Áttörtek az óriások

  Már el se kezdek magyarázkodni. Itt vagyok megint, újabb fandommal. Egy darabig hősiesen ellenálltam, kucorgott a sarokban a macijával, de csak legyőztek. Szóval egyediségem bizonyítandó... Attack on Titan. Ami kissé ironikus, hogy egy anti Snk posztot látva vettem elő újra és nem értek egyet a vádakkal. De igyekezve kárpótolni olvasóim, két szösszel és ismét csak hatalmas ígéretekkel tértem vissza. Eilith nem tudja elkötelezni magát. De nem bírok nélkületek élni! Klinikai eset vagyok...

Fekete nap

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: nyomokban Usuk-t és Fruk-t tartalmazhat, de nem jellemző
Jellemzők: angst, történelmi dráma
Rövid tartalom: Amerika függetlensége több akadályba ütközött, s több katasztrófát eredményezett. De talán az egyik legmegrendítőbb az volt, mikor az amerikai ideiglenes (javítsatok ki, ha rosszul emlékszem) parlamentet, brit és kanadai lázadók egy csoportja, felgyújtotta.

Láncok 

Fandom: Attack on Titan
Párosítás: Erwin x Levi
Jellemzők: Shounen ai
Rövid tartalom: Először is előrebocsátom, hogy még messze nem értem a sorozat végére. ( Még most akarják meglincselni Eren-t az óriásformája miatt. Elméletileg most fog neki veselkedni elzárni a kaput.) Szóval se Levihez, se Erwinhez nem volt túl sok szerencsém, együtt meg végképp nem. A fichez is néhány fanart miatt jött meg a kedvem. Tekintsetek erre szárnypróbálgatásképpen! Leginkább az eddigi benyomásaimra támaszkodtam, a fanartok hangulatára. De a lényeg: Erwin bizonytalan. Egyfelől az állandó halálos veszély miatt, másrészt Levi érdektelensége. Fogalma sincsen, hogy milyen szerepet tölt be a férfi életében. Egy dologban biztos, hogy őt szüntelen az a bizonyos érzés gyötri.   

Fekete nap 

  Lángok marta szabadság, bűn kívánta elkeseredett lépés, melynek szülőatyja a vágy, a vágy, hogy egészen magunk legyünk. Győzni akarunk s megízlelni a függetlenséget, még ha a másikét éppen ezzel ragadjuk is el. Keserű könnyek fizette ár, mely sosem lesz igazán rendezett.
  Reszkető térdei még nem adták fel a harcot, de járása félően ingatag volt. Merev, kínlódó, irányítását rég elvesztett élő halott módjára húzta magát még előrébb. Testét hullámokban járta át a jeges félelem. Félt, hogy most valóban az történik, amire számít, félt, hogy most valóban, minden ami előtte áll, az pontosan az, aminek látszik, árulás. Fehér bőrét a levegőben szálló korom sötétre színezte, szőke haja fényét vesztette a szürke lepelben. Amerika imbolygó szellemként vágta át magát a menekülők hadán. Muszáj volt látni a másokat riasztó borzadályt.
  Lángokba fúló, nívós épület, mely létének, kormányzatának valaha fellegvára volt, lángokba fúlva nyögött fel a megbecstelenített parlament. A füstcsóvák oszlopokként magasodtak az objektum köré, mintha csak a pokol előcsarnokát kívánták volna megidézni.
  Alfred döbbenten rogyott térde. Mézszőke hajába nevetve csimpaszkodtak a szélsodorta fekete rózsaszirmok, pillanatok alatt hervadt el minden, amiért valaha dolgozott. Kezeit erőtlenül ejtette a poros földre, kék szemei vakon bámultak a messzeségbe. Sebe fájt, marón kínozta, de ami leginkább sújtotta, az az átkozott hideg tekintet nyugodt mivolta.
  Két férfi állt az őrület közepén, tartásuk rendezett, testbeszédük félreérthetetlen. Ők tették, amire ma Amerikának ébrednie kellett. A fiú arcán néma könnyek folytak végig. Elárulták.
  Az angol arca mozdulatlan maradt, mikor mérgező zöld szemei találkoztak áldozatáéval. Magát kihúzva dobta hátra  a kezében égő fáklyát, ezzel félreérthetetlen üzenetet hagyva: ez a tékozló gyermek jutalma. Társa vonásai ugyanolyan rezzenéstelenek voltak, de kék szemei feleannyi gyűlöletről sem tanúskodtak, mégis követve a másikat, szította a lángokat.
  Alfred megrendülve térdelt a porban, könnyei szüntelen hulltak, de letörölni képtelen volt őket. Szíve fájón ordított, de teste nem mozdult, képtelen volt. Néma zokogása bejárta a vidéket. Ám segélykérése megválaszolatlan maradt.
  Szó nélkül ereszkedett elé a puskacső. Nem nézett fel, nem érdekelte, hogy ki tartja, apja, fivére, bátyja vagy öccse. Csak húzza meg a ravaszt!
- Harcolj! – parancsolta a fegyver tartója.
Amerika nem mozdult. Fejét leszegve térdelt.
- Harcolj a szabadságodért, te félkegyelmű! – követelte az ismét.
  Alfred erőtlenül pillantott a franciára. A férfi annyira kiragyogott ebből a tömegből. Hullámos, szőke tincsei lágyan szálltak a kormos füstben, fehér bőre ragyogott, kék szemei annyira szelíden figyelték a fiút.
  Amerika erőtlenül nyújtott kezet és ragadta meg a másikét. Ma Francis jobbját fogadta el, ma Franciaország segítségéért folyamodott, de abban a pillanatban nem a férfi állt előtte, nem a nemzet, hanem maga a szabadság. Mert tudta, hogy Franciaország egy nap ugyanúgy elárulja majd, mert a férfi is csak arra vágyik, amire ő, Anglia. Arthur mellett élni szabadon, annak rabságában.    

Láncok 

  Hideg, szürke szempár, mely úgy világít a tömegen át is, akár a hívogató torony a tenger közepén. S pont ennyire van egyedül a fiú e világon, mint az a bizonyos épület a végtelen vízfelszín szívében. Arca rezzenéstelen, mozgása kiszámított, nem tesz semmit fölöslegesen, mindent csak a célért. Egy a társaival, s mégis az egyetlen. Mindenkit megfigyel, őriz, talán megbecsüli őket, de szívébe senkit be nem enged. Harcos ő, a legjobb katona tenyérnyi városunk falai között vagy azokon túl. Mégis lesz-e, ki nevét megőrzi, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen?
  Szorongva vágtam sarkaimat lovam oldalába. Az állat méltatlankodva fújtatott, majd lassú lépésben indult meg felé. Jó vezető lett belőle, ahogy várható volt tőle, s bár embersége néha megkérdőjelezhető, aki igazán ismeri, nem kételkedik benne.
  Hideg, acélszürke szemei ridegen mértek végig, vonásai mozdulatlanok, semmi pénzért nem adta volna meg az örömöt a környezetének, hogy meginogni lássák, hogy embernek lássák. Ő katona, a legjobb mind közül, nem holmi halandó a bűnözés mélyéről.

  Akaratlanul mosolyodtam el. Már nem számoltam, hogy hányszor láttam ezt a kemény tekintetet semmivé válni, hányszor olvadt édes mézzé szemeiben a matt acél, hányszor tört darabokra a közelségemet érezvén a lelkére kapcsolt bilincs. De végig büszke maradt, soha meg nem hazudtolta magát. Sóhajtva szorítottam meg a szárat. Soha nem mondta ki, de valahogy soha nem is vártam el tőle. Csupán gyengébb pillanatomban gondolkodom el rajta, hogy vajon ő is azt érzi-e, amitől én szenvedek.
  Levi unottan húzta elő vászon zsebkendőjét, hogy megszabadítsa a pengéket mély vörös ragyogásuktól. Undor fut végig egyébként mindig kifejezéstelen arcán. Minél inkább szabadulni akar a karmazsin méregtől. Talán ez Rivaille egyetlen gyengéje, egyetlen félelme, maga a halál, a társai elvesztése, bár fájdalmának úgy sem engedne utat. Egy vezető örökké töretlen, nem érez félelmet, szánalmat, vereséget, lojális és örökké bizakodó. Levi... Sóhajtva masszírozom orrnyergem. Levi a maga módján ösztönzi a beosztottjait, figyeli őket, ha igazi kötődéshez nem is elég erős.
  Egy pillanatra érek csupán mellé, felnéz, de szeme se rebben, hanyagul gyűri össze a bemocskolódott kendőt. Magam is csak biccentek, viszont meg nem állok. Sőt, gyorsabb iramra ösztönzőm lovam. Vajon te is attól szenvedsz Levi, te is attól rettegsz, amitől én? 

***

  Végtelenül fáradtnak érzem magam. A gondolataim ördögi táncot járnak koponyámban, egyik gond üvöltve kergeti a másikat, hogy az később ismét visszatérhessen. Gondolkodás nélkül húzom le felöltőm, az ajtó halkat kattan a hátam mögött, s dobom a székre a gondosan összehajtott stóc tetejére. Meglepve pillantok végig rajtuk. Levi...
  Ismét elmosolyodom, majd magamat korholva rendezem vonásaim. Egyre inkább érzem magam bolondnak, őrült módjára vigyorgok egyedül az éjszakában, félve pillanatok vissza, mintha jelenléte nyoma felszívódhatna, majdnem egyedül. Csizmámat lerángatva lépek beljebb, és ott van ő. Elterülve fekszik az ágyam közepén, kezét lábát úgy szétdobta, mint akit agyonütöttek. Hollófekete haja rendezetlenül lóg szép arcára, leheletnyit szétnyílt ajkai s most kivételesen oly őszintén nyugodt arca, annyira gyermekivé teszik, és mindehhez, annyira kicsi... Olyan aprónak és törékenynek tűnik. Szinte bűnösnek érzem magam. És meglepve fedezem fel, hogy már megint vigyorgok, mint egy idióta.
  Lábujjhegyen lépek közelebb. Városunk büszkesége önfeledten fekszik az ágyamban, mily meggondolatlan és milyen gyönyörű az ezüstös holdfényben. Sóhajtva csúszom még közelebb. Kiszáradt ajkakkal bámulom szabadon hagyott mellkasát, lassan kerít hatalmába a forróság.

  Hibátlan bőrét vörös, vastag horzsolások szántják, tökéletesen kirajzolják felszerelése nyomát. Ezek a sebek, soha nem fognak feledni hagyni. Nem mintha egyébként lehetséges volna. A szabadság szárnyai, melyek egy életre megjelölnek. Szóval ma is harcolt, ma is kockára tette az életét. Tudni fogom-e valaha is csak egyszerű katonaként kezelni? Magamról megfeledkezve simítok végig az egyik csíkon. Ezeket még megbocsátom, megbocsátom, amíg nem egy óriás keze nyoma. Néma csendben hajolok előre, s csókolom meg finom bőrét a szíve felett.
- Ne merészelj meghalni! – sóhajtom mellkasára.
  Életét és szívét annyiszor ajánlotta a királynak, de mindig reméltem, hogy inkább hozzám tartozik. Puha ujjak fonódnak szőke tincseim közé. Bágyadtan nézek fel. Levi nyitott szemei valósággal égetnek. Milyen lehet a felhevült acél érintése a bőrömön?

  Arca rezzenéstelen, szemei nem tükröznek igazán semmit, de nem hidegek. Kezeit nyakamra kulcsolja, majd egyszerűen magára húz, mellkasa felszínesen hullámzik tenyerem alatt. Mosolyogva visszonzom követelőző csókját. Nem, a felszínnel ellentétben egyáltalán nem nyugodt. Zihálva szorít magához, arcát a vállamba fúrja, hogy megfosszon attól, amire a legjobban vágyom. Gyengéden harapok szabadon hagyott nyakszirtjébe, érzem, ahogy apró teste összerezzen, ahogy hangja elmélyül, de egyre elfojtja azt. Ujjai óvatosan járnak körbe, megremegek érintése nyomán, annyira kapkodó. Nem jellemzi a türelmetlenség. Talán maga is sebeket keres? Fuldokolva tapadok hozzá, láncolom magamhoz. Mindenét akarom! Vajon ő is érzi azt, amitől én szenvedek?