Testvérharc

                                                                       

                                                                      Fandom: Axis Powers Hetalia

       Párosítás: -
       Szereplők:  Anglia - Arthur Kirkland
                        Skócia - William Kirkland
                         Wales - Agnes Kirkland
             Franciaország - Francis Bonnefoy
       Korhatár: R (16 éves kor fölött)
       Jellemzők: angst, drama
       Rövid tartalom: Testvérharc? Mind ismerjük ezt a jelenséget. De normálisnak számít-e, ha egyikük kést ragad? Ha barátságos versengés helyett állandóvá vállnak a könnyek és a vér?
 Arthur és Agnes élete másról sem szól. Minden percüket kitölti a rettegés. William viselkedése betegessé vált. Angliában lassan megfogalmazódik a megoldás. Amennyiben megoldásnak nevezhető "felvenni a kesztyűt". De képes-e végig csinálni?

       A szoba nyomasztó csendje megrémisztett. A hazug csend. A monoton semmi, mely mögött meglapul az igazság. Elrejtőzik a borzalom és láthatatlanná válik a rettegés. Tökéletes színpaduk a sötétség. Reszketve álltam a küszöb előtt. Ujjaim a hideg fémre kulcsoltam. Dideregve szorítottam magamhoz. Lábfejem mintha hozzá fagyott volna a padlóhoz.

 - Tedd meg! – üvöltött a hangocska. – Ölj vagy téged ölnek!

Nagyot nyeltem. Az ajtó, mely előttem állt meghatározta a jövőmet. Elszakadni vagy függni egy életen át? Szeretni és tűrni vagy szabaddá válni és megismerni a magányt? Szorosabbra húztam pizsamám nyakán egy foszló szalagot. Reszketésem nem csillapodott. Képes vagyok-e ölni? Meggyilkolhatom a saját testvérem? Ebben az esetben jogos-e megfosztani valakit az életétől?

 - Ezen nincs mit végiggondolni. – hallottam újra a suttogást.

Vacogtam. Még jobban szorítottam a kést. Kisebb robbanás rázta meg a házat. Halk sikoly kíséretében eldobtam a tört. Éles fájdalom járta át a testem. A fémet vér színezte. Karmazsin színű csíkot húzott maga mögött a földön. Pisszegve nyúltam utána.

- Hallgass! Felébreszted! – morogtam.

Felhasadt tenyerem némán ellenkezett. Tovább bámultam a félig nyitott ajtót. Csak néhány lépés. Csak pár méter és vége ennek a rémálomnak. Csak olyanná kéne válnom, mint ő. Kegyetlenné és önzővé. Egy szadista csak a fájdalomban leli örömét. Tudok ilyen lenni? Élvezem a kiontott vér látványát, a hörgés magával ragadó dallamát? Nem. Sóhajtva fordultam vissza. Gyáva féreg vagyok. Egy senki, aki tűri, ha eltapossák. Talán még élvezi is.

 - Arthur, mi a baj?

Döbbenten kaptam fel a fejem. Wales állt előttem. Barna, hullámos haja a vállát nyaldosta. Mogyoró szín szemei kíváncsian fürkésztek. Dús, fekete szempillái alatt lila karika terpeszkedett. Fehér hálóingét, mely a térdéig sem ért le – megszáradt vér szennyezte. Lábszárán friss vágások nyomai éktelenkedtek. A félelmet új érzés váltotta fel. Az ereimen végig dübörgő gyűlölet felmelegített. Kivert a víz és rázott a hideg. Állkapcsom görcsösen szorítottam össze. Fogaim halkan összekoccantak. Lassan térdre rogytam. Könnyek folytak végig az arcomon. Húgom vonásait az aggodalom uralta.

 - Arthur, ne sírj! – hüppögte. Sietve vont magához. Kis kezeit a hajamba fúrta. – Kérlek bátyám!

Erőtlenül dőltem a mellkasának. Kicsi szíve gyorsabban vert, mint az éjszakai eső a ház falát.

 - Ma este? – kérdeztem halkan.

 - Micsoda?

 - Mikor bántott, Agnes? – kibontakoztam öleléséből és barna szemeibe néztem. Elfojtott könnyek csillogtak benne. Helyettem is próbált erős maradni.

 - Lényegtelen. – felelte a lábát tanulmányozva.

 - Mikor? – ismételtem meg. Kezeit az enyémbe szorítottam.

 - Ne csinálj ostobaságot! – tekintete a földön nyugvó tőrre esett. Ajkai néma sikolyra nyíltak.  – Nem teheted! Nem! Te nem vagy olyan! A vér csak még több könnyet szül! Anglia, ne tedd! – zokogta kétségbeesve – Willam a testvérünk! Más, de a miénk! Nem rossz ő! – bizonygatta hüppögve.

 - Nem tehetek mást. – foglaltam össze. Hány álmatlan éjszaka eredménye a mai döntésem? Ki tudja. Már régen nem számolom.

 - Mindig van más út!

 - Ostobaság! – szűrtem a fogaim között.

 - Ezt akkor sem teheted meg. – esetlenül simított végig az arcomon. Ujjai végigfutottak az egyik vágás nyomon. – Te nem vagy olyan, mint ő! Én így szeretlek, Arthur! Ne változz meg! Ne tedd soha!

Belesimultam érintésébe. Egy pillanatra magamhoz vontam törékeny testét. Finom illata keserű emlékeket idézett fel bennem. Az arcom szinte égett. Láttam magam előtt Skócia gyűlölettől izzó tekintetét, a kéjes mosolyát. A házat végigjárta Anges kétségbeesett sikolya. Tenyerem ökölbe szorult. Ismét égetett a tehetetlen düh. Kísértetként kúszott elő a véres falak látványa, a testünkön sokasodó hegek nyoma. William a képembe röhögött.

 - Menj vissza szobádba! – mosolyogtam Agnesre.

 - Meggondoltad magad? – kérdezte megkönnyebbülve.

 - Későre jár, menj vissza!

 - De..

 - Menj! – próbáltam határozottnak tűnni, de a szemeim lesütöttem.

 - Jó éjszakát! – Wales tett egy lépést az ellenkező irányba. Kis öklöcskéje elmaszatolt egy könnycseppet. Csalódott. Tudta, hogy mire készülök.

Szinte a hátamon éreztem bátyám gyűlölettől fűtött tekintetét.

 - Anglia, én..

 - Menj aludni Agnes!

Egy pillanatra meghajolt, majd elsietett. Utáltam sírni látni, még jobban fájt, ha miattam tette, de inkább ma zokogjon, minthogy holnap Skócia kezébe kerüljön. Reszketve fordultam ismét az ajtó felé. Még mindig előttem terpeszkedett a küszöb.

- Ha magadért nem is, hát tedd meg Angnes-ért! – kértem magam.

Sóhajom robajnak tűnt az éjszaka csendjében, az áruló csendben. Felpillantottam az ajtóra. A szoba, mintha egy összefüggő élőlény lett volna. Hallottam szívveréstét, nyugodt szuszogását. Csak be kéne lépnem. Egyetlen apró lépés...

 - És mindent elönt a vér. – nevette Skócia.

Döbbenten kaptam fel a fejem. Nem állt előttem senki. Egy emlék volt csupán. William egy háborúból tért vissza és a győzelemmel járó felemelő tettekről mesélt.

 - Egy senki vagy! – üvöltött és felkapta az öklét.

 - Ne! – sietve emeltem magam elé a kezem.

Összerezzentem. Aznap megütött. És másnap is.

 - Hisztis némber!

 - William kérlek! –sírt Wales.

 - Engedd el! – kiabáltam.

 - Mert? – a bátyám kezében nyugvó kés ijesztő táncba kezdett.

Rettegve néztem, hogy mikor találja el a húgom.

Nedves tenyeremből majdnem kicsúszott a penge. Szorosabban markoltam. Nem érdekel, ha nincs visszaút, így nem élhetünk! Új elhatározástól vezérelve léptem át a küszöböt. Ma minden megváltozik! Meg kell változnia! Nem válhatok hiába gyilkossá! De meg sem halhatok! Agnes nem maradhat egyedül! Nem maradhat vele! A sötétség körül ölelt. A gyéren berendezett háló nyugtalanságot sugallt. A csend most nem ámított. Nem jött el. Az ablakokat verte az eső. A szívem hangosan zakatolt. Skócia engem figyelt. Ült. Eddig is csak rám várt.

 - Mit akarsz törpe? Nem tudsz aludni? – az ablakon kibámulva rágcsálta az összesodort levelet. – Hangosak ezek a rohadt villámok.

 A parázs fellobbant a kandallóban. Csak egy pillanatra, csak egy pillanatra lett több a sötétségnél, de mindenki láthatta néma segélykérését. Makacsul préseltem össze ajkaim. Dideregve álltam. Oly kevés választott el a sikertől.

 - Hozzád beszélek! – mordult fel.

Meg kell tennem! Most vagy soha! Gyerünk!

 - Neked mi bajod?

Tettem egy lépést előre.

 - Agnes elaludt már? – egy pillanatra elgondolkodott. – Vagy meglátogassam? – elégedett mosoly öntötte el az arcát.

 - Undorító vagy. – motyogtam reszketve.

 - Mit mondtál? – a korábbi vigyor lehervadt a képéről.

 - Azt, hogy undorodom tőled. – titkon a másik tenyerem is rákulcsoltam a tőrre.

 A padló, mintha életre kelt volna. A hideg kő indákat növesztett. Szép lassan a bokámra csavarodtak. Szilárdan tartott. Se előre, se hátra. Mozdulatlanul vártam a sorsomra. Ma minden eldől. Fürkésző tekintettel mért végig. Szép ívű szemöldöke felszaladt a homlokára. Zöld szemei szinte égettek. Semmi közös nincs bennük, csak ez a zöld írisz, de egészen más fényt adott az ő arcának. Olyan tekintélyt paracsoló, pimasz, határozott. Az én kölyök képem elvész mellette. Teljesen átfagyva vártam az ítéletet.

 - Végre összeszedted magad? – kérdezte flegmán. A hangja mit sem változott. – Gondolom, azt nekem szánod. – a késre mutatott.

 - Igen. – hatalmasat nyeltem.

 - Hm..  Talán nem is vagy annyira nyápic. – tekintetében valami őrült fény csillant.

 - Ma megváltoztatom az életünk!

 - Úgy gondolod? – unottan átjátszotta szája túlvégébe a levelet.

 - Úgy! – próbáltam határozottnak tűnni.

 - Én nem vagyok semmi jónak az elrontója. – sóhajtott és megvakarta a tarkóját. – Gyere hát! – intett felém.

Tétován bámultam. Az ereimben dübörgő vér egyre gyorsabban száguldott. Tartani kezdtem egy szívinfarktustól. Izzadt tenyerem óvatosan megmozgattam, lábaim megfeszítettem. Úgy éreztem, mintha bármikor elvágódhattam volna. A szoba szélsebesen forgott. Minden Skóciának kedvezett. Mosolyogva fürkészte az arcom. A düh szikráját sem tudtam felfedezni benne csak a végtelen önbizalmat. Az ő szemében én egy senki vagyok. A kígyó sem retteg a patkánytól. Miért is tenné?

 - Arthur! – kezeit színpadiasan széttárta. – Lassan megvirrad. Unalmas vagy. – szenvedve felnyögött és elnyúlt az ágyban.

Vörös tincsei elterültek az aranyszín paplanon. Szemeit lehunyta, majd résnyire nyitotta. Úgy festett, mint a jól sikerült vadászat után pihenő oroszlán. Vagy sokkal inkább tigris. Elégedetten dorombol az áldozatát megpillantva. Szőrén megcsillannak a hold sugarai. Ő nem a forróság szülöttje, helyette a hideg öleli keblére. William lassan felém fordult. Zöld szemei csak vékony csíkban világítottak ki vörös szempillái közül. Fagyos fuvallat haladt keresztül a szobán. Vagy csak beképzeltem? A tűz nem mozdult meg, csupán én reszkettem jobban.

 - Mégis egy senki vagy, egy mihaszna bohóc. – lustán felemelte egyik kezét. – Minden elhatározás nélkül kést ragadtál. – egyik ujját előre nyújtotta és rajzolni kezdett a levegőbe. – Szánalmas vagy. – élesen félrerántotta, mintha csak megcsúszott volna. – Pedig azt hittem, hogy talán van benned valami. Hogy több vagy, mint az a senki anyád.

 - Ne merd a szádra venni! – suttogtam.

 - Britannia provincia. – ízlelgette. – Már a nevében is benne van, hogy egy senki. Rabságban született és ott is halt meg. Olyan volt, akár egy veszett kutya!

 - Hallgass!

 - A rómaiak lába előtt feküdt. Szabadon törölhette bele a lábát bárki. Egy szajha volt. Állítólag örömmel adta meg magát Rómának. – arisztokratikus vonásai nem tükröztek semmilyen érzelmet. Ismét elővette égi palettáját. – Ebből a mocskos viszonyból születtél te! – újabb vonások. – És a drága húgod is!

 - Hallgass el!!

 - Fáj az igazság? Pedig nagyon hasonlítasz rá. Egy tehetetlen senki vagy, akit a saját bátyja kénye-kedve szerint használ ki. Még a húgod sem tudod megvédeni!

 - Ez nem igaz!

 - Hazudsz? Még saját magadnak is? Jellemtelen vagy. Egy gyáva senki! – lassan felemelkedett.

 - Maradj ahol vagy! – kiáltottam rá.

 - Mi lesz a céloddal? Mi lesz Agnessel? – tett egy lépést előre.

Magam elé tartottam a kést.

 - Attól, mert szorongatod nem váltod meg a világot. – mosolygott a képembe.

 - Állj meg!

 - Különben? Elmenekülsz?

 - Megöllek!

 - Arra várok. – kezeit kitárta.

Testét csak a derekára csavart lepedő takarta. Meztelen mellkasán megfeszült az izomzata. Porcelán fehér bőrén szinte ragyogtak a betévedő fénysugarak. Közvetlenül előttem állt meg. Kezei úgy csaptak le az enyémre, akár egy kobra.

 - Ne! – rángatózva próbáltam megszabadulni tőle.

Magához húzott, a tört a szívére igazította.

 - Ölj hát, te bátor oroszlán! – az arca mozdulatlan maradt, csak a szeme kacagott.

Reszkető térdeimmel harcoltam. Tudtam, hogy vagy lábam vagy a szívem mondja fel a szolgálatot. A szoba összefolyt. Nem láttam magam előtt mást, csak azt a zöld szempárt. Azt a kegyetlen, izzó tekintetet.

 - Gyerünk már!!! – kiabált.

Hangja kitöltötte a helyiséget, mint mennydörgés a szorost. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon.

 - Lehetetlen vagy. – morogta lemondóan.

Szorítása egyre nőtt. Hang nélkül tűrtem a kínt. Húzni kezdte kezeim. Döbbenten meredtem rá. A kés hegye lassan felhasította fehér bőrét. Vér kezdett szívárogni az apró sebből.

 - Hagyd abba! – kiáltottam.

 - Miért? Nem ez az amire vágytál?

Nem feleltem.

 - Élvezd a látványt!

 - Eressz el!

 - Soha. – ismét taszított egyet rajtam. A kés beljebb szaladt. Talán egy-két centire. Egyre több vér és vér.

 - Elég! – hátrálni kezdtem. – Kérlek hagyd abba! – könyörögtem.

 - Ezért tapos el bárki. Egy nyomorult, puhány senki vagy. De legfőképp unalmas. – végre elengedett.

Reszketve zuhantam a földre. Valószínűleg eddig is csak ő tartott. A tőr halkan koppant mellettem. William felém tornyosult. Fájt a szívem a kudarctól és a szemében égő megvetéstől. Elbuktam. Végem. Talán ma megöl. Azt hiszem, kellően feldühítettem. Vörös tincsei a szemébe lógtak, ijesztő árnyékot vetve az arcára.

 - Átkozott. – suttogta. Elment mellettem.

Zokogva karoltam át magam. Mindennek vége. A sötétség felkacagott, a tűz halkan somolygott, az eső rázúdított. Rajtam nevet az egész világ.

 - Menekülj! – kiáltott egy hang.

A testem nem mozdult. Nem akartam megfutamodni. Még egyszer nem. Ma tettem meg utoljára és kész voltam megfizetni érte. Valami a hátamnak simult. Kellemes melegség ölelt körül. Döbbenten kaptam fel a fejem.

 - Ne bőgj! – suttogta William a fülembe.

Parancsolóan magához húzott.

 - A máért megfizetsz! Engem nem árulhat senki! Főleg nem te! – lehelete égette az arcom. – Ha elhagysz, utánad megyek, de előbb megölöm Walest. Ezt jól jegyezd meg! – ujjai az állkapcsomra szorultak. – Tőlem csak úgy szabadulhatsz meg, ha megölsz. Tehát időnk, mint a tenger. – nevetett fel.

 - Segítség. – suttogtam elkeseredetten.

- Akár kiabálhatsz is. Nincs, aki segítsen rajtad, Anglia. A világon senkit nem érdekelsz!

***

Dideregve ültem a sötétben. A mozgásra gondolni se mertem. Égett az egész testem. Mindent ki akartam űzni az elmémből. Megszűnni, csendben elenyészni volna jó. Csak elpárologni. Úgy pusztulnék, mint az anyám. Pár év múlva megvetéssel emlegetnék a nevem. De mit számít már? Összébb húztam a ruhám, a szakadt, véres anyagot. Nem mertem tükörbe nézni. Nem akarok azzal a ronccsal szembesülni, amivé lettem. Egyáltalán én vagyok még? Ez ugyanaz a személy? A rengeteg seb és vér alatt ugyanaz a fiú sír? Nem tudom. De mindegy is. A felkelő nap sugarai bántották a szemeim. Odébb kéne menni. Inkább szorosan bezártam őket. Fejem a térdeimen nyugtattam. Ez legalább nem fájt. Hideg van, de valami mégis éget. Reszkettem és izzadtam. Hát ha elvisz a sebláz. Esetlenül dőltem az oldalamra. Erőtlenül felordítottam. A kín keblére ölelt. Teste melege perzselt. Lehet a halál forró? Talán elemészt. Könnyek gyűltek a szemembe. De nem éreztem őket. Talán elpárologtak? Holnapra én is csak egy csontváz leszek. Mindennek vége. Tévedtél Skócia. Elhagylak. De akár követhetsz is. Addig sem bántod Walest. Agnes, bocsáss meg! Szemeim lassan csukódtak le. Nincs több erőm. Nem tudok küzdeni. Soha nem is tudtam... 
 - Anglia! – kiáltott valaki utánam.

Hagyjatok meghalni. Nem akarok maradni! Nincs miért!

 - Arthur! – sírt a hangocska.

Apró kezek kapaszkodtak belém.

 - Arthur, ne halj meg!

 - Menj odébb Wales! – szólt egy másik.

William? Nem. Ez teljesen más.

 - Ébredj Angleterre!

Francia? Nem tudom. Ismét az álmokba kapaszkodtam.

 - Segítsetek! Orvost! Orvos kell neki! Gyorsan!

Erős karok ragadtak meg. Eressz! Hagyj!

 - Nem halhatsz meg! Nem ma! – kétségbeesése megható volt. – Kelj fel! Jöjjenek már!

 - Arthur maradj velem! – könyörgött egy kislány.

Szemeim felpattantak.

 - Wales? – a hangom erőtlen volt és idegen.

 - Arthur! – zokogott Agnes. A nyakamba borult.

Nem tudtam viszonozni. Közelsége megnyugtatott.

 - Sajnálom!

 - Erre nincs idő! – csattant fel a francia.

 - Francis. – leheltem. Csak a sziluettjét láttam. – Rég hallottalak. – mosolyogtam a saját próbálkozásomon.

 - Elviszlek Angleterre! Mától minden más lesz! Ígérem! – hadarta.

Sietve kapott fel. Erőtlenül dőltem a mellkasának.

 - Walest is?

 - Természetesen! Mind a ketten jösztök.

 - Akkor jó. – leheltem.

 - Aludj nyugodtan! Soha többet nem lesztek egyedül! – ajkai egy pillanatra a homlokomhoz értek. 

Elhagylak Skócia. Így vagy úgy, de elhagylak.