8. Fejezet

  Úgy tűnik, hogy Eilith feltámadott poraiból. Legalábbis most írtam. Egy nem túl hosszú fic a sulikezdés örömére. Azt hiszem kellően ki is fejezi a kétségbeesésem. De egy rövid kis jelentés rólam is.
  Megjártam Lengyelországot a múlt héten az osztályommal. Krakkón volt a szállásunk és egyszerűen imádtam. De megtekintettük a télen valóságos sport paradicsommá váló Zakopane-t is. Személyes kedvencem, nem meglepő módon, Auschwitz és Birkenau lettek. A tábor megtekintése alatt valami furcsa, borzasztó érzés uralkodik el az emberen. Más beszélni és tudni róla, mint szembesülni vele. A gázkamrába belépve az ember, szerintem egy kicsit maga is meghal, amikor megpillantja a falakon végigfutó karmolásnyomokat, a szomszédos helyiségben helyet kapó krematóriumot. Valószínűleg ennek köszönhetően talált rám újra az ihlet. Fél belegondolni, hogy mibe fog fájni, ha minden egyes hosszabb válságának egy haláltábor látogatása fog véget vetni. Szóval most itt vagyok.

8. Fejezet

Fandom: Axis Powers Hetalia
Párosítás: -
Jellemző: angst, szereplő halála
Rövid tartalom: A II. világháború csúfos kudarccal végződött a németek számára. Poroszország számára pedig maga volt a végzet. Még próbál menekülni, nem áll meg, reméli, hogy ez nem a záróra, de a szíve mélyén tudja, hogy az ő napja leáldozott. Kétségbeesve keresi Ludwigot, tudni akarja, hogy az öccse legalább él-e, hogy amit ő nem fog túlélni, azt ő átvészeli-e, hogy átadja neki a naplót.

  Önként a vesztébe száguldó szörnyeteg, vértől mocskos kezek és örökre elveszett – vagy talán sosem létező – lélek. Sóvárgás, féktelenség, vágyakozás és fékezhetetlen szenvedély, a mások leigázásában lelt szilaj gyönyör, a győzelemben megtalált mámor felemésztette bestia. "Albínó sas madár, mely mindenki felé emelkedett, s most egy világ szeme láttára zuhan alá a horizont vértengerében." 

  A szobában tátongó üresség szinte magába szívta a betévedőket. Üvöltő szél tört be az ólom golyók által ütött lyukakon keresztül. Újra és újra előre rontva áramlott a kőépületbe. Rendíthetetlenül próbálta elragadni a gyalázatot. Rendíthetetlenül akarta elragadni a mocskot, a vért, a szenvedést. Feldühödve marcangolta a drága bíbor függönyt, hogy cafatokra tépve váljon palástjává. Ordítása bejárta a kietlen pusztát, a halandók által hátrahagyott posványt. Tombolását riadt sikolyok kísérték, az akadály megszűnt, a gátak lehullottak, az ablak éles fogai kristályosra törve zuhantak alá. Dühödten lódult hát előre a szél. Megállíthatatlanul járta be a folyosók rengetegét, megtörten simított végig az áldozatok megfakult bőrén, a hullák fénytelen, lelketlen tekintetén, gyűlölködve marcangolta az újra és újra földhöz csapódó csizma tulajdonosát. Ideges léptek zaja járta be a haláltábor néma nyugvását, trónfosztva menekült a végzet egykori ura, a kegyetlenség földi helytartója. Lobogó ezüst haja, fehér, sima bőre, a végtelenségig lefogyott arca, akár egy koponya, a szemében élő vörösség maga a vér, az elmúlás. Reszketve menekült a lágerből, maga a halál. Egyenruhája fekete volt, akár a végtelen éjszaka, a feneketlen gödör, melybe az áldozatok meggyalázott hulláját hányták. Érdemrendjei nem képviseltek semmit, mely dicső vagy feledhetetlenséget kíván, az élet ősanyja maga köpte le a büszke vasmadarat.

  Ujjai közt megreszketett a puskacsöve, golyó már rég nem volt benne, beleeresztette a tárat az útjába állókba, nem nézve, hogy ki ellensége vagy társa. A véget érezvén nyomában, lélekszakadva menekült a vélt fény irányába. Lihegve rontott be egyik szobából a másikba.

- Ludwig! – üvöltését visszhangozta a kihalt épület.

Minden elesett, minden véget ért, minden odaveszett, ami valaha számára értéket képviselt. A szövetség úgy tört be birodalma kapuin, akár a hurrikán. A szovjetek börtöneiben csörgő vasláncok dallamát már ide hallotta, az amerikai tankok talpainak zendülése betöltötte a lengyelföldet, Anglia sasai az eget ostromolták, felkarolva a francia lázadást. 

 Gilbert nyögve rúgta az egyik szoruló ajtót, hogy beszabaduljon az irattárba. Ingerülten fordult körbe. Dideregve kereste azt. Mennyi szennyes, adat, statisztika, méreg, méreg, mely Németország vérkeringését szolgálta annyi éven át, és alig két napja kétségbeesve próbálták megsemmisíteni egy élet filozófiáját. Pillanatnyilag megnyugodva fedezte fel az asztalon azt, a naplót, mely maga volt az élete, melyről úgy gondolta, hogy egy nap dicsőségessé válik. Egy világuralom történetét írja, a német és porosz egyesített haderők győzelmét. De most itt feküdt a vörös selyembe bugyolált könyvecske befejezetlenül. Szerepelt benne minden, a II. Világháború minden titka, szépsége és ballépése, de bukás nem volt benne, eddig nem. Most pedig befejezetlen, befejezetlen a 8. fejezet. Gyorsan ragadta meg és süllyesztette zubbonya zsebébe.   

- Ludwig! – üvöltött ismét egyre türelmetlenebbül. Ujjai megreszkettek szétszaggatott ingén. A vér egyre csak folyt. Szüntelenül távozott az ország testéből. Ez a vég, ez már kétségtelenül a halál. Irónia volna? Irónia, hogy Birkenauban érje utol az elmúlás a Porosz Birodalmat?  Kissé megrogyva lódult ismét előre. Ő nem, nem fog elesni, nem itt és nem most! Zihálva rontott tovább. Döbbenten ordított fel, a fájdalom ólmos súlyként nehezedett rá. Ő Poroszország, az egyetlen, a hatalmas, a legyőzhetetlen! Fogait kényszeredetten szorította össze, a világ egyszerűen elhomályosodott, a tábor falai nyúlós masszaként folytak össze, hogy foglyul ejtsék egykori gazdájuk. A halál fékezhetetlen bestia, ha erős vagy és a kezedben tartod, akkor hűséges oroszlánod, melletted marad és megvéd, de rád le nem sújt, kellesz neki, mint akarata, mint földi terjesztője. Az általad tartott szolga a valódi urad, a vég az egyetlen üldöződ, ölnöd kell, hogy kielégítsd, hogy magához ne vegyen, hűséges, amíg áldozol magad helyett, de eljön a hatalmasabb, egy szempillantás alatt kap véredre, kívánja meg a testedet és hullasz a porba, hogy új gazdája a helyedbe léphessen. Maga a halál is csalfa, csak néhány pillanatig akar igazán, de mihelyst megkap, rabja leszel, hideg és mozdulatlan, elfeledett, elveszett és egy a sok közül, hogy veled végezvén a következő nyomába eredhessen. Gilbert túl soká maradt a végzet szeretője. Megroskadva torpant meg, nyögése bejárta az épületet. Szédülve húzta meg a magára erősített átmeneti szorító kötést.

- Nyugat – sóhajtott fáradtan.

Pisztolya halkat koppant a földön, tenyerét a falra tapasztva indult meg újra.   

- Gilbert! - kétségbeesett kiáltás járta be a megostromolt tábort.

Poroszország megriadva emelte fel ezüstös koponyáját. Hát mégis itt van? Eljött? A fivére érte jött?

- Nyugat! – válaszolt rekedten.

   A faltól elrugaszkodva indult a hang irányába. Már nem érdekelte senki és semmi, csak ő, aki sosem hagyta el, aki testvére maradt a bajban is. Ujjai megreszkettek a könyvecskén. Hány áthúzott során át ad hálát az öccsének? Hányszor akarta leírni, hogy érte csinál mindent? Vajon vigasza lesz-e a fiúnak néhány kifirkált vallomás, melyeket még magának sem mert bevallani? Azok a szavak, melyek több száz éve hangzottak el utoljára. Szíve megdobbant, ahogy meglátta az aranyhaj koronázta rémült arcot, ahogy megpillantotta magát a mélységes kék szemekben, ahogy Németország kitárt karjai felé közeledtek, megdobbant a szíve, még egyszer utoljára.

- Ludwig – súgta, hogy aztán hang nélkül bukhasson előre, kezéből kicsúszott a napló, mely hangosat csattanva landolt a földön. Szemeibe könnyek gyűltek, élete során talán a legőszintébb könnyek. Könnyek, melyek vérré válva folytak végig immár halott arcán. Elsiratta összes áldozata gyalázatát, minden elesett fájdalma volt ez, mely beszennyezte a Porosz Birodalom hófehér arcát. Sóhajtva bukott előre, hogy magához szorítsa fivérét, hogy sebét elengedve némán haljon meg, mint a megannyi szenvedő.

- Gilbert?! – Németország szenvedve tapogatta végig halott fivére testét. – Gilbert! – rázta meg döbbenten. – Gilbert!! – rogyott megsemmisülten térdre. – Gilberttt!!!! – a fájdalomtól eszét vesztve markolt az ezüst tincsek közé és húzta közelebb magához a másik lehanyatló fejét.

 A betörő szél hirtelen tárta fel a napló titkát, sisteregve pörgette át a lapokat. Feltárult a 8. fejezet, a 8. fejezet, mely maga a halál.

   8. fejezet

 "Albínó sasmadár, mely mindenki felé emelkedett, s most egy világ szeme láttára zuhan alá a horizont vértengerében, de dicsősége örökké él és a halandó számára érthetetlen marad."