Sokadik nagy visszatérés egy laza kis szünet után.~ Bizony, élek és ennél azért többször tervezek előkerülni, vélhetőleg a közel jövőben. Írói válságom, az eddigi leghosszabb és legkiterjedtebb, lassan oldódni látszik. De hatását még keményen érezteti. Igyekszem visszarázódni, bár komoly változtatásokat tervezek. A fic-ek mellett helyet szorítok a saját karaktereimnek és talán idővel, ők kerülnek főszerepbe a másokéival szemben. Ezen azonban ráérek majd az érettségi után komolyan gondolkodni. Addig is egy kis szárnybontogatás a Spain x Romano páros képében. Sose feküdtek nekem igazán, de kezdem őket egészen szerethetőnek látni.Will be you my valentine?
Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: Mélyen szenvedő Spamano
Jellemző: Tsundre!
Rövid tartalom: A hétvégén, az az pontosan Valentin napon megjártam Velencét. Nem, nem a párommal. Sajnos, a nyáron felszabadultam, így maradt a család. Azonban, remekül illik eme festői környezetbe Romano Vargas kínlódása.
A fiú átszellemülten
tanulmányozta a sok hajtogatástól rojtos prospektust. Lemondóan vette
tudomásul, hogy a turistáknak beleszerkesztett apró térkép közepén egy jókora
fehér csík terpeszkedik. Jellemző. Egyben eltenni nem tudta, ha pedig még több
rétegbe meri hajlítani, akkor használhatatlanná válik. A harcot feladva, mégis
csak visszagyűrte újabb hajtás nélkül, farmerja szűk zsebébe a paksamétát, kitéve
azt a járás és ülés okozta további szakadásnak, kopásnak, miközben már bánta,
hogy pont erre a nadrágra esett a választása.
Kétségtelenül nem az ünnepély hangulatához illő a széles hasíték a térdén, az oldalt logó több tucat ezüstlánc, a koptatott, fakó kék anyag, és most ráadásul ezek is csak a kínzását szolgálták. A repedés ablak volt a hazája partjait uraló jeges szélnek, a láncok hintái a fagyos dérnek, a vékony anyag pedig, mintha fátyolt akarna pajzskét haszálni egy acél kard ellen.
Sóhajtva dugta kezeit bőrkabátja mélyére, mintha ez jelentett volna bármit menedéket is a fagyos áramlattal szemben. Arca égett a hidegben, szemeibe könnyek gyűltek. Üvöltve szidta magában Felicianot, meg a nyamvadt spanyolt. Különösen azt! Nem akart itt lenni, kapaszkodni ebbe az átkozott tradícióba. Őt mindig is zavarta a mérhetetlen embertömeg.
Fivére szinte belebegett az utolsó konferenciára. Minden élő-mozgó lényt meghívott a karneválra a portáson és a takarítószemélyzeten át a szobanövényig. Lelkesen pattant Anglia mellé, hogy a kezébe nyomja a tiszteletjegyet, majd kis híján átesett a saját lábán, mikor ráébredt, hogy kivel is tárgyal! Anglia itt?! Az a szemét senki?! Az ő otthonában! Dühöngve toporzékolt tovább. Ha az élete múlik rajta, akkor sem fogja fogadni!
Prüszkölve húzta feljebb, húzta volna feljebb jól megszokott puha, vajszín sálját. De az most hiányzott. Nem alkotott megfelelő párt új, vad külsejével. A bőrdzseki mégis csak ostobán festett vele. Egyre jobban bánta a szelek játékszereként toporogva, hogy nem adta le voksát a régi időkben úgy bevált szövet kabát mellett. A maffia mindig tudta, hogy mivel védje magát. Legyen az ellenfél a rendőrség, esetleg az időjárás viszontagságai.
Arthur ugyanazzal a lendülettel vágta a meghívót a kukába, amivel átvette, és ez óriási könnyebbséget jelentett Romano szívének. Vágta volna, ha Francis nem kapja el a levegőben balettáncosokat meghazudtoló mozdulattal és rejti a sajátja mellé. Mosolyogva hozta az angol tudtára, hogy van számára egy meglepetése: névre szóló jegyek egy romantikus hétvégére Velencébe, és ismét előhúzta őket. Ezzel el is volt döntve.
Tekintetével keresni kezdte kísérőjét, de a tömeg, mintha elnyelte volna a férfit. Lustán kezdett forgolódni, a szükségesnél eggyel sem több mozdulatot téve. Tett pár dermedten akadozó lépést a siker érdekében. maga is csodálkozva látta, hogy vad expedíciója célt ért. Spanyolország nevetve simított végig egy arany cirádás maszkon, alig pár méterre Romanotól.
Az idegen egy hosszú, mély vörös ruhakölteményben parádézott. Nyakából fehér szőrme lógott tökéletesen harmonizálva a kalapját díszítő tollakkal. Absztrak liliomok tömött sokasága nyílt a piros valóságban. Legyezőjét szemérmesen kapta mozdulatlan arca elé, arany köpenye finom hullámokat vetett kecses mozgása közben. Narancs, szinte égő sárga gyöngyök szaladtak végig mellkasán, csüngtek a maszkjáról. Hihetetlen könnyed mozdulattal fordult körbe a csipkés díszrengeteggel.
Antonio arcán halvány pír ült, talán a zavartól, de lehet, hogy a hidegtől. Az olasz némán rázta meg fejét. Miért volna zavarban egy olyan kapós és hebrencs nemzet, mint ez az idióta Spanyolország?! Sosem volt baja a tömeggel, az emberek zavaró közelségét valami leírhatatlan élvezetként élte meg, tagadhatatlanul magával ragadta az olasz kavalkád hangulata. Ragyogó mosollyal elegyedett beszélgetésbe, táncba akárkivel. Szenvtelenül tökéletesen illet a képbe a most vásárolt, csillogó zöld maszkkal. Fehér fogsora gyakrabban villant elő, mint az elviselhető lett volna. Bár fogta volna be azt a nagy pofáját. Ujjait kacagva fonta valami ismeretlen csitriébe, hogy egy újabb vidám, féktelen riszálásba kezdhessen. Ismételten valaki mással…
Sóhajtva fordított hátat a látványnak. A lassan helyette olasszá váló férfinak. Körmeit saját tenyerébe vájta, amint az oly ismerős érzés gyomrából a torkába költözött. A testén eluralkodó démon sejtről sejtre fertőzte meg. Követelte a maga jussát, ösztönözve suttogott fülébe. Minek hozta?! Miért őt?! Miért, mikor nagyon jól tudta, hogy Antonio nem lesz partnere a szökésben? Hogy minden percet kihasznál?
Romano megtorpanva állt meg és pillantott vissza. Szó nincsen minden percről! A spanyol eddig bármire több időt szánt, mint rá. A nemzet elveszett a tömegben, elveszett nélküle. De ez mióta érdekli? Mordulva dobbantott a lábával, hogy ismét célirányosan lódulhasson a vaporetto felé.
- Ez az egész BAROMSÁG! – adta dühöngve a világ tudtára. – Egy idióta szar! – fejét megrázva szabadult meg a hidegtől, amint a sokadik váll csapódott neki.
Fogait ajkaiba mélyesztve próbált bele törődni, hogy a saját népe sem vesz tudomást róla. A mai napon voltaképpen senki. A lágyan hullámzó tömeg lassan vált dühöngő vaddá, amint közeledett az „attrakció”. A műsorszám, melyért érdemes a jeges vizeken egészen Velence örökké lüktető városáig lehajókázni egy ilyen fagyos nappalon. Mikor az emberek szívük szerint egy forró tea kíséretében vennék be magukat a langyos dunyha alá, hogy átadhassák magukat a hétköznapokon ezredszer, a hétvégeken tízezredszerre ismételt sorozatoknak.
- Ez az egész mérhetetlen hülyeség! – csattant fel ismételten, de tekintete megállt rajta.
Gyorsan tőrt rá az érzés. Nem akarta ezt a falat, nem akarta, hogy ennyire bele illeszkedjen egy képbe, ami nem is az övé! Ami hozzá tartozik, mert Olaszországban ő Romano Vargas van itthon, és nem Spanyolország, egy ilyen szerencsétlen senki!
Az új elhatározástól vezérelve fordult meg, lépései keményen koppantak a hideg kövön. Vonallá préselt ajkai halovány, gonoszkás mosolyra húzódtak. Véget vet ennek! Véget! És minden a régi lesz! Kezeit előhúzta zsebeiből, hogy vad ritmusba kerülhessenek lendületes lépéseivel, hogy még határozottabban festhessen, mikor oda ér és lerántja a földre azt az idiótát! Igen! Ezt kellett volna megtenni már órákkal ezelőtt!
Reggel nem véletlenül öltözött úgy, ahogy! Nem akart itt lenni! Itt nem. Nem akart a névtelen tömeg része lenni. Elveszni a Valetin napnak nevezett borzadályban. De azt képtelen volt felidézni, hogy ehhez miért őt hívta, hogy mi késztette rá, hogy beszéljen pont Antonioval. Lábait megvetve dobbantott nagyot, amint a méterek elfogytak közöttük.
A férfi, mintha csak erre várt volna, hirtelen szembe fordult vele. Mosolygó arca a pillanat töredékére komollyá vált, zöld szeme mégis jókedvűen izzott fel. Barna tincsei finoman lapultak le a korhű kalap alatt, a lehulló leheletkönnyű tollak lágy eleganciát ajándékoztak emberfelettien szép vonásainak. A vörös felöltő, mely ki tudja, hogy mikor került rá, kellemesen emelte ki széles vállait, védelmezően erős mellkasát. Kezét kecses mozdulattal nyújtotta át a hidegtől megviselt olasznak.
- Mégis mit művelsz, barom? – Romano peckesen emelte fel állát, de tekintetét le nem vette a gyűrűs ujjakról.
- Gyönyörű vagy – suttogta az teljes komolysággal.
A kijelentés után csend ereszkedett rájuk, legalábbis a hangos tömeghez képest. Az olasz arcán látványosan végigfutó értetlenség határozott vörösséget vont magával.
- Nőnek tűnők talán? – csattant fel váratlanul. – Idióta barom! – hördülve csapott a tenyérbe, hogy magával vonhassa a férfit. Ki innen! Eddigre már tagadhatatlanul agyára ment a tömeg.
Meglepetten torpant meg, mivel a másik szorítása nem engedett. Spanyolország azon ritka pillanatait éli meg, mikor nagyon is komoly?
- Mégis mit…?
Antonio laza kézmozdulattal rántotta vissza kedvesét, hogy egyszerűen vonhassa mellkasára és ölelhesse magához. Ezzel is hallgatásra kényszerítve a vergődőt.
- Hihetetlenül boldoggá tett, hogy magadtól kerestél a szerelmesek napján! – fűte ujjait a fiú tincsei közé.
- Én nem is! – háborgott hasztalan, vörös arcát a bordó felöltőbe rejtve.
Az olasz fejében tomboló démon váratlanul hallgatott el és hagyta magára tanácstalan gazdáját. Egyszerűen nyüszítve iszkolt el, mint a megannyi kifogás, amit már gyártott. Talán nem véletlenül Spanyolországot kereste fel a mai reggelen?
Kétségtelenül nem az ünnepély hangulatához illő a széles hasíték a térdén, az oldalt logó több tucat ezüstlánc, a koptatott, fakó kék anyag, és most ráadásul ezek is csak a kínzását szolgálták. A repedés ablak volt a hazája partjait uraló jeges szélnek, a láncok hintái a fagyos dérnek, a vékony anyag pedig, mintha fátyolt akarna pajzskét haszálni egy acél kard ellen.
Sóhajtva dugta kezeit bőrkabátja mélyére, mintha ez jelentett volna bármit menedéket is a fagyos áramlattal szemben. Arca égett a hidegben, szemeibe könnyek gyűltek. Üvöltve szidta magában Felicianot, meg a nyamvadt spanyolt. Különösen azt! Nem akart itt lenni, kapaszkodni ebbe az átkozott tradícióba. Őt mindig is zavarta a mérhetetlen embertömeg.
Fivére szinte belebegett az utolsó konferenciára. Minden élő-mozgó lényt meghívott a karneválra a portáson és a takarítószemélyzeten át a szobanövényig. Lelkesen pattant Anglia mellé, hogy a kezébe nyomja a tiszteletjegyet, majd kis híján átesett a saját lábán, mikor ráébredt, hogy kivel is tárgyal! Anglia itt?! Az a szemét senki?! Az ő otthonában! Dühöngve toporzékolt tovább. Ha az élete múlik rajta, akkor sem fogja fogadni!
Prüszkölve húzta feljebb, húzta volna feljebb jól megszokott puha, vajszín sálját. De az most hiányzott. Nem alkotott megfelelő párt új, vad külsejével. A bőrdzseki mégis csak ostobán festett vele. Egyre jobban bánta a szelek játékszereként toporogva, hogy nem adta le voksát a régi időkben úgy bevált szövet kabát mellett. A maffia mindig tudta, hogy mivel védje magát. Legyen az ellenfél a rendőrség, esetleg az időjárás viszontagságai.
Arthur ugyanazzal a lendülettel vágta a meghívót a kukába, amivel átvette, és ez óriási könnyebbséget jelentett Romano szívének. Vágta volna, ha Francis nem kapja el a levegőben balettáncosokat meghazudtoló mozdulattal és rejti a sajátja mellé. Mosolyogva hozta az angol tudtára, hogy van számára egy meglepetése: névre szóló jegyek egy romantikus hétvégére Velencébe, és ismét előhúzta őket. Ezzel el is volt döntve.
Tekintetével keresni kezdte kísérőjét, de a tömeg, mintha elnyelte volna a férfit. Lustán kezdett forgolódni, a szükségesnél eggyel sem több mozdulatot téve. Tett pár dermedten akadozó lépést a siker érdekében. maga is csodálkozva látta, hogy vad expedíciója célt ért. Spanyolország nevetve simított végig egy arany cirádás maszkon, alig pár méterre Romanotól.
Az idegen egy hosszú, mély vörös ruhakölteményben parádézott. Nyakából fehér szőrme lógott tökéletesen harmonizálva a kalapját díszítő tollakkal. Absztrak liliomok tömött sokasága nyílt a piros valóságban. Legyezőjét szemérmesen kapta mozdulatlan arca elé, arany köpenye finom hullámokat vetett kecses mozgása közben. Narancs, szinte égő sárga gyöngyök szaladtak végig mellkasán, csüngtek a maszkjáról. Hihetetlen könnyed mozdulattal fordult körbe a csipkés díszrengeteggel.
Antonio arcán halvány pír ült, talán a zavartól, de lehet, hogy a hidegtől. Az olasz némán rázta meg fejét. Miért volna zavarban egy olyan kapós és hebrencs nemzet, mint ez az idióta Spanyolország?! Sosem volt baja a tömeggel, az emberek zavaró közelségét valami leírhatatlan élvezetként élte meg, tagadhatatlanul magával ragadta az olasz kavalkád hangulata. Ragyogó mosollyal elegyedett beszélgetésbe, táncba akárkivel. Szenvtelenül tökéletesen illet a képbe a most vásárolt, csillogó zöld maszkkal. Fehér fogsora gyakrabban villant elő, mint az elviselhető lett volna. Bár fogta volna be azt a nagy pofáját. Ujjait kacagva fonta valami ismeretlen csitriébe, hogy egy újabb vidám, féktelen riszálásba kezdhessen. Ismételten valaki mással…
Sóhajtva fordított hátat a látványnak. A lassan helyette olasszá váló férfinak. Körmeit saját tenyerébe vájta, amint az oly ismerős érzés gyomrából a torkába költözött. A testén eluralkodó démon sejtről sejtre fertőzte meg. Követelte a maga jussát, ösztönözve suttogott fülébe. Minek hozta?! Miért őt?! Miért, mikor nagyon jól tudta, hogy Antonio nem lesz partnere a szökésben? Hogy minden percet kihasznál?
Romano megtorpanva állt meg és pillantott vissza. Szó nincsen minden percről! A spanyol eddig bármire több időt szánt, mint rá. A nemzet elveszett a tömegben, elveszett nélküle. De ez mióta érdekli? Mordulva dobbantott a lábával, hogy ismét célirányosan lódulhasson a vaporetto felé.
- Ez az egész BAROMSÁG! – adta dühöngve a világ tudtára. – Egy idióta szar! – fejét megrázva szabadult meg a hidegtől, amint a sokadik váll csapódott neki.
Fogait ajkaiba mélyesztve próbált bele törődni, hogy a saját népe sem vesz tudomást róla. A mai napon voltaképpen senki. A lágyan hullámzó tömeg lassan vált dühöngő vaddá, amint közeledett az „attrakció”. A műsorszám, melyért érdemes a jeges vizeken egészen Velence örökké lüktető városáig lehajókázni egy ilyen fagyos nappalon. Mikor az emberek szívük szerint egy forró tea kíséretében vennék be magukat a langyos dunyha alá, hogy átadhassák magukat a hétköznapokon ezredszer, a hétvégeken tízezredszerre ismételt sorozatoknak.
- Ez az egész mérhetetlen hülyeség! – csattant fel ismételten, de tekintete megállt rajta.
Gyorsan tőrt rá az érzés. Nem akarta ezt a falat, nem akarta, hogy ennyire bele illeszkedjen egy képbe, ami nem is az övé! Ami hozzá tartozik, mert Olaszországban ő Romano Vargas van itthon, és nem Spanyolország, egy ilyen szerencsétlen senki!
Az új elhatározástól vezérelve fordult meg, lépései keményen koppantak a hideg kövön. Vonallá préselt ajkai halovány, gonoszkás mosolyra húzódtak. Véget vet ennek! Véget! És minden a régi lesz! Kezeit előhúzta zsebeiből, hogy vad ritmusba kerülhessenek lendületes lépéseivel, hogy még határozottabban festhessen, mikor oda ér és lerántja a földre azt az idiótát! Igen! Ezt kellett volna megtenni már órákkal ezelőtt!
Reggel nem véletlenül öltözött úgy, ahogy! Nem akart itt lenni! Itt nem. Nem akart a névtelen tömeg része lenni. Elveszni a Valetin napnak nevezett borzadályban. De azt képtelen volt felidézni, hogy ehhez miért őt hívta, hogy mi késztette rá, hogy beszéljen pont Antonioval. Lábait megvetve dobbantott nagyot, amint a méterek elfogytak közöttük.
A férfi, mintha csak erre várt volna, hirtelen szembe fordult vele. Mosolygó arca a pillanat töredékére komollyá vált, zöld szeme mégis jókedvűen izzott fel. Barna tincsei finoman lapultak le a korhű kalap alatt, a lehulló leheletkönnyű tollak lágy eleganciát ajándékoztak emberfelettien szép vonásainak. A vörös felöltő, mely ki tudja, hogy mikor került rá, kellemesen emelte ki széles vállait, védelmezően erős mellkasát. Kezét kecses mozdulattal nyújtotta át a hidegtől megviselt olasznak.
- Mégis mit művelsz, barom? – Romano peckesen emelte fel állát, de tekintetét le nem vette a gyűrűs ujjakról.
- Gyönyörű vagy – suttogta az teljes komolysággal.
A kijelentés után csend ereszkedett rájuk, legalábbis a hangos tömeghez képest. Az olasz arcán látványosan végigfutó értetlenség határozott vörösséget vont magával.
- Nőnek tűnők talán? – csattant fel váratlanul. – Idióta barom! – hördülve csapott a tenyérbe, hogy magával vonhassa a férfit. Ki innen! Eddigre már tagadhatatlanul agyára ment a tömeg.
Meglepetten torpant meg, mivel a másik szorítása nem engedett. Spanyolország azon ritka pillanatait éli meg, mikor nagyon is komoly?
- Mégis mit…?
Antonio laza kézmozdulattal rántotta vissza kedvesét, hogy egyszerűen vonhassa mellkasára és ölelhesse magához. Ezzel is hallgatásra kényszerítve a vergődőt.
- Hihetetlenül boldoggá tett, hogy magadtól kerestél a szerelmesek napján! – fűte ujjait a fiú tincsei közé.
- Én nem is! – háborgott hasztalan, vörös arcát a bordó felöltőbe rejtve.
Az olasz fejében tomboló démon váratlanul hallgatott el és hagyta magára tanácstalan gazdáját. Egyszerűen nyüszítve iszkolt el, mint a megannyi kifogás, amit már gyártott. Talán nem véletlenül Spanyolországot kereste fel a mai reggelen?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése