Megkésett karácsonyi ajándék

  Szilveszterre csak elkészültem a karácsonyi fic-kel is. Az új évre még gondolni sem merek. És most valahogy nem is vagyok bőbeszédű hangulatban... Engem az ünnepek inkább megviselni szoktak. Nektek azonban, utólag is, Boldog Karácsonyt és Kellemes Újévet!^^

Battlefield

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: Fruk
Jellemzők: némi romantika egy leheletnyi angst-tal
Rövid tartalom: Francis különleges ajándékkal szeretné meglepni Angliát, de Arthur, persze, semmit nem könnyít meg.

 A tájra vak sötétség nehezedett, vak csillagtalan sötétség, még az utcai lámpák fénye sem tudott áthatolni a fiú szemére kötött kendőn, pedig ma este elmondhatatlanul vágyott a csillagok útmutatására. A karácsony, a szenteste egyszerűen nem az ő időszaka volt. Az év ezen napján mindig kénytelen volt beismerni, hogy mennyire egyedül van a világon.

 Habár ebben a pillanatban meleg, puha kezek szorították az ő átfagyott ujjait. Sóhajtva próbálta ismét elhúzni a szél marta kézfejet.

- Türelem, Angleterre! – duruzsolták azonnal a fülébe.

 Arthurt nyomban kiverte a víz a másik közelségétől. A hideg az arcát sem kímélte, vörös foltokat varázsolt rá, és ahogy a másik forró, nehéz lehelete a bőrét simogatta, az kivörösödött. Fizika és biológia, annyira megalázó tud lenni. Nem véletlenül utálta annyira a telet. Egyszerűen túl kínos, de fejét felszegve tett még egy vak lépést, irányítójával mit sem törődve. Kísérője halkan felkuncogott, Anglia ügyetlenül próbálta megigazítani a gallérját.

- Te még vakon is a másik felé akarsz kerekedni? – sóhajtott tettetett fáradtsággal a francia, majd ismét a másik arcához hajolt. – Mindjárt célt érünk, csak türelem, úrnőm! – óvatosan húzta végig hideg orrát a másik kikandikáló, csupasz nyakán. Ajkaira gonosz mosoly szökött, mikor áldozata felszisszent.

- Varangy! – toporzékolt türelmét vesztve, majd hirtelen bosszúhadjáratot indítva vágta a lábát a földhöz, remélve, hogy célt talál és jól megtaposhatja a latin lábát, helyette azonban kibillent egyensúlyából. – Mi a...?! – döbbenten ingott meg, de mielőtt elvágódhatott volna, a másik egyszerűen magához rántotta.

 Döbbenten bámult maga elé, egy pillanatra mintha megfagyott volna a világ. És még mindig nem lát semmit, elégedetlenül nyugtázta változatlan állapotát. Morogva igyekezett felderíteni helyzetét. Lassan simított végig a puha anyagon, ügyetlenül kezdte lapogatni az esését meggátoló falat, gondolkodás nélkül csúsztatta feljebb kezét. Melegen, felengedve cirógatott végig még egyszer a valamin. Olyan selymes és puha volt, akár a rózsaszirom.

 Az ismeretlen objektum egyszerűen elnyílt, hogy könnyű csókot leheljen lassan érzéketlen ujjaira. Arthur megmerevedve zárta össze kézfejét. Agya végtelenül apró információ-töredékeket sugárzott neki. Szóval, akkor most ő a borvedelő képét taperolja?! Sőt mi több, Francis ebben a pillanatban átöleli őt. Felhördülve lökte el magától. 

- Arthur! – Franciaország riadtan kapott a másik után.

 Anglia ugyanis egyszerűen kiszakította magát a karjaiból, ez a kisebb baj volt, a másik már inkább égető. A jég nem igazán alkalmas a hirtelen mozdulatokra, főleg nem bekötött szemmel. Gyorsan ragadta meg az angol kezét, de a heves mozdulatnak hála, maga is előrebukott.

- Az én hősöm – dohogta Arthur immár a jégen feküdve, határozottan a másik alatt, ha csak nem egy villanypózna dőlt rá.

 Sóhajtva húzta végig kézfejét a kemény közegen. Hideg, mondhatni, hogy sima, de lényegében egyenetlen.

- Francis, – a nevet baljósan elnyújtva ejtette ki – mit keresünk mi a jégen? Hova az istenbe hoztál te engem?!

- Meglepetés! – a másik botorkálva igyekezett felkelni.

- Az lesz a meglepetés, ha ezt túléled, te szerencsétlen barom! – dühödten rántotta le a kötést, végképp türelmét vesztve.

- Végül is mostmár leveheted – mosolygott rá gyengéden a francia.

  Arthur döbbenten bámulta az elé táruló látványt. A csillagok szebbek voltak, mint valaha. Valóságos ösvényként ragyogtak a hatalmas égen. A jég körülötti fáklyák csarnoka pedig kölcsönzött valami varázslatos hangulatot a környezetnek, a hideg felszínen szaladgáló visszatükröződő fényszilánkok, akár a lángoló rózsaszirmok, mintha a forróság el akarná nyelni az egész világot. És az egész közepén egy óriási fémkaszni, egy lánctalpas szörnyeteg, mely annyi éven át határozta meg a napjait. Letaglózva ült fel. Ezer közül felismerte volna pont ezt a modellt. Ezek a lehetetlen formák, a visszamaradott eszközök és a többiek mögött örökké lemaradt fegyverzet, ez a tank az összes többi szégyene volt, a francia álom, mely megvalósulva rémálommá vált.

- Mit keres itt egy Hotchkiss? – a szavak maguktól buktak ki a száján. Számon kérően fordult a francia felé, ám meglepetése csak tovább nőtt.

 Francis tetőtől talpig fekete katonai egyenruhában állt előtte. A régi kitüntetések tompán ragyogtak a tűz fényében, a kopott zubbony még mindig félelmetesen jól állt a férfinak. Szőke tincseit vérvörös szalag fogta össze, oldalán öreg pisztoly lógott. 

- Önnel szeretnék vacsorázni, Mr. Kirkland! – meghajolva nyújtott kezet a földön ülőnek.

 Arthur leforrázva pislogott. Most már biztos, hogy ha eljön a karácsony, mindenki megőrül. El nem tudta képzelni, hogy Francis mivel lövi magát mostanában, de elfogadta a felkínált segítséget. „Házigazdája” egyenesen a tank felé kormányozta. Anglia bizalmatlanul követte, ujjai megfeszültek a francia kézfejében. Dideregve állt meg a monstrum előtt és letaglózva figyelte, ahogy a másik egyszerűen felpattan annak oldalára. Az egész olyan nosztalgikus volt, valaha a legjobb barátjaként tekintett egy ilyen szörnyetegre, az élete múlott annak szolgálatán.

 Franciaország gyakorlott mozdulattal tárta ki a lövegtorony tetején helyet foglaló csapóajtót, majd Arthur felé intett, hogy másszon be. Anglia résnyire szűkült szemekkel figyelte a férfit, majd nagyot szusszanva csúszott be a résen. Nem hitte volna, hogy ma este még meglephetik.

 A tank személyzeti tere egy meghitt vacsora helyszíneként volt berendezve. Kellemes fahéjas alma illata keveredett a levegőben az asztalon helyet foglaló francia fogásokéval. Ízléses dekoráció fogadta az érkezőket, a fegyverzet nagy részét eltávolították, így kényelmes tér állt a rendelkezésükre, a rádión keresztül, melyen át annyi szívszorító, felháborító hírt kaptak, most csábító dallam szólt. Arthur szó nélkül lecövekelt, az sem lendítette át a holtponton, hogy a francia kis híján a nyakába ugrott.

  Lefagyva bámult maga elé. A menekülés gondolatát forgatta a fejében. Ő képtelen erre, ő nem tudja ezt megtenni. Fogai reszkettek. Francis akar valamit, akar valamit és az nem egy egyéjszakás kaland lesz. Arra gondolni sem tudott, hogy a férfi szeretné őt. Egyszerűen nevetséges. Ő a hétvégi kaland. Hét közben nőket hív, hogy felmelegítsék az ágyát, szombaton és vasárnap pedig őt. Már azt is furcsálta, hogy karácsonykor kereste, hogy vele akarta tölteni. Megszokás, háborús megszokás.

 Dideregve lépett egyet hátra, de falba ütközött. Mocsok tank... De ez az akadály lélegzett és óvatosan átölelte. Arthur rettegve hunyta le szemeit. A másik lehelete a nyakát perzselte, orra ismét végigszaladt az áthűlt bőrön.

- Évek óta egyet kérek karácsonyra, amit sosem kapok meg – sóhajtott az angol fülébe. – Idén én helyettesítem a Mikulást, ha már ennyiszer csődöt mondott – a hangja reszelőssé vált.

 Francis pontosan érezte a másik reszketését, a szíve mélyén fájt a másik félelme, de már képtelen volt visszalépni, magának akarta mérgesen, elviselhetetlenül, zsugorin vagy éppen rettegve.

- Szeretném – mondta ki nehezen, Arthur döbbenten ejtette előre a fejét, keze ökölbe szorult. – Szeretném, ha a szövetségesem lennél!

 Anglia megütközve nézett fel rá, valami keserű érzés futott végig rajta. Hát igaza volt. De fogalma sem volt, hogy milyen háború közeledik? Francis hirtelen engedte el.

- Szövetséges? – Arthur nagy, zöld szemei kérlelően tapadtak rá, majd mintha a tenger felkavarodott volna. Az angol arcán könnycseppek folytak végig. – Miféle szövetséges?!

 Franciaország hirtelen rántotta magához. Ajkai csak egy pillanatra érintették az angolét, majd letöröltek egy sós cseppet – Szeretném, ha mellettem maradnál – ismét támadott. – Ha ugyanazt képviselnénk – újabb szünet. – Ha együtt vennénk fel a harcot a világ ellen! – finoman döntötte a homlokát a másikénak. – Szeretném, ha velem ünnepelnéd meg a sikert, ha nekem sírnád el a vereséget, ha hozzám térnél be újabb munícióért és ha velem állnál állandó rádiós kapcsolatban – ajkai gyengéden simítottak végig a másik szája sarkán. – Mindent akarok! 

 Arthur elgyengülve nézett rá, képtelen volt felelni. Könnyei szüntelen folytak. Nem tudott hinni benne, hogy képes egy kapcsolatra, hogy képes boldoggá tenni valakit, hogy képes igazán szeretni.

- Francis, én nem tudom – hebegte rá nem jellemző módon. – Én nem tudom, hogy ez működhet-e – már annyian hagytak el.

- Nálad jobb szövetségest el sem tudok képzelni! – finoman túrt a szőke tincsek közé. –Hagyd, hogy mostantól én vigyázzak rád!

 Anglia elgyötörten bámulta saját lábát, Francis kuncogva lépett jobb lábfejére. Arthur morogva nézett fel. A francia ajkai finoman simultak az övéire, majd eleresztve őt, az asztalhoz vezette. Újdonsült partnere feszengve foglalt helyet, szemei ismét kikerekedtek. Döbbenten emelte fel a pezsgős poharat. Az aranyló italban egy karikagyűrű fénylett, melyen egy vékony lánc futott keresztül. Arthur haragosan nézett a másikra.

- Szigorúan csak a szövetség létrejöttét jelképezni! – Francis mosolyogva emelte meg a sajátját. Ujján megcsillant az ékszer. - Joyeux Noël, Angleterre!