1 éves lett az English Rose

  Nehezen, de ezt is megéltem. A mai nap lett 1 éves a blogom. Izzasztó évet tudhatok a hátam mögött, de egyben igen csak pozitív időszakot. Megismertem az egyik legjobb anime klub legnagyobb tagjait, meg volt az első conom ( és a második is), több díjat és új ismeretséget nyertem, neki kezdtem életem első igazi cp-jének és kaptam egy cicát. =^.^=
Ez alatt az év alatt produkáltam:
 - Összesen 45 új alkotást: ebből 42 fic és 3 novella
 - 13 könyvkritika
 - 6 anime ajánló
 - egy sorozat (ami még fut xP )
 - 3 díj :D ( a bloggerektől) és 4 hivatalos
 
   De a lényeg! Köszönöm azoknak, akik végigkísérték eddigi utam, aki vissza és visszatér, hogy ismét bepillanthasson! Köszönöm a barátaimnak, akik nem hagyták, hogy feladjam, amikor nem láttam a kiutat! Külön köszönet a kommentálóknak! Nincs annál jobb érzés, mikor visszajelzést kapsz. Még ha az negatív is! Nem felejtettem el a EngHun kérést sem! Listás és megígérem, hogy foglalkozni fogok vele!

Homokba fúlt tollak

Fandom: Naruto
Párosítás: -
Jellemző: angst
Rövid tartalom: Itachi meghalt, meghalt, hogy az öccsét mentse. Elfogadva sorsát távozott az élők közül, de végzete a pokolban sem hagyja nyugodni. Újra és újra végigtekint egykori életén és bár a csillagtalan égbolt soha nem ragyog fel mégis könnyeket csal "lelketlen" szemeibe. Az edo tensei lehetőséget ad számára, hogy tehessen valamit elveszett fivéréért.

Egy hirtelen ötletalapján íródott fic, mely tudom, hogy nem igazán hű a történethez, de egyszerűen muszáj volt. Nézzétek el nekem! >< Ugyan már elkezdtem a mangát, de még nem értem el Itachi feltámasztásáig.

   Vészesen múló, lassú másodpercek. Vérfagyasztó, sikító halál, mely újra és újra beletépett a puha, hosszú, fekete tincsekbe. A fájdalom vonyító kópiája lassan járta körbe immár végtelenül sokadjára a vörös sivatagot, gondosan felügyelve a maró csapdában elnyúló szenvedőkre. Túlzás lett volna áldozatnak hívni őket, hisz mind gyilkosok voltak, férgek, kik mások életére tőrtek és most méltó büntetésük elnyerve vesztek el a halál perzselő, mocskos homok alkotta börtönében. Hóhéruk, önnön gazságaik megtestesült kegyetlen szelleme, örök nyugalommal lépett a rabok közé, hogy az izzadó bőrön lágyan végigsimítva okozzon végtelen kínt, hogy gyengéd ujjai mentén felhasadjon a puha zománc, hogy kiserkenésre bírja a vért.
   A vérfagyasztó, sikító halál újra és újra beletépett a puha, hosszú, kócos, fekete tincsekbe, melyekben aranyként ragyogtak a közéjük kavarodott homok szemek. A férfi szépívű ajkai finoman nyíltak el, hogy egy halk, törékeny és annyira múlékony sóhajnak adhassanak utat, de az alabástrom fehérségű bőr fedte arc rezzenéstelen maradt.

Nem telt el egy év, hogy ide száműzte magát és mégis csillapíthatatlan vágyat érzett a menekülésre, a kín„halálra”, de sorsát önként választva csendesen tűrte a gyilkosok átkának súlyát. Fekete szemei végtelen nyugalommal pillantottak az immár felé hajoló reszketeg hóhér felé. Sápadt ajkaira halovány, de szelíd mosoly költözött. Hiába... mindig is vaskosabbnak képzelte bűnei lajtsromát.

  A lélektelen szörny, mely az általa elrabolt életekből született, hörögve hajolt közelebb a végtelenségig elsoványodott testhez. Az Uchiha valaha derék ninja volt, a legkiválóbb, a legerősebb, a legtehetségesebb... Az az átkozott tehetség... Százszor lett volna inkább ostoba, együgyű, ügyetelen valaki, akinek megadatott az élet. Az esély a boldogságra. Ismét elöntötte a bűntudat, hisz volt benne része hosszú éveken át. De mindig úgy hitte, hogy nem akar sokat, hogy nem akar mást, csak megvédeni a szülőfaluját, hogy nem akar többet, mint az emberek életét megmenteni. Feláldozott érte mindent, magát, a klánt, a családját, a szerelmet, a szívét, a sorsát. Megreszketve bámult a csillagtalan sivatagi égre. Az egyenletes, feneketlen mélységre, mely pont olyan kifejezéstelen és végtelen volt, akár a saját tekintete. Végeláthatatlan, lelketlen fekete szemek az Uchiha-k védjegye. A saját nyomora, az öccse átkozott öröksége. Sasuke valahogy mégis más volt, mint ő. Jobb, tisztább. Az ő mérhetetlenül sötét tekintetében voltak csillagok, könnyek, melyeket ő maga idézett elő. Itachi megreszketve sóhajtott fel ismét. Sokadszor látta maga előtt a fáradhatatlanul edző fiút, a könyörgő apróságot, az apja és a fivére elismeréséért sóvárgó gyermeket, a bosszúvágytól reszkető testvérét, a vérétől mocskos, tökéletesen érzéketlenné váló gyilkost, a korcsot, akit az öccsébből teremtett.
- Bocsáss meg! – kérte magában a lehetetlent immár ezredszer.
    Ajkain vékony vércsíkok futottak végig ismét bizonyítandó, hogy már nincs az élők sorában. Torkán még égtek a saját ujjai érintései, mikor haláltusájakor magáról megfeledkezve adott utat a testébe törő kínnak. De a máskor látást elragadó karmazsin fátyol nem gyötörte tovább, látása az övé vot, csak a teste nem. Reszketve nyújtotta az ég felé erőtlen kezét, mikor egy megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába. Félig lehunyt alvó szemei döbbenten ragyogtak fel sűrű szempillái közül.
- Sasuke? – suttogta számára is idegen hangon. Vágy és döbbenet, talán leginkább ezek uralták.
    A kínzására kijelölt gyilkos arcát lassan fedte fel a hátra hulló csukja. Az ismerős arcot fenyegető mozdulatlanság uralta, tekintete ízzott, valósággal parázslott, de a fehér bőrre száradt mocskos vér elvette angyali szépségét, hollófekete tincsei sután hulltak előre, de nemesi ragyogásba vonta őket a felkelő hold. Ijesztő mozdulatlansággal bámult vissza rá.
   Itachi riadtan pillantott öccse egykori arcára, ám mielőtt ennek hangot is adhatott volna, a másik törékeny fehér ujjai finoman előre nyúltak. Érintése valósággal égette az idősebbik halott bőrét. Ajkai lassan kitárultak, de hang nélkül be is záródtak. Bátyjában eddig soha nem érzett félelem tüze lobbant fel. Szemeit lehunyva próbálta kivenni az ismertelen üzenetet, ám képtelen volt meghallani azt.
- Hát utánam jöttél a pokolba is? Itt sem hagysz nyugodni? – akarta mondani. Képzeletében hangja hűvös volt és idegen, de torkát égették a kimondatlan szavak. Kortalan fekete szemei hirtelen pattantak fel a felismeréstől. Csak nem...? A fivére meghalt? Akiért annyit küzdött, az nemhogy elesett, de a pokolba zuhant?
Sasuke sóhajtva emelkedett fel, de a másik, rá nagyon nem jellemző módon kapott utána.
 - Várj! – kérte riadt tekintettel Itachi. Zihálva kapaszkodott fivére köpenyébe. Teste erőtlen volt és eddig azt hitte, hogy a szíve is halott, de a fájdalma igenis élt és fürgén újra támadott. – Mondd, hogy élsz! – kérte. – Hogy nem végezted te is itt!
  Sasuke ismét elsuttogta a néma szavakat, ajkai leereszkedő mosolyra húzódtak. Fivére tehetetlenül feküdt a porban, eltiporva, megalázva, ujjai reszkettek a tépett, fekete anyagon és mindig fegyelmezett arcát a félelem uralta, azokból a feneketlen, rideg szemekből pedig vágy és szeretet, de leginkább riadalom ragyogott rá, hogy most utat adhassnak a könnyeknek is. Tiszta könnyeknek. A fiatalabbik gúnyos mosolya lassan szelídült meg, a tekintetében kavargó onix nyugalmat sugallt, mikor a másikra pillantott. Itachi sóhajtva hunyta le szemeit, majd a testén eluralkodó végtelen fáradtságnak engedve eleresztette a gallért. Érezte, hogy visszahanyatlik, hogy elveszíti a testvérét. A lelkét, önmagát, de nem tudott mit tenni, beletördődött a megmásíthatatlanba. Ám mielőtt a forró homokba és saját kihűlt vérébe zuhanhatott volna, meleg karok ölelték át reszketeg testét. Nyakát puha tincsek csiklandozták, ahogy öccse az arcához furta a sajátját, ujjait Itachi éjfekete fürtjei közé fúrta.
- Nii-san - súgta a süket fülekbe, majd elhallgatott. – Segíts! – kérte és végtelen csend állt be.

   A hideg kőkoporsóban ácsorgó élettelen test hirtelen rándult meg, majd minden logikus magyarázat nélkül emelte fel rég halott kézfejét, hogy a perembe kapaszkodva elhagyja nyughelyét. Erőtlen koloncként csuklott előre az éjfekete tincsek ölelte koponya. Légzése lassan indult be, ahogy az élet óvatosan ismét birtokba vette a halál tulajdonát, már csupán ideiglenesen kapta vissza régi játékát, melyet elorozott a vég, a kín. De a pokol kapui feltárultak az Uchiha előtt. Még egyszer utoljára, utoljára érezte bőrén a könnyű szellő simítását, a létezés nehéz súlyát. Kezei finoman reszkettek meg, majd futott végig az egész testén a roham. Néma üvöltés kíséretében kapta fel fejét és feszítette hátra roppanásig a nyakát. Bőre mentén hajszálvékony repedések futottak végig jelezvén hihetetlenül sérülékeny mivoltát. Láncai nehezebbek voltak, mint az érzelmek, hibája ára röpke léte. Fekete szemei vakon meredtek az éjszakába, vékony kezeit dideregve szorította arcára. Lihegve rogyott térdre, ahogy visszatért a billog, az átok, ahogy retinájába égett a fegyver, mely mindenét elvette. Lustán villantak fel a vérvörös folyamok, a fekete sziklát körül ölelő óceán, a halál birodalmának egy résnyire nyílt kapuja, ismét feléledt a szemébe ültetett pokol, a „tükör tekintet”, a Sharingan.
   Támolyogva lépett a koszos kisablakhoz. Még nehezére esett elhinni, de fájdalma egyet bizonyított, él. Nagyon is él. Egy újabb esély, egy lehetőség. Gondolkodás nélkül lépett a párkányra, majd vetette magát a mélybe. Teste önállóan mozgott, nem a saját akarata szerint, láthatatlan fonalak ezrei kötötték gúzsba. A technika, mely visszahozta, elvette a szabadságát. Tekintetét komoran emelte a sötét égboltra. Az ezer kristály által beszórt ragyogó palástra, a végtelen, de ragyogó űrre. Sasuke...
    Vérszín köpenye szárnyként lobogott mögötte, ahogy puhán landolt a zöld pázsiton. Nem tudta, hogy hova tart, hogy ki hozta vissza, de egyet igen, ismét megmenti Konohat, és ezúttal az öccsét is.