Dead End és Az oroszlán könnyei

   Szerintem még én se jelentkeztem egyszerre két fic-kel. Itt a jól megszokott Hetalia és a nálam újnak számító Mirai Nikki. Az utóbbi lett volna eredetileg az eheti friss, de a korábban bemutatott díjnak köszönhetően, eltalálván FireBird-höz, én is gazdagabb lettem három kicsi szóval, amik őszintén szólva elsőre igen csúnya fejfájást okoztak. De megküzdöttem a feladattal, döntse el ő, hogy mekkora sikerrel! Legközelebb ígérem, hogy valami vidámabbat kapsz! ><


Az oroszlán könnyei

Fandom: Axis Powers Hetalia Párosítás: Asakiku
Jellemző: angst
Rövid tartalom: Robbanás rázza meg Keletet. Európa döbbenten kapja fel a fejét, az atombomba kipróbáltatott. Anglia rettegve látogat el Japánba.
Szavaim: tulipán, gyönyör, hullám

Dead End

Fandom: Mirai Nikki (Future Diary)
Jellemző: angst, szereplő halála
Rövid tartalom: Akise Aru mindenáron megakarja mentei Yukiterut, ezért képes magát is feloldozni. A fic erősen Akise utolsó jelentére épít az animeben. Lényegében a haláltusája dolgoztam fel.










Az oroszlán könnyei

  Vérbe fúlt ártatlanság, a sötétségben elveszett jóság, mikor az angyal maga ragad kardot, hogy pokolba taszítsa az egész világot, mikor mind közül a legnaivabb kényszerül ármányra. Talán ez az igazi romlás.

  Arthur kezében megreszketett a fegyver. Megsemmisülve szorította a fém szörnyeteget. Dideregve lépett be a romépületbe. Neki győzelmet ígértek, fényes győzelmet. Nem vérben és mocsokban tocsogó igazságtalanságot. Elsápadva haladt a törmelék tengeren át, szíve vadul zakatolt. Szabálytalanul, hosszú szünetekkel, maga is haldoklott. Ezt látva bárki így érzett volna. A bomba marta terület közel sem emlékeztetett lakóövezetre, a messze híres Japánra. Az ő hőn szeretett országára.

  A háború kezdetén elárulva érezte magát, meggyalázva, hátba szúrva, most mégis úgy toporgott győzelme romhalmán, mint egy tettére ébredt, megzavarodott gyilkos. Nem ő húzta meg a ravaszt, nem lett volna képes rá. Nem, biztosan nem. Idáig még a büszkesége sem vitte volna. Amerika volt, Alfred bólintott rá, ő játszott az atommal, ő tette ezt! Tehetetlen dühében ordítani lett volna kedve! Törni, zúzni, üvölteni! Miért, Amerika, mért pont vele tetted ezt? Miért vele?!

   Lábai alatt csikorgott a törmelék, a darabokra robbant üvegszilánkok. Lépései szinte döngtek a kihalt épületben, mint hajdanán a betörő német tankok lánctalpai. Talán pont annyira volt ő is behatoló. Dideregve pillantott az egykori támaszpont közepén elnyúló sötét árnyra. Maga sem tudta, hogy miért, de megtorpant, egy végtelennek tűnő másodpercre megállt. Reszkető kezét kényszeredetten szorította ökölbe. Hova lett a régi idő?  Mikor kezdett úgy terjedni a háború, akár a tengeren a fertőző olaj? Teljesen elnyelvén, elpusztítva azt. Mikor lett az ember önmaga ellensége és mikor lett ő a szeretője gyilkosa? Mindig is az volt, Kiku sosem állt az ő oldalán. A japán örökké a másik célt képviselte. Akkor is ellenségek voltak, mikor a gyönyört üldözve fulladtak egymásba, akár a nyugat terjeszkedő oroszlánja és a keletet őrző, szilaj sárkány. Sosem voltak igazán egymásé, sosem értették meg a másikat, még sem volt még őszintébb társuk.

   Némán lépett előre, szótlan, rettegve. Rettegve attól, hogy mit talál. Léptei lassan gyorsultak, ahogy légzése, szívverése. Magában ezerszer tervezte el, ha Japán meghalt, ha a férfi elveszett, hogy áll bosszút, hogy veti a hullámok közé a fiút, akit egyszer maga nevelt. Az árnyékban fekvő test lassan rajzolódott ki. Az angol egykori szeretője ernyedten feküdt a porban.

- Kiku! – pattant oda Kirkland. Sietve térdelt a másik mellé.

   A férfi testét sértetlen, fekete egyenruha fedte és mégis vér szivárgott ki alóla. A drága anyag újszerűen ragyogott a repedéseken befutó hajszálérnyi napsugarakban. Az elesett mellkasát számtalan rendjel és kitüntetés fedte. Érdemkeresztek, vaskereszt, rangjelzések, a nácizmus jelképét megragadó, széttárt szárnyú sasmadár, melynek tollai most véresen ragyogtak. Japán máskor porcelán fehér bőre, most betegesen festett, akár a halottaké. Hollófekete tincsei ziláltan lógtak, gyönyörű, de merev arca körül. Merevség, mozdulatlanság sugárzott egész testéből. Gyógyíthatatlan. De a leghidegebb mégis csak a tekintete volt, az üres, fekete szemei, az örökké bölcsességtől és szelíd érzelmektől ragyogó fekete égbolt, mely most csillagtalan.

   Arthur remegve bámult a másik élettelen testére. Ez hát a háború ára. Fuldokolva kulcsolta ujjait a másik hideg kézfejére. Meg-megremegve ült fölötte. Dideregve sírt, dideregve sírt könnyek nélkül. Képtelen volt már igazán zokogni. Nem tudott már könnyezni, habár fájdalma most volt a legőszintébb. Zihálva szorította magához a törékeny testet. Kétségbeesve simított rajta végig újra és újra. Ujjai a hideg kitűzőn álltak meg. Arca hirtelen merevedett meg. Háború.. Nem lett volna bomba, támadás, halál, maga a háború sem, ha nincsen Németország, az az átkozott Németország! Gondolkodás nélkül ragadta meg a büszke sast, hogy felsegítse mindenki felé, ahova mindig is vágyott. Tehetetlen dühében, ordítva, tépte le és vágta földhöz a díszt. Zsákmányát elejtve hangos csattanás közepette vágódott a földhöz az ártatlan jelkép, majd csend telepedett a szobára. Arthur fásultan bámult a romok közé hulló virágsziromra. Döbbenten kerekedtek el szemei. Lehetséges? A szellőben táncoló, rózsaszín szirom lehelet könnyen szállt. Anglia óvatosan fektette le Japán testét.
   Lába megremegett az első lépés után, mozgása egyre instabilabbá vált. Az nem lehet, hogy ez az.. Lélegzetét visszatartva emelte fel az apróságot. Szinte alig érve hozzá simított végig a megszáradt szirmocskán. Döbbenten bámult a kitűző után. Nem lehet.. Meginogva zuhant térdre, arcát őszinte könnyek lepték el, üvöltve markolt a törmelékbe. Sírva adta meg magát fájdalmának.
   A kitűzőre szúrt, megszárított tulipán volt valaha záloga ki nem mondott szerelmének, a másik iránt érzett örökös kín bizonyítéka, melyet Japán annyi éven át őrzött teljes titokban. Arthur sosem tudta elfeledni a napot, mikor a virágot Kikunak adta, mert rózsával csak a francia vall.

Dead End

   A jövő okozta súly, melyet vállaimra vettem érted, lesújtani készül. Rettegnem kéne? Miért nem érzem? Miért nem vagyok képes, amire minden ember? Miért nem vagyok szabad? Én csak téged látlak. Akkor is, ha te képtelen vagy rám tekinteni, ha számodra engem felemészt a közömbösség. Nem vagyok halandó, sosem voltam. Deus teremtett, fogja voltam, pedig sosem sejtettem. Általa cselekedtem és érte léteztem, de akkor miért szeretlek? Miért érzem magam rabnak, mikor elnyertem szabadságom? Miért vagyok láncra verve, mikor az idő és tér ura szabadon eresztett? Tudod, hogy a mennyet dobtam el érted? Yukiteru..

- Yukiteru-kun... – ajkaim kiszáradtak, a torkomat marcangoló bestia felüvölt. – Yukiteru... . súgom az egyetlen szót, mely még itt tart.
   Elragad tőlem, elragad a végzet. Nem. Sosem voltál az enyém és mégis inkább vagy az enyém, mint az övé. Ő meg akar ölni. Végezni akar veled, ahogy velem is. Sóhajtva nyitom fel félig lehunyt pilláim. Vér. Minden csupa vér. Belőlem ömlik. Erőtlenül emelem ujjaim felvágott torkomhoz. Egyszerűen elpusztít, pedig győztem. A jövőnaplója darabokra tört. Szilánkosra zúztam a jövőjét, saját kezűleg vettem el a sorsát, és mégis él. Ki ő? Mi ő? Miért nem hal bele abba, amibe mindenki??

   Mindennek utána jártam.. Szülők, iskolák, árvaház, az udvaron talált csontvázak. Ki vagy te, Gasai Yuno? Gasai Yuno meghalt, hónapokkal ezelőtt és most mégis megöl. Megöl egy halott? Lehetetlen. Akaratlanul kacagok fel. Rekedten krákogok. Képtelen vagyok nevetni, csak hörgök, akár a holtak. Ez egy új nyelv. Összetört napló, mégis volt nála egy másik, hulla az udvarban, bejut a széfbe, Deus szavai... Az igazi Gasai Yuno és a hamis Gasai Yuno. A három csontváz. Kettő a szüleié volt. A DNS vizsgálat igazolta, hogy a harmadik az igazi Gasai Yuno. Ez a lány csaló. Az kell, hogy legyen! Naplót készítettek az igaziaknak és a hamisítványoknak is? Nem lehet. Az igazi nem a játék résztvevője. Akkor miért van kettő? Mi a válasz? A harmadik csontváz... Az igaz Gasai Yuno. A túlélő játék eldönti, hogy ki lesz az új isten... Két jövő napló... Szemeim hirtelen pattannak fel. Szinte fáj az elém táruló világosság. Két... Két ember?? Ő már nyert. Ő isten lenne? Yuno isten? Yukiteru-kun..

   Nyögve mozdítom meg elgémberedett karjaim. Vér, mindenütt az én vérem. Valószínűleg már túl sokat veszítettem. De ő nem halhat meg, Yukiteru semmiképpen! Zihálva feszítem kézfejem a mocskos kőnek. Ordítani volna kedvem, a testem fájdalom, lüktető kín önti el. Néma üvöltésem csak a fejemben visszhangzik. Újra és újra sikoltok, de mégis megmozdul, amit már rég halottnak hittem. Deus, most figyelj! Én vagyok a te akarat nélküli szolgád, aki akár a halálból is visszatér! Hörögve támaszkodok fel.

   Meggörnyedve pillanatok a romokban heverő város maradványaira. Vége mindennek, vége, nekem is. A tiszta helyet, ahol eddig feküdtem, gyorsan beszennyezi a vörösség. Vörös, sűrű, ragyogó folyadék, mely elképzelhetetlen mennyiségben folyik végig a törmelékeken. Üvegszilánkokkal vegyülve alkot halálos vízesést. Megdermedve bámulom a vérem. Végem. Ma biztosan. Perceken belül. Megborzadva ingok meg.

- Yuno! – járja be a tájat az ő hangja. Aggódik.. Aggódik, azért a gyilkos boszorkányért.

   Megreszketve lépek a tenger közepébe, gondolkodás nélkül gyalogolok át a véremen. Nem érek rá meghalni, nem amíg neki nem szólok. A lábaim ólom súlyként tapadnak a földhöz, a testemben már egyáltalán nem maradt élet vagy erő. Akarat, szerelem? Ezek mozgatnak még vajon? Létezik ilyen?  Ajkaimra mosoly kúszik, majd fellépek az utolsó fokra. Ingatagon, de rendíthetetlenül állok meg velük szemben. Yukiteru-kun...  A barna hajú fiú elsápadva pillant rám. Bánat, végtelen bánat és félelem ragyog ki szemeiből. Hogy tehetsz ennyire boldoggá egy haldoklót? Reszketve indul meg felém a törékeny alak.

- Akise-kun! – hebegi elgyengülve.

   Kérlek, mondd ki még egyszer így a nevem! Csak még egyszer! Még egyszer utoljára ennyi törődéssel! Ajkaim szóra nyitom, de már nem hagyja el semmi. Némán zárom össze őket. A torkom túl sérült, jelzi az ismét végigcikázó kín.

   Yuno gyűlölettől izzó tekintete felgyújtja körülöttem már amúgy is forrongó világot. Fáj, hogy nem döglöttem meg, te némber? Rózsaszín hajú, vérben fürdő perszóna, szerelmem leendő gyilkosa, a jó megvezetője. Sietve lépek előre. A számomra rendelt lét túl gyorsan fogy, időm lejár és nem tettem semmit. Tovább araszolok, szinte egyszerre lő ki velem Gasai. Üvöltése először az agyamig hatol, majd egyszerűen kizárom. Yukiteru-kun elkínzott tekintete hatalmába kerít. Ennyi ártatlanság egyetlen emberben... Gyorsan kapom elő telefonom.

   DEAD END.. Hirdeti a jövőnapló. Yuno sikítva törtet felém. Előrejelzés nélkül is biztosan tudom, hogy végem. Ajkaimon át újabb adag vér szívárog ki. A legjobbkor. Reszketve tárcsázom az üzenetet. Deus, ha létezel még, soha nem kértem tőled semmit, de most az egyszer adj időt! Adj elég időt! Ujjaim fürgén járnak a billentyűzeten. Megnyugodva tartom fel a készüléket.

- Yuno, ne! – sikít Yukiteru kétségbeesve. Milyen édes. – Yuno, nem kell megölnöd! – üvölti könyörögve. Halhat meg az ember egyszerre gyűlölettel és boldogsággal tele?

Gasai kezében felcsillan a kés pengéje. 

   A jövő okozta súly, melyet vállaimra vettem érted, lesújtani készül. Rettegnem kéne? Miért nem érzem? Miért nem vagyok képes, amire minden ember? Miért nem vagyok szabad? Én csak téged látlak. Akkor is, ha te képtelen vagy rám tekinteni, ha számodra engem felemészt a közömbösség. Nem vagyok halandó, sosem voltam. Deus teremtett, fogja voltam, pedig sosem sejtettem. Általa cselekedtem és érte léteztem, de akkor miért szeretlek? Miért érzem magam rabnak, mikor elnyertem szabadságom? Miért vagyok láncra verve, mikor az idő és tér ura szabadon eresztett? Tudod, hogy a mennyet dobtam el érted? Yukiteru..

   Ujjaim között megreszket a készülék, ahogy Gasai elér engem. Örökre magamba iszom könnyeid látványát. Azokét a kristálytiszta könnyekét, melyeket csak értem hullattál. A pillanatét, amikor még a barátaidat is képes voltál megölni, de engem nem. Mikor egy perzselő másodpercre ajkaink összeértek.

   Üvöltő fájdalom járja át a testem, ahogy Gasai kése átszalad rajtam, ahogy a sors fonala, mely ki tudja, hogy mikor csavarodott a nyakamra, összeszorulva kíván elszakadni tőlem. Vérfagyasztó reccsenés. Elhagytam a fejem?

   Szeretlek... Mindig szeretni foglak. Már nem látlak, remélem te se engem. Teszek egy lépést, bár nem tudom, hogy hogyan. Elvesztem. Üzenetem célba ért. Hallom, hogy sírsz, bocsáss meg nekem. Testem lassan térdre hull. Már nem érzek semmit. Tehetetlenül dőlök el. A jövő okozta súly, melyet vállaimra vettem érted, lesújtott. Nem tudtam rettegni. Csak téged láttalak, akkor is mikor a sors éles fonala véremre szomjazott, mikor az idő istene egyszerűen levágta a fejem. Szeretlek, Yukiteru!

   Ismerős recsegés hangzik fel, nem téged hallhatlak utoljára, hanem hangoddal összeforrt naplóm közlését. Soha többet semmi mást..

   DEAD END