Boldog Szülinapot Eren!

Fandom: Attack on Titan
Párosítás: Rivaille x Eren
Jellemző: Shounen ai, Au
Rövid tartalom: Eren a szülei kis kávézójában segít be, így hozza össze a sors a férfivel, kinek tekintete megbabonázza, kibe az első pillanatól szerelmes. De nem bízik viszonzásban. A szülinapján ugyanúgy dogozik, mint máskor, titkon remélvén, hogy Rivaille megjelenik.

A Firebird-től kapott szavaim: baj, gyönyör, képtelenség, rózsa, vihar

  A fekete ceruza végigszaladt a papíron újra és újra, a szürke szín halvány fátylát vonva az élettelenre, ragyogást és elevenséget adva az emberi kéz alkotta vak szempárnak. Néhány finomabb módosítás, odaadó kiegészítés, gondoskodás, és a lapról talán egy kissé morcos, de gyönyörű férfi képe nézett vissza az alkotóra. Vékony ajkai egyenes vonallá préselődnek, sápadt bőrén holló fekete haja lazán hullik acél szürke szemeibe, de mégis szabadon hagyja magas homlokát.
  A fiú sóhajtva lökte hátra magát a bárszéken. A csalódottság ismét eluralkodott rajta. Képtelen őt úgy megörökíteni, ahogy mindig is vágyott rá, képtelen visszaadni a férfi szemében égő megfejthetetlen tüzet, a tekintetében élő nyers és vad érzelmeket, melyek oly szabadon születnek ott, ahogy azelőtt még sosem látta. Rivaille-san acél pillantásába az első találkozásukkor szeretett bele és azóta annak láncolt rabjaként tengeti mindennapjait.
  Már maga sem tudta, hogy mikor kezdte mániákusan várni a férfit, hogy mikor kezdett attól függni, hogy ő nála fogyasztja-e el a napi teáját. A Jaeger család birtokát képző kávézóra mindig teherként gondolt, úgy lógta el a műszakot, ahogy csak tudta. Szégyellte ugyan, de gyakran hagyta fogadott testvérére, Mikasara a saját feladatait is. Addig a bizonyos estéig.
  Nem tudta volna felidézni, hogy milyen volt az idő, hogy sütött-e a nap vagy vihar tombolt, hogy mi zümmögött a háttérben megbújó hi-fi magas tornyaiból, csak arra a pillanatra emlékezett, mikor ő belépett, mikor az a hideg acélfal tekintet rávetődött, mikor először olvasott belőlük, mikor először csodálkozott rá az árulkodó szemek és a rezzenéstelen arc összjátékára. Ahogy először reszketett meg keze a kényszertől, hogy megörökítse.
  De ami most előtte feküdt, valahogy lelketlen volt, burka és vázlata mindannak, amit számára Rivaille-san jelentett, amit a köztük elhangzott beszélgetések ébresztettek benne. Sóhajtva fektette le a ceruzát a pultra.
- Ez lehetetlen! – suttogja az orra alatt, ahogy félresikerült alkotására pillant.
  Voltaképpen nem tudott mit kezdeni az egésszel. Mindig úgy beszéltek róla, mint istenadta tehetséggel bíróról. Előtte feküdt az egész világ, amit elképzelt, azt papírra vetette, bármit megszelídített, de Rivaille nem adta magát. Már nem számolta, hogy hanyadik kísérlet végezte a kukában.
  Mára végkép feladva fordult vissza teendőihez. Bánatosan pillantott az órára. Lassan nyolc óra és ők zárnak. Ostoba volt, hogy azt hitte, hogy eljön, hogy jelent annyit a férfinak, hogy munka után még vele is foglalkozzon. A mellkasát feszítő tompa bánat, mintha az idő múlásával egyetemben egyre több karmot növesztett volna. Éles, hegyes pengék, melyek az ő szívét cincálták. Már nem is tudta letagadni, hogy hogy érez iránta.
  Lehetetlen szerelme az őrületbe kergette. Ő tudta a legjobban, hogy Rivaille sosem fog rá ugyanúgy tekinteni, hogy nem várhatja el egy harminc éves, dolgozó férfitól, hogy viszont szeressen egy taknyost, egyszerűen képtelenség. Pedig ő annyira küzdött, annyival többnek akart látszani, mint ami! Annyira méltó akart lenni hozzá! Rivaille pedig vagy leidiótázta vagy tudomást sem vett róla, jobb napjain úgy lapogatta meg a haját, mint az óvodásoknak szokták. Teljes kudarc!
  Lelombozva fordult vissza a pulthoz, de lábai abban a pillanatban gyökeret is eresztettek. A rajz megelevenedett és önmagát bámulja. Rivaille az ő félre sikeredett kísérletét tanulmányozta! A testén végigfutó zsibbadás megbénította, de gyorsan elűzve azt, néma harci kiáltás kíséretében vetődött előre, hogy mentse a menthetőt.
  A férfi gyorsabbnak bizonyult. Egyetlen mozdulattal a kiszolgálót a fejénél fogva a pultra nyomta és azon támaszkodva szemezett portréjával.
- Kérem, ne nézze meg! – nyöszörgött fel Eren teljes zavarban.
Rivaille szürke pillantásától úgy érezte, hogy egyszerre fagy meg ereiben a vér, majd perzselő bőre egyszerűen felhevíti azt. Egyszerre akart jéggé dermedni és pocsolyaként szétfolyni a padlón. A férfi hirtelen kegyelmezett meg neki, eleresztette, de a rajz továbbra is nála maradt.
  Eren minden büszkeségét elveszítve emelkedett fel, majd fülig vörösödve tartotta ki markát a lapért. Tudta, hogy teljes a baj, hogy ebből nem fog tudni kimászni. Ám a másik meg se moccant.
- Rivaille-san, kérem! – morogta megszégyenülve. – Ne már! – hördült fel, mikor az a táskájához nyúlt.
  Gyorsan pillantott körbe, majd látva, hogy a hely már teljesen üres, kikerülve a pultot a férfihoz pattant, de nem ígérkezett elég gyorsnak. A förmedvény eltűnt szeme elől, csalódottan nyögött fel. Hirtelen erős kezek ragadták meg és a másik magához rántotta. Pislogni sem merve a döbbenttől, mereven bámult a szürke szempárba, az acélos világba, melyet most valami perzselt.
  Rivaille ajkai hirtelen simultak az övére, keze a derekára tapadt. Eren testén eddig ismeretlen tűz szaladt végig, talán ezt csúfolják egyféle jeges gyönyörnek. A meglepetéstől megkövülve várta az ébredés pillanatát, hogy ez a mámor egyszerűen megszűnjön létezni, hogy ez a varázs kilökje magából, de hiába várt. A csók, a másik közelsége, a csípőjére simuló ujjak valóságnak bizonyultak.
  Ám a másik hirtelen engedte el, úgy, ahogy megragadta, kényes mozdulttal igazította meg nyakkendőjét és egyszerűen sarkon fordult a táskát felvéve a földről. Eren fuldokolva bámult utána, megdermedve figyelte a távozót. Ujjai égő, elnyílt ajkaira simultak, zöld szemei vakon néztek a világba.
- Boldog Szülinapot! – Rivaille hangszíne mit sem változott, szája szélében mégis mintha mosoly bujkált volna a megrémült fiú láttán. Aztán egyszerűen becsukta az ajtót.
  Eren az apró csengő hangjára tért magához, rándult össze. Döbbenten témfergett vissza a pult mögé. Lábai olyan merevek voltak, akár a bárszékeké. Nagyot szusszanva ejtette fejét a kemény felületre, kivörösödött arcát a hideg márványnak nyomva igyekezett hűteni. Ez nem történhetett meg! Küszködve próbált a szilárd lapba marni, hátha felgyűrődik a felülete és bebizonyosodik, hogy ez csak egy álom! De nem akarta, hogy az legyen. Zihálva lazított görcsösen szorított ujjain. Döbbenten pislogott fel, mikor a csúszós felülethez ért.
   Lélegzetét visszatartva kapta fel a váza alá csúsztatva otthagyott névjegykártyát. Kis híján felüvöltött örömében. Reszketve tartotta kezében az ő elérésének kulcsát! Hát mégis lehet valóság! Lehet belőle több, mint egy álom!
- Igen! – kiáltotta és egyetlen mozdulattal verte le a régi vázát.
  Elsápadva pillantott a földön szétterülő vörös halomra, az anyja imádott rózsáinak megcsúfolt tetemére. Ki fogják nyírni, tudatosult benne a pillanatnyi mámor után.