Élménybeszámoló

       Ukrajna tagadhatatlanul egy maradandó élmény a számomra. Vegyes érzelmekkel jöttem haza. Kezdjük az elején. (Még kiegészítem)


       A határon alig bírtam magammal. Az ablakra tapadva próbáltam minden házikót memorizálni, az utolsó határőr arcát is alaposan megfigyelni. A sorompóra úgy bámultam, mint ha a mennyország kapuja lett volna. Az elmém mélyén persze ott motoszkált a kérdés, hogy mi van, ha nem engednek át, ha valami általam soha nem látott terroristának hisznek. Mikor megpillantottam az őröket, jöttem rá, hogy csak a képzeletemben élnek az usánkában és bő kabátban  feszítő, kalasnyikovval felszerelt, félig ember félig medve, tisztek. ( vagy Oroszországban.) Mindenesetre teljesen normálisak voltak. A magyar sorompón hamar átjutottunk. De mikor emelkedett, elmaradt a tisztítófény, a ragyogás, az angyali kórus. Persze, hogy el. Még ezután jött a dolog ukrán fele. A buszra fellibbenő, meglehetősen kölyökképű, rikító zöld tányérsapkás tiszt, egyáltalán nem hasonlított az elképzeléseimre. Miután ellőttünk miden poént, amit egy ilyen helyzetben lehetséges - mert szegény, ostoba nem ért minket - tökéletes magyarsággal adta tudtunkra, hogy siethetnénk végre, mert az ő ideje is véges. Mindezek után, további két és fél óráig várakoztunk. Erős volt a gyanúnk, hogy talán összefügg új ismerősünkkel. De mint később kiderült, a technika szólt közbe. Egy manapság már oly ritka áramszünet áldozatai lettünk. Aztán elérkezett a szent pillanat! Átléptük a határt és nem történt semmi. Azt leszámítva, hogy a kiírások számomra olvashatatlanná váltak. A táj sem változott igazából, csak a jól eső érzés járt át: Külföldön vagyok! Ukrajnában vagyok! Nos, gyorsan elmúlt.
      Elérve az első települést, arcon csapott az igazság és az eddig sztereotípiáknak vélt poénok. "A harminc  évvel vissza a múltba" kijelentés otthon jobban hangzott. A romantikusan régies házak helyett romok vártak. Úgy éreztem magam, mintha a II. világháború után egy-két évvel tértem volna vissza egy harctér színhelyére. Szinte magam előtt láttam az egymásnak feszülő oroszokat és németeket. Rimánkodtam magamban, hogy valamelyik csapat vigyen el. Vacogva mértem végig egy bedeszkázott ablakú téglaházat. Sütött belőle a magány és az elhagyatottság. Legnagyobb döbbenetemre a buszunk megállt. Az idegenvezető lelkesen kezdte leterelni kis csapatunkat. Döbbenten néztem körül. Egy kérdés foglalkoztatott: ez ugye nem a szállás? De mielőtt hangot adhattam volna félelmeimnek, egy margarinos dobozt nyomtak az orrom alá. Egy reszketeg nénike könyörgött elemózsiáért. Kétkedve fogadtam szívszaggató történetét. De pénz hiányában nem tudtam vele mit kezdeni, akár mennyire is sajnáltam. (Még nem váltottunk.) Néhány osztálytársam megmaradt szendvicseit áldozta fel a nemes cél érdekében. Legnagyobb meglepetésemre azonnal magába tömte a zsákmányt. Az itt töltött három napban többel hozott össze a sors, mint eddigi életemben. Mind mással próbálkozott. Volt aki simogatással akarta kicsalni a pénzünk, más lerázhatatlannak bizonyult. Ladák kisebb arzenálját és kóbor kutyák egész hadait láthattam. A közeli kisboltban, mely az élelem forrásunkat jelentette, egyszer nem tudtak nekem rendesen visszaadni. Többször hálát adtam a sorsnak, hogy nem tudok ukránul. Az eladónő ideges kántálásától a hátamon futkosott a hideg. Még egy érdekesség, hogy az üzletbe nem lehetett bemenni táskával. Egymást fogassá avatva járkáltunk ki és be.
        A közeli koleszban szálltunk meg. Az ajtót mágneskártyával lehetett nyitni és zárni. A több, mint harminc fős csoportunk kapott négyet. Édes emlék marad a kapuban átfagyoskodott idő. A szobánk nagy volt és tágas. A különfürdőért piros pont. A szépen felújított helyiség meglepett. Második este elégedetten vánszorogtam be a zuhanyzóba. Átfagyott végtagjaim szinte könyörögtek az kényeztető meleg vízért. Úgy tíz másodpercig a mennyben is jártam. De az agyamig eljutó képek mindent elrontottak. A lassan terjedő furcsa szag, ugyanis a kezemben tartott zuhanyrózsából áradt, azon belül is a sárgás vizecskéből. Mindezek után, igen, mostam fogat.
        Az első vacsoránk is érdekesen telt. Azt hiszem gulyásleves volt. Legalábbis ezt mondták, de az asztalon sorakozó lapostányérok és villák egész serege elbizonytalanított. Kétségbeesetten pislogtunk egymásra szembe szomszédommal. A csapat idegenkedése láttán hoztak ki kanalakat, de a tányér maradt. Egy darabig türelmesen vártunk, ám miután az idegenvezető noszogatni kezdett, neki fogtunk. Utolsó nap megkóstolhattuk az oly híres borscsot. Hamar rájöttünk, hogy bíz ezt nem nekünk találták ki. Nekem személy szerint a kaporral volt bajom. Sajnos, egyáltalán nem szeretem. De hogy valami jót is mondjak, de a többi étel isteni volt. Bár az étkészleten néha fennakadtunk.
       A csapat következő nagy fájdalma a McDonald's hiánya volt. Az ukránok mindenben a saját termelőiknek, áruiknak kedveznek. Példát vehetnénk róluk. Náluk az ember ne keressen Tesco-t vagy Baumax-ot. Megvannak ezek ukrán megfelelői.
       A kirándulások nagyon jól sikerültek. Munkács vára nagyon szép és Ungart is érdemes megtekinteni. A városok visszamaradottságán poénkodtunk, mikor szóba kerültek a szovjetek. Néha tényleg az volt az érzésem, hogy bármelyik pillanatban előmasírozhatnak hosszú, tömött sorokban. Fogadásokat kötöttünk, hogy innen még ki sem vonultak.. stb... Nem kis meglepetést és röhögést váltott ki a tízperc múlva felbukkanó katonai támaszpont. A régi tankok szép sorban várakoztak, ki tudja, mire.
       Az éjszakai élet a kollégium folyosóira korlátozódott. Álmaink, vágyaink hamar szerte foszlottak, mi szerint éjszakai sétát teszünk vagy meglátogatunk egy diszkót. Nappal is olyan arcokat láttunk, hogy már az is elég volt egy életre. Csodáltam, hogy nem vágtak azonnal egy zsákba. Na és persze előkerültek a maffiás poénok is. Hozzánk nem ugrottak be.
       Az utolsó nap meglátogatott piac elnyerte a tetszésünk. A választék hatalmas volt és az árak barátiak. Mindenki beújított legalább egy pulóvert. Magam is szereztem egy újabb Britanniásat a kollekciómba.
       Visszafelé a határon várt buszszétkapás elmaradt. Én mindezek ellenére nagyon jól éreztem magam, de a közel jövőben nem akarok visszamenni.
       Akit érdekel a történelem és nem esztétikai élményre vágyik, annak bátran ajánlom úti célnak! A helybeliek nagy százaléka tökéletesen beszél magyarul, aki viszont nem, azzal nem is érdemes kapcsolatba kerülni, mert utál minket és nem is csinál belőle titkot. ( Lehet, hogy a ruszinokkal tévesztettek össze? )