First Blood

   Éss... Megérkezett legújabb áldozatom. A hétvégére ígért friss. Jobb később, mint soha. Legújabb szenvedélyem sokan csak úgy foglalták össze, a már Harry Potterből ismert bölcsességgel, "ahogy nőnek úgy hülyülnek", de akadtak támogatóim is. Szóval dobpergést kérek! * Drámai hatásszünetet tart * Naruto. Igen. Nem, nem szórakozom. Valóban. Naruto. Nekem is fel kell dolgoznom még, de ez van. Na most ez a Hetaliat nem fogja befolyásolni, csupán bejön néha egy-egy friss ebből is.
   Első ficemmel legújabb kedvencem előtt szeretnék tisztelegni. Mindig is mondták, hogy fura az ízlésem, és megint sikerült igazat adnom a rajtam röhögőknek. Az általam bálványozott karakter ugyanis Pein lett. Az Akatsuki gonosz, érzéketlen vezetőjével óhajtok drámát írni. Engem első pillantásra magával ragadott. Klisének fog hangzani, ha azt mondom, hogy "ahogy abba a gyönyörű szemeibe néztem, az az érzésem támadt, hogy benne ennél több van, hogy mögötte igazi tragédia nyugszik", de így volt. Egyszerűen magával ragadott és mániákus viselkedésemnek köszönhetően, és drága barátaimnak, pár napon belül ismertem teljes élettörténetét. Pein-nél talán csak Yahiko fogott meg jobban. Sanyarú sorsa, fájdalmas élete, rövid léte, nemes természete, majdhogynem céltalan halála. Őszinte leszek. Én végigbőgtem a haláltusáját és ebben a pillanatban is a könnyeimmel küszködök, amikor felidézem a jelenetet. Számomra vele az egyik legnagyobb jó pusztult el, de nálam jobban csak Konan és Nagato sérültek. Hamar kedvencem lett a képzelt vagy valós szerelmi szál  Konan és Yahiko között, így szerintem nem lepek meg senkit, ha azt mondom, hogy a történet Yahikonan. Feldolgoztam, hogy hogyan élt tovább ez a bűnös szenvedély a fiú elesése után, hogy hogyan szerette tovább kényszeredetten Pein-t. Tudom, hogy a Narutoban ez a tragédia elenyésző, hogy minden karakternek megvan a maga baja, de az én szívem elrabolta ez a három szegény, esőrejteki ninja. Pein találkozásunk óta nem ereszt és félek, hogy ez egy darabig még így is lesz.
  A first blood címmel mindössze annyira óhajtok utalni, hogy ha elkezdek egy animet, mindig halomra ölöm a karaktereket. Hát ez itt sem lesz másképp.

Pein, egyetlen igaz fájdalmam

Fandom: Naruto (Shippuuden)
Párosítás: Yahikonan
Jellemző: angst, dráma, szereplő halála, romantika
Tartalom:  A kezdet mindig nehéz. Konan elszántan küzd, hogy nagyobb és erősebb lehessen, hogy méltó lehessen társaihoz és hogy elérhesse őt. Menthetetlenül szerelmes Yahikoba és a fiú jó eséllyel viszonozza ezt. Ám vonzalmuk mindörökre beteljesületlen marad.
  Yahiko meghozza értük a legnagyobb áldozatot, amit csak lehetséges, ezzel megfosztva őket a jövőtől, a boldogságtól.
  Nagato tesz egy ígéretet. Megesküszik, hogy visszahozza elhunyt társuk, megismeri a világ a nevét. Konan mégis átverve érzi magát. Megszületett Pein. Mozog, küzd és van, de nem él. Képtelen benne felfedezni Yahikot. A reményt feladva, csupán elbúcsúzni szeretne egykori szerelmétől.


  Minden rendszer és különösebb kapcsolat nélkül feküdtek egymáson a papírlapok. A ninja sóhajtva hunyta le aranyszín szemeit. A testét átjáró forróság lassan kúszott végig a gerincén, majd csúszott karjaira, finom libabőrbe vonva azokat, hogy aztán lágyan nyalogatva szaladjon  ujjain át a fehér kis kupacba, melyet nyitott, reszkető tenyerein tartott. Vacogva adta át személyisége egy részét az élettelen, vékony lapocskáknak, hogy saját akarata szerint formálhassa őket, hogy saját testrészeként bánhasson velük. A kis halom ellenállni látszott. A lány nyögve növelte a chakra kiszámított, pontosan adagolt mennyiségét. Mély kék tincsei fokozatosan kezdtek elemelkedni arcától. A levegőt bent tartva húzta ki magát még jobban ültében. A forróság egyre nőve gyorsult és terjedt, nőtt és követelt, rohanva összpontosult érzékeny bőrét vörösre égetve. Aranyszínű szemei hirtelen pattantak ki. Jeges tűz égett izzó, mézszín tekintetében. Ajkait összeszorítva dobta a levegőbe a paksamétát, hogy az életre kelve lebegjen tovább, akár csak kígyóként táncoló, megvadult tincsei. Mutató ujját feltartva intett villámgyorsan, hogy a szálak abban a pillanatban megbilincseljék, körbefonják és azonnal megszilárduló idegekként tartsák hurokban, ám hiába ölelték, fojtották, a lány képtelen volt érezni az anyagot, a tisztaságát vagy annak esszenciáját, helyette ereje tovább száguldott, tovább rohant.
- Ne! – suttogta előre kapva, de a megelevenedett chakra egyszerűen szétmarcangolta. – Ne! – nyögte az aláhulló cafatokra meredve.
  A forróság tovatűnt, a kezét égető érzés megszűnt vagy legalábbis elvándorolt. Könnyes szemekkel simított végig a földre hulló fecniken. Számát sem tudta már, hogy hanyadszor is próbálta, hogy hányszor akart teljesíteni egy ilyen apró feladatot. Elnehezülve huppant sikertelen kísérlete kellős közepére. Teste hang nélkül rázkódott meg, vörös tenyereit a fehér halomhoz szorította, fehér bőrét egyetlen kósza csepp szántotta fel. Sietve törölte le szégyenletes gyengesége árulóját. A csalódottság kérlelhetetlenül támadta hátba. Királykék, vállig érő fürtjei rendezetlenül estek előre, ahogy fejét előre ejtette. Tehetetlenül kucorgott megsemmisült vágyainak lerombolt vára tetején. Elkeseredett sóhaja szívszorítóan fájdalmas volt.
  Döbbenten rándult össze. A derekát hirtelen átölelő kezek a földön kezdtek matatni, míg a hátának simuló mellkas lassan süllyedt és emelkedett, a vállára fektetett nyak csak óvatosan nehezedett rá, a másik vörös tincsei jólesően csiklandozták arcát. Yahiko meztelen lábai óvatosan feszültek az övének. Ahogy a fiú a papír darabokat kezdte tologatni, halvány kék szemein áttetsző, de merev fátyol ült. Gyerekes, de mégis szép vonásain szokatlan komolyság uralkodott.
- Mégis mit csinálsz? – szegezte neki a kérdést a megrendült Konan.
Ám társa nem felelve tovább ügyködött. Elgondolkodva rendezgette a cetliket jobbra és balra, látszólag minden szisztéma nélkül. Bár a legkisebb jelét sem adta, hogy érdekelné az ölében ücsörgő lány, az mégis idegesen kezdett ficeregni. Yahiko hirtelen közelsége összezavarta és furcsán átmelegítette.
- Yahiko! – csattant fel. – Kérlek!
- Pssszt! – tette saját ajkai elé ujját a fiú gyorsan és ismét visszafordult a lapokhoz.
Néhány újabb percig tovább tologatta, minden eredmény nélkül, a másik kíváncsiságát egyre inkább növelve, majd nagyot ásítva emelte karjait a magasba. Nyögve nyújtózkodott.
- Ez rohadt nehéz – állapította meg a szeme sarkába szökő könnycseppet letörölve.
- De hisz nem is csináltál semmit! – Konan szép vonásaira értetlen kifejezés ült ki.
- De nem is lett belőle semmi! – nézett rá a fiú teljes komolysággal.
- Persze, hogy nem! Még csak chakrát sem használtál!
- Csodálom a kitartásod! – mosolygott rá Yahiko önfeledten. A másikat hirtelen átölelve fúrta arcát a kék tincsekbe. – Sokkal tehetségesebb vagy nálam!
- Mégis miről beszélsz? – sóhajtva hajolt előre. – Az ég világ... – döbbenten hallgatott el. – Mikor és hogyan??
A papírkupac helyén elnyúló virág a legszebb volt, amit valaha látott. A szirmok pontosan illeszkedtek egymáshoz, mégsem tűnt mesterkéltnek. Az kitáruló, laza kehely szinte felsóhajtott. Csészelevelei finoman irritálták megérintője kezeit. Kristálytiszta, fehér rózsa volt.
- Te csináltad – felelte röviden Yahiko.
- Nem! – vágta rá gondolkodás nélkül. – Én csak tönkre tettem!
- Nem, csupán nem találtad meg az egységet. A szirmok alakján semmit – óvatosan emelte fel – sem változtattam. Csak az igazi elszántság hiányzott belőle.
- Pedig én annyira akartam – sóhajtott lehangoltan, kezeit ölébe ejtve.
- Néha nem elég csak akarni – mosolygott rá. – Hiába akarunk valamit, akarhatunk annyira, hogy fájjon, de soha nem lesz a miénk. Dönts, Konan! Hozd meg a döntést! – lassan emelte a lány felé a törékeny virágot. – A döntéseink igazán a mieink! – óvatosan tűzte a ragyogó, kék tincsek közé. Finoman simított végig a puha hajkoronán, nehezen lélegezve döntötte a fejét a másikénak. – Én például vigyázni fogok rád, amíg élek.
- Sosem kértelek erre – elvörösödve fordult el, a kék tekintet valósággal égette.
- De én döntöttem – suttogta.
- Sose kérdezel meg semmiről! – nyögte vádlóan.
- Hmm... – mosolyogva hajolt közelebb. – Akarod a virágot? Akarod, hogy igazán fájjon? – hajolt közelebb kuncogva. Ajkai finoman elnyíltak, és ő elveszett a lány aranyló méz tekintetében. Csak egyet akart, csak Konant érezni.
- Yahiko – súgta a lány megbabonázva. Ujját a fiú arcára fektetve hunyta le szemeit.
  Forró leheletük lustán keveredett össze a hideg helyiségben. Kezeiket szorosan kulcsolták egymásba, testük bár összeért, de sosem eléggé. Konan tenyerét kiszabadítva túrt a fiú lángoló, vörös tincsei közé, orruk lassan simult össze. Szomjazva hajoltak még közelebb.
Az ajtó dörrenve vágódott be. A pillanatnyi fülledt meleg egyszerűen felszívódott. Riadtan rándultak össze. Konan döbbenten bámulta, ahogyan az ölébe hullt egy papírdarab, majd még egy és még egy. Ujjai közé szorítva emelte Yahiko orra elé. A fiú arcára huncut mosoly kúszott és ugyanebben a pillanatban a virág a leggyönyörűbb hópelyheket megszégyenítő módon kezdett alkotóelemeire szétesni. Kék szemei felszikráztak, mikor elnevette magát.  Nagato toporgott az ajtóban. Zavartan pislogott a földön ücsörgő párra, elvörösödve fordult oldalra.
- Sajnálom – súgta, mikor barátja tekintete rávetődött.
- Ne légy hülye, Nagato! – szélesen vigyorgott rá és kezdett szeleburdi módon integetni felé. – Gyere ide!
- Dehogy – nyögte ide-oda toporogva. Vörös tincsei takarták szemeit, így társai nem fedezhették fel majdhogynem bíbor bőrét. – Csak zavarok! Folytassátok! – hebegte.
 Yahiko bocsánatkérően pillantott a szeretett lányra, Konan elnézően rázta meg a másik számára oly drága fejecskéjét. A vörös energiabomba vigyorogva pattant előre, gyors puszit nyomva fegyvertársnője arcára, majd hangos trappolás törte meg a csendet, ahogy az ajtó felé nyargalt. Nagatot kezénél megragadva rántotta ki a szobából. Az még sietve odaintett, mielőtt bevágódott háta mögött a nehéz szerkezet.
Konan dermedten bámult maga elé. Bőre még most is hevesen bizsergett ott, ahol Yahiko érintette. Elnehezülve pillantott a földre hullt sziromra. 
  

  A sziromra, mely annyi idő után is nála volt, mely elkísérte, amikor akkor is mikor Hanzou elrabolta, melyet most vér áztatott, melyet az ő vére mosott.

 - YAHIKO! – sikítása egy másodpercre elnyomta az eső dübörgő üvöltését. – Yahiko! – teste megrázkódott, könnyei sűrűbben hulltak, mint a tájat ölelésébe vonó zuhatag. Erőtlenül esett térdre, vakon bámult a világba. Csak a fiú arcát volt képes látni, fájdalomtól megvonagló vonásait, ahogy a kunai a mellkasába hatol, ahogy maga ugrik a pengébe, ahogy az imádott, fehér bőrt felhasítja a hideg fém, ahogy patakokban kezd folyni, ahogy tulajdon ajkain át távozik a ragadós, karmazsin színű vér, és vele az élete is. Konan némán reszketett meg, csupán fuldokló sírása töltötte be a vidéket. Gyilkos lett. Megölte, akit leginkább szeretett! Megölte, Yahikot! Megölte azzal, hogy gyenge volt, hogy hagyta magát elfogni, hogy hagyta magát átverni. Hanzou kegyetlenül rántotta vissza az összeeső lányt. Nevetése fertőző kórként ette be magát foglya agyába, nem kevésbé annak emléke, hogy mekkora élvezettel figyelte társuk elesését, és hogy szemrebbenés nélkül árulta el őket.

  A haldokló Yahiko megnyugodva dőlt barátja, Nagato vállának. Mellkasa lüktetett, de nem érezte igazán. Esőrejtek hű volt hozzá, a testét égető kínt csillapították a hűvös cseppek. Nyögve sóhajtott fel, a levegő marva távozott és égve töltötte meg lüktető tüdejét. Már nem tudta érdekelni a háború, a nemes cél, melyért most elveszett. Konoha és szeretett hazája felőrölték. Ki akarta harcolni a szabadságot népének, el akarta érni, hogy boldogan élhessenek. Mozgalmat indított, forradalmat, de elárulták. Hanzou kegyetlenül becsapta és elrabolta a lányt, Konan meggyilkolásával fenyegetőzve próbálta rávenni Nagatot, hogy ölje meg őt, hogy taszítsa halálba fogadott fivérét, de inkább önként végzett magával, nézett szembe a penge jeges tekintetével, mielőtt beleugrott. Tartozott társának, tartozott, mert a fiú egyszer már megmentette, és most ő következett. Nem bánta, amit tett és kész volt fizetni érte.   

- Vigyázzatok magatokra – súgta Nagato mozdulatlan, már már természetellenesen merev testébe kapaszkodva. – Bocsáss meg, de kérlek, vigyázz helyettem Konan-re! – a tájat elöntő éjszaka gyorsan felé nyargalva nyelte el a napot, a felhőket, az éltető eget.
   Nagato képtelen volt felelni vagy reagálni, agya üres volt, végtagjai nem engedelmeskedtek neki. Yahiko. Yahiko. Yahiko. Yahiko. Yahiko... Folyton ez dobolt a fülében. A név, a barátja neve, aki megmentette az életét, aki a sorsában osztozott, aki a fivére lett, aki több volt neki bárkinél, aki ebben a pillanatban a kezében tartott fegyver által szűnik meg létezni.
- Tudod, Nagato, azt mondják, hogy a fájdalom az egyetlen és igaz tanító, az egyetlen igaz tulajdonunk, hadd kérjelek most az egyszer – hangja megbicsaklott, köhögés rázta meg ernyedt testét. –, hogy maradj szegény! Hadd legyek a fájdalmad, hadd vigyem magammal! Pusztuljon velem! – krákogta. – Kvittek vagyunk!
- Dehogy vagyunk! Hisz én élek! – akarta mondani, de képtelen volt megszólalni.
A szemei előtt terjeszkedő sötétség még sebesebben lódult meg, indák, ágak képében tört előre. Őt akarta. Yahiko pontosan tudta, hogy az tart felé, amit csak egyszer láthat, az elkerülhetetlen, a halál nyomul előre. Mosolyogva engedte el testvérét. Tehetetlenül dőlt hátra, hagyta, hadd kerítse hatalmába az egyetlen úr. Ajkai elnyíltak, teste elernyedt, a levegő halkan süvített körülötte.
 - YAHIKO!! 
 A fiú szemei felpattantak. Konan, drága Konan, soha nem mondtam, hogy mennyire szeretlek! – futott át az agyán. De ezt már kénytelen volt magával vinni. A lány gyönyörű, aranyaló tekintetét könnyek pettyezték. Ragyogó, csodálatos, megolvadt arany. Yahiko legdrágább kincse a halálakor volt a legszebb. Akaratlan mosoly ült ki ajkaira. Örökre elveszve szerelme értékes, mézszín íriszében, a porba zuhant, a kemény földnek csapódott, de már nem érezte. Vak volt, mozdulatlan és érzéketlen, vak volt a világra, ahogy a világ is rá, hiszen az élet nem veti figyelmét egy halottra.
 Nagato dermedten bámult az összecsukló férfi után. Minden, amit tisztelt, szeretett és ehhez a nyomorult világhoz kötötte, ma elveszett. Arcát egyetlen könnycsepp szántotta fel, egyetlen egy. Vonásai, idegei, ha lehet, még tovább feszültek. A forrú düh, perzselő gyűlölet pillanatok alatt öntötte el. Eddig gyengének, elhanyagolhatónak, egy senkinek érezte magát, de Yahiko és Konan megmutatták számára, hogy élnek benne igazi értékek, hogy van, akinek kell ezen a földön, és van, akiért érdemes küzdeni. De a háború, mely annyi mindent elvett tőle, most erre is lecsapott. A nyomorult harc tette azzá ami, korcs, számkivetetté. Óvatosan lépett át a halott felett. Testét fokozatosan ölelték körül az erő reszkető szálai. Fogait csikorgatva szegezte nem mindennapi tekintetét Hanzoura, az árulóra, a féregre, a gyilkosra, Yahiko gyilkosára. Szíve sokadszor szakadt meg a gondolatra. Ő nincs többé. Az eddig összpontosuló forró energia lüktetve tört ki belőle. Üvöltése megtöltötte Esőrejtek kietlen határát. 

  Tenyerét vér borította, ahogy arcát is. Ma ő is gyilkos lett, mégsem érezte magát annak. Képtelen volt bűnbánatot érezni, képtelen volt igazán érezni, a fájdalom megölt mindent, megölt minden melegséget. Reszketve lépett előre. A levegő marón ragadt tüdejében, és mintha szét akarta volna feszíteni, mintha a nyomás tovább nőt volna, amikor meglátta Konant. A lány sírása bejárta az agyát, a szívét, a lelkét. A kék hajú szépség dideregve ült a sárban, fekete egyenruháját vörös vér és mocskos salak borította, arany szín szemei szüntelenül könnyeztek, bár jó része beleveszett az állandóan zuhogó esőbe, de így is láthatta bárki. 
  Nagato életében nem gyűlölt úgy senkit, mint most, magát. Senkit nem vetett meg annyira, mint saját létezését, senkit nem akart annyira boldoggá tenni, mint Konant és senkit nem akart annyira látni, mint Yahikot. Mégis, ma valami elszakadt benne. A testét átjáró erő, a Fájdalom hat útja, fura bizsergés járta át teljes lényét, azt suttogva, hogy bármire képes lenne. Hogy barátja halála csupán átmeneti akadály, hogy a férfi visszatérése lehetséges egy magasabb formában. 
- Konan – nyögte kiszáradt torokkal. 
- Meghalt – súgta a lány a másikra szegezve vörös szemeit. – Meghalt! – hangja elcsuklott. 
- Konan, én annyira sajnálom! – pár lépésre állt meg a szenvedőtől. Tudta, hogy annak fájdalma még a sajátjánál is sokkal mélyebb, hogy az talán az egyetlent vesztette el, hogy a fiú elhunyt, mielőtt igazán szerethették volna egymást. Arcán néma könnyek folytak végig. – Annyira sajnálom! 
  A nő szó nélkül rázta meg fejét. A hidegben átfagyott ujjait reszketve simította Yahiko meleg bőréhez, vértől meleg ajkaihoz. A sírástól fuldokolva csókolta meg örökre bezárult szemeit. 
- Nem kell, hogy ez legyen a búcsú! – közölte hirtelen Nagato. 
Konan felelet nélkül fűzte szorosabbra karjait. De, ez a búcsú, ez nem lehet más. Ez kétségtelenül a vég. 
- Nem, nem kell, hogy itt legyen a vége! – ismételte meg. – Lehet a kezdet is! Yahiko halála lehet újjászületés, lehet egy új kezdet! Megválthatná a világot! 
- Nagato – erőt kellett vennie magán mindenegyes szó  után. – Yahiko meghalt. 
- De élhet ismét! Lehet ő más! Ismerheti a nevét a világ! Azt akarom, hogy mindenki ismerje meg! Hogy mindenki tisztelje! 
- Őrültség! 
- Nem! Én visszaadhatom őt! – kezeit makacsul az oldalához szorította. – Visszaadhatom őt neked! 
Konan nem felelt, némán simogatta ki a vérbe tapadt vörös tincseket a sápadt arcból. Mit szeretnél, Yahiko? – akarta feltenni a kérdést, egy halottnak. Gerincén hideg és fájdalom szaladt végig, hogy újabb könnyek formájában távozzanak. Végtelenül magányosnak és elveszettnek érezte magát, teljesen egyedül és kiszolgáltatottan. A fiú selymes hangja, könnyed nevetése, gyönyörű arca, szerető, kék szemei, nemes szavai, céljai voltak éltetői, de ezek most mind örökre elvesztek. Hagyhatja teljesen elpusztulni? Lehetséges, hogy mégis vele maradjon? Lehet ennyire önző? Mit akarnál Yahiko? Maradnál velem? Legyőznéd a halált értem? Ismételgette az értelmetlen kérdéseket. Lehetetlen. Zihálva szorította mellkasához a mozdulatlan testet, a még meleg, de már élettelen testet. A soha többé nem lélegző, mozgó, szerető, elveszett tetemet. Üvöltő fájdalma, önzésével összekarolva öntötte el agyát. Egyszerűen nem tudott lemondani róla. 
- Tedd! – közölte színtelenül. – Tedd! Hozd vissza! Ne hagyd elmenni! – kérte szelídebben. 
Nagato némán bólintott. Konannek fogalma nem volt, hogy ma kimondott szavai nyomán születik meg a világ egyik legnagyobb szörnyetege, hogy kérését követően jön a világra Pein, Pein a legyőzhetetlen, Pein a halál.

    A szobában lélekdermesztő hideg uralkodott. A szél suttogva szökött be a fedetlen ablakokon át, finoman borzolta össze az ott tartózkodók laza tincseit. A fekete köpenyek lágy hullámokat vetettek, némileg felfogták a helyiségbe betörő fagyasztó hideget, de nem adtak igazi védelmet. A kabátokra hímzett vörös felhőcskék óvatosan lebegtek a vad viharban.
  Konan sóhajtva bújt a nagyobbikhoz. Hang nélkül fúrta arcát a férfi egyenruhájába. Szemeit ismét könnyek töltötték meg. Nem érezte, amire annyira vágyott. Nem érezte egykori partnere jellegzetes, édes esőillatát. Helyette csak az anyagra tapadt tartósítószerek orrfacsaró, az alkoholok mással össze nem téveszthető szaga lengte körbe. Semmi nem maradt abból, ami egykor volt, amik egykor voltak. Ujjai gyorsan szaladtak végig a selymes anyagon, teste beleborzongott a rátörő emlékek múlandó forróságába. Egy másodpercre ismét képes volt érezni a másik ölelését, hallotta a fülébe suttogott meleg szavakat, megint a torkát égette a kimondatlan vallomás, a soha el nem hangzott, elpusztult igék. Fájó könnyei lelkében rekedtek, némán pillantott az ócska kanapén elnyúló férfi testére. Korábban égő vörös tincsei most mattul ragyogtak a derengő fényben, szép, de markáns vonásai mozdulatlan maszkként nyugodtak immár évek óta. Gyönyörű, égkék szemei lehunyva pihentek, bőre fakó, színtelen volt. Félve lépett közelebb az Akatsuki hírhedten kegyetlen vezetőjéhez. Őt sosem bántotta, mégis rettegett a férfitól, rettegett attól, amivé lett, amivé tették.
- Bocsáss meg! – súgta a hajnalba a karfára ülve.
  Vágyakozva pillantott az ismerős, mégis annyira idegen arcra. Meg akarta érinteni, érezni, de nem Peint, nem a bábot, nem a harcost. Dideregve lépett közelebb, levegőt már rég nem véve közelítette meg a mozgó, de mégis halott testet. Képtelen volt felfedezni, kikutatni a belőle vezető chakra szálakat, így valamivel közelebb érezte magához. Ilyen nyugodtan és zavartalanul pihenve látva őt, egy pillanatra képes volt elhinni, hogy semmi nem történt évekkel ezelőtt, hogy a szakadt kanapén fekvő vezér Yahiko és nem Pein, és hogy nem Nagato irányítja a messzeségből. Arcán ismét könnyek folytak végig. Nagato hazudott, semmit nem adott vissza, csupán felhasználta, semmit nem tudott megtartani, semmi élő nem maradt. Feszengve térdelt a mozdulatlan test mellé. Gyáván pislogott a vágyott férfira, a szeretett személy porhüvelyére. Sóhajtva nyúlt előre, simította meg a puha tincseket, szemeit lehunyva érintette meg a feszes bőrt, a rezzenéstelen arcot, szemhéja alól újabb könnyek távoztak, mikor a pierciengnek álcázott chakravevők egyikét elérte. Yahiko meghalt. Évekkel ezelőtt meghalt. Hiába próbálta elhinni, hogy szerelme él, hogy Peinben talán jelen van a fiúból valami, már képtelen volt rá. Már egészen biztosan tudta, hogy a vég elragadta. Aranyszín tekintete hirtelen tárult fel. Pein arcát reszkető kezei közé szorítva hajolt előre. Lélegzetét visszatartva figyelte csupán pár centiről az alvó fiút, az örökre elszunnyadt társat, barátot, múltat, szeretőt. Sietve törölte könnyeit, majd lassan érintette meg a merev ajkakat. Élete egyetlen és legédesebb csókját lopta el egy halott-tól. Létezése legkeserédesebb találkozása égett ajkain.
 - Isten veled, Yahiko! – súgta elfúló hangon, de mosolyogva.
  Évekkel ezelőtt nem hagyták elbúcsúzni, évekkel ezelőtt azt hazudták, hogy ő él, de ma már mindent tudott. Ma már el tudta fogadni, hogy kedvese akkor meghalt, hogy azon az esős éjszakán életét adta érte. Az elválás mindig fájt és fájni fog, de egy nap követni fogja. De egyelőre csak tisztességgel elengedni volt képes, egyelőre csak szívélyes búcsút vehetett Yahikotól, Esőrejtek hősi istenétől, és mint angyala, tudta, hogy talán nem is oly soká elérheti imádott vezetőjét. Némán hajtotta fejét a másik mellkasára, hallgatta a mozdulatlan szív elképzelt ritmusát, mely csak emlékeiben élt, és álmaiban ismét megragadta szerelme erős kezeit, már mit sem látva a kanapén feltáruló halványlila, érzéketlen szempár kínzóan fájdalmas könnyeiből.