Párizs örök

Fandom: NO. 6
Párosítás: Nezumi x Shion
Jellemző: general
Rövid tartalom: Nezumi és Shion kis kiruccanást tesznek. Az az igazság, hogy még nem néztem végig az animet, szóval lehet, hogy itt ott bakot lőttem.
FireBird szavai: torony, pezsgő, magasság

   Két lépés halk ropogása szakította meg a pajkos szellő kacagását. A világ romokban hevert, de az egek ura nevetett. Nevetett az ember gyalázatán? Vagy a törmeléken újjá születő világok harcán? Vagy talán a halálban is gyilkoló emberen?  Elnyomás, menekülés, nyomor és gazdagság, melyek túlélték azt, amit a Föld soha.
   A fiú tekintete kíváncsian vizslatta a tájat, vörös szemei elgondolkodóan ragyogtak, akár a harmatos rózsa. Tudásra, törődésre, szeretetre éhesen vizslatta az egész elpusztult világot. Hitt a mások által dajkamesének nevezett csodában, az egyenlőségben, az újra egyesülésben, az elnyomók békés legyőzésében, hitt abban, amiben a tapasztalt elme már képtelen volt. Ártatlannak és naivnak tartották, pedig a rendszer kivetette magából, túlélte, amit mások nem, és megélte, hogy szeretett városa féreg módjára kívánta eltaposni. Mindezek után mégis hitte, nem is hitte, hanem tudta, hogy egyszer eljő a béke, a béke mikor a Hatos Zóna és a Nyugati Blokk emberei elfogadják egymást, eljön a nap, amikor reggel az édesanyja ébreszti, de az ablakon kipillantva Cravat bajszos orrocskája simul arcához. Kész volt ebben a szellemben élni, sápadt arcán, mely ezüstös tincsei mellett még inkább fehérnek tűnt, kósza mosoly suhant át. Néma fogadalma zálogaként szorította ökölbe ujjait. Ez az ő útja! Biztosan.
- Akarsz róla beszélni? – az ismerős, mély hang most szarkasztikusan csengett. 
Shion vigyora akaratlanul lett szélesebb, ahogy megpillantotta a pár lépéssel előtte járó Nezumi visszapillantó tekintetét.
   A fiú sötét szürke tincsei ragyogtak a csillagos éjszaka fényeinek simogatása nyomán. Acélszín szemei kifejezéstelenül fénylettek, akár a leghidegebb fém rácsok egy eldugott börtön mélyén, melybe világosság csak néha szökik be, de az a legszebb perc az elítélt létében.
- Kénytelen leszek Rikiga körmére nézni – sóhajtott megjátszott fáradtsággal.
Shion értetlenül pillantott társára. Nemuzi elégedetlenül viszonozta, majd nyugtázva, hogy a másik, valóban lehetetlen alak, karjait a magasba lökve kért kegyelmet, annak ostoba lelkéért.
- Nem tudom, hogy milyen anyagot kapsz tőle, de a helyében leállnék vele – arcára gonosz mosoly kúszott.
- De Nezumi! – nyögött az válaszképpen. 
- Csak sajnálom a kidobott pénzt!
Shion már nem felelt a gúnyos szavakra, elámulva bámult a távolban kirajzolódó vasóriásra. Annyit olvasott róla, annyiszor elképzelte már, hogy egyszer ellátogat ide, de mindezt eddig lehetetlennek hitte. Előtte állt az egykori tartományok egyik leghíresebb jelképe, akkoriban országoknak nevezték őket, Franciaország büszkesége.
- Gyönyörű igaz?
   Megdöbbenve pillantott útitársára. Ám Nezumi nem őt nézte. Arcára szelíd mosoly ült ki és talán csodálat, de a gyengéd érzelem gyönyörűvé tette a fiú vonásait. Ellágyulva tekintett végig a hatalmas tornyon, a francia szépségen, a halhatatlanság eme diadalívén, mely túlélte a jövő viszontagságait, az ember pusztítását, az Eiffel-torony magányosan ácsorgott az egykor csodaszép Párizs halmain. A város már közel sem volt szép, a zord idők játékává lett, lakói elhagyták, vadállatok lakták, de talán mégis odaadóbbak voltak a romantika fellegvárával, mint egykoron az emberek.
  Shion ujjait a szeme fölé szorítva nézett fel az óriás tetejére.
- Hatalmas... – suttogta elámulva.
- Bizony hatalmas – mosolyodott el útitársa a pillanatnak engedve, de tovább indult. 
- Nezumi? – az albínó tovább bámészkodott.
- Hmm? – jött valamivel távolabbról a válasz.
- Ez milyen magas? – Shion le sem vette szemeit a toronyról.
- Nocsak! Ezt nem tanították a zseniképzőben? Na és azt talán tudod, hogy hány csavar van benne? Hogy hány csillagot látni róla? Hogy mely csillagkép esik egy vonalba a csúccsal? Hogy mire gondolt a tervező mikor papírra vetette?  Hogy mit akar ábrázolni a torony acél teste? Hát nem tanítottak ki a Hatos Zónában? – kacagott fel gúnyosan a másik immár a távolból.
- Nem arról van szó, hogy... – a másik zsugorodó sziluettjére pillantott, a döbbenet hirtelen futott át vonásain, majd a másik után lódult. – Nezumi, várj már! Nezumi!
- A halottakat is felébreszted! – zsörtölődött az említett, bár nem vallotta volna be, lassított léptein. Maga sem tudta, hogy a néma éjszakába hatoló puffanás vagy a lábujjain érzett tompa nyomás késztette lenézésre, de finoman előre hajolt. Szónélkül kezdte méregetni a törmelékbe fúródott por lepte pezsgős üveget. Valaha hányan jártak ide? Hány ember vágyott itt meglelni a szerelmet?  Eiffel titkos hatalma vonzotta őket? Vagy csak az életüknek nevezett romhalmaz űzte őket idáig? A fene tudja, vont vállat. Mégis félelemmel töltötte el a tudat, hogy egy napon ő sem lesz. Ő nem járt itt egy drága itallal, sem a kedvesével, nem szeretett igazán soha senkit, nem szerette őt senki. Sóhajtva azonosult a tájjal, mely épp olyan üres volt, mint ő maga. Számát sem tudta már, hogy ő maga is hányszor járt itt. Hogy mit remélt? Sosem tudta igazán.  Ahogy azt sem, hogy milyen magas, soha, de soha nem érdekelte a magasság. A magasság csak arra jó, hogy minél mélyebbre zuhanhassunk. Hányszor merült ő már alá? Hol a kéz, mely végre kihúzná? Képtelen volt hinni. Már nem is akart.

  Újabb tompa puffanás, meginogva lépett előre. Reflexből fordult hátra, hogy végigmérhesse támadóját.
- Miért álltál meg, Nezumi? – Shion nyögve szorongatta orrát.
Ezüst haja ziláltan állt szerteszét. Örökké fehér bőre, mely a kristályos hóra emlékeztette nyomokban elvörösödött, kezei reszkettek, rubint szemei ragyogtak, akár a harmatos rózsa. Olyan ártatlan és törékeny az egész lénye, annyira könnyű lenne letörni, annyiszor gondolt rá, hogy mibe kerülne eltaposni, hogy hogyan törne össze a megfagyott virág. Képes volna egyáltalán szúrni? Ő lenne a tüskétlen rózsa? Ajkaira ismét mosoly kúszott, gondolkodás nélkül ragadta meg a fiú kezét, ujjaikat összefűzve húzta maga után.
- Nemuzi? – döbbent meg az, de engedelmesen követte.
A megszólított gyors mozdulattal kapta fel a pezsgőt és lódult előre. Csak előre! Ma volt valakije, talán csak átmenetileg, de volt.
- Megtudjuk, hogy milyen magas! – dudorászott magáról megfeledkezve. Intett a csúcsra a törött üveggel. Rá is emlékezni fog valaki, Shion emlékezni fog rá.
- Ugye nem akarsz lelökni?