Könnyező acél (és egyben a 100. postom)

Valószínűleg ez csak számomra fontos, de ezzel a fic-kel megvan a 100. postom!^^ Sajna, erről megfeledkeztem, pedig egyébként valami vidámabbal készültem volna. (és inkább Hetalia-val.) De hát az óriások is a 100. év eltelte után törtek be a falak mögé...

Fandom: Attack on Titan

Párosítás: Erwin x Levi
Jellemzők: Shounen ai, angst
Rövid tartalom: Mivel az előző fic-kel annyira nem lőttem mellé, most nem kockáztatok.^^ Most tökéletesen figyelmen kívül hagytam Levi személyiségét. Mivel a gaiden-hez még nem sikeredett hozzájutnom és továbbra sincs elképzelésem a múltjáról, így kreáltam neki én. Illetve, hogy egész pontos legyek egy pár képkocka ihlette, amelyet a fic mellett meg is találtok. A story alapja az én elképzelésem, hogy hogy vált Levi olyanná, ahogy most ismerjük. Egész pontosan egy félresikerült küldetés kellős közepén vagyunk, ahol az emlegetett karakter olyan közel kerül a halálhoz, mint még előtte soha. Kezdőként rá kell döbbennie, hogy maga is retteg a végtől, hogy az óriások kegyetlensége őt is riasztja.

  Fújó, bőgő, üvöltő, undorító, hatalmas hústömeg. Maga az élő halál, mely nem kíván mást csak végezni mindennel, mely maga az ember, vagy köze van hozzá. Lépései nyomán megremegett a halandók törékeny világa, éktelen ajkai lazán nyíltak el, fogai friss vértől csillogtak. A helyzetről tudomást sem vevő, kacagó szél messzire sodorta a vöröslő, mocskos zöld foszlányt. Gazdája már úgy sem tart igényt rá. A kolosszus hatalmas szemei nyugodtan ragyogtak a fák között itt-ott beszökő fénytöredékekben, tekintete bőszítő nyugalmat sugárzott, s mégis jelen volt benne, valami vidámság, valami elmondhatatlanul mély, éteri elégedettség. Ma ismét ölt. Ki tudja már hanyadszorra. Léptei hirtelen haltak el, minden különösebb érdeklődés nélkül állt meg. Pillantása mit sem változott, mikor a földön ácsorgó fiúra nézett.
  Az ember, a katona dideregve állt, fogai hangosan koccantak össze újra és újra, kezében ritmustalan táncot járt a fegyver, túlélése kulcsa, mely csak használója által tudott veszélyessé válni, de most kimúlva lógott, parancsolója ujjai izzadságtól csúsztak végig a markolaton, ajkait fehér vonallá préselve, ösztönösen próbálta magánál tartani őket, de használni eszében sem volt.

   Rettegve állt, nem tudott moccanni, nem érezte, hogy volna értelme mozdulni, testét forróság perzselte, hőség, mely az előtte álló szörnyetegből áradt. A lelkét is magával ragadta az istentelen kánikula. Orrlyukai kitágultak, álla megfeszült, szemeit értetlenül meresztette, már rég nem az óriást látta.

   Dobhártyáját mérgező dal akarta menten átszakítani, lihegve akarta felejteni, akarta elfelejteni a törő csontok kínzó üvöltését, a szakadó hús síró sikolyát, a társa torkából felszakadó vinnyogó hörgést, az utolsó jajkiáltást, a céltalan segítségkérések feneketlen tengerét.

   Megdermedve pillantott az egyre közeledő szemekbe. Mozdulatlanul figyelte a lehajoló óriást, csupán gerince mentén futottak végig az iszonyat hullámai. Valami üvöltött a fülében, egyre hangosabban, szinte sikított, de hangja minden másodperccel egyre tompult. A fiú képtelen volt kivenni, hogy mit hall, hogy ki üvölt, miért üvölt, miért könyörög immár egy végtelenség óta. Ő csak egyet látott, és az éppen őt figyelte, értetlen szempár, mely az ölés pillanatában lelte meg célját.
  A levegő lustán mozdult meg körülötte, émelyítő halálszagot hozott magával, az ácsorgó torkát gyomorsav marta, ha nem koncentrál menten elhányja magát, kényszeredetten nyelte vissza hát mindazt, ami kikívánkozott. De üvölteni képtelen volt. Élete soha nem volt nyugodt vagy kiszámítható, soha nem érzett szeretetet, a szerelmet csak hírből ismerte, minden túl gyorsan elenyészett az óriások torkában, nem volt értelme vonzódni vagy kötődni, ennyit már létezése hajnalán megtanult. De bízni éppen tegnap kezdett, éppen tegnap mutatták meg neki, hogy van miért élni, hogy a lét több, mint ezeknek a részeként végezni.
  Annyi mocsok és szenny vette körül, sokadszorra kerítette hatalmába az undor. Már érezte hibája súlyát, naivitás volt csatlakoznia, ő nem katona vagy harcos, egyszerű bűnöző.

  Rettegve fordult a felemelkedő kézfej irányába, szinte aléltan nézte a tenyeret, mely annyival nagyobb volt mint amilyen ő valaha is lesz. Hányszor nevezték törpének, gnómnak? Már nem számolta, de sosem hitte, hogy törpeként is végzi.
- RIVAILLE! – az üvöltés hirtelen csapta meg fülét.
Lassan fordult a hang irányába. Úgy érezte, mintha ízületei olajozatlan ólomsúlyok volnának, melyek nem csúsznak egymáson, hanem végtelen lassan őrölnék fel egymás felszínét. Látása már rég nem volt sajátja, hunyorogva igyekezett azonosítani a foltot, mely felé száguldott.
  A tüdeje hirtelen szorult össze, ahogy egész teste is, a felhangzó hangos csattanást éles fájdalom követte, a hangok ismét elhaltak, karja ernyedten lógott mellette. Mindent betöltött szapora szívverésének dübörgő ritmusa. Légzése hirtelen megszakadt, maga sem tudta, hogy nem akar többé oxigénhez jutni vagy egyszerűen csak képtelen rá. Üvölteni továbbra sem bírt, néma megfigyelője maradt pillanatnyi szárnyalásának, ahogy a szörnyeteg ökle ismét rászorult és a magasba lendítette. Fegyverei saját húsába vájtak, a penge a lábszárába mart, fogait öntudatlanul csikorgatta. Az óriás játszva emelte ajkaihoz.
- Rivaille! – hasított a fülébe. – Mozdulj már te barom!
Dideregve lesett hátra. Ez az ő neve lenne? A felé emelkedő katlant nem érdekelte a személye. Az övé vagy a társaié. Megdermedve nézett farkasszemet a kolosszus torkára tapadt zöld köpennyel. A szabadság szárnyai... A szabadság szárnyai egy óriás torkán akadtak. Kis híján felnevetett. Ez lesz az ő sorsa is. Ügyetlenül szorított rá a pengékre, ha nem élhet tovább, hát magával viszi. Felhasítja a gégéjét ennek a bestiának!
- Rivaille!

  Bágyatagon hunyta le szemeit. Épp tegnap ismerte meg a bizalmat, valamit, ami annyira meleg és forró, és akkor támadt benne, amikor azt hitte, hogy végképp kihűl. És az egyetlen ember, aki ezt képes felszítani, akinek mindenét köszönheti, az ő nevét üvölti kétségbeesve. Bocsáss meg, Erwin! Futott át az agyán, és érezte, ahogy a szorítás egyre lazul, ahogy a levegő szétáramlik a tüdejében és egyszerűen zuhanni kezd, zuhanni a sötétség felé. Erőtlenül ejtette el fegyvereit, hangos csattanás zaja járta be füleit, elméjét. Minden annyira forró...

***

  Perzselő fájdalom járta át testét, üvöltve kapott torkához, de azon egy szó sem jött ki. Zihálva szorította rá méginkább ujjait, de forró leheletén kívül minden váratott magára. Hirtelen villant fel előtte az őrült tekintet, a mindentől mentes ölni vágyás. Összerándulva próbált hátrébb csúszni, de egyszerűen képtelen volt. Kezei mozdultak csak, a világ nem, fájdalma menten nőtt a szorítással egyetemben. Gyilkosa egy szó nélkül hajolt még közelebb.
  Levi dermedten bámult maga elé. Már egyszer meghalt! Akkor most mi van?! Ingerülten lökte magát előrébb. Ő már egyszer meghalt! Rajta már az isten sem segíthet! Kiáltva rontott előre, vágta magát a szörnyetegnek, de tette hibának bizonyult. Üvöltve ragadta magával a sötétség, hogy aztán sikítva vesse ki magából. Egyszerűen kipréselte világából a valóság, eltökélten csapott előre, szemét égette a hirtelen beáramló világosság.

  Vadul előrelendített ökle puhán vágódott valami melegnek. Megrettenve rántotta vissza, de ketrece ajtaja bezárult. Ujjak fonódtak reszkető csuklójára. Hihetetlen óvatossággal simítottak végig a finom bőrön, majd puha ajkak követték. Levi pánikba esve igyekezett szabadulni. Fogai hangosan koccantak össze, teste akarata ellenére vonaglott meg, értetlenül meredt a nyugodt kék szempárba. Bár végig a férfit figyelte, a támadás mégis hirtelen érte, szó nélkül csuklott vissza a régi ágyra a másik súlya alatt. Hangos nyekkenés hatolt a néma csendbe. Ellenállásra képtelenül feküdt támadója alatt. Kezébe és lábába ordító kín nyílalt, mely meglapult az ébredés zsibbadtsága mögött.
  Levi reszketve bámulta saját sebes tenyerét, a bőrét tarkító karmolások rendszertelen labirintusát, bal karja mozdulatlanul feküdt mellette. Ajkait szóra nyitotta, de némán zárta be őket, rettegve pillantott körbe az apró helyiségben. Testén egyszerre száguldott végig a kín, s érzete meg a másik ujjait tincsei között. Nyögve rándult össze.
- Bocsáss meg! – súgta az.
  A sérült ismét megremegett, majd üres arccal bámult fel, a kék szempárba, abba a mély égszín tekintetbe, mely most vihartól volt felhős. A szőke férfi érett, szép arcára gondterhelt mosoly ült ki, homlokát több réteg, ormótlan fásli borította. Sérüléseiről tudomást sem véve mustrálta a másikat.
  Rivaille zavartan sütötte le szemeit, bámulta saját testét, vonásait ismét elöntötte a pánik. Lassan emelte fel vértől mocskos kezeit, zihálva próbálta szétnyitni összetapadt ujjait. Torz grimasz kíséretében kezdte dörzsölni mocskos bőrét. Dideregve akart megszabadulni tehetetlenségétől, a testére száradt árulástól, társai vérétől. Fogcsikorgatva pillantott végig... Minden vörös! Zavarodva tett újabb kísérletet, de mintha a szenny, az árulás érzete, a vér a zsigereiből tört volna fel. Zihálva kezdte marni önnön kezét, ha kell a bőrétől is megszabadul! Arcát elöntötte a forróság, a kastély falai vad hullámzásba kezdtek. Mit érdekelte! Megszabadulni! Mindentől megszabadulni! Szemei feszülni és égni kezdtek, nem volt ura testének. Megvadulva szántott végig körmeivel az arcán. Megszabadulni! Szabadulni mindentől!
  A meleg kéz ismét lecsapott rá és az eddig háttérbe szorult moraj felerősödött.
- Rivaille! – követelte a szellem. – Nyugodj meg, az istenit! – a karok hirtelen rázták meg. – Senkit nem árultál el! – erőnek erejével kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Hogy azokba a vakítóan tiszta íriszekbe mélyessze a saját fakó szürke pillantását.
  Erwin ragyogott, Erwin makulátlan volt, felül tudott emelkedni mindezen, jobb tudott lenni, mint amilyen ő valaha lesz. Erwin annyira más. S most ez az idegen olyan óvatosan simított végig az ő arcán, mintha félne, hogy összetörné, ha erősebben érne hozzá, mintha attól tartana, hogy a szél is darabokra tépheti.
- Ne merd velem többet ezt tenni! – parancsolt rá váratlanul hivatalos hangon a felettese. – Ne merj többet ennek kitenni! – rázta meg finomabban, az ezredes arcára félelemmel vegyes harag ült ki. – Ne merészelj! – sziszegte reszketve és egyszerűen magához rántotta a fiút, ujjai vadul markoltak annak hajába, hogy még közelebb érezhesse magához.
  Rivaille meghökkenve dőlt az erős mellkasnak, a másik közelsége, haragja, lélegzetének illata valami hihetetlen érzéssel töltötte meg. Torka elszorult, szemei eddig csak égtek, de most viszketni is kezdtek, szó nélkül hunyta le őket, a testét elöntő éteri fájdalom és félelem oldódni látszott.
- Azt hittem, hogy meghalsz – súgta hirtelen –, ahogy ott álltál és nem mozdultál és csak bámultad és... – hangja hirtelen csuklott el. – Egy vezető nem teheti ezt, ha igazi harcos akarsz lenni, akkor le kell vetkőznöd a pánikot, többnek kell lenned a félelemnél! Urald magad és a helyzetet! Légy kész az életed adni, de nem csak úgy elveszíteni! – hirtelen csúsztatta végig kezét a másik gerince mentén, húzódott hátrébb, hogy a másik szemébe nézhessen. – Ha meghalsz, sosem bocsátok meg neked! -  lehelete égette Rivaille arcát.
  Mély kék szemei rabul ejtették a szürkét, birtokosuk megrendülve próbált távolodni, ő gyűlöli ezt az embert, gyűlöli, mert elvette a szabadságát, mert szárnyakat ígért neki, de helyette láncokat kapott, valamit, ami régen túltesz rajta. Félt, évek óta először félt, rettegett, hogy meghal, mielőtt igazán élhetne. Az óriást látva is csak Erwin képe lebegett előtte. Rettegett, hogy meghal mielőtt megismerné, mielőtt érezhetné a másikat, rettegett, hogy szégyenben marad, hogy képtelen tenni a társaiért, hogy alkalmatlan lesz. Annyi mindentől rettegett!
  Erwin mosolya valamit tönkretett benne, valamit, amit évek óta épített, érintése nyomán fájdalom járta át, tekintete megmérgezte, lehelete égette. Szárnyakat kapott ettől az embertől, vasszárnyakat, melyek a földön tartották, melyek naponta kigúnyolták, melyek naponta kimondták, hogy nem ismeri a szabadságot, melyek csak a harc közben váltak semmivé vagy a férfi érintése nyomán. Egyszerre vált szabaddá és megláncolt rabbá. Mégis úgy érezte, hogy szárnyainak vas tollai hullanak, hogy mindennap könnyebb és könnyebb lesz. De képes lesz-e valaha is súlyok nélkül újra repülni? Sóhajtva hunyta le szemeit.
  Erwin ujjai óvatosan simítottak végig vékony nyakán, majd megállapodtak felmart arcbőrén.
- Bocsáss meg! – súgta ismét a csendbe és lehelet könnyű csókot adott a fiú szája sarkára.
Levi megdermedve ült tovább, képtelen volt szólni. Nem tudta, hogy mi ez az érzés, hogy mit kéne mondani, hogy helyes-e, amit a másik tesz. De mozdulni nem bírt és hangját sem találta. Elöntötte valami forróság, valami, ami nem olyan volt mint az óriás lehelete, valami, ami annyira más volt, de annyira félelmetes. Újabb vastolla hullt a mélybe, újra érezte szárnyai valóságát. Forró könnyek folytak végig arcán. Utolérte a valóság, mely elől annyi ideje menekült. Hosszú évek óta nem sírt, nem volt miért sírnia, de most megállíthatatlanul folytak.
  Ma meghalt, ma kétségtelenül meghalt az előtt az óriás előtt, már nincs mit féltenie. Számára csak a harc maradt, számára nincs más, csak a szárnyai, az ő vasszárnyai. Teste kényszeredetten hullámzott, könnyei összekeveredtek a vérrel, melyet sosem fog tudni lemosni. Erwin karjai mentő övként ölelték át, s tudta, hogy nem fogja hagyni lezuhanni, de igazán felemelkedni sem, amíg nem érzi képesnek rá. Ma maga alá temette az a szörnyeteg, melyet egy társának kellett megölnie, maga alá kényszerítette az a bestia, mely annyi katonát falt fel, ma vesztett a félelemmel szemben.
  Sós könnyeit az ezredes lágyan csókolta le, arcáról eltűnt minden szigorúság, gyengéd mosoly vette át helyét. Levi idegenkedve nézett fel rá, fogalma sem volt, hogy mit kéne tennie, hogy mit kéne éreznie. Vele soha senki nem bánt így azelőtt.
- Nem ígérem, hogy nem hagylak meghalni – sóhajtotta a fekete tincsek közé. – Sőt, nem tehetek érted semmit. Az életed csak rajtad múlik, harcolj úgy, hogy ne kelljen megvédeni, hogy legyen időd szemmel tartani, ami számodra fontos!
  Levi fuldokolva kapaszkodott belé, nem akart többé rettegni vagy sírni, maga miatt biztosan nem. Ma meghalt benne valami, ma meghalt. Már az isten sem segíthet rajta! Erwin gyengéden húzta magára a fiút, markolt a fekete tincsek közé, hogy közelebb vonja azt. A feneketlen szürke szemekből úgy patakzott a könny, mintha megolvadt volna az edzett acél, mintha kiáramlani készülne a forró fém, fénye mégis változott.

  Tudta, hogy ez a fegyver megszilárdult,  hogyha ügyesen bánik vele, akkor halálossá válik, mert Rivaille képes rá. S bár a gyomra beleremegett, hogy ő bármit is kiöljön ebből a gyermekből, de tudta, hogy százszor inkább látja megláncolva, mint törött szárnyakkal vérbefulladva. Mert mindenki meghozza a maga áldozatát a szabadságért. Ma mégis úgy érezte, hogy minden egyes tolla valódi kővé válik, hogy számára semmi a szabadság, ha Rivaille élete ezen világ kulcsa. Vesztett, az ő tollai is hullni kezdtek. Kérdés, hogy képes-e, joga van-e elvenni valaki életét, hogy ha eljön a pillanat, hogy megvédjen egy oly kedves ábrándot.