Oroszlán és hiéna (szösz)

  Oly sokan tettétek szóvá, hogy a blogról mostanság egy dolog tűnt el és az a fruk (no meg jó magam is megint felszívódtam), hogy végre megpróbálok a közönségem kedvére tenni. Annyi, hogy ez bár a kívánt páros.. hát most sem vígjáték x) Majd legközelebb. De végre legalább valami ötletem volt velük.
Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: Fruk
Jellemző: angst
Rövid:  Francis és Arthur macska-egér játéka tovább folytatódik. A pillanatnyi kedélyek csak még több zavart szül köztük. 




  Az oroszlán, így nevezték őt. S aki őt oroszlánnak titulálta, annak szemében én csak a korcs hiéna szerepében tetszelegtem. Dögevő, mely a nemesi ragadozó nyomában, maradékain él. Nem volt ez mindig így. Mondanám, hogy a régi időkben élek, de mintha tegnap lettek volna. Most mégis üldözőből üldözötté váltam. Menthetetlenül így látják ezt az igazi hatalmak, s ebben a szempillanatban, talán az istenek csalfa természetének hála, de mégis az oroszlán függött a hiéna láncain.
   Dühödt, zöld szemei ragyogtak a megvetéstől,  de sápadt, viharvert arcán közöny ült. Kecses lábait, melyeknek eddig csak nyomát imádhattam, most fesztelenül vetette keresztbe, ahogy a cella hideg kövén ült. Arany haja, igazolva a legendát, úgy csillogott a gyér fényben, mint a naplemente táncoló tündérei a nagy óceánon. Ruganyos, izmos teste ernyedten feküdt. Formás ajkai kihívó mosolyra húzódtak. Nagyot nyeltem. A rab nem ijesztheti őrét, figyelmeztettem magam sokadjára. Fejét unottan ejtette hátra, kivillantva vékony, karcsú nyakát. Kezem ökölbe szorult, végigperzselt rajtam a kibírhatatlan tűz. Érinteni vágytam, csókolni, foggal feltépni amíg csak hörögni bír, amikor már csak a felsőbbségem ismeri vagy nevem.
- Mik a szándékaid? - szemei minden félelem nélkül ragyogtak.
   Szótlanul pillantottam rá. Mik a szándékaim? Vannak szándékaim? Jók vagy rosszak? Akarom. Akarom, ennyi, ami a halálnál is biztosabb. De élhet-e az oroszlán fogságban?
- Kérdeztem valamit - követelte csendesen a választ. - Korcs - szemöldöke felszaladt a sértést kimondván.
- Szóval számodra is ez vagyok - sóhajtottam némán. - Szolgám leszel.
Pillanatnyi néma csend szállt reánk, tekintete érdeklődve fűrkészett. Hangosan kacagott fel, csilingelőn és egyszerre öblösen. Zöld írisze felragyogott, felragyogott, akár az éjszaka sötétjébe vesző, haldokló parázsdarabok, melyek egyetlen csókot váltanak csupán a gyilkos széllel a végzet előtt. Teste hullámzott.  És a nyaka... az a kecses nyak, fogaimmal feltépni volna a legjobb. De az oroszlán halála a hiénának, s nem szolgája, s nem is tűri meg azt maga mellett.
- Te tudod a legjobban, hogy a ragadozó nem cimbolrál a hangyával, s főleg nem engedelmeskedik az ő önző vágyainak - fejét finoman billentette meg, szeme az enyémbe fúródott igazát várva. Mint egy elkényeztetett kölyök. - A király nem veszkődik az aljanéppel. Büszkeség is van a világon.
   Nem feleltem. Minek? Lassan ereszkedtem féllábra. Végtelenségnek tünő idő alatt nehezedtem  a térdemre, hogy azt tegyem, mely oly szörnyû és megalázó. A gyilkos lábai előtt feküdve kulcsoltam ujjaim annak meztelen, törékeny bokájára.  Zöld szemei vadul izzottak fel, ha arca rendezett is maradt.  Ajkaim lassan érintették meg a jéghideg bőrt, én mégis annyira forrónak éreztem, felhevűlve hajoltam el, minden érintése után.  Sóhajtva dőlt hátra. Bilincsei alig hallhatóan csillingeltek.
- Francis – nyögte, ahogy felemelkedtem. Zöld szemei csupán résnyire nyíltak el, ahogy formás ajkai is. Hangja oly mély és oly erőtlen volt.
- Mégis képes reszketni az oroszlán? – sokadjára futott végig rajtam a mérgező lánc, követelni, marni akartam.
   Álmatagon pillantott fel, de tekintete ki is tisztult, mintha álomból ébredt volna, egy fertelmes álomból. Undorodva mérte végig meztelen mellkasát, az illékony foltot, mely érintésem egyetlen bizonyítéka, mely romlásának kegyetlen billoga.
   Remegve haraptam szám szélére. Testem hideg rázta át. Jeges hullámok, melyek oly forrón perzselték szívem, hogy féltem, menten szénné ég.
- Szeszély – mosolygott rám, oly ártatlanul, mint a gyermek édesanyjára. – Szeszély, mi sosem tárul a világ ellen.
- Mert megtagadod – ajkaim kiszáradtak. Megtagadsz engem is.
- Magadnak is hazudsz, Francis – lustán nyúlt el, a fémmel játszva. – Nincs is nem is volt semmi. Nem vagy senki.
- Tegnap még könyörögtél! – súgtam csikorgó foggal, mintha megüresedett volna  a világ. Valami üvöltött a mellkasomban. Talán a lelkem kért segítséget.
- Más idők járnak – Arthur ridegen pillantott rám. – Érzéseim nincsenek az irányodba – féloldalas mosoly – vagy legalábbis nem pozitívak. Viselkedésem a kor követeléseivel együtt változik. Ahogy te is.
Divat, tagadás? Árulás? Rágalom! Én képes vagyok szeretni! Kezemben alig észrevehetően reszketett meg a tőr. Mikor került oda? Fogalmam sincs. Valami végigfolyt arcomon. Már a legkevésbé sem érdekelt. Mily kecses a nyaka, feltépni volna jó. Fehér ingén a bíbor oly vonzón mutatna...
- Francis? – az angol döbbenten pillantott fel rám. Zöld szemeiben közöny ült, semmi döbbenet vagy bánat, csak egyszerű beletörődés. A felszín mélyén mégis, mintha könnyek ragyogtak volna.

***

    Üres tekintettel meredtem világtalan szemeibe. Érzéketlen ujjaim közül halkat koppanva esett a földre a véres tör. Megöltem. Megöltem a férfit, kiért az életem adtam volna. Nehezen lélegezve töröltem le az arcomra fröccsent cseppeket. Holnapra úgyis feltámad. Elvégre ő a hatalmas, az érzéketlen, az úr, az ország, Anglia.
    Mindig is volt valami, amit el akartam neked mondani, valami, ami annyira kikívánkozott, mint a ketrecbe zárt, apró madár. Te mégis mindent megtettél, hogy összeroppantsd ezt a titkot, pedig sosem hallottad. Ha szavakká vált volna, az számodra halálos, igaz? Dobjuk el közösen a kulcsot? Szeretni úgy sem vagyunk képesek...
   Reszketve hajoltam le. Torkodon véres nyílás tátongott, tested vér mocskolta be, de nem  úgy, ahogy elképzeltem, mégis volt benne valami mérhetetlen romantika. Hang nélkül hajoltam le, hogy még egyszer megérinthesselek, hogy apró csókot lehelhessek a feltépett bőrre. Mosolyogva söpörtem félre egyik aranyló tincsed.
   Az oroszlán és a hiéna nem élhet együtt, természetüknél fogva ellenségek. De ma elvettem a sorsod és újat adtam kezedbe. Mától nem vagy többé az oroszlán és nem rendelkezel velem, dehogy mivé születsz újjá, azt magam sem tudom. Talán még veszélyesebb leszel, talán még inkább gyalázatosak lettünk., talán eztán sem fogsz szereteni, talán holnaptól én sem téged, de most, talán utoljára még tettem feléd egy lépést. Csak leld meg végre a kulcsot, leld meg mielőtt elpusztul vagy nyisd ki és öld meg magad, mert így képtelen vagyok tovább melletted létezni.