védelmezőt.

A varázs ismét beindult, ismét felvillant a tünékeny fény. Fények.

   Arthur zavartan pislogott Alfred születő patrónusára. Megbűvölve figyelte az előtörő sas madarat, a fejedelmi állatot, mely teljes pompájában ragyogott. Esküdni mert volna, hogy az órákon negyed ennyire sem volt szép, nemhogy tökéletes! Nem tudott rá más szót használni, egyszerűen tökéletes volt. Harci kiáltást hallatva szelte át a tájat, olyan volt, mintha a levegő, az erdő hozzá igazodott volna, ahogy a királynak kedve támadt repülni, úgy nyílt meg előtte a rengeteg. Lendületesen tört a magasba. Elsőre úgy tűnt, hogy szárnyain és tollain megtörik a ragyogó fény, de a figyelmes szemlélő látta, hogy ő maga az éltető sugár. A fák koronáját is meghódítva kezdett zuhanni, könnyedén emelkedett fel, mielőtt becsapódhatott volna. Széles ívet leírva kerülte meg a vágtázó oroszlánt, a fák között száguldó nagymacskát, ki a sas után vetette magát és bár az repült, az emlős legalább olyan kecsesen mozgott. Játékos versenyt futott a szárazföld és az ég királya, hol lenyűgöző keringőben forrtak össze, hol egymástól eltávolodva vágtattak.

- Lenyűgöző – suttogta Arthur megbabonázva. – Ha ezt Franc...

Alfred hirtelen dobta a másik nyakába piros, vörös sálat és a végét megrántva fordította maga felé.

- Na de... – Arthur elpirulva bámult a perzselő kék szempárba.

”Éghet a jég felszíne?” – futott át az agyán. Nem, határozottan nem, de Jones mindig is fura volt, a legfurább. Visszakozva próbált hátra lépni.

- Figy...

Alfred türelmetlenül csapott le a másikra, végre elhallgattatva a britet. Ajkaik kapkodva forrtak össze.

A letámadott Marderkáros döbbenten kapaszkodott a másik talárjába, de lehunyva szemeit, már nem érdekelte a szétfoszló patrónus.