Queen takes Queen

Fandom: Attack on Titan
Párosítás: minimális Mikasa x Annie
Jellemző: angst
Rövid tartalom: Annie lába alól lassan csúszik ki a talaj, minden összeomlik szépen felépített, kettős világában és úgy érzi a romlás közepén ő áll, hogy Mikasa az egyetlen, aki igazi veszélyt jelent rá.
Majd elfelejtettem! Egy kis hangulat teremtőnek (ez ihlette a ficet)

S I N N E R S

  Lassú, keserű halál, mely a lelkedet emészti fel. Világéletemben ember voltam, ember akartam lenni, jó ember. Némán meredtem a tükörképemre. Fakó szőke haj, fáradt jégkék tekintet, sápadt bőr. Semmi nem látszik rajtam, ami különbözővé tenne. Semmi, amíg be nem tőröd a koponyám, hogy egészen belém láss, amíg fel nem téped a bőröm, ahogy én tettem azt, talán éppen a te kedveseddel, szerelmeddel vagy éppen veled!

  Őrjöngő emlékképek, melyek üvöltve üldözik egymást, melyek éjszaka nem hagynak álomra hajtani fejem, ha hagyom őt belépni az elmémbe, ha hagynám, hogy a bestia vezéreljen. De kizárom őt, mindig hittem, hogy van az ember és valahol máshol kezdődik az óriás, a kötelesség.

  Sóhajtva kelek fel, nyúzottan kezdem a napot, mint bárki. Nem vagyok különböző, nem vagyok annyira más. Küzdök a célért, ahogy bárki, küzdök azért, amiben hiszek, küzdök azért, amiben egyesek hisznek.

  Gondolkodás nélkül húzom fel nadrágom, kabátom, majd csizmám, össze fogom borzas hajam és kilépek az ajtón. Megszokott rutin, mert tudom, hogy várnak, hogy lépnem kell, hogy a Királyi Rendőrség fertőzött világának része vagyok. Tudom, hogy hova tartozom és mi a dolgom, hogy mit kell tennem. Mindig is így éltem.

  Érezni luxus, ritkán engedem meg magamnak. Ha emberként érzek, belepusztulok abba, amit ő művelt, amit a fejemben tomboló szörnyeteg követel. Vérre szomjazik, azok vérére, akik ma mellettem lesznek, akik a barátjuknak mernek hívni, akik minden ismeretség nélkül kötődnek hozzám. Az ember ostoba, ahogy én is.

  Nyakamra üvöltő hurok szorul, mely talán akkor vágott először húsomba, mikor megszülettem, mikor rám szakadt a kötelesség, mikor megfogant a gondolatom. Az én létezésemmel vész el a halandóké. Mégis mintha az ő kezében volna sorsom, mintha ő lenne az egyetlen, aki pontosan látja a kötelet és képes volna meghúzni azt.

  A sötét űrben, egy még sötétebb szempár gyúlt fel. Egy velem egyenrangú szörnyetegé. Az árnyak közt rejtőző bestiák nem rendelkeznek gyenge ponttal, ezt mindenki tudja. Amit viszont senki sem tud, hogy mindegyikünk vereségének kulcsa a halandóságban rejlik. Mániákusan védjük a külvilágtól, mert ha kiderül, elveszítjük az árnyékok nyújtotta védelmet, a halandókban keltett félelmet.
  Ő pont ugyan olyan bestia, mint én, ő pont úgy dobja hátra emberségét, mint a gyakorlott ragadozók, pont olyan vehemenciával támad, mint bármelyikünk és még sem egy velünk. Ő valami több, ő valami nagyobb. Akaratlanul gyűlölöm, megvetem és tisztelem egyszerre, mert ő a gyengepontját magával hordozva vált az emberiség szörnyetegévé. Emberségét megőrizve lett bestia. Ember a ragadozók között.
  Éjfekete tekintete kivilágít a csillagtalan éjszaka sötétségéből, ahogy ében tincsei. Sápadt bőrén rubint vér folyik végig, de egy gyors, hanyag mozdulattal letörölve azt, lódul saját gyilkosa felé, hogy hamarabb végezzen azzal, aminek az ő halálát kéne okoznia.
 Megreszketve bámulom őt, olyan mintha az emberiség dühét testesítené meg, mintha a nyakába vette volna annak fájdalmát és eltökélten akarna mindenkiért bosszút állni. Felszegett fejjel jár a romhegyeken, reszkető kézzel, de változatlan arccal lép át a csonthalmokon, érez és sosem titkolta, hogy egyszerre ember és szörnyeteg. De nem óriás, soha nem birtokolta azok hatalmát.  
  Mikasa Ackerman hűvös ujjai reszketés nélkül szaladtak végig arcomon, sötét szeme gyűlölt, engem a legjobban az egész világon, bosszút esküdött ellenem és képes volt, akár a pokolba is követni. Végzetként akart fölém kerekedni, a legkevésbé sem érdekelte erőnk természetes különbsége.
  A világ előtt teljes titokban feszültem neki újra és újra, vesztem el akaratának maró erejében, sebeztem meg az egyetlen ponton, melyet oly büszkén hírdetett. Acsarkodva támadtam rá, téptem hajába, hagytam húsomba vájni pengéjét, hagytam, hogy kihozza belőlem a szörnyeteget, hogy olyan anyaszült meztelenül lásson, mint előtte még soha senki.
  Dideregve akartam erősebb lenni, mint ő, akartam hinni, hogy eltaposhatom, akár csak annyi társát, de ő halandóként köpött az óriás szemébe, ő emberként lépte át a gátat, amit másnak sosem sikerült.
  Hazudva távolodtam el tőle és rejtettem el valóm, de ő utánam lépett és kegyetlenül rántott vissza. Őrjöngve próbáltam menekülni a lehetetlen elől, de ő a földre kényszerített, a porba taszította azt, amit a halandó maga ellen kreált, a vérbe döntötte, mely az végzetét volt hivatott elhozni.
  Reszketve bámultam fekete szemébe, dideregve érintettem kezét, vesztem el abban, amit irigyeltem tőle, vesztem el a Mikasa nevű bestiában, melynek kezében az volt a fegyver, hogy ember, hogy élni akar és nem fél a fájdalomtól.
 Tekintetem lassan üresedett meg, ahogy egyszerűen fölém állt, ahogy kezében megcsillant a kard, ahogy tekintetében fellángolt az éteri gyűlölet és nem láttam többé nyomát a vonzalomnak, a kötődésnek.
  Azt tette, amit én is mindig, megtanulta, hogy hol kezdődik az ember és az óriás, megtanulta külön gyűlölni a kettőt, de mind a kettőről egyszerre lemondani. Kardja élét már nem éreztem, testem érzéketlenné vált, elbuktam. Elbuktam, mint ember, mint óriás. Minden egyszerre hallgatott el és a világ kilökött magából, kétségbeesve vágytam rá, hogy erőt nyerjek tőle, hogy olyan legyek, mint ő, hogy egyszerre lehessek gyűlölt titán és egyszerű halandó, hogy egyszerre érezhessem őt, hogy érinthessem és ne kelljen a vérszomjas cél elől menekülnöm.
 Fájdalmas üvöltésem átjárta a falakat, ordítva hullottam a porba. Elbuktam, mint ember, mint óriás.