Nem igazán vagyok elégedett vele. Leginkább egy életérzést írok le. Hidan és az ölés kapcsolata, egy csak előtte feltáruló világ. Eredetileg bele akartam tenni a jashinizmus történetét, igen, addig mentem, hogy elolvastam, de végül is kihagytam. A lényeg, hogy Jashin-sama tulajdonképpen két személy.
A hét közepe felé jönni akarok egy Hetalia fic-kel is.
Gyilkos szenvedély
Fandom: Naruto
Párosítás: leginkább semleges, de nyomokban felbukkan Kakuzu (semmi kézzel fogható) és ha úgy vesszük, akkor Jashin-sama is igencsak a közelébe férkőzik. :P
Tartalom: Mi a lét? Mi a cél? Mi a halál és mi az élet? Mi a szenvedély és az eufória? Fájdalom. Az egyetlen szilárd és örök a fájdalom. Hidan sokadszor veszik el, hogy öljön, mert mindig egy kicsit maga is meghal. Tudtán kívül hurcolja a halhatatlanok átkát, a végtelenség keserűségét, egy megfoghatatlan félelmet és egy mindent elpusztító hatalmat, magát a látszólagos szabadságot.
A vérszag oly émelyítő, annyira édes, maróan keserédes.
Ragadós, gusztustalan, sikamlós méreg, az élet elrablója, de íze mély, bódítóan
selymes. Hidan ajkain halovány mosoly volt születőben, lila szemei, akár a
legmélyebb őrület levendulaszín ködfátyla, hátborzongatóan ragyogtak fel.
Kecses mozdulattal irányította a nehéz kaszát, mely sasmadárként szelte
keresztül az eget, hogy visszatérhessen kegyetlen gazdájához. Rikkantása
bejárta a napsütötte tájat, az undorítóan fényes, vakító sugarakat üvöltve szelte
ketté a száguldó penge, a halál kinyújtott karja. A jashinista légiesen könnyű
mozdulattal fordult meg, kidolgozott háta megfeszült a fekete köpeny alatt,
izmos kezeit az ég felé nyújtotta, ahogy a visszatérő gyilkost elkapta.
Tenyerébe puhán csapódott a fémmarkolat, mégis oly keményen. Ajkai széle ismét
megrándult, pimasz vigyor költözött földöntúli arcára, ezüst tincsei közül csak
néhány szabadult ki és keretezte arcát szabálytalanul. Ölni fog, ma biztosan
ölni fog.
Csupán szeme
sarkából figyelte lassan háta mögé érő társát. Kakuzu óvatosan, de fürge
mozdulatokkal kerülte meg. Pontosan tudta, hogy Hidan mire is készül. A
testéből kiáramló, fekete indák laza gyűrűt képeztek az őrült szerzetes körül,
kinek hirtelen előtörő, veszett, baljós kacagása megfagyasztotta a messzeséget.
Gyorsan emelte arcához a három penge alkotta fegyvert. Tekintete hideg volt, tébolyult,
félelmetes, elszállt, megfeszült, de mégis euforikus. Vér szennyezte a rideg
tüskék egyikét. Ellenfele egy hibát követett el, egyet, mely során ez az alak
ellopta az életét, csupán egyetlen hibát vétett, de ezzel az eggyel Hidan
kezébe adta a végzetét. A partnere testét meghosszabbító nyúlványok vad táncot
járva ölelték közre, simítottak végig fehér bőrén, néhol felhasítva azt,
szaladtak át ujjai között, ezüst tincseit helyenként felborzolva törtek
hirtelen előre, majd néma sikoly kíséretében támadtak. Hidan belereszketett a
másik érintésebe, a testét érintő számtalan, lüktető fonal, halvány, édes fájdalom,
mintha összekötötte volna Kakuzuval. A gyűlölet, a gyilkolás öröme tudott csak
ennyire egymásba forrasztani, ennyire közel sodorni két lelket, ilyen összhangot
teremteni két ennyire ellentétes személy között.
Hidan villámgyorsan emelte ajkaihoz az éles fegyvert, nyelvét óvatosan húzta végig a hideg fémen, teljes kifejezéstelenség uralta, mikor megízlelte az áldozati vért, hatalma titkát. Égő, lila szemei lassan csukódtak be, sötét szempillái fokozatosan rejtették el az íriszében élő, mély akácörvényeket. Ujjait gyorsan kulcsolta össze, ajkai hang nélkül váltak el, majd zárultak be. Néma imáját elrejtette a harc zaja, az üvöltő rengeteg. Talpát finoman húzta végig a száraz talajon, a száraz, de mégis ragadós földön. A mellkasán tátongó mély, vágott sebből távozó, émelyítő vér szaga megtöltötte a száját, az orrát, a légcsövét, a tüdejét és a lelkét. Az elméjét féken tartó vaskos ólombilincsek gyilkos kulcsa volt ez. Ordítva nyargaltak végig az ezüstös szörnyeteg idegein és fokozatosan rabolták el józanságát. Arcizmai megfeszültek, ahogy erős teste és végtagjai is, szája szélei finoman kezdtek rángatózni, gúnyos mosolyra húzódtak helyenként kivillantva hófehér fogait, majd hirtelen vadult meg, torzult eszelős vigyorrá, torkából üvöltő kacagás szakadt ki, lila tekintete lángolva ébredt fel. Bőrén fekete méreg szaladt végig, a halál palástja, emberi létét és tisztaságát elragadva ölelte körül a halhatatlanság átka. Teljes lénye vált sötétté, akár az éjszaka, csak a csontokat utánzó bűnös sávok ragyogtak vakítóan. Karjait széttárva fordult gyorsan körbe, hogy az egység megszülessen, hogy a rajz bezárulhasson, hogy az igaz gonoszságot jelképező háromszöget foglyul ejthesse a végtelenség, az öröklét kalitkája. Talpát gyorsan megvetve pillantott fel összezárt ujjai mögül.
A vidám tájat uraló, gusztustalan fényesség sietve illant el, átadva helyét a végtelen sötétségnek. De talán maga a vidék nem is változott, csak Hidan előtt, csak őt engedte belépni birodalmába Jashin-sama, egyedül ő pillanthatta meg a „másik világot”. Szemei látni képtelenül tekintettek a valóságba, lelke máshol járt, elragadta egy melódia, egy végtelen melódia, egy istenség éneke, Jashin suttogása. Magához szólította hívét. A szerzetes kacagása egyre mélyült, öntudatlanul hahotázott, ereit elöntötte a nyers eufória.
- Ölj! – utasította egy néma, megfoghatatlan hang. – Parancsolom, hogy ölj!- suttogta követelőzve.
Hidan megbabonázva hajolt meg, simított végig vakon saját ruháin, a szétszakadt köpeny időnként bele-beleakadt kutató ujjaiba. Öntudatlanul ért saját sikamlós bőréhez, felhasított mellkasához, nehézkesen nyúlt be öltözete alá. Keze ragadt, valamitől csúszott. Vér. Jutott el ködös tudatáig. Tapogatózva hatolt egyre beljebb, halk üvöltések szivárogtak be a fátylon át, Kakuzu harcol, őt védi. Mintha szüksége lenne rá. Szánalmas bolond! Neki csak Jashin-sama kell, csak ő az oltalma! Ujjai hirtelen értek a hideg fémhez, szelídebb mosoly költözött arcára, végighúzta kézfejét a vasrúdon. A szilaj gyönyör hullámokban járta át a testét, önfeledten sóhajtott fel, izmai, inai megfeszültek, ahogy felvágta a vékony bőrt a maró penge. Csak másodpercekre tudott igazán eggyé válni a hideg fémmel, csak röviden érezhette teljes varázsával magában. Fájdalom, az egyetlen szenvedély. Az egyetlen, ami sosem hagyta magára, amit el nem vehet tőle semmi. A kín a legnagyobb élvezete, a szeretője, a lelke.
- Ölj!- Jashin, vagy annak prófétája, egyre türelmetlenebbé vált. – Most!
A vasrúd gyorsan csúszott ki a fekete, bő köpeny alól. Hidan nevetése lassan fülsüketítően magas lett, lila szemei ragyogtak, de Kakuzunak az volt az érzése, hogy társa nem érzékeli őket. Sosem értette ennek a szertartásnak a menetét, az az idióta pedig nem óhajtotta megosztani vele. A furcsa szekta tagját elengedve támadt a vészesen közelítő konohaira. A fiú az indák kereszttűzétől megijedve ugrott félre, tudta, hogy könnyedén tépnék szét.
- Ölj! – kántálta. – Ölj, ölj, ölj, Hidan, ölj!
Hidan villámgyorsan emelte ajkaihoz az éles fegyvert, nyelvét óvatosan húzta végig a hideg fémen, teljes kifejezéstelenség uralta, mikor megízlelte az áldozati vért, hatalma titkát. Égő, lila szemei lassan csukódtak be, sötét szempillái fokozatosan rejtették el az íriszében élő, mély akácörvényeket. Ujjait gyorsan kulcsolta össze, ajkai hang nélkül váltak el, majd zárultak be. Néma imáját elrejtette a harc zaja, az üvöltő rengeteg. Talpát finoman húzta végig a száraz talajon, a száraz, de mégis ragadós földön. A mellkasán tátongó mély, vágott sebből távozó, émelyítő vér szaga megtöltötte a száját, az orrát, a légcsövét, a tüdejét és a lelkét. Az elméjét féken tartó vaskos ólombilincsek gyilkos kulcsa volt ez. Ordítva nyargaltak végig az ezüstös szörnyeteg idegein és fokozatosan rabolták el józanságát. Arcizmai megfeszültek, ahogy erős teste és végtagjai is, szája szélei finoman kezdtek rángatózni, gúnyos mosolyra húzódtak helyenként kivillantva hófehér fogait, majd hirtelen vadult meg, torzult eszelős vigyorrá, torkából üvöltő kacagás szakadt ki, lila tekintete lángolva ébredt fel. Bőrén fekete méreg szaladt végig, a halál palástja, emberi létét és tisztaságát elragadva ölelte körül a halhatatlanság átka. Teljes lénye vált sötétté, akár az éjszaka, csak a csontokat utánzó bűnös sávok ragyogtak vakítóan. Karjait széttárva fordult gyorsan körbe, hogy az egység megszülessen, hogy a rajz bezárulhasson, hogy az igaz gonoszságot jelképező háromszöget foglyul ejthesse a végtelenség, az öröklét kalitkája. Talpát gyorsan megvetve pillantott fel összezárt ujjai mögül.
A vidám tájat uraló, gusztustalan fényesség sietve illant el, átadva helyét a végtelen sötétségnek. De talán maga a vidék nem is változott, csak Hidan előtt, csak őt engedte belépni birodalmába Jashin-sama, egyedül ő pillanthatta meg a „másik világot”. Szemei látni képtelenül tekintettek a valóságba, lelke máshol járt, elragadta egy melódia, egy végtelen melódia, egy istenség éneke, Jashin suttogása. Magához szólította hívét. A szerzetes kacagása egyre mélyült, öntudatlanul hahotázott, ereit elöntötte a nyers eufória.
- Ölj! – utasította egy néma, megfoghatatlan hang. – Parancsolom, hogy ölj!- suttogta követelőzve.
Hidan megbabonázva hajolt meg, simított végig vakon saját ruháin, a szétszakadt köpeny időnként bele-beleakadt kutató ujjaiba. Öntudatlanul ért saját sikamlós bőréhez, felhasított mellkasához, nehézkesen nyúlt be öltözete alá. Keze ragadt, valamitől csúszott. Vér. Jutott el ködös tudatáig. Tapogatózva hatolt egyre beljebb, halk üvöltések szivárogtak be a fátylon át, Kakuzu harcol, őt védi. Mintha szüksége lenne rá. Szánalmas bolond! Neki csak Jashin-sama kell, csak ő az oltalma! Ujjai hirtelen értek a hideg fémhez, szelídebb mosoly költözött arcára, végighúzta kézfejét a vasrúdon. A szilaj gyönyör hullámokban járta át a testét, önfeledten sóhajtott fel, izmai, inai megfeszültek, ahogy felvágta a vékony bőrt a maró penge. Csak másodpercekre tudott igazán eggyé válni a hideg fémmel, csak röviden érezhette teljes varázsával magában. Fájdalom, az egyetlen szenvedély. Az egyetlen, ami sosem hagyta magára, amit el nem vehet tőle semmi. A kín a legnagyobb élvezete, a szeretője, a lelke.
- Ölj!- Jashin, vagy annak prófétája, egyre türelmetlenebbé vált. – Most!
A vasrúd gyorsan csúszott ki a fekete, bő köpeny alól. Hidan nevetése lassan fülsüketítően magas lett, lila szemei ragyogtak, de Kakuzunak az volt az érzése, hogy társa nem érzékeli őket. Sosem értette ennek a szertartásnak a menetét, az az idióta pedig nem óhajtotta megosztani vele. A furcsa szekta tagját elengedve támadt a vészesen közelítő konohaira. A fiú az indák kereszttűzétől megijedve ugrott félre, tudta, hogy könnyedén tépnék szét.
- Ölj! – kántálta. – Ölj, ölj, ölj, Hidan, ölj!
És ő döbbenten rándult össze a
nevét hallva, szorosabban markolta kezdetleges fegyverét, kaszája halkan
koppant a földön, ahogy kicsúszott most már szabad tenyeréből, a felnyögő fém
ordítva vágódott a porba, de gazdáját elöntötte a túlvilág szelleme.
- Hidan!
- Igenis! – felelte hangját megtalálva.
Kakuzu meglepődve fordult hátra a másik válaszát érzékelve.
Hidan hangja reszketett, vad szenvedély uralta, gyilkos szenvedély, mely mély volt és mégis magas, a szokásos, mégis annyira más.
- Igenis, Jashin-sama! – rikkantotta a férfi.
Karjait hirtelen, őrült mozdulattal emelte az égnek. Társa kissé úgy érezte, hogy maga is elveszett, nagyot nyelve nézte a kékségnek meredő, öreg rudat.
A jashinista mindkét kezét az eszközre kulcsolva zihált, ezüst tincsei ragyogtak a perzselő fényben, lila szemei szikráztak, fekete bőre pedig elnyelte azokat, mint minden jót. Füleit egy melódia járta át, egy keserű melódia, de mégis csábítóan édes. Könnyedén lépett a hang után, a valóságban mit sem mozdult, ahogy az előtte álló lény is csak képzelet volt. A valami szemei vörösek voltak, akár a vér, egy mély vérförgeteg, a szenvedés szikláin nyargalva, félelmetesen szuggesztív, de haja ezüst, csillogó és tiszta. Lassan öltött testet, a leggyönyörűbb nő, akit valaha látott, alakja derengő, szinte felfoghatatlan. Óvatosan ragadta meg a férfi kezét, ajkain szelíd mosoly ült, majd eleresztve azt, végigsimított fekete arcán. Valami idegen nyelven kezdett suttogni és tünékeny lénye felragyogott. Hidant megérintve kezdett lassú táncba.
- Gyilkolj! – közölte hirtelen lágy, de parancsoló hangon.
Kezeit a szerzetes mozdulatlan ujjaira kulcsolta. A dal egyre erősödött, egyre inkább vált szelíd szellőből üvöltő monszunná. Sikítva tépett a két alak ezüstös hajába. Jashin ajkaira halvány mosoly költözött, majd a mozdulatlanságot megszakítva csapott le. A rúd hang nélkül siklott előre, hang nélkül mart az eleven húsba. Hidan reszketve rogyott térdre, az izmait széttépő fém még beljebb szaladt, száján forró, rézízű vér kezdett szivárogni, teste nyögve ellenkezett, szemei könnybe lábadtak, légzése megállt, hátán hirtelen tört ki a gyilkos fegyver. Úrnője gyorsan térdelt le elé, követője arcát tenyerei közé szorítva lehelt csókot a vértelen ajkakra. Vörös tekintete szinte elnyelte a férfit, de áldást is hozott rá. A fájdalom annyira édes lett, annyira csodálatos, leírhatatlan melegség öntötte el, erő ölelte körbe, vad energia szálai nyaltak végig a megsebesült élőlényen. Sóhajtva engedett fel, végtagjai nyögve lazultak el, a seben kiömlő vér lágyan simogatta, mintha ezer gyengéd ajak kényeztette volna, szemeit lassan hunyta be.
- Csodálatos! – nyögte.
Jashin hirtelen engedte el.
- Megfeleltél – súgta. – Ismét – és köddé vált.
A valótlanság, a másvilág hirtelen lökte ki, de az eufória és a láz hűek maradtak hozzá, lassan bontakozott ki ismét a táj. Zihálva nézett a kitisztuló égre, a helyreálló rendre. Magához térve ért ismét fehér bőréhez, a mellkasán áthatolt vasrúdhoz. Jashin-sama megint a bizalmába fogadta és ezer arcából egy újabbat fedett fel neki.
Kakuzu a néhány pármásodperce még élő ellenfelüket elengedve, tudomást sem véve a szívén keletkezett fantomlyukról, lépett Hidan mellé. A jashinista némán meredt rá, a földön ülve, véresen, átszúrva, egy pillanatra olyan gyámoltalannak tűnt. Könnyedén ért a testét keresztülszúró tárgyhoz.
- Ne csak bámulj, hanem segíts kihúzni, te idióta! – üvöltött rá a szerzetes.
- Mert? – szaladt fel a szemöldöke.
- Azt mondtam, hogy segíts! – hőzöngött.
Kakuzu meglepetten nézett rá, nem értette az egész hiszti lényegét. Hidan mindig gond nélkül távolította el a vasat. Most mégis látványosan kérette magát.
- Isten ments, hogy megfosszalak bármi élvezettől! – emelte fel kezeit. – Igyekezz! – indult tovább.
- Kuzu!! - üvöltött a távozó után.
- Hidan!
- Igenis! – felelte hangját megtalálva.
Kakuzu meglepődve fordult hátra a másik válaszát érzékelve.
Hidan hangja reszketett, vad szenvedély uralta, gyilkos szenvedély, mely mély volt és mégis magas, a szokásos, mégis annyira más.
- Igenis, Jashin-sama! – rikkantotta a férfi.
Karjait hirtelen, őrült mozdulattal emelte az égnek. Társa kissé úgy érezte, hogy maga is elveszett, nagyot nyelve nézte a kékségnek meredő, öreg rudat.
A jashinista mindkét kezét az eszközre kulcsolva zihált, ezüst tincsei ragyogtak a perzselő fényben, lila szemei szikráztak, fekete bőre pedig elnyelte azokat, mint minden jót. Füleit egy melódia járta át, egy keserű melódia, de mégis csábítóan édes. Könnyedén lépett a hang után, a valóságban mit sem mozdult, ahogy az előtte álló lény is csak képzelet volt. A valami szemei vörösek voltak, akár a vér, egy mély vérförgeteg, a szenvedés szikláin nyargalva, félelmetesen szuggesztív, de haja ezüst, csillogó és tiszta. Lassan öltött testet, a leggyönyörűbb nő, akit valaha látott, alakja derengő, szinte felfoghatatlan. Óvatosan ragadta meg a férfi kezét, ajkain szelíd mosoly ült, majd eleresztve azt, végigsimított fekete arcán. Valami idegen nyelven kezdett suttogni és tünékeny lénye felragyogott. Hidant megérintve kezdett lassú táncba.
- Gyilkolj! – közölte hirtelen lágy, de parancsoló hangon.
Kezeit a szerzetes mozdulatlan ujjaira kulcsolta. A dal egyre erősödött, egyre inkább vált szelíd szellőből üvöltő monszunná. Sikítva tépett a két alak ezüstös hajába. Jashin ajkaira halvány mosoly költözött, majd a mozdulatlanságot megszakítva csapott le. A rúd hang nélkül siklott előre, hang nélkül mart az eleven húsba. Hidan reszketve rogyott térdre, az izmait széttépő fém még beljebb szaladt, száján forró, rézízű vér kezdett szivárogni, teste nyögve ellenkezett, szemei könnybe lábadtak, légzése megállt, hátán hirtelen tört ki a gyilkos fegyver. Úrnője gyorsan térdelt le elé, követője arcát tenyerei közé szorítva lehelt csókot a vértelen ajkakra. Vörös tekintete szinte elnyelte a férfit, de áldást is hozott rá. A fájdalom annyira édes lett, annyira csodálatos, leírhatatlan melegség öntötte el, erő ölelte körbe, vad energia szálai nyaltak végig a megsebesült élőlényen. Sóhajtva engedett fel, végtagjai nyögve lazultak el, a seben kiömlő vér lágyan simogatta, mintha ezer gyengéd ajak kényeztette volna, szemeit lassan hunyta be.
- Csodálatos! – nyögte.
Jashin hirtelen engedte el.
- Megfeleltél – súgta. – Ismét – és köddé vált.
A valótlanság, a másvilág hirtelen lökte ki, de az eufória és a láz hűek maradtak hozzá, lassan bontakozott ki ismét a táj. Zihálva nézett a kitisztuló égre, a helyreálló rendre. Magához térve ért ismét fehér bőréhez, a mellkasán áthatolt vasrúdhoz. Jashin-sama megint a bizalmába fogadta és ezer arcából egy újabbat fedett fel neki.
Kakuzu a néhány pármásodperce még élő ellenfelüket elengedve, tudomást sem véve a szívén keletkezett fantomlyukról, lépett Hidan mellé. A jashinista némán meredt rá, a földön ülve, véresen, átszúrva, egy pillanatra olyan gyámoltalannak tűnt. Könnyedén ért a testét keresztülszúró tárgyhoz.
- Ne csak bámulj, hanem segíts kihúzni, te idióta! – üvöltött rá a szerzetes.
- Mert? – szaladt fel a szemöldöke.
- Azt mondtam, hogy segíts! – hőzöngött.
Kakuzu meglepetten nézett rá, nem értette az egész hiszti lényegét. Hidan mindig gond nélkül távolította el a vasat. Most mégis látványosan kérette magát.
- Isten ments, hogy megfosszalak bármi élvezettől! – emelte fel kezeit. – Igyekezz! – indult tovább.
- Kuzu!! - üvöltött a távozó után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése