Fekete Zongora

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: nyomokban AusHun-t tartalmazhat
Jellemző: angst
Rövid tartalom: A szövetségesek belekezdtek a megtorlásba, Ausztria retteg a következményektől. A
második világháború utáni időszakban maga alatt van. Nem találja a helyét a világban. Idegei megviseltek, gyötri a lelkiismerete. Mindent elveszített, képtelen szeretett hangszere közelébe menni.

"Emlékeim újra elmémbe martak. A nő sikítása átjárta a szobát. Riadtan rándultam össze, ujjaim reszkettek ölemben. Nem tudtam mit tenni, csak ültem. Hagytam, hogy elvigyék őt.

A zongora ismét felsírt. Hosszú, elnyújtott kesergés volt. Kétségbeesett zokogása, a szívembe mart. Tovább nyúzta a vérző csonkot. Vaskarmai nem eresztettek. Hallgass! Förtelmes dallama kínzott. Eressz! Ne kísérts többé! Hagyj engem békén! Újabb hüppögés járta át a szobát. Billentyűi maguktól játszottak. Kimondták, amit én nem mertem. Vesztettem."

  Felsírt a zongora. Sírt és zokogott a magára hagyott hangszer. Nem akartam hozzáérni, többé nem! Képtelen voltam, akár csak látni is. Egy fehér terítővel takartam el az igazságot. Elfedni könnyebb volt, mint szembe nézni vele.
   Emlékeim újra elmémbe martak. A nő sikítása átjárta a szobát. Riadtan rándultam össze, ujjaim reszkettek ölemben. Nem tudtam mit tenni, csak ültem. Hagytam, hogy elvigyék őt.
   A zongora ismét felsírt. Hosszú, elnyújtott kesergés volt. Kétségbeesett zokogása, a szívembe mart. Tovább nyúzta a vérző csonkot. Vaskarmai nem eresztettek. Hallgass! Förtelmes dallama kínzott. Eressz! Ne kísérts többé! Hagyj engem békén! Újabb hüppögés járta át a szobát. Billentyűi maguktól játszottak. Kimondták, amit én nem mertem. Vesztettem. A fájdalmas taktus kínzóan hosszúra nyúlt. Ujjaim a fülemre szorítottam. Nem akartam hallani kínlódását. Nem akartam látni, hogy hogy lesz ez a csodálatos hangszer ronccsá. Hogy válik a nemes förtelmes üldözötté. Bőgése átjárta a helyiséget. Végigjárta az apró zugot. Mintha ezer szűz kezdett volna egyszerre zokogni.
- Hallgass! – üvöltöttem. Ujjaim reszketve csúsztak végig arcomon, körmeim a bőrömbe vájtam a valóságot várva. Reszketve ültem a sarokban, szemeimből vér folyt az üdvözítő könnyek helyett. De mikor tér vissza a valóság?
   Felsírt a zongora. Sírt és zokogott a magára hagyott hangszer. Nem akartam hozzáérni, többé nem. Képtelen voltam, akár csak ránézni is. A kínzó dallam lassan recsegéssé vált. Eltorzult, undorító vinnyogássá. Távolabb csúsztam a földön. Nem akartam érezni, amit ő. Nem osztozom a fájdalmán. Bőgve zúgott fel ismét, oly parancsoló volt. De a dallam megszelídült. Gyönyörű, keserves játék. Egy érzéki szív megmutatkozása. Reszketve tekintettem fel. A fehér terítőn megcsillantak a Hold sugarai, miközben kísértetként lebbent fel. Hosszú, kecses táncot járt. Suttogása megrémített.
- Rodericccchh – sziszegte.
- Takarodj!
- Roderichhhh...
- Mondom, hogy takarodj! – üvöltöttem magamon kívül, majd felpattanva a földről egyszerűen megragadtam.
   A drága anyag immár halottan feküdt tenyeremben. Megöltem! Őt is megöltem! A tarkómon lefolyó víz hideg volt, akár a jég. Reszketve dobtam el. A szoba imbolyogni kezdett. Lassan közeledett a parketta. Térdeim halkat koppantak. A zongora új ura elfoglalta helyét. Érzéki férfi volt. Szőke, hosszú haja laza loknikban omlott a vállára. Kék egyenruhája kiemelte kidolgozott izmait. Minden egyes hang után megfeszült alakja. Ez a felejthetetlen melódia csak az övé. Ujjai kecses mozgása lenyűgözött. Olyan volt, mintha eggyé vált volna a hangszerrel. Feje hátra-hátra billent. Közelebb evickéltem. Ajkai finoman szétnyíltak. Égkék írisze csak ritkán villant elő fekete szempillái közül. Mosolya csalogató volt, egyenesen rám nézett. Szemében valami őrült fény csillogott. Kezét kinyújtotta felém.
- Csatlakozz, Roderich!
   Selymes hangja még a dallamnál is elkeseredettebb volt. Riadtan ismertem fel ebben a tüneményben, egykori szövetségesem, későbbi ellenségem és bátyám. Franciaország szelíd mosolya eltorzult. Kék szemei előre meredtek. Hisztérikusan felkacagott. Félreütött. Nyögve kaptam hátra a fejem. Nem akartam hallani, ezt nem. Nem akartam tanúja lenni egy gyönyörű dallam pusztulásának. A csoda ily csúf módon szakadt meg. Az az egyetlen téves hang tönkre tett mindent. A szobába beragyogó fényt árnyékok szennyezték be. A Napot felhők takarták el. Félhomály uralkodott a szobán. Undorodva meredtem rá. Mindent elvett tőlem. Ő és a szövetségesei.
- Takarodj! – kiabáltam.
- Mind így végezzük. – suttogta a semminek. – Mind elpusztulunk, akár a vonzalom. Tűzből születtünk, s porrá leszünk. Egyedül a szerelem örök – szemeit ismét behunyta – Egyszer mindennek végeszakad, a szavak elillannak, az írás szétmállik, az érintés csak egy pillanatig él, de az érzelmek soha nem múlnak.
- Mit sem tudsz te a szerelemről! – hadartam – Önmagadon kívül megtagadtad az egész világot!
Keserű könnyek folytak végig arcán.
- Szeretem a naplementét, minden este újra és újra beleszeretek. – ujjait lassan a fényre emelte. – Gyönyörű és erős, érinthető és érinthetetlen – belemarkolt a levegőbe. – Átölel és eltaszít – elgondolkodva forgatta a tenyerét - Boldoggá tesz és elrabolja a reményt. Csak rövid időre a tiéd, de örökre mindenkié. Hiába könyörgök, mindig magamra hagy. – újabb könnyek. – Kegyetlen, nem válogat – az arcát végigszántó apró kristályok egyre sűrűsödtek. Megtörtek rajta a fénysugarak. Hajszálvékony szivárványok futottak végig fehér bőrén. Hogy lehet egy szivárvány fekete? Elvesztette, mi oly gyönyörűvé tette. Ez csupán egy árnyék, egy gyenge utánzata az igazinak. Francis kék szemei lassan bezárultak. Arcát az ég felé fordította, szürke pókháló fedte. Ajkai finoman elnyíltak. Alakját elnyelte a fény. Újra elém táruló tekintete zöld volt, akár a reggeli, harmatos fű. Szőke haja laza hullámokban zuhant hátára. Vonásai tovább lágyultak. Döbbenten bámultam rá.
- Hagyott elragadni – suttogták.
Francis és Erzsébet hangjának furcsa egyvelegétől kirázott a hideg.
- Nem harcolt értem – sírták.
   Franciaország vonásait elnyelték az árnyékok. Felszívódott, akár csak a naplemente. Recsegve üvöltött fel a zongora. A billentyűk önkényesen játszották a kísérteties dallamot. Mostmár Magyarország ült csukott szemekkel az elszabadult hangszer előtt. Lágyan ringatózott az ordítás ütemére.
- Te nem lehetsz itt! – nyögtem. Riadtan taszítottam magam hátrébb.
Zöld tekintete olyan hidegen villant rám, hogy úgy éreztem, menten megfagyok.
- Menekülsz – súgta. – Állandóan csak menekülsz.
- Nem tehettem mást!
Nem felelt, de szemei ismét megvillantak. Fémes csillogás.
   Dermedten hunytam le pilláim. Kezeim fülemre szorítottam. Ez nem lehet! Mindez nem lehetséges! Láttam, ahogy elhurcolták! Ahogy Ivan maga vonszolta el! Elvette tőlem a háború, a Szovjetunió! Hozzá fogják csatolni Oroszországhoz és én semmit sem tehetek! Bocsáss meg, Erzsébet! Arcomon újabb könnycseppek gördültek végig. Bocsáss meg!
- Roderich, nyugodj meg! – súgta egy ismerős hang és egy erős kéz a vállamra simult.
Riadtan pattantak ki szemeim. Franciaország teljes valójában a szobámban állt. Arca zavarodott volt, de gyengédséget tükrözött még a mögötte ácsorgó angol szemei leginkább szánalmat. Francis kezében bilincs csillogott.
- Értem jöttél? – leheltem erőtlenül.
- Nincs más választásom – felelte finom mosoly kíséretében. – Háborús bűnös vagy.
- Magyarország hol van? Elment? – riadtan pillantottam körbe.
- Ivan elvitte, már egy hete, azóta börtönben van – felelte tömören Anglia. – Nincs itt és nem is lesz.
Francis figyelmeztetően hátrafordult, Arthur vállat vont.
- Értem – súgtam és fejem előre ejtve nyújtottam ki karjaim.
Fivérem nem válaszolt, csak kezemre csatolta a hideg fémet, a bilincs kattanása betöltötte a szobát.
Szemeim hirtelen pattantak ki. Elhallgatott! A zongora nem üvöltött tovább! A házra csend borult. Nem harsogta az igazságtalanság dallamát, nem vádolt már bűnösségem miatt. Nem szidalmazott többé a fekete zongora.
- Francis? – lassan álltam fel és indultam az ajtó felé, hogy igazságot tegyenek felettem a sok ártatlan életének kioltásáért.
- Igen?
- Megmondanád Magyarországnak, hogy sajnálom? – nem néztem a franciára.
Megmondanád Erzsébetnek, amit én sosem mertem? Megmondanád, hogy szeretem?
- Persze – válaszolta tömören és kiléptünk a házból, melyből alig pár napja rángattak el oly brutális módon, a házból, melyben annyi éven át szerettelek, a házból, melyben tegnap és ma és annyi évszázadon át megtagadtalak, a házban, ahol annyiszor sírt a fekete zongora.